More than love- 3.fejezet

„Nem veszítheted el azt, ami sosem volt a tiéd.”

(Bella szemszöge)

Az első nap mindig is nehéz volt az iskolában. Mind tudtuk, hogy mire számítsunk. Nem először kezdtünk új életet. Számtalan évtized áll mögöttünk. És az emberek sosem változnak. Mindig az új kell nekik.

A beiratkozás könnyen ment. A diákok kerültek minket, bár akadtak kicsit nehezebb esetek. Az egyik osztályteremben ültem, most kivételesen Edward nélkül, mert Emmett-nek szüksége volt rá valami miatt. Nem tudom mi lehetett az, de azt mondta siet vissza, mielőtt a tanár beérne a terembe. Én csendben ültem az egyik hátsó padban, mint mindig. Éppen a telefonommal voltam elfoglalva, amikor hirtelen a padomon termett egy srác az osztályból. Persze nem egyedül jött, körülöttünk hirtelen gyülekezni kezdtek a srácok. Úgy saccoltam, nagyjából hat vagy hét fiú az osztályból az én padom körül lebzselt. Az egyik beült mellém a táskámat a pad mellé dobva.

- Nem gondolod, hogy ez enyhén szólva bunkóság volt? –kérdeztem felhúzott szemöldökkel és zsebre vágtam a telefonom.

- Bocs- vetette oda nem törődöm stílusban és rám vigyorgott, mintha ezzel minden el lenne intézve, mintha nem történt volna semmi, de majd adok én nektek. –Te Isabella vagy, igaz?

- Eddig még úgy tudom igen- rántottam meg a vállam.

- Én Lucas vagyok, ők pedig…- végig sorolta mindenkinek a nevét, de őszintén a felére nem emlékszem. Jogos a kérdés, hogy hol a vámpír memória, de mentségemre szóljon, hogy nem is érdekelt melyiket hogy hívják. Már attól elment a kedvem, ahogyan körém gyűltek. Ezt mindig is utáltam. Az egy dolog, hogy néznek, és az egy másik, hogy ennyire… nem is találok rá szavakat, milyenek voltak. Mindegyik nagyképű, ez azonnal látszott, ahogy rám néztek és azt hitték majd én is elájulok tőlük. Valószínűleg ők az iskola nagymenői. –Mondd csak, miért költöztetek ide a családoddal?

- Talán zavarunk?

- Nem csak próbálunk többet megtudni rólad.

- Rendben. Apám itt kapott állást, de szerintem ezt már mindenki tudja. Itt  vagyunk egy ideje a városban. Már körbe kellett, hogy járjanak a pletykák vagy tévedek?

- Miért vagy ilyen undok? –kérdezte egy másik.

- Parancsolsz? Hogy én undok? Szállj le a magas lóról drágám, ha én undok vagyok, az neked már régen rossz. Tudjátok, nem csípem az olyan pasikat, akik ennyire nagyképűen. És ha nem veszed le rólam a kezed nagyon megjárod- kaptam a tekintetem a mellettem ülő Lucas-ra, aki idő közben elkezdte simogatni a combomat.

- Talán barátod van? –kérdezte összeráncolt szemöldökkel egy másik.

- Mi lenne, ha elhúznátok a húgom közeléből, amíg szépen mondom- hallottam meg Edward hangját és nemsokára megláttam őt magát is, amint a tömeg előre engedte. A Lucas nevű srácra meredt és vészjósló hangon beszélni kezdett. –Vedd le róla a kezed vagy eltöröm.

A srác visszahúzta a kezét a többiek pedig lassan eltűntek a padunktól. De Lucas még mindig nem kapcsolt. –Öcskös, nem tűnik fel, hogy rossz helyen vagy?

-Szerintem pont jó helyen vagyok- ellenkezett a másik én pedig mélyet sóhajtva felálltam a székről. Átmentem a másik oldalra, felvettem a táskámat a földről, ahova az a barom dobta. Megfogtam Edward kezét és gyengéden magam felé fordítottam a fejét. –Gyere, nem éri meg.

Edward a derekamra tette a kezét és a lehető legközelebb húzott magához. Mindig mondta, hogy a közelségem megnyugtatja, így hagytam, hogy kissé csillapodjon a dühe, majd elindultam egy másik pad felé, ám Lucas nem hiszem, hogy nagyon felfogta volna, mekkora veszélybe kerülhet.

- Most akkor a barátja vagy, vagy a testvére? Mert a kettő együtt nem megy- szólt utánunk és Edward olyan gyorsan fordult meg, hogy az már majdnem a lebukás határát súrolta.

- Rohadtul semmi közöd hozzá- sziszegte neki Edward dühösen.

- Edward –kaptam el erősen a kezét és elé álltam. Felpipiskedtem és átöleltem. Testtartása merev volt, feszült, miközben én a hátát simogattam és halkan megnyugtató szavakat suttogtam a fülébe. Lassan enyhült a testtartása és felengedett. Visszaölelt és pár perc múlva eltolt magától.

- Bocsáss meg nekem.

- Nem a te hibád- mosolyogtam rá. –Gyere, üljünk le- húztam egy üres pad felé. Helyet foglaltunk és én a vállára hajtottam a fejem, hogy ezzel is a helyén tartsam őt. Tudom, hogy nehéz neki. Mindig így reagál, ha ilyen helyzetbe kerülök. Előbújik a védelmező énje. Már meg sem lepődöm rajta. Tudom, mit kell tennem, ahhoz hogy megnyugtassam és csak ez a fontos. El kell terelnem a figyelmét. Úgyis nemsokára leszállnak majd az új diák témáról.

A nap ezután nyugodtan telt. Bár mindenki tudott Edward kis kiborulásáról és félreértelmezték, de nem szóltunk semmit. Egy valami bosszantott. Hogy úgy ítélik meg őt, hogy nem is ismerik. De amíg Edwardot nem zavarja, addig engem sem.

-Hallom jelenetet rendeztél öcsi- pattant le az ebédlő asztalhoz Emmett vigyorogva. Egy tálca volt a kezében, amin egy szelet pizza volt meg egy kis üveges narancs. –Legalább beverted a srác képét? Volt egy kis bunyó?

- Te hülye- ráztam meg a fejem elkeseredetten, de a mosolyomat nem tudtam elrejteni. Ő már csak Emmett. Javíthatatlan. –Nem gondolod, hogy az nem lett volna valami jó ötlet?

- Miért? Legalább móresre tanította volna azokat a nagyképű ficsúrokat. A csajoktól úgy tudom, hogy ők itt az „istenek”

- Kár, hogy nem hiszek az istenekben- fintorogtam, mire Emmett olyan hangosan kezdett el nevetni, hogy szinte mindenki ránk figyelt. Hátra néztem, ahol az a Lucas volt a többi talpnyalóval együtt.  És… ha jól láttam vagy gondoltam, akkor a barátnőjével.

- Hé, hé- vontam magamra a figyelmét újra. –Nincs kedved egy kicsit játszani?

- Miről van szó?

Elmagyaráztam neki a kis tervemet, ami csak bosszantaná azt az öntelt hólyagot és ő azonnal bele is egyezett. Tehát amint elmagyaráztam mindent, ő és Jasper szépen odasétáltak az asztalhoz. El tudtam képzelni, hogy a csajok szó szerint elalélnak tőlük. Legalábbis az arcukat látva mindnek csorgott a nyála.

- Soha nem fogom megérteni ezeket a tyúkokat- suttogtam Ed fülébe.

 - Rád nincs hatással a vámpír szépség, mert te magad is az vagy, de ha látnád magunkat kívülről, akkor te is így reagálnál.

- Meglehet.

- Tudod, gonosz kis tervet eszeltél ki. Ördögi vagy.

- Lehet- nevettem el magam és kicsit hozzábújtam.

- Ők csak sekélyes emberek Bella. Nem kellene foglalkoznod velük. Tudod, milyen megalázó lesz annak a két lánynak, ha idejönnek hozzánk és porig alázod őket?

- Igen tudom. Tudom milyen érzés.

- Akkor miért csinálod ezt? Te nem vagy ilyen.

- Egyfolytában bántanak téged Edward. Mindenféle ocsmányságot kitalálnak csak azért, mert megvédtél engem és nem fogom hagyni, hogy rajtad köszörüljék a nyelvüket.

- De mind ez engem nem érdekel. Te is tudod. Felejtsd el. Oké?

- Rendben- sóhajtottam, majd felálltam az asztaltól és a bátyám után indultam. Megálltam az asztalnál, ahol éppen egy durva szakítás közepébe csöppentem. A botrányt viszont a két bátyám nagyon is élvezte. Jaspertől persze megtudtam, hogy semmi komolyat nem szakítanak szét, hiszen ahogy Edward is mondta az előbb ezek csak sekélyes emberek semmirevaló érzelmekkel. Csak azért vannak együtt, hogy kihasználják egymást, legalábbis legtöbben így vannak, ha jól látom. Ezeknek fogalmuk sincs a valódi szerelemről, a valós érzelmekről.

- Gyertek, nincs itt semmi keresnivalótok- álltam be a két bátyám közé és megragadtam a karjukat.

- De…

- Emmett, kérlek- a lehető legszebben néztem rá, mire megadta magát. Adott egy puszit a homlokomra és elindultunk visszafele az asztalunkhoz.

- Neked bármit húgi.

Megöleltem a nagy mackó bátyámat, de a mosolyom az arcomra fagyott, mikor megpillantottam egy hosszú szőke hajú szépséget az asztalunknál, ráadásul Edward mellett, aki udvariasan mosolygott a lányra.  Aki hangosan nevetett. Látva milyen jól érzik magukat együtt, valami szúrni kezdett belülről.  Féltékeny voltam. Féltékeny, amiért mással is olyan fesztelenül tud beszélgetni, nem csak velem és a családjával. Pedig nem lett volna szabad így éreznem. Sőt, boldognak kellett volna lennem, hogy nem zárkózik be és nyit az emberek felé, de akkor is fájt a lelkem. A lelkem, amit talán már nagyon régen elvesztettem.

Bevallom, az első gondolatom az volt, hogy botrányt rendezek, de látva, hogy mennyire elbeszélgetnek, nem akartam tönkretenni semmit. Újfent emlékeztettem magam, hogy Edward a testvérem és nem a tulajdonom. Nem birtokolhatom őt.

- Azt… azt hiszem inkább kimegyek. Megyek órára- engedtem el Em-et.

- Bella, minden rendben? –Jasper furcsán nézett rám és gondolom az érzelmeimet elemezte.

- Megkérlek rá, hogy ne turkálj az érzelmeim között. Azok csak rám tartoznak- előtört belőlem a düh és a sértettség, majd fogtam magam és szó nélkül ott hagytam az ebédlőt. A parkolóba mentem, de rájöttem, hogy a kulcs nincs nálam. Edwardnál maradt reggel, így csak a motorháztetőre pattantam fel. Lábaimat felhúztam a mellkasomhoz és a fejemet a térdemre fektettem, hogy megnyugodjak. Semmi értelme ennek az egésznek. Mi a franc van velem? Az odáig oké, hogy félek, hogy elveszthetem a testvéremet. Ez tiszta. Ahogy az is, hogy nem akarok osztozni senkivel a szeretetén a családomon kívül. Ez is rendben. De miért fáj ennyire? Ez nem normális. Nem szabad így reagálnom. Ő nekem csak a testvérem. Semmi más. A támaszom, a megmentőm, de nem a tulajdonom.

-Elég ebből- szóltam magamra és felemeltem a fejem. Éppen ekkor léptek ki az épületből a testvéreim és a szőke lány is velük volt. Nem akartam odanézni, ezért elfordítottam a fejem. Gyerünk Bella, itt az ideje jó képet vágni. Mosolyogj- biztattam magam.

- Bella- szólított meg Edward mikor odaértek hozzám. Automatikusan reagáltam a hangjára és emeltem fel a fejem, hogy rá nézhessek.

- Mond.

- Mi van veled? Miért szaladtál ki az ebédlőből?

- Nem szaladtam csak siettem. És azért mert nem éreztem jól magam. Még valami?

- Oké, mi van veled?

- Semmi. Mehetünk? Vagy van még valami, amiért maradni szeretnétek?

- Nem, mehetünk.

- Kérem a kulcsokat- nyújtottam felé a kezem, de nem adta oda.

- Mit kapok, ha visszaszolgáltatom?

- Semmit. Az én kocsim, jogom van hozzá, hogy én vezessek. Most pedig kérem- nyújtottam felé a kezem és sikeresen legyűrtem magamban egy grimaszt és közömbös maradt az arcom, miközben megkaptam a kulcsokat és beültem az autóba. Edward mellém ült, de most azt kívántam bár ne tette volna. Hogy bár Emmett vagy Jasper került volna mellém. De nem akartam mást csak minél hamarabb hazaérni és bezárkózni a szobámba.  Minél gyorsabban akartam hazaérni annál lassabban telt az út. Mintha nem is 120 km/h sebességgel mennék, hanem egy csiga tempójával.

- Nyugi húgi, mert a végén kidobom a taccsot- szólt rám Emmett és hallottam a hangjában, hogy nem viccből mondja. Oké, persze mindenki tisztában volt vele, hogy nem lehet rosszul, de értettem a célzást. Viszont a menekülési ösztönöm most erősebb volt, mint az együttérzésem.

- Vámpír vagy az isten szerelmére. Mégis úgy rinyálsz, mint egy halandó- mérgemben a kormányra csaptam, de nem erősen, nehogy kárt tegyek benne.

- Jól van, azért le ne szedd a fejem- ez után hála az istennek csendben maradt. És a többiek sem szóltak egy szót sem. Nem kritizálták a vezetési stílusomat még akkor sem, amikor ráfordultam a föld útra és még csak nem is lassítottam. A ház előtt úgy álltam meg, hogy felvertem a port és kiugrottam a kocsiból. Viszont mielőtt bemehettem volna valaki elkapta a karomat, megfordított és erősen a kocsinak nyomott.

- Itt az ideje, hogy közöld mi a problémád kicsilány- sziszegte dühösen Edward. Láttam a szemében, hogy nem igazán dühös, sokkal inkább tanácstalan. De idegesítette, hogy nem tudja, mi a fene bajom van. Természetesen senkitől nem várhattam segítséget, tekintve, hogy a testvéreim szép csendben kettesben hagytak minket.

- Eressz el Edward. Nem akarlak bántani, nem akarom használni az erőmet ellened, de istenemre mondom, ha nem engedsz el, megteszem- kapálóztam, ütöttem a vállát, amíg el nem kapta a nekem. A testemet pedig az övével szorosan az autónak préselte, ezzel elzárt előlem minden lehetséges menekülési útvonalat.

- Ezt akarod? Megfosztanál az akaratomtól? Akkor csináld, ne csak a szád járjon. Gyerünk, nézz a szemembe és kényszeríts, hogy elengedjelek, mert ha nem teszed, én bizony el nem engedlek addig, amíg ilyen vagy.

- Engedj el- sziszegtem neki dühösen és a szemébe néztem, de nem voltam rá képes. Sosem tudtam őt vagy a többieket megbűvölni. –Mit akarsz tőlem, mit mondjak? – abbahagytam a kapálózást és már csak ő tartotta a testem. A teste, amely az enyémhez simult és a kocsi, aminek nekidöntött.

- Mondd el, mi bánt- suttogta és az arcomhoz dörzsölte a sajátját. Szemeit lehunyta, de a szorítása nem lazult. Még mindig erősen tartott. –Belehalok, hogy látom bánt valami és nem tudom mi az. Látom a szemedben, sugárzik belőled a harag és a szívem összeszorul, hogy nem mondod el nekem. Mi van veled?

- Én… én…

- Gyerünk Bella, bökd ki, mi fáj?

- A rohadt életbe, nem tudom- fakadtam ki és úgy éreztem összeomlok. –Olyan dolgon húztam fel magam, amihez semmi közöm. Nem tudom mi ez, nem értem. Vagyis értem csak azzal is tisztában vagyok, hogy nem szabad. De szörnyen fáj- hangom elcsuklott és elfordítottam a fejem.

- Mi? Bella beszélj világosan, mert nem értelek. És az nagyon ritka, ha már én nem értelek téged. Úgyhogy kezdj bele szépen lassan. Kiről van szó?

- Az nem fontos.

- De, nagyon is fontos- elengedte az egyik kezem és az állam alá csúsztatva az ujját felemelte a fejem, hogy a szemembe tudjon nézni. –Mondd el.

- Azt hiszem túl messzire mentünk Edward. Túl sokat vagyunk együtt és szinte megfolytjuk egymást. Te nem így gondolod?

- Tessék? Ez most hogy jön ide?

- Nem hagyjuk egymást élni, természetesnek vesszük, hogy mi ketten ott vagyunk egymásnak és nem vesszük észre, hogy szükségünk van másokra is. Neked is és nekem is. Tudod, hogy önző ember vagyok és imádlak, de neked is kell egy kis szabad tér és úgy érzem, hogy ezt nem adom meg neked. Úgy kezellek, mintha a tulajdonom lennél, nem pedig a testvérem. Talán… talán jobb lenne, ha kicsit eltávolodnánk. Nem is tudom, elutazom valahova vagy…

- Na jó, itt állj meg, mert ennek semmi értelme.

- De Edward te is tudod, hogy nagyon is sok értelme van.

- Miért? Miért most? Tegnap még…

- Tegnap más volt a helyzet. Tegnap nem láttam mennyire jól érzed magad másokkal és amíg én ott vagyok veled, addig esélytelen, hogy mással is foglalkozz. Olyan, mintha valamiféle őrző lennék, aki nem enged a közeledbe senkit. Csodálkozok, hogy ilyen helyes pasiként miért nincs barátnőd és csak magamba kellene néznem. Miattam, mert miattam nem közelítenek meg téged. Mindenkit elüldözök mellőled.

- Ezt most Rosalie miatt mondod igaz?

- Rosalie?

- A lány, aki ebédnél odajött hozzám, amíg leállítottad Emmett-et és Jaspert.

- Á így hívják a szőke plázacicát. De mindegy is.

- Nem, nem mindegy. Bánt téged. Rosszul esett, hogy beszélgettem vele? Csak mert az anyja szervezi a holnapi jótékonysági bált és…

- Nem érdekel Edward. Vagyis de, de akkor sem kell magyarázkodnod. Ez ostobaság. Teljesen abszurd a dolog. A húgod vagyok, nem a barátnőd, aki ilyeneken megsértődhet.

- Bella…

- Nem is tudom mi ütött belém. Egyszerűen fájt látnom, hogy másokkal is mennyire jól el tudsz beszélgetni. Túl nagy a birtoklási vágyam és ez nem jó.

- De engem nem zavar.

- Tudom, mert megszoktad, de Edward, akkor sem egészséges. Változtatnunk kell rajta. Mert így ha komolyabban érdekel majd egy lány, én és te is természetesnek fogjuk venni, hogy engem zavar a dolog, te pedig tenni fogsz valamit, hogy én jobban érezzem magam és közben észre sem vesszük majd, hogy ezzel tönkreteszem a boldogságod. Pedig semmi mást nem szeretnék, mint hogy te boldog legyél. Hiszen tudod. Sosem akarok neked rosszat. De most ártalmas vagyok rád és a jövődre nézve.

- Ne csináld ezt, kérlek. Nagyon fontos vagy nekem- magához szorított én pedig a vállára hajtottam a fejem.

- Te is nekem Edward. Pont ezért mondom, amit mondok. Teljesen mindegy, hogy most ki volt az a lány, nekem fáj, hogy így éreztem. Nem akarok így érezni soha többet. Nem én irányítok. És ez megrémiszt. Kérlek… kérlek szépen.

- Mit szeretnél, mit csináljunk? Bármit. Bármit, csak ne menj el.

- Nem tudom- ráztam meg a fejem tanácstalanul. –Töltsünk együtt kevesebb időt. Próbáljunk meg úgy viselkedni, mint a normális testvérek. Oké?

- Rendben- suttogta és átölelt. De úgy, hogy éreztem benne az ígéretet. –Bármit, csak ne hagyj el minket. Tudod, hogy szükségem van rád. Rád és az életkedvedre. Szeretem, hogy olyan boldog és fesztelen lehetek melletted. Hogy te tudsz rólam mindent. És ezt nem akarom elveszteni, de azt sem akarom, hogy neked fájjon vagy rosszul essen valami.

- Tudom- szorosan magamhoz öleltem, majd eltoltam magamtól kissé. –Megyek vásárolni a holnapi bálra.

- Várj egy kicsit, Esme szeretne veled menni. Minket várt.

- Rendben- mosolyogtam rá és adtam egy puszit az arcára. Ő hátrébb húzódott és csak mosolygott rám, majd megölelte Esme-t, aki miután elbúcsúzott a fiától bepattant az anyós ülésre. Én pedig egy utolsó pillantást vetettem Edwardra, majd beültem újra az autóba. Megfordultam és immáron visszafele újra száguldozni kezdtem. Igaz kicsit lassabban, mert tudom Esme nem szereti, ha nagyon gyorsan vezetek, de még épp annyira, hogy élvezetes legyen számomra az út. És mint azt vártam, Esme nemsokára belekezdett a mesélésbe. Megtudhattam mennyi mindent tudott meg a holnapi bálról, hogy mennyi embert ismert meg, hogy az árvaház vezetőjének a lánya odajár a suliba. De persze ezt már Edwardtól is megtudhattam. Elmesélte mennyire jól érezte magát a gyereke között, hogy mennyi mindenre lenne szükségük még. Újfent kifejtette, mennyire csalódott, amiért a szülők képesek lemondani a gyerekeikről.  És nekem eszem ágában nem volt őt félbeszakítani. Nagyon jól esett hallgatni őt és kicsit kikapcsolni a saját problémáimat és érzéseimet. Amúgy pedig nagyon is érdekelt a közelgő bál. Mindig szerettem kiöltözni, főleg az emberek között. Szeretem, hogy mindenki szépnek talál. Bár jópofizni kevésbé szeretek, de általában nem velem foglalkoznak egy-egy ilyen eseményen, hanem Esme- vel és Carlisle-val. A gyerekek viszont megérdemlik, hogy a lehető legtöbb pénzt gyűjtsünk nekik, ezért is egyeztem bele egy árverésbe, aminek a nyertese egy táncot kap tőlem. Jó, olyan, mintha kiárusítanának engem, de hát a gyerekekért mindent. Hiszen nagyon is tudom milyen árvaházban felnőni. Én is ott éltem. És ha Esme nem ilyen lenne, mint amilyen, lehet sosem találkoztam volna a Cullen családdal és lehet, hogy ott haltam volna meg a sikátorban.  Nagyon sokkal tartozom a Cullen családnak. Az egész életemmel. Éppen ezért soha nem tudnék elszakadni tőlük. Soha. Az életemet mentették meg és ezt azzal fogom meghálálni, hogy megvédem a családomat bármi áron. Mindent megteszek a nyugalmukért, ami hatalmamban áll. Akkor is, ha az ördöggel kell szövetkeznem a védelmükért. Semmi sem fontosabb számomra, mint ők. Semmi és senki.

Sziasztok!

Kicsit sok kimaradás után de itt a friss fejezet. Remélem nem haragszotok nagyon a majd 1 hónapos kimaradásom után, de nagyon zsúfolt volt az elmúlt hónapom. Most sem ígérhetek nektek rendszeres friss részeket, mert készülök egy hosszabb nyaralásra. Még nem tudok konkrétat mondani nektek, mert még én sem tudok semmit, de az biztos, hogy a jövőben lesz még ilyen kimaradásom. De próbálkozok nem elhagyni titeket és szakítani időt az írásra. Addig is csak azt kérem tőletek, ha lehet, hogy legyetek türelmesek és kitartóak. Ezt a történetet elkezdtem és be is fogom fejezni. Ez biztos.
Hamarosan újra találkozunk.
Puszi: Rosalice