Feel the love~25.fejezet

(Bella szemszöge)

A tanulás meglepően gyorsan haladt. Mindössze két hónap kellett és mindent tudtam, amit a húgom. Képes voltam mindenre, amire ő és talán még többre is. A sok gyakorlás mellett pedig annyi időt töltöttem a lányommal, amennyit csak tudtam. De Mivel nem volt sok időnk sem nekem sem a húgomnak, így valóban kerestünk két dadát a kicsi mellé. Az egyik egy emberlány volt, aki Cara emberi szükségleteire figyelt, a másik pedig egy vámpír, aki a különleges igényeivel foglalkozott. Mivel még kicsi, így nem okozott nekik sok fejfájást, de mi lesz, ha majd megnő…

A vámpírlány Kathy nagyon rendes vele, mindent megtesz, hogy segítsen Chloe-nak az emberlánynak. Ők ketten vigyáznak a kicsire és néha, ha Kathy vagy Chloe elhagyják a kastélyt, akkor Kathy barátja kíséri el őket. Természetesen, mint a terhességem alatt, most is folyamatosan védve vannak a gondolataik, illetve bizonyos időnként töröljük az emlékeiket a testőröknek, hogy ne legyenek problémáink.

Nem sokkal ezelőtt meglátogattam Rosalie-t is és most a kicsivel foglalkozom. Nem hanyagolhatom el őt sem. Hiszen ő az, aki miatt élnem kell. Aki miatt mindent megteszek, hogy erősebb legyek.

-Hamarosan megismerheted a családunk többi tagját is- mosolyogtam rá a kicsire, mire mintha értené a szavaimat, az ő arcocskáján is megjelent egy picurka mosoly.

-  Ugye most csak vicceltél Bella? –kérdezte Sarah, miközben berontott a gyerekszobába és a feje pirosabb volt, mint egy paprika. Ha nem tudnám, hogy tényleg nagyon mérges még nevetnék is rajta. De ez nem alkalmas pillanat a nevetésre.

- Dehogy vicceltem. Ma voltam Forksban… és beszéltem Rosalie-val- lefektettem a kicsit a kiságyba és a húgomra figyeltem.

- Igen azt láttam. Éppen ezért vagyok ilyen dühös. Neked teljesen elment az eszed?

- Nyugodj meg Sarah, mert megijeszted a kicsit.

- Válaszolj- szólt nyugodtabban - gondolom nem akarta megijeszteni a lányomat,- de még mindig tiszta ideg volt. Ez tökéletesen látszott az arcán, a szemén és a hangjából is idegesség csengett.

- Nem, nem ment el az eszem, egyszerűen csak nem akarom, hogy baja essen a családnak azért, mert nem vagyok mellettük. Úgy gondolom, mi ketten képesek leszünk megvédeni őket.

- Hogy az a…

- Sarah, figyeltem… nem látott senki semmit. Direkt úgy mentem oda, hogy csak Rose volt otthon és vele is közöltem, hogy nem mondhat senkinek semmit, de megígértem neki, hogy hamarosan értük megyünk.

- Komolyan beteg lehetsz Bella. Tudod, hogy mennyire kockázatos oda menned. És nem csak a saját életed kockáztatod, hanem az enyémet, a lányodét és mindenki másét is, aki itt él velünk ebben az istenverte kastélyban.

- Ezért kérem a segítséged, hogy nyomtalanul elhozhassam őket onnan.

- Mégis hogyan tervezed ezt? Gondolkodtál te egyáltalán?

- Igen Sarah, gondolkodtam, de fogalmam sincs, hogyan lehetne megoldani mindent. Viszont tudom, hogy el kell onnan hoznunk őket, mielőtt bajuk esik.

- Honnan tudod, hogy már nem történt velük semmi?

- Egyszerűen érzem. De Sarah, közeledik valami és nem tudom mi az, de megrémiszt. Kérlek, segíts nekem. Úgyis ide akartuk hozni őket. Miért ne tehetnénk meg kicsit hamarabb, mint terveztük?

- Ah, te…- harapta el a mondatot, majd csak a fejét rázta. –Gondolkodnom kell egy kicsit. Majd szólok, hogy mire jutottam.

- Sarah- állítottam meg mielőtt kilépett volna az ajtón.

- Mondd.

- Köszönöm. És ne haragudj rám.

- Nem haragszom, de nem is örülök neki Bella. Meg kell értened, hogy az itteniek biztonsága a legfontosabb. Nekem elsősorban erre a kastélyra kell összpontosítanom, hogy védve legyünk. És neked is ezt kellene tenned. Készülj fel, mert hamarosan szükségem lesz rád.

- Rendben- lehajtottam a fejem és a kicsit kezdtem el nézni. Annyira gyermeki, annyira ártatlan. Nem tudom elképzelni, hogy valaki ártani akarjon neki. Pedig akarnak. Nem is egy valaki. Hanem nagyon sokan. És semmi másért csakis azért, mert az én lányom. Mennyire egyszerű lenne, ha nem csak nekem kellene vigyáznom rá, hanem mellettünk lenne Edward is. Vajon mit fogok mondani a kicsinek, ha egyszer az apukájáról kérdez majd? Nem tudok majd mást mondani csak azt, hogy a papája a mennyországban van.

- Igen… a mennyországban- mosolyogtam rá. –Az apukád a mennyországban van.

Eszembe jutott egy dal, amit anya énekelt nekem még nagyon régen. Annyira szerettem a hangját, olyan megnyugtató volt. Hirtelen elhatározásból énekelni kezdtem én is, abban a reményben, hogy talán a lányom is emlékezni fog rá, ha nagyobb lesz. Úgy, ahogy én is emlékszem anyára.

Kendőbe zárta ősz haját
Ahogy a régi nagymamák
S ha látta, apánk nem figyel
Esténként súgva kezdte el.

Tedd össze így a két kezed
Így teszi minden jó gyerek
S szomorú szemmel végigmért
S nevettünk - Isten tudja, miért

Nézz csak fel, az ég magas
Bár azt mondják, hogy nem igaz
Ott jártak ők, a repülők
És nem látták sehol.

Kell ott fenn egy ország
Mely talán ránk is vár
Kell ott fenn egy ország
Amit senki nem talál
Kell ott fenn egy ország
Mely bárkit átölel
Kell ott fenn egy ország
Amit sosem rontunk el.


Felnőtt az ember, s mindent lát
Szobánkban ott a nagyvilág
Melyből egy gyermek mit sem ért
Egy kőre hajtja kis fejét.

Az arca szép, nem álmodó
Nem kelti fel már ágyúszó
Csak egy hang szól, halk és fáradt
Mint egy régi altató

Nézz csak fel, az ég magas
Csak hadd mondják, hogy nem igaz
Mit tudnak ők, a repülők
A szívük jég, csak jég.

Kell ott fenn egy ország
Mely talán ránk is vár
Kell ott fenn egy ország,
Amit senki nem talál.
Kell ott fenn egy ország
Mely bárkit átölel
Kell ott fenn egy ország
Amit sosem rontunk el.

Amint a dal véget ért abbahagytam a kiságy ringatását. Chiara elaludt. Olyan békés és nyugodt volt az arca. Gondtalan. Hiszen semmi problémája nincsen ezen a világon.

- Nagyon szép hangja van kisasszony- lépkedett mellém Chloe. –Hoztam a kislánynak egy kis tápszert, de ahogy látom nincs rá szüksége.

- Köszönöm. Kérlek, ne ébreszd fel őt. Majd ha éhes lesz úgy is felkel. Had aludjon nyugodtan. Hiszen nincs is más dolga.

- Nem lenne szívem felébreszteni. Annyira aranyos.

- Vigyázz rá Chloe. És Kathy is itt lesz nemsokára. Nekem meg kell keresnem a húgomat.

- Én itt maradok. Menjen csak.

- Nagyon vigyázz rá. Kérlek. Ne hagyd, hogy baja essen.

- Ahogy mindig. Menjen csak kisasszony. Minden rendben lesz.

Még egy apró puszit nyomtam a kicsi homlokára, aztán sietve elhagytam a szobát és a húgom keresésére indultam. Azonban őt nem találtam sehol. Kerestem a szobájában, az irodájában, a kertben, mindenhol, de nem volt sehol.

Meguntam a keresését, így behunytam a szemem és erősen koncentráltam rá, aztán megszólítottam.

-Sarah- de nem válaszolt. Egyszerűen semmi jelét nem adta, hogy hallana, pedig tudom, hogy hall.

Mély levegőt vettem és erősebben koncentráltam rá, aztán nem csak az elméjét kerestem, hanem őt magát. És meg is találtam nem is olyan messze. Az otthonában. De valami nem volt rendben. Zaklatott volt. Nem akartam utána menni, de nagyon nyugtalanított a hallgatása és az érzelmei, amik megcsaptak engem is. Végül úgy döntöttem mégiscsak utána megyek. És amint ezt kigondoltam, már ott is álltam a húgom előtt, aki az ágyon kuporgott és a szemei ki voltak sírva, a szoba pedig romokban hevert. Mintha földrengés söpört volna végig a helységben.  

- Sarah- szaladtam oda hozzá, de mintha észre sem vett volna. Csak maga elé meredt és a könnyei csordogáltak a szeméből. Nem mozdult, nem csinált semmit, csak sírt. –Sarah, mi történt itt? Jól vagy?

De nem válaszolt. Leguggoltam az ágy mellé, így a fejünk egy magasságba került és a haját kezdtem simogatni. Azonban a szeme sem rebbent. Mintha észre sem vett volna engem.

-Sarah, mi van veled? Kérlek válaszolt. Én vagyok az… Bella. A nővéred. Mi történt? – de megint csak semmi. –Könyörgöm neked, adj valami életjelet magadról, mert megbolondulok. Csak egy szót. Kérlek Sarah.

- Meghalt- suttogta és rám emelte könnyben úszó szemeit.

- Nem értem- megráztam a fejem. –Ki halt meg?

- Meghalt… meghalt - suttogta újra miközben ülő helyzetbe tornázta magát az ágyon, majd összehúzva a lábait a térdére fektette fejét és hangos zokogásba kezdett. Megrémültem tőle. Hiszen sosem láttam még ilyennek a húgomat. Mindig keménynek, erősnek láttam, néha megmutatta a szerethető oldalát, főleg nekem, de ezt a gyenge és gyámoltalan oldalát még sosem láttam. Soha.

- Sarah- felmásztam mellé az ágyra és magamhoz öleltem remegő testét. Ő pedig úgy simult a karjaimba mintha valami kiscica lenne, akinek védelemre van szüksége.

- Meghalt Bella. Egyedül hagytam és elvették tőlem. Miattam hal meg. Azért mert magára hagytam. Elveszítettem Rick-et. Az én hibám- alig tudott beszélni annyira sírt és épp hogy értettem miről beszél. De nem tudtam felfogni. Hogyan ölhették meg őt? Hiszen képzett harcos volt, legalábbis Sarah ezt mondta és a húgom mellett meg kellett tanulnia túlélni. Nem éppen nyugodt életet éltek. Nem létezik, hogy ilyen könnyen végeztek vele.

- Biztos csak elmenekült.

- Elmenekült? Komolyan? Nézd meg a saját szemeddel és úgy mondd, hogy elmenekült- üvöltött velem, majd ellökött magától és a szoba sarkába futott, majd térdre esett. Óvatosan odalépkedtem mögé és megláttam a hamukupacot, benne pedig egy gyűrűt. Kérdeznem sem kellett, Sarah már válaszolt is. –Ez az ő gyűrűje volt. Az apjától kapta még ember korában. Még gyerekként és sosem vette le. Ez volt a mindene. Még most így úgy gondolod, hogy él? Hogy elmenekült?

- Sarah. Nem tudom, mit mondhatnék.

- Ne mondj semmit. Engem is utolért a sors. Úgy látszik meg kellett tapasztalnom azt, amit neked. Nekem is el kellett veszítenem valakit, aki nagyon fontos volt nekem. Az egyik felemet. Úgy ahogy te is.

- Sose kívántam ezt neked Sarah. Soha. Pontosan tudom, mit érezhetsz most. Hidd el. Nálam jobban senki nem tudja. Én kétszer is átéltem, de te erős vagy és össze kell szedned magad. Sikerülni fog. Nézz csak rám. Én is itt vagyok.

- De nem azért, mert itt akarsz lenni, hanem hogy ne teljesüljön a jövő, amit láttál.

- Ugye nem azt akarod mondani, hogy…?

- Nem- rázta meg a fejét. –Én nem fogok a halálba rohanni. Tudom, hogy kötelességem van és ami Rickkel történt az csak megerősít abban, hogy soha ne hagyjak senkit a látó távolságomon kívül. Mindössze néhány óráig nem figyeltem rá Bella- tekintete üveges volt, hangja sírós, de már nem záporoztak a könnycseppek. –Néhány óra volt az egész és örökre elvesztettem őt. Holnap értük megyünk Bella. Elhozzuk a Culleneket onnan kerül, amibe kerül. Ez már nem játék. Védve volt a ház és mégis megölték Rick-et, mikor egy kicsit lankadt a figyelmem. Nem hagyom, hogy még többen meghalljanak miattunk. Először anya és apa, aztán Alan, Edward, most Rick és a többiekről még nem is beszéltem. Azokról, akik közben meghaltak szinte a semmiért. Nem hagyom, hogy a Cullen család is így végezze. Ha neked fontosak, őket megvédjük.

- Sarah, nem baj, ha fáj.

- A fájdalom a gyengéknek való- állt fel, miközben megtörölte az arcát. –És én nem vagyok gyenge.

- Sarah, kérlek, ne zárkózz el. Könyörgöm neked. Nem lesz jobb semmivel- fogtam meg a kezét.

- Miért ne tenném? Sokkal egyszerűbb lesz. Nem fogok rágondolni.

- Nem akarlak elveszíteni most, mikor visszakaptalak. Ne merészelj érzéketlenné válni, mert istenemre esküszöm, addig kínozlak, míg vissza nem hozlak.

- Akkor mégis hogy maradhatnék az, aki voltam? Hogyan kerülhetném el az emlékeket, hogyan felejtsem el őt és a történteket, miközben a lelkem majd szétrobban, mert pontosan tudom, hogy miattam kellett meghalnia. Azért, mert szeretett, és mert én is szerettem őt. Nem fogok tudni együtt élni a bűntudattal.

- Márpedig nem a te hibád.

- Hogy mondhatod ezt?

- Nem te ölted meg, hanem a másik erő. Ő a felelős mindenért. Rajta kell levezetned minden dühödet. Ő a felelős a fájdalmaidért.

- De akkor is nehéz.

- Én tudom. És ha hiszed, ha nem, a mai napig érzem a fájdalmat, a bűntudatot, hiába telt el egy teljes év a halála óta. A lelkem örökké elveszett, mikor Edward meghalt. Ha akarod, én segíthetek neked, hogy tovább lépj. Megmutatom, hogyan élj együtt a bűntudattal, hogyan nyomd el magadban, hogyan kerekedj felül rajta. Sikerülni fog és később úgy emlékszel majd rá, mint az életed szerelmére, de nem magad okolod majd a haláláért. Megmutathatom az utat, ha akarod, de csakis te egyedül tudsz szembe szállni az érzéseiddel. Én nem harcolhatok veled. Ez a te csatád lesz.

- Nem tudom képes leszek-e rá.

- Higgy magadban és bízz meg bennem. Ennyit kérek, semmi többet és lassan helyrejössz. Ígérem.

- Ne hagyd, hogy maga alá temessenek az érzéseim- ölelt szorosan magához, mintha én nyújthatnék neki békét. Pedig nem igaz. Nem adhatom meg neki azt, amire vágyik.

- Nem hoztad őt vissza… miért nem? –tettem fel a kérdést, ami már a beszélgetés eleje óta foglalkoztatott. De eddig nem mertem rákérdezni, mert nagyon zaklatott volt.

- Megpróbáltam. Ez volt az első, ami eszembe jutott, mikor megláttam a maradványait és a gyűrűt. De valami nem engedi. Mint mikor téged akartalak visszahozni. Akkor sem sikerült. Lehet, hogy… hogy kezdem elveszteni az erőmet? –elhúzta tőlem a fejét és mélyen a szemembe nézett.

- Nem hinném. Te magad mondtad Sarah, hogy az erőd az érzéseidből fakad. És te most túl zaklatott vagy ahhoz, hogy irányítsd az erődet. Hiszen nézz ki az ablakon. Mintha leszakadni készülne az ég. Sarah, nem vagy gyenge, nem fogod elveszteni az erődet, csak most képtelen vagy az irányítására. Pont, mint az én halálomkor. Érzelmileg nem vagy a toppon. És mint mondtad most én sem tudok rajtad segíteni. Hiszen nem ismertem Rick-et. Sosem találkoztunk. Én nem tudom visszahozni neked. Próbálj megnyugodni és később megint megpróbálod. Oké? Nem vesztesz vele semmit, ha teszel még egy próbát, ha kicsit nyugodtabb leszel és az erődet újra az irányításod alatt tartod. Talán még sikerül is visszahoznod a szerelmedet. Esküszöm, annyira szeretném, ha így lenne. Ha neked sikerülne, és nem kellene szenvedned. 

-Én is szeretném… én is- suttogta, majd újra magához ölelt.


Sziasztok!

Sajnálom, tegnapra volt ígérve, de csak ma tudtam felrakni. Készen lettem vele tegnap, de nem mertem még felrakni, mert át kellett néznem. Arra pedig igazából nem volt sok időm. Nem akartam összedobott fejit hozni nektek, így úgy gondoltam hozom inkább ma. Sajnálom, hogy megcsúsztam. Legközelebb pontosabb leszek.
Puszi: Rosalice