Feel the love~ 34.fejezet

(Sarah szemszöge)

Nem emlékszem mi történt pontosan. Az utolsó emlékem az, hogy láttam, amint Bella elméjét elönti a vörös köd és újra az a Bella volt, aki egykoron a Volturi legfélelmetesebb tagjaként emlegettek.

Ez a legutolsó emlékem a világról, a testvéremről. Azóta semmit. Sötétben vagyok, bezárva valahol, egy olyan helyen, ahol az erőm semmit nem ér. Nem tudom hány nap telt el, nem tudom, mióta vagyok itt bent egyedül a sötétben, azt sem tudom, hol vagyok. Nem tudok semmit, de valahol a szívem mélyén érzem, hogy biztonságban vagyok. Félek, mert hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem, de nem olyan félelem van bennem, mint eddig. Egyszerűen csak attól félek, mi jöhet még. Hiszen a szerelmem, akinek odaadtam a szívem, akit eddig halottnak hittem, most életben van és kiderül, hogy ő a legnagyobb ellenségem. Az a férfi, aki a világot jelentette számomra, csak kihasznált és játszott velem. Velem és a testvéremmel. Sosem szeretett pedig mindent megadtam neki. Majd belehaltam az elvesztésébe, utána akartam menni, véget vetni minden szenvedésemnek és most rá kellett jönnöm, hogy nem érdemli meg ezt a szeretetet. Ő a legrosszabb, ami valaha történhetett velem és gyűlölöm őt. De tudom, a szívem mélyén tudom, hogy ez a gyűlölet azért van bennem, mert még mindig szeretem. Nagyon félek, hogy képes lennék megbocsátani neki ha arra kérne, amire nincs sok esély, mert ő nem szeretett. Viszont már az is lehet, hogy Bella megölte őt. De akkor hol van már? Miért nem szabadít ki innen? Vagy lehet, hogy neki esett baja? Nem tudom. A változatosság kedvéért ismét nem jutok semmire a gondolataimmal. Ha sokáig folytatom így, hamarosan megbolondulok. Miért nem jön már valaki, aki segíteni tud rajtam? Hogyan fogok én innen kijutni, ha az orromig nem látok, ha senki nem jön a közelembe és senki nem ad rá lehetőséget, hogy bármit is kiderítsek?

(Bella szemszöge)

A napok egyre csak telnek és belerokkanok a várakozásba. A harc véget ért. Megtettük, amiért megkaptuk ezt az erőt. Azonban a győzelmünknek ára volt. És az a testvérem Sarah. Sarah a harc óta nem ébredt fel, semmilyen életjelet nem ad magáról. Vámpírként nem is tehetné, de a teste nem reagál semmire. Vagyis a teste igen csak ő maga nem. Begyógyítottuk a sebeit, mindent megtettünk annak érdekében, hogy javuljon az állapota, de ez az a pillanat, amikor mi sem tehetünk már semmit.

És újra elkap a sírás. Mint oly sokszor a csata óta, most is elerednek a könnyeim, immáron vámpírként is, bár fogalmam sincs hogyan. De nem hagyományos könnyek. Ezek véres könnyek. A szívem fájdalma.

-Anya kérlek, gyere, vadásznod kell. Szükséged van rá- nyaggatott újra Cara, de ezúttal sem fordítok a mondandójára különösebb figyelmet. Megint csak azzal piszkál, hogy vadásszak, de nem akarok. Nincs rá szükségem.

- Nem akarok- suttogtam, de egy pillanatra sem veszem le a szemem a húgomról. Nem akarom elveszteni őt. Ő az egyetlen vérrokonom a lányomon kívül. Nem mehet el most. Most, mikor elértük, amit akartuk. Rick és az a nyomorult nő is halott. Ráadásul felkutattam Rick minden létező vámpírját, ismerősét, szövetségesét és velük is végeztem. Végre újra normális élete lehet a családunknak, erre Sarah felad mindent és itt akar hagyni. Ezt nem hagyhatom. –Fel fog ébredni. Vele akarok menni, ha felébred. Megvárom őt. De te menj csak- nyugtatom bár a hangom el-elcsuklott és újra a sírás kerülget.

- Anya- Cara hangja kétségbeesett.

- Bella, szívem, megijeszted a lányod. Szedd össze magad- próbálkozott Rosalie is.

- Kicsim, tudom, hogy most nehéz, de…

- Nem tudtok ti semmit. Én igen. Tudom, érzem. Fel fog ébredni. Nem fog itt hagyni. Én tudom.

- Bella, el kell engedned- ölelt magához Rosalie. –Nem segíthetsz rajta.

- Hogy mondhatod ezt? Hiszen a te rokonod. Vér a véredből. Hogyan lehetsz ennyire nyugodt?- pattanok fel a helyemről idegesen és arrébb lököm Rosalie kezét.

- Mert én nem érzek úgy, mint te Bella. Én nem tudok úgy nézni rá, mint te. Én nem tudom elfelejteni, hogy mennyit szenvedtél miatta.

- De nem ő volt érte a hibás.

- Akkor sem. Nem gyűlölöm, egyszerűen nem is szeretem. Ennyi. Közömbös a számomra.

- Menj innen Rose, kérlek, most menj el. Az istenit, a testvéremről beszélsz- keltem ki magamból és lökök rajta egyet, mire Edward is megjelenik a szobában És Cara-val együtt elém állnak és teljesen eltakarják előlem Rosaliet.

- Bella, Rosalie semmi rosszat nem akart.

- Tudom- csuklott el a hangom. –Én…én annyira sajnálom- suttogtam újra, majd visszaültem a testvérem mellé és megszorítom a kezét várva, hátha viszonozza a gesztus, de nem történik semmi. Egy pici jel sincs arra, hogy érezné. Pedig kell. Tudom, hogy velem van. Érzem. Nem tudom megmagyarázni, de érzem, hogy itt van.

- Senki nem hibáztat téged, kicsim- suttogta Edward és óvatosan átölelt. Mintha attól félne, hogy bármelyik pillanatban újra robbanhatok. És ez igaz is. –Ha nem akarsz, ne gyere. Mi megyünk. Maradj itt vele, ha ettől jobban érzed magad. Viszont szeretnénk, ha innál. Hozunk neked valamit. Úgy hajlandó vagy inni?

- Igen, köszönöm.

- Sietünk vissza- adott egy puszit a homlokomra, majd elengedett és kisétált a szobából. Ne nézek hátra, de tudom, hogy Rosalie az, aki követi őt. Cara pedig továbbra is ott áll. Némán, csendben.

- Menj és igyál. Szükséged van a vérre- hangom erősebb, mint szeretném, de az a lényeg, hogy hallgasson rám. Ő sem ivott, mióta hazahoztam Sarah-t. Felváltva vigyázunk rá, bár én nem igen mozdulok el mellőle. Maximum néhány pillanatra.

- Megmondtam neked az első napon, hogy amíg nem iszol, én sem. És be is tartom.

- Nekem hoznak haza. Vadásznod kell.

- Majd ha látom, hogy ittál én is elmegyek, de addig egy tapodtat sem mozdulok mellőled, amíg vissza nem nyered az erődet. Sebezhető vagy. Vedd már észre magad anya. Mindenkit tönkreteszel így, de főleg magad. Önző vagy anya. Nézz már körül egy kicsit. Az istenit legalább nézz rám, ha hozzád beszélek- csattan fel mérgesen. Rá emelem a tekintetem és látom, hogy arca könnyben úszik, tekintete szomorú, temérdek fájdalommal teli. És a szívem szakad meg. A mindig mosolygós kis arcocskája most szomorú és bánatos.

- Kicsim.

- Anya, ne csináld ezt, kérlek szépen. Ha az a sorsa fel fog ébredni, de gondolj már bele, hogy két hónap telt el, mióta hazahoztad. És semmi jelét nem adta, hogy hallana. Szükségem van rád Isabella Cullen. Az anyámat akarom. Azt a nőt, aki a legrosszabb pillanatokban is erős volt, aki bármivel szembe nézett azért, hogy megvédje a családját, és hogy boldoggá tegye őket. Ezt a nőt akarom. Ezt az anyámat akarom újra látni és nem az érzelmi roncsot.

- Sajnálom kicsim, de…

- Nincs semmi de. Minden tőled függ. Ha itt ülsz és elrepülnek feletted a napok, azzal nem segítesz neki. Éld az életed, látogasd, mintha beteg lenne, beszélj hozzá, senki nem kérte, hogy hagyd magára végleg, de ne ülj minden percben mellette. Nem segítesz neki ezzel semmit. És nekünk sem.

- Talán igazad van. De nem tudom így itt hagyni őt. Tehetetlenül. Mi van, ha pont akkor ébred fel, amikor nem vagyok mellette?

- Látni fogod, ha felébred. És azonnal itt lehetsz mellette.

- Rendben. De most akkor sem megyek el vadászni. Lezuhanyozom, átöltözöm, és ha a többiek visszatérnek én is iszom. Mindent megteszek, de neked most el kell menned vadászni. Kicsim, két hónapja te sem vadásztál.

- Ettől függetlenül én ittam, nem úgy, mint te.

- Fel kell töltenünk a készleteket is- suttogtam. –Annyi mindent kell elintéznem. Olyan sok mindent elhanyagoltam.

- Pontosan- és egy apró, ám annál őszintébb mosoly jelent meg a szája sarkában. –És ha szeretnéd, nagyon szívesen segítek mindenben.

- Kicsim, én mindent megteszek, hogy ne lássatok olyannak, amilyen eddig voltam, de szeretném, ha te azt tennéd most, amit az előbb kértem tőled. Menj és vadássz. Igyál és utána segíthetsz. Én összeszedem magam. Ígérem.

- Rendben van- mély levegőt vett, majd újra elmosolyodott. Mellém lépett, adott egy puszit az arcomra és az ajtó felé lépkedett. Még egyszer visszanézett, átgondolta hihet-e nekem majd becsukta maga mögött az ajtót, én pedig visszarogytam a székre. Elég erősnek kell lennem ahhoz, hogy megjátsszam magam a többiek előtt. Nem fogom elengedni a testvéremet és a legtöbb időmet vele fogom tölteni. Még nem tudom, hogyan fogom kijátszani a többieket, de sikerülni fog. Nem fogom egy pillanatra sem magára hagyni a húgomat. Ki sem teszem a lábam ebből az átkozott kastélyból, amíg ő fel nem ébred. Mert tudom, hogy fel fog. És én itt leszek mellette. Várni fogok, amíg felébred, mert érzem, hogy nem hagy itt minket. Bármennyire is fáj neki, bármilyen messze is legyen most, tudom, hogy vissza fog térni közénk. És az a nap lesz életem legboldogabb napja. Ebben biztos vagyok.

(Edward szemszöge)

Úgy fáj látnom, hogy ennyire szenved Bella. Szeretnék segíteni neki valahogy, de nem hagyja. Senkinek nem hagyja. Mindig is ilyen volt. Az egyetlen, ami segíthet rajta, az Sarah ébredése lenne. Görcsösen kapaszkodik belé, nem képes elfogadni, hogy Sarah talán már rég halott. Hiszen életfunkciói nincsenek. Nem dobog a szíve, nem lélegzik, csak fekszik az ágyban és mozdulatlan. Mintha valóban halott lenne. De ezt nehéz megállapítani.

Halk pityergés szakít ki a gondolataim közül, majd mikor erősebben koncentrálok, hamar kiderül, hogy nem más sírdogál, mint Cara. Az én gyönyörű kislányom. Mindent eldobva vámpírsebességgel indultam meg felé, hogy megtudjam mi az, ami miatt sír. Egy ilyen gyönyörű kislánynak nem szabadna sírnia.

Lassan lépkedtem mellé, nehogy megijesszem. Felnézett rám, de nem küldött el, csak visszarejtette könnyáztatta arcát a tenyerébe. Leguggoltam mellé és óvatosan a hátára tettem a kezem és simogatni kezdetem. Nem húzódott el tőlem úgy, mint ahogy eddig. Sőt. Felemelte a fejét, majd elkeseredettem dőlt a mellkasomhoz.

-Segíts nekem. Kérlek- zokogott fel. –Segíts nekem és anyának is. Ne engedd, hogy magába zuhanjon. Kérlek… kérlek apa.

- Jaj kicsim- ahogy az utolsó szót kimondta, a szívemet elöntötte valami furcsa érzés. Szinte repülni tudnék a boldogságtól most, hogy hallottam, amint a lányom kimondta ezt az egyetlen ám annál fontosabb szót. –Mindent megteszünk, hogy anyukád jobban legyen. Mindent. Megígérem.

- Félek, hogy elvesztem őt. Tudom, hogy nincs jól, pedig megígérte, hogy jól lesz. Azt hiszi, ki tud játszani, hogy mindenkivel elhitetheti, hogy nincsen semmi baj, pedig tudom, hogy most is ott ül Sarah mellett és azért könyörög, hogy ébredjen fel. Pedig teljesen hasztalan.

- Bella mindig is ilyen volt. Mindig azt tette, amit jónak látott- mosolygásra késztetett az emlék, ami eszembe jutott. Az a nap, amikor visszatért a barátaitól és beszélgetni kezdtünk. Egyfolytában azt hajtogatta, hogy nem hozzám való és tessék. Ennyi év elteltével még mindig szeretjük egymást. És most már ugyan olyanok vagyunk. Nincs köztünk különbség. –Most pedig azt hiszi az a jó, ha mindig a testvére mellett marad. Látni akarja, ahogy felébred. És ezt azért csinálja, mert bűntudata van. Azt hiszi, hogy mindez nem történt volna meg, ha jobban figyel a testvérére. A szíve a helyén van és ő azt hiszi neki még sincs olyan. De ezt már azóta így gondolja, hogy vámpírrá változott.

- Nagyon jól ismered anyát. Igaz?

- Igen. De te is tudod milyen.

- Én csak az emlékeiből. Csak úgy ismerem, hogy megmutatta nekem a múltját. Soha nem mesélt róla. Soha nem akarta megosztani velem, hogy mit érzett.

- Szörnyetegnek gondolja magát. Kérdezz meg bárkit, mindenki ezt fogja neked mondani. Mindig győzködtük, hogy semmi rossz nincs benne, hogy ő nem gonosz, de hajthatatlan. Éppen ezért gyötrődik most annyira. Magát okolja, amiért nem látott át Ricardo-n vagy, mert nem tudta megvédeni a testvérét. És nem gondol bele abba, hogy menny mindenkit megmentett, köztük téged is. A lányát.

- Annyira fáj így látnom- újra hozzám bújt, a mellkasomba temette az arcát. –Te vagy az egyetlen, aki segíthet neki.

- Nem kicsim. Nem én, hanem a nagynénéd. Csak az segítene rajta, ha Sarah felébredne. Vagy Rosalie. Igaz, most nincsenek valami jóban, de beszélned kellene Rosalie-val. Ő mindenkinél jobban ismeri édesanyádat. Tudni fogja, mit kell tenned azért, hogy újra érdekelje más is, nem csak a testvére. Én nem láttam Bellát ilyen állapotban soha. Ismerem őt, de nem tudom, hogyan kezeljem őt. Bella erős és a szomorúság, a fájdalom pedig még erősebbé teszi- simogattam meg a haját és adtam egy puszit a homlokára. Bármilyen nehéz helyzetben is vagyunk most, egyetlen jó dolog mégis van benne. Úgy látszik, van egy cseppnyi reményem arra, hogy egy napon Cara tényleg az apjának tekintsen. És küzdeni fogok érte, hogy így legyen. Mindent megteszek, hogy bepótoljam azt a 20 évet, amit külön töltöttem tőle és Bellától.

- Nem is vagy te olyan rossz ember vagy inkább vámpír Edward. Azt hiszem anyának igaza volt. Ha ilyen maradsz, nagyon jóban lehetünk.

- Én nagyon szeretném- még erősebben szorítottam magamhoz, mint eddig, hogy érezze valóban így szeretném, nem csak mondom.

- Megérdemelsz egy esélyt.

- És én élni fogok a lehetőséggel.

- Nagyon remélem… apa- bújt hozzám újra, nekem pedig hatalmas mosoly terült szét az arcomon. Az első és legfontosabb fal ledőlt kettőnk között. Chiara hajlandó esélyt adni, hogy az apja legyek és nem szúrhatom el. Rajtam múlik, hogy egy család leszünk-e vagy végleg elvesztem őket. Nem tehetek semmit, amivel eltaszíthatom őket magamtól, mert akkor az életemnek vége. Ha ők ketten nem lehetnek velem, akkor az életem semmit nem ér. A kislányom és Bella újra mellettem vannak, újra közel hozzám. És egy új és boldog élet lehetőségét kínálják, amit nem szalaszthatok el. Egyszerűen nem tehetem és nem is akarom.

Sziasztok!

És ennyi idő után újra itt vagyok, újra frissel jelentkezem. Ami megint csak nem elég bocsánatkérésnek, a hosszú kimaradás miatt. De sajnos nem tudok mit tenni ellene. A vizsgák itt vannak a nyakamon, a munka is egyre fárasztóbb, már azt sem nagyon bírom mellette, de még pár hónap és vége. Még néhány hónap és megszabadulok, aztán újra belevetem magam teljes gőzzel a történeteimbe. 

Addig is rengeteg türelmet és megértést kérnék tőletek. Én minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy hozhassam a frisseket nektek. Próbálkozom. 

Nem ígérem, de megpróbálom a jövő héten vasárnap hozni a következő részt, de ez nem 100%.

Addig is legyetek jók. 

Puszi: Rosalice