Feel the love~ 18.fejezet

A könnyek kimossák a bánatból a fájdalmat.

(Bella szemszöge)

Meredten bámultam magam elé, miközben próbáltam rájönni mit is láttam az előbb. Minél többször idéztem fel magamban az imént látottakat, annál biztosabb voltam benne, hogy ez nem rólam szólt. Hiszen nem ugyan azok az emberek vettek körül, a gép sem ugyanolyan volt. És ami a legfontosabb, sötét volt, mikor lezuhantunk. Most pedig világos van.

Rövid töprengés után visszasétáltam a helyemre és kibámultam az ablakon. Persze az agyam egy pillanatra sem hagyta abba a kattogást. Tudni akarta mi történt, de semmi épeszű válaszom nem volt. Én magam sem tudtam mi történt.

Eljött az este, de semmi nem történt. Pedig vártam mikor válik valóra a néhány órával ezelőtti „látomásom.” A gép simán landolt, és út közben semmi baj nem volt. Mikor Seattle-ben leszálltam a gépről és elindultam az autóm felé, nagy meglepetésemre a saját kocsim nem volt sehol. Helyette Rosalie várt rám Emmett-el és Jasperrel az oldalán, a piros BMW-nek támaszkodva.

Rose szemeiben a viszontlátás öröme mellett ott volt a szomorúság és a rettegés is, mikor megpillantott. Közelebb lépkedtem hozzájuk és elmosolyodtam, de egyikük sem viszonozta.

-Na jó, mi történt?  

- Ezt hogy érted? –kérdezte a szőkeség zavartan, majd kilépett a két fiú közül és megölelt. –Annyira jó, hogy végre itt vagy. Ígérd meg, hogy sosem hagysz el… Ígérd meg, hogy bármi is történjen, te mindig itt maradsz velünk. És nem csinálsz hülyeséget.

- Rosalie Hale, kezdesz megijeszteni. Mi van veled? Mi történt?

Ekkor Jasper felől érzékeltem a nyugtató hullámokat. Ugyan csak kisebb mértékben küldte, de éreztem őket.

- Csak ígérd meg. Kérlek- nézett rám könyörgőn, majd elhúzódott tőlem.

- Megígérem. De mondd már.

- Bella, nem sikerült Edwardot lebeszélnem az utazásról. Próbáltam hívni, de nem vette fel. Aztán Alice látta… látta, hogy…- de nem fejezte be a mondatot. Vártam, de semmi. Egy árva szót nem szólt.

- Rose, ne idegesíts tovább. Mondd már, mit látott Alice.

- Hát…

- Rose- megragadtam a karját és kicsit megrántottam.

- Bella- morgott rám Emmett, amitől észbe kaptam és elengedtem a húgomat. Nem szabad kiborulnom.

- Kérlek, mondd, mi van! Most!

- Edward az esti gépen volt, ami a tengerbe zuhant- lehajtotta a fejét és hozzábújt a férjéhez. Nekem viszont egy valami zakatolt csak a fejemben. Lezuhant… lezuhant..

Valahol mélyen érzékeltem, ahogy Jasper nyugtat, majd miután nem szóltam semmit, Rose újra felém fordult.

- Bella…

- Mondd, hogy jól van! Ugye nem esett baja? Melyik kórházban van? Hol tudom elérni.

- Bella, Edward… Edward meghalt.

- Nem, nem és nem- fejemhez kaptam a kezem, mintha fájna. Mert fájt is. Nem tudtam felfogni, amit mondott. Nem akartam, hogy igaz legyen. És ekkor előjött az emlék, a repülői „álom”. -Nem és nem. Ő nem halhatott meg- újabb, sokkal erősebb nyugtató hullám Jaspertől. –Menj a pokolba a nyugalmaddal. Nekem Edward kell, nem a képességed. Az nem ér semmit.

- Bella- próbált hatni rám Rose, de ezzel csak magára vonta a figyelmem.  És rajta töltöttem ki a fájdalmamat.

- A te hibád- kaptam el a karját és erősen megrántottam. –A te hibád. Minek kellett neki szólnod? Ha tartod a szád és kitalálsz valami hazugságot, akkor elkerülhettük volna, hogy felszálljon arra az átkozott gépre.

- Bella, ez fáj…- nyöszörgött, de nem érdekelt. Őt tartottam hibásnak és ki kellett töltenem a fájdalmam valakin. Szerencsétlenségére pont rajta.

- Elég ebből Bella- rántott el feleségétől Emmett és erősen magához szorított. A fejem a mellkasában pihent, a kezeimet görcsösen szorította az ő erős vasmarka. Mintha bilincs lenne a csuklómon, de olyan, amilyet vámpír létemre is képtelen vagyok eltörni. –Nem Rosalie hibája. Nem ő tehet Edward haláláról és ezt te is tudod. Ha valakit hibáztatni akarsz, akkor nézz magadba. Szóltunk, hogy változtasd át Bella. De nem tetted. És soha nem is akartad. Ez előbb utóbb megtörtént volna.

- De nem így- sírtam el magam. –Nem most, mikor még alig élt. Nem ilyen szerencsétlen balesetben. Bárcsak sose ismert volna meg. Bár ne szeretett volna. Körülöttem mindenki meghal, aki fontos nekem.

- Nem igaz- elengedte a kezeimet és felemelte a fejem, aztán döbbenten elhátrált. –Bella, te… te sírsz…

Megérintettem a szemem és valóban könnycseppek hullottak végig az arcomon. Ugyan a nedveset nem éreztem, de ott volt és az én szemeimből származott.  Észre se vettem, hogy sírok.

-Bella, jól vagy? –kérdezte Jasper és átölelt. Persze tudtam az okát. Megnyugtatott, eltompított, szinte álomba ringatott és így sikerült beültetniük az autóba. Utána már indultunk is. Nem érdekelt semmi. Nem izgatott, hogy vajon mennyien láttak minket a reptér előtt, vagy hogy mit gondolnak most az emberek. Az sem érdekelt hova visznek most. Csakis az járt a fejemben, hogy életem értelme halott és már nincs többé. Az agyam ugyan éber volt, de én magam nem. Jasper jelenléte és képessége minden érzést elnyomott és csak az üres semmi maradt bennem.

- Oda akarok menni- szólaltam meg hirtelen és megtöröltem az arcom, mely még mindig könnyben úszott.

- Hova?

- Edward szüleihez… a házukhoz.

- Nem- kiáltottak fel egyszerre.

- Ha nem visztek, majd megyek egyedül- szóltam nyugodtan. Időközben rájöttem fölösleges a kiabálás, a vita. Nem okolhatok senkit Edward haláláért csakis magamat. Ő szeretett és én szerettem. Miattam kellett meghalnia. Már rájöttem, hogy nem baleset volt. Edward elvesztését láttam a repülőn. Az ő gépének zuhanását. És ez nem lehetett véletlen. Nem véletlen, hogy pont most hibásodott meg a gép és hogy pont az, amelyiken ő utazott. Pont most, mikor szinte az egész vámpírvilág a húgom után kutat, akit meg is találtak. Ez biztosan figyelmeztetés volt. Azt hittem ezúttal megóvhatom a szerelmemet és nem ismétlődik meg a múlt. Hogy most én nyerek. De megint elbuktam. Megint Sarah volt az erősebb. Nem vagyok ellenfél neki. Egy senki vagyok a számára, akit könnyen eltaposhat. Itt az egyetlen örök vesztes én vagyok. Ő mindig nyer bármiről is legyen szó. De soha többet nem fogom megengedni neki, hogy bárkit is bántson miattam. Ha  kell, akkor egyedül maradok, egymagam ebben a nagy világban, de miattam senki nem fog még egyszer meghalni vagy szenvedni. Akkor már inkább a magány.

- Fordulj arra. Legalább Carlisle és Esme is velünk jönnek. Már biztos megvizsgálta Nora-t- szólt oda Jasper nekik és ők nem vitatkoztak tovább.

- Köszönöm- néztem Jasperre, majd felhúztam a lábaimat a mellkasomhoz és kibámultam az ablakon. A fák egymás után suhantak el mellettünk. Szép lassan a fákat és a sötétséget házak és fények váltották fel. Az autó zúgásán kívül nem volt más zaj, ami megtörte volna a csendet egészen addig, míg meg nem érkeztünk a házhoz.

- Bella, megérkeztünk. Bekísérjelek? –kérdezte Rose.

- Nem szükséges. Be tudok menni egyedül is.

- Akkor majd én veled megyek- elkapta a kezem Jasper, amitől még tompább lettem. Ez a hisztiroham elmaradásának oka. Jasper jelenléte. Az ő nyugalma. Különben már a fájdalom elnyelt volna.

- Nem akarom.

- Te most nem akarsz semmit Bella. Főleg nem a békét. Pedig erre van szükséged.

- Soha többé nem lelem meg a békémet.

- Akkor gondolj Edward szüleire és családjára. Ha elmegyek mellőled nem biztos, hogy visszafogod magad. Gondolom, nem akarsz nekik ártani.

- Azt nem- ráztam meg a fejem. Tudta jól, hogy ezzel meggyőzhet. És sikerült neki.  Átölelte a vállam és így lépkedtünk az ajtóig. Aztán az kinyílt és megjelent Edward apukája, aki nem szólt semmit, csak beengedett és becsukta mögöttünk az ajtót. A nappaliba vezetett, ahol a kanapén ott feküdt Nora, mellette Carlisle és Esme.

- Édesem, itt van Bella- szólt a férfi rekedt, sírós hangon  kanapén fekvő feleségének.

- Nem… nem…-majd a nő rám nézett, szemei szikrákat szórtak és ordítozni kezdett. –Megölted a fiamat. Te miattad halt meg. Miattad ült fel arra a gépre, ami hibás volt. A te lelkeden szárad a halála.

- Nem a lányom tehet róla Nora- kelt a védelmemre Esme és mellém sietett.

Nem tudtam mit mondani. Nem volt mondandóm, hiszen teljesen igaza volt. Még ha nem is közvetlenül, de részben miattam halt meg Edward.

- De ő a fiam gyilkosa.

- A lányom nem gyilkos. Túl zaklatott vagy Nora, de ez sem jogosít fel rá,  hogy így beszélj vele- állt fel Carlisle is. –Bocsáss meg barátom, de a feleséged túl messzire ment. Bella ugyan úgy szenved a fiatok halála miatt, mint ti, mert szerette őt. És nem tűröm, hogy sértegessétek. Mi most távozunk.

- Teljesen mindegy mit vág a fejemhez asszonyom. A fiát semmi nem hozza már vissza. Elment. De ha magának jobb, akkor ócsároljon nyugodtan. Én megengedem. De előre szólok, hogy semmivel sem lesz könnyebb. Maguk is találnak majd olyan okot, amiért magukat hibáztatják, ahogy én is.

- Meg ne lássalak a temetésen.

- Kedvesen, elég- szólt rá William, de Nora rá se hederített.

 - Ne féljen asszonyom, nem fog látni. De Edward megérdemli, hogy ott legyek. És ezt maga sem veheti el tőlem.

- Takarodj innen. Bűnös vagy.

- Lehet. Sőt biztos is, de szerettem a fiát. Úgy, ahogy soha senkit. És a szívem szakad most meg miatta. Szívből sajnálom asszonyom. Elmondani nem tudom mennyire.

- Hagyd el a házamat- kiabált tovább.

- Bella kérlek, most menjetek. Carlisle, sajnálom- szabadkozott William, de már nem érdekelt. Este úgyis visszajövök. Itt leszek és emlékezni fogok rá. Ezt senki nem veheti el tőlem. Senki.

- Gyere Bella. Menjünk innen- kért Carlisle és Esme-vel átvették Jasper helyét.

Kimentünk az autókhoz és megint be akartak ültetni. Viszont most, hogy Jasper távolabb került tőlem az agyam kezdett tisztulni és az érzékeim sem voltak annyira tompák.

 Kiszakítottam magam közülük és fejvesztve rohantam az erdőbe. Nem érdekeltek a többiek, nem vettem figyelembe a hangokat, a kiabálásokat, csak rohantam előre, de nem tudtam merre megyek. Az eső is szakadni kezdett és én olyan gyorsan futottam, mint még előtte soha. Most, hogy gyengült az agyamat tompító erő, tisztán tudtam gondolkozni és átadtam magam az érzéseimnek.  A fájdalom teljes egészében átjárta minden porcikámat.

A fejem zsongott, az eső eláztatta a ruháimat és sokszor úgy éreztem fázok. A szél süvített, az égboltot beborította a sötétség és a villámok egymás után csaptak le a földre. Mintha a vihar az én fájdalmamat tükrözné. Az állatok mind eltűntek a közelemből, menedékbe húzódtak… elbújtak. De nem érdekelt. Ebben a pillanatban a lelkem fájdalma sokkal nagyobb volt, mint a félelmem vagy a többiek iránti szeretetem és aggodalmam. Most ők sem érdekeltek, csak az, hogy valamilyen módon enyhítsem a lelkemet mardosó fájdalmat.

Nem tudom mióta futhattam, de fáradni kezdtem. Mióta vámpír lettem, nem éreztem így magam, de most igen. Bőrig áztam és a széltől fázni kezdtem. Lerogytam a sárba és torkom szakadtából üvöltöttem, miközben szemeimből záporoztak a könnyen. Átöleltem magam a karjaimmal és sírtam.

-Saraaaaaaahhhhh- üvöltöttem teli torokból. De nem jött senki.

- Mit keresel az erdőben ilyen ítélet időben? –hallottam meg azt a hangot, ami most az utolsó reményem volt. –És miért hívtál?

- Tudod mi történt Edwarddal, igaz?

- Természetesen. De akkor sem tudom, mit akarsz tőlem.  

- Forgasd vissza az időt. Hozd vissza őt és mindent megteszek, amit kérsz- álltam fel és megtöröltem az arcomat.

- Mindent?

- Mindent- bólintottam rá és vártam a válaszát, ami végképp tönkretett.

- Hm… nem. Mondtam, hogy visszaveszem a szívességet. Hát eljött az ideje. Egyáltalán honnan veszed, hogy nekem sikerülne?  Az idő visszaforgatása még nekem sem áll hatalmamban. Amúgy is. Kutattál utánam. Meg akartál ölni. Most miért segítenék neked?  

- Dehogynem áll hatalmadban. Bármire képes vagy, amit csak szeretnél. Tudom, hogy erős vagy. Már nem egyszer bebizonyítottad. Vissza tudod nekem hozni őt. Csak gyűlölsz, és ezért nem teszed meg. Nem az volt a célom, hogy bántsalak Sarah. Meg akartalak találni és te így vágtál vissza. Értem és felfogtam az üzenetet. Bűnhődtem, és ha azt kéred cserébe, hogy hagyjam el, megteszem. Csak hozd vissza. Gondolj a családjára. A szüleire. Megkímélheted őket a rossztól, ha visszaforgatod az időt. Ha nem is miattam, akkor értük tedd meg.

- A családja miatt? Te sem vetted figyelembe a családomat, mikor megtámadtad apánkat. És még csak rám sem voltál tekintettel, mikor anyánkkal is végeztél. Nem érdekelt, hogy én árván maradok. Nem foglalkoztál az érzéseimmel. Akkor én miért foglalkoznék a tiéddel vagy az övékkel?  Miért akarnék neked vagy nekik jót? Nem is ismerem őket. Nem indít meg a fájdalmuk. Ahogy a tiéd sem.

- Sarah kérlek.

-Könyörögj csak- szeméből sütött a gúny, hangjából a megvetés. De a szemében egy pillanatra megvillant a félelem és az aggodalom. Viszont amint legyőzte ezeket az érzéseit, újra gúnyosan szólt hozzám. -Szánalmas vagy Bella. Gyenge és nem csak testileg, de lelkileg is. Már nem is hasonlítasz arra a kegyetlen gyilkos szörnyetegre, aki régen voltál. A kíméletlen harcosra, akitől rettegett a világ. Arra a gonosz nőre, aki hidegvérrel meggyilkolta a szüleinket. Így már könnyű célpont vagy Bella. Nem csak nekem, de másoknak is.

- Nem számít, mit teszel velem, ha ő már nincs többé- roskadtam össze újra. Elhagyott az erőm és a sírásommal együtt az eső is csendesült. Megsemmisülve ültem a sárban a húgom előtt. Megalázva, gyengén, kiszolgáltatottan, szánalmasan. Pont, ahogy ő mondta. -Ennél nagyobb fájdalmat már nem tudsz nekem okozni. Egy halottnak már nem tudsz többet ártani. És én halott vagyok. A szívem újra, harmadszor is megállt, de ezúttal végérvényesen. Többé nem dobog már. Ennyi volt.

- Akkor megtaláltam a gyengédet. Mondjuk nem volt nehéz. Amíg az a kődarab vezet téged, ami a mellkasodban van, addig mindig előtted járok néhány lépéssel.

- Te voltál! Miattad zuhant le a gép. Igaz? –kérdeztem felemelt fejjel. De már semmi nem tudott meglepni. Szinte biztos voltam benne hogy az ő keze volt a dologban. Most csak megerősített benne.

- Eltaláltad. Egy picit megpiszkálták a motort, és bumm. Ha láttad volna micsoda zuhanás volt. Az a sok sikoly... zene volt füleimnek. És az külön öröm volt számomra, hogy láttam könyörögni őt. Még csak nem is az életéért könyörgött, hanem a tiédért.

Részletesen elmondott mindent, de ebben a pillanatban valami arra késztetett, hogy ne higgyek neki. Pedig menyire egyszerű lenne, elfogadni, hogy ő volt a bűnös. Hogy miatta halt meg. De nem éreztem úgy, hogy igazat mondana, bármennyire is szerettem volna.

- Már látom mekkora szörnyeteg vagy.

- Csak akkora, mint te. Hiszen mégsem lehetünk annyira különbözőek Bella. Testvérek vagyunk. A szívünk mélyén bármennyire is tiltakozunk ellene, de egyformák vagyunk. Jobban hasonlítunk mint az gondolnád.

- Biztos vagyok benne, hogy anyánk inkább meghalna, minthogy ilyennek lásson minket.

- Igen, te biztos lehetsz benne, de én nem. Ugyanis elvetted őt tőlem és a te jóvoltodból nem ismerhettem őket. Nem tudhatom, mit helyeselne, miről mit gondolna. Semmit nem tudok róla.

- Annyiszor vágtad már a fejemhez a múltat, hogy megszámolni sem tudom. De mint eddig, most sem tudok változtatni rajta. Megtörtént, elmúlt és bármennyire is bánom, nem tudom megnemtörténté tenni. De biztos lehetsz benne, hogy sosem akarná, hogy gyűlöljük egymást.

- Talán kérdezzük meg őt- javasolta.

- Hogyan?

- Visszahozom anyát. Persze ha képes vagy szembenézni vele. Vele és a múltaddal, a múltunkkal.