Feel the love~ 15.fejezet

(Bella szemszöge)

3 hónappal később…

Minden annyira csodás. 3 hónap. Ennyi ideje vagyunk együtt Edwarddal. Egészen eddig teljességgel tökéletes az életem. De még meddig? Három hónapja Sarah sem zaklatott minket, de ez az idő sem telt el aggodalom nélkül. És bár örülök neki, hogy nem zargat folyamatosan, nem tudom mire vélni eme tettét. Hiszen eddig mindent megtett, hogy keresztbe tegyen nekünk. Most pedig mintha nem is létezne. Egész biztos tervez valamit. Különben nem lenne ennyire nyugodt az életünk. Soha nem hagyná, hogy boldogan éljek. Hiszen ő maga mondta. A saját fülemmel hallottam. Én pedig egyre jobban félek. Félek, mert nem tudom, honnan jön a következő támadás, nem tudom, hogyan csap le legközelebb. Nála soha semmi nem biztos. Rettegek, hogy elveszítem Edwardot, félek, hogy ez a boldogság már nem tart sokáig. Megmondta. Életem végéig szenvedni fogok miatta. Nem fogja hagyni, hogy boldog legyek.

Hogy eltereljem a gondolataimat felkaptam a telefonom és már hívtam is Edwardot. Már majdnem letettem, mikor a monoton zúgás abbamaradt és meg nem hallottam szerelmem kissé rekedt hangját.

- Szia.

- Na végre. Már azt hittem fel sem akarod venni- szóltam bele kicsit szomorkásan, de a tőle jövő hang hallatán egyből nem érdekelt, hogy miért nem vette fel hamarabb.

- Sajnálom-suttogta. Meggyötört és szomorkás volt a hangja.

- Mi történt? Édesem, baj van? Mondd, hogy nincs semmi bajod. Kérlek- szinte már könyörögtem neki.

- Nem, én jól vagyok. De anyám nincs.

- Ne húzd már az idegeimet Edward. Mondd már- felpattantam a helyemről és járkálni kezdtem a szobában. Komolyan nem hallja a hangomon, mennyire ideges vagyok, vagy direkt csinálja?

- Most telefonált a nővérem. Anyám testvére meghalt. És ő teljesen kiborult.

- Annyira sajnálom. Én tudok valamiben segíteni? Menjek át?

- Nem, nem. Nem akar látni senkit. Most te sem tudnál neki segíteni. Ezt egyedül kell feldolgoznia.

- Akkor mit csináljak? És te mit teszel?

- Köszönöm édesem, hogy ennyire aggódsz érte, de most nem tudsz segíteni. Nem tehetsz semmit. Én sem sokat. Csak annyit, hogy mellette maradok.

- Úgy sajnálom Edward. Valóban jobb, ha most mellette maradsz és támogatod.

- Köszönöm kicsim.

- Akkor majd később beszélünk. Őszinte részvétemet küldöm anyukádnak. És kérlek, szólj, ha bármiben tudok segíteni.

- Úgy lesz. Köszönöm.

- Szeretlek Edward- valamiért szükségét éreztem rá, hogy kimondjam. Tudnia kell, mit érzek iránta. Valami arra késztetett, hogy tudassam vele.

- Én is szeretlek téged. De most már mennem kell. Hamarosan beszélünk Bella.

- Vigyázz magadra.

- Te is- azzal letette a telefont.

Hallottam a hangján mennyire megviseli a nagynénje halála és az anyja fájdalma. Hiába nem akarok rá gondolni, akaratlanul is a gondolataimba férkőznek a gyötrő kérdések. Vajon mi lesz, ha eljutunk arra a pontra, hogy valóban át akar majd változni? Hogyan fogja kibírni, hogy ne vigasztalja meg az anyját, aki őt gyászolja majd?

Egy mély sóhaj kíséretében az ágyra dobtam a telefont és bevonultam a fürdőszobába. Talán a zuhany kicsit eltereli a figyelmem arról a furcsa érzésről, ami a szívemben van.

Miután a kibújtam a zuhany alól és rendbe szedtem magam, immár tiszta ruhában léptem ki a fürdőszobából. Az ágyamon pedig Rosalie és Alice ült.

-Hallottuk a telefon beszélgetéseteket- szólalt meg csendesen Rosalie, de a kinti tájat pásztázta és nem nézett rám. –Rossz előérzetem támadt.

- Igen, nekem is pillangók röpködnek a gyomromban, de nem tudom miért. Érzem, hogy közeleg valami, de nem tudom mi.

- Nekem van egy ötletem.

- Micsoda?

- Szerintem Sarah volt- szólalt meg Alice.

- Miért tette volna? Hiszen ezzel nekem nem okoz fájdalmat. Ennek nincs értelme.

- Igen, tudom. De te is tudod, mi történt, mikor legutóbb ilyen gyakran tűnt fel.

- Igen tudom, de 3 hónapja nem is láttam. Nem hallottam róla.

- Viszont előtte nagyon is sokszor zaklatott téged. Nem lehetünk biztosak benne, hogy nem ő volt.

- Emellett pedig láttam, hogy Edward el akarja hagyni a várost. Elutazik az édesanyjával. Talán addig akar lépni, amíg ő nincs itthon.

- Micsoda? Edward elmegy?

- Igen. Sajnálom szívem, de már eldöntötte.

- Miért nem szólt?

- Hamarosan felhív, hogy menj át hozzájuk, akkor akarja elmondani. Még csak nem olyan régen döntötte el. De úgy gondoltam szólnom kell, hogy ne érjen váratlanul.

- Rose- fordultam húgom felé, aki sokkal nyomottabbnak tűnt, mint Alice. A kis pöttöm sokkal inkább aggódó volt, míg Rosalie. A szőkeség inkább elgondolkodó és szomorú volt.

- Alice, magunkra hagynál minket?

- Persze. Csak vedd fel a telefont, ha csörög- azzal kilépett a szobából. Kettesben hagyva minket.

- Mi a baj Rose? –leültem mellé és megsimogattam a fejét, de elhúzta a fejét.

- Miért nem mondtad el Bella? –tekintete szinte felnyársalt.

- Mégis mit?

- Ne játszd itt a szentet. Nem kell titkolóznod. Már tudom, csak azt nem értem miért nem mondtad el. Miért nem bíztál meg bennem?

- Rose, nem tudom, miről beszélsz.

- Arról, hogy nem szóltál, hogy Sarah leszármazottja vagyok. Miért nem mondtad, hogy ő a nagymamám? Hogyan titkolhattál el egy ennyire fontos dolgot előlem? Miért teszed ezt velem Bella? Nem állok mindig 100%-san melletted? Úgy csinálsz, mintha nem is ismernél.

- Honnan tudtad meg? –hangom éles volt és metsző. Volt egy sejtésem kitől tudhatja, de biztosra kell mennem.

- Az most nem fontos.

- Ki mondta el neked? –kérdeztem, összeszorított fogakkal és minden egyes szót jól érthetően ejtettem ki.

- Sarah volt.

- Mikor beszéltél vele? –kérdeztem. Egyre dühösebb lettem.

- Ez igazán nem fontos. Most én kérdezek.

- Válaszolj az isten szerelmére- keltem ki magamból, majd a nyakánál fogva a falnak nyomtam.

- Ne bántsd- jött a nagyon is ismert hang a hátam mögül. –Nem rá vagy dühös, hanem rám. Gyerünk, ordítsd le a fejem, ha jobban érzed magad tőle. De ne őt bántsd miattam. És mind a ketten tudjuk, hogy sosem tudnál neki ártani.

- Miért mondtad el neki- fordultam meg és 3 hónap eltelte után újra szembe találtam magam a húgommal. –Ehhez nem volt jogod. Nekem kellett volna elmondanom.

- Mindketten jól tudjuk, hogy sosem tetted volna meg.

- És mi volt ezzel a célod? Hogy magad mellé állítsd? Hogy ő is gyűlöljön, ahogyan te?

- Először igen. De belátom olyan sokáig volt melletted, hogy mostanra szinte teljesen olyan, mint amilyen te vagy. Kiköpött másod lett és pontosan ezért képtelen lenne téged gyűlölni. Bármennyire is haragszik most rád, sosem fordulna ellened. Akár fejre is állhatok, de ő mindig melletted lesz.

- Nem hiszem- ráztam meg a fejem és Rosalie-ra néztem. Sarah közelebb lépkedett, majd leguggolt Rosalie mellé. Én hátrébb léptem, de ekkor az ajtó kivágódott és betódult a szobába a családom.

- Ne nyúlj a feleségemhez- morgott fel Emmett és már indult is Sarah felé, de elkaptam a karját és visszahúztam.

- Nem fogja bántani. Őt nem- ráztam meg a fejem, de Emmett-et nem győztem meg.

- Honnan veszed? És te miért nem teszel valamit?  Ki tudja, mit csinál vele most is- hőbörgött és kezével Sarah felé bökött. Odapillantottam én is, de csak annyit láttam, hogy Sarah mélyen Rose szemébe néz. Semmi mást.

- Nem lesz baj. Sarah nem fogja bántani Rosalie-t, mert…

- Bella, mondd már! Mitől vagy ebben annyira biztos?

- Azért, mert Rosalie Sarah unokája.

- Tessék?

- Ez az igazság.

- Miért nem mondtad el hamarabb? –kérdezte Alice. –Akkor megelőzhettük volna, hogy így kiboruljon. Ha tőled hallotta volna, azt sokkal jobban fogadta volna.

- Őszintén szeret téged- hallottam meg húgom halk hangját, majd felállt és rám nézett. –Most segítettem neked. Ezt ne felejtsd el.

Aztán fogta magát és eltűnt. Úgy, ahogy feltűnt, olyan gyorsan fel is szívódott.

-Menj oda hozzá- engedtem el Emmett karját, majd az ajtó felé indultam, de megszólalt a telefonom.

- Vedd fel- szólt rám Alice, mikor kiléptem az ajtón.

- Mondd meg neki, hogy úton vagyok- szóltam még vissza, majd leszaladtam a lépcsőn és belevetettem magam a sötét éjszakába.  

(Edward szemszöge)

Minél előbb beszélnem kell Bellával. Nincs sok kedvem elhagyni Forks-ot és Bellát, de anyámnak szüksége van rám. Hiszen az apám most nem tud mellette lenni. Nem tudom milyen elveszíteni egy testvért, de nem is akarom megtudni. Legalábbis nem így. Pedig ha Bella mellett maradok, akkor le kell mondanom a családomról. El kell válnom tőlük örökre. De akkor legalább azt tudom majd, hogy életben vannak. Még ha ők halottnak is hisznek, én mindig tudni fogom, hogy ők jól vannak és életben vannak. Figyelemmel kísérhetem az életüket, míg végül egy napon eltávoznak innen és akkor meggyászolhatom őket, ahogy nem is olyan sokára ők engem. Nem szándékozom sokáig ember maradni. Szeretem a családomat, de Bellát ennél is jobban. Ő az életem. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd ennyire szerethetek valakit. Pont én, aki soha nem gondolt a szerelemre. De a szívnek nem lehet parancsolni. Én sem tudok.

Miután anyám elaludt és apám hazaért, végre én is felmehettem a szobámba. Felvettem a telefont és visszahívtam szerelmemet. Eegy ideig senki nem vette fel, ami furcsa volt. Hiszen azonnal felkapja a telefont. Főleg, ha én hívom. De most már ötször csengett ki, mégsem vette fel senki. Aztán a monoton hang elhalt és meghallottam a kellemes női hangot, de nem szerelmem hangja volt.

-Szia Edward.

- Alice? Rossz számot hívtam?

- Nem. Bella kért meg rá, hogy vegyem fel, mielőtt elment.

- Elment? Mégis hová?

- Láttam, hogy hívni fogod és szóltam neki miért. Most pedig úton van hozzátok. Azt mondta mondjam meg, hogy úton van.

- Rendben. Köszönöm.

- Remélem meg tudod nyugtatni- sóhajtotta, majd bontotta a vonalat. Már nem értettem semmit. Miért kellene megnyugtatnom? Vajon mi történt? Biztos nem a nagynéném halála miatt borult ki. De akkor mi lehet a háttérben?

Már éjfél is elmúlt, de Bella még nem ért ide. A telefonban Alice azt mondta már elindult. Akkor mégis hol van most? Már két óra eltelt, mióta felhívtam. Ennyi idő alatt gyalog is ideért volna, nem hogy vámpírsebességgel vagy kocsival. És még az eső is szakad. Hol lehet már? Vajon meggondolta magát és hazament?

-Miért vagy még mindig fent? –jött a kérdés az ablakom elől. Amilyen gyorsan csak tudtam felültem és felkapcsoltam a villanyt, hogy jól lássam.

Bella az ablak előtt állt, velem szemben. A ruhája sáros volt és vizes. A haja kócos, a szemei szomorúak.

-  Bocs, hogy ilyen ruhában állítottam be hozzád búcsúzkodni, de vadászat után nem volt kedvem hazamenni átöltözni.

- Azt hittem nem is jössz. Olyan jó, hogy itt vagy. Úgy aggódtam- pattantam ki az ágyból, de mielőtt átölelhettem volna kinyújtotta a karját ezzel megállásra késztetett.

- Mondd el, amit szeretnél, aztán megyek. Pihenned kell.

- Bella, ne csináld ezt. Látom, hogy bánt valami. Engedd, hogy segítsek.

- Nekem kellene segítenem neked, nem pedig fordítva. Nekem kellene melletted állnom, hiszen anyukád rossz állapotban van. Nem foglak a saját nyavalyámmal terhelni. Majd megoldódik. Anyukád hogy van? –terelte a témát, de nem érdekelt. Hiszen látszik, mennyire kivan.

- Anyu zaklatott, de te is. Hogy vagy? Mi történt?

- Nem akarok erről beszélni. Elmész, igaz?

- Igen. Gondolom Alice mindent elmondott.

- Csak annyit, hogy pár napra elmész anyukáddal. Semmi többet.

- A temetésre kísérem el. Apa nem tud vele menni, de egyedül sem mehet. Kell neki valaki, aki támogatja.

- Megértem. Menj csak.

- De így nem tudlak itt hagyni.

- Nem lesz semmi bajom. Itthon foglak várni. Megígérem.

- Akkor csak annyit mondj mi történt?

- Kiderült valami, aminek nem lett volna szabad, vagy legalábbis nem így kellett volna. Nekem kellett volna elmondanom annak a személynek, de megelőztek és most haragszik rám. Én pedig félek hazamenni. Félek szembenézni a családommal.

- Nem fogod elmondani, mi történt, igaz?

- Nem. Most nem.

- Akkor maradj itt velem reggelig.

- Haza kellene mennem. Átöltözni. Csak azért jöttem, hogy beszélni tudjunk- lesütötte a szemét és megfordult, nekem háttal és az esőt pásztázta.

- Ha ilyen maradsz, akkor nem megyek sehova.

- Rendben, akkor maradok. De csak míg el nem alszol.

- Bella. Ha szeretnél, fürödj le. Anyáék már alszanak. Addig keresek valami ruhát a nővérem szekrényében.

- Nincs rá szükségem. Majd leülök az egyik székre és megvárom, míg elalszol. Majd otthon átöltözöm.

- Bella, miért csinálod ezt? –fakadtam ki. A szeme szomorú volt és aggodalmas.

- Mikor indultok?

- Ez most hogy jön ide?

- Csak válaszolj a kérdésemre.

- Holnap délelőtt. A nővérem pedig a reptéren vár majd ránk.

- Értem. Meddig maradtok?

- Nem tudom. Néhány napig talán. Amíg anyám nem akar hazajönni.

- Szóval már csak holnap találkoznánk.

- Igen.

- Akkor legyen- mosolygott rám. –Hozd azt a ruhát. De olyan legyen, amiben haza tudok menni. Valami kényelmeset.

- Oké. A fürdőszoba…

- Tudom, merre van- adott egy puszit az arcomra. Sietek- azzal fogta magát és bevonult a fürdőszobába. Én pedig egy kicsit megnyugodhattam, hogy jól van, de közben mégis idegesített a viselkedése. Hiszen az előbb még szomorú volt, most pedig… Hirtelen változik a hangulata. Vagy az is lehet, hogy csak miattam csinálta. Azért, hogy nyugodtan el tudjak utazni anélkül, hogy aggódnék érte. Nem tudom, mi játszódik le benne, csak remélni tudom, hogy hamarosan jobban lesz. Mert látom a szemén, hogy komoly baj van. Legalábbis őt komolyan megviselte. És egy kicsit bánt, hogy nem akarja velem is megosztani. De mit lehet tenni, ha nem akarja? Semmit. 

Sziasztok!

Sajnálom. Szavak nincsenek rá, mennyire sajnálom, hogy nem jelentkeztem és mentségem sincs rá. Magyarázkodni nem akarok, mert szerintem abból nektek is elegetek lenne és nagyon kifogás szaga lenne az egésznek. Így maradjunk annyiban, hogy tudom, hogy bűnös vagyok. Legalább egy sort írhattam volna nektek, de nem tettem. Bocsánat érte.  

De remélem ezzel nem veszítettem el túl sok olvasót. Tudom, hogy csalódást okoztam nektek és sajnálom. Ezentúl viszont azon leszek, hogy minél hamarabb hozni tudjam időben a részeket. Ha viszont nem, akkor is jelentkezni fogok. Valami értesítést mindig kaptok, ezt megígérhetem. 

Tényleg sajnálom. 

Puszi: Rosalice