(Bella
szemszöge)
Miután
sikerült túltennem magam ezen a „rövid” elmezavaron, nem túl nagy kedvvel, de a
többiekkel együtt elindultunk a hétvégi házba. Hát a nagy családi kirándulásból
nem lett semmi. Lehet nem is kellett volna előhozakodnom vele. Már én is bánom.
Senki
nem szólt semmit, még Rosalie sem, de biztos voltam benne, hogy mindenkit
megijesztettem. Olyan szinten elevenen él bennem ez az egész, mintha csak
tegnap történt volna, nem pedig 200 évvel ezelőtt. Egyszerűen képtelen vagyok
magamnak megbocsátani. És a többiek sem tennék, ha tudnák mit tettem. Erre
nincs bocsánat.
-Végre
ideértetek. Minden rendben volt?- jött ki elénk Esme, hangja megkönnyebbülten
csengett.
-
Igen- nyögtem ki, majd megálltam a fal mellett. Nem volt kedvem bemenni a
házba. Még nem tudtam volna szembenézni a többiekkel és Edwarddal.
-
Nem minden- vetette ellen Jasper.
-
De. Minden- morogtam rá. –Edward?
-
Már nagyon várt és féltett téged. Már odabent várja, hogy megérkezz.
-
Hol van?
-
Odaadtam neki a fenti szobát, hogy kipakoljon és pihenjen. Utoljára ott láttam.
-
Rendben. Köszönöm- suttogtam, majd lassan megfordultm és az ajtó felé indultam.
Viszont nem tudtam Edwardot elkerülni, mert a nappaliban ült a többiekkel.
Amint beléptem, megkönnyebbülten felsóhajtott, aztán felállt és elém sétált.
Szorosan ölelt magához. A fejem a nyakába fúrtam és lecsuktam a szemem. Ha ő
nem tudja elűzni a rossz gondolatokat, emlékeket, akkor senki. És akkor
hamarosan begolyózom.
-
Minden rendben? –kérdezte és megpróbált elhúzódni, de én nem engedtem. A fejem
a nyakánál tartottam, a kezeimmel a derekát leltem.
-
Most ne engedj el. Mindenkinél nagyobb szükségem van rád. Érezzni akarom, hogy
itt vagy, hogy velem vagy. Kérlek, ne engedj el. Csak ölelj szorosan-
könyörögtem és ő eleget is tett a kérésemnek. Nem érdekelt, ki lát vagy mit
hall. Egyszerűen nem voltam önmagam. Féltem, hogy újra kitör rajtam a pánik és
megint nem leszek képes uralkodni magamon. Annak pedig beláthatatlan
következményei lehetnek. Meg kell nyugodnom, észhez kell térnem, hogy újra
képes legyek eltemetni az emlékeket. Az emlékeket, melyek örökké kínozni
fognak, míg csak élek.
(Rosalie
szemszöge)
Amint
Bella bement, a többiek kijöttek. Úgy gondolták jobb, ha Bellát egyedül hagyják
Edwarddal és ebben a pillanatban nekem is ez tűnt a legjobb megoldásnak. Talán
ő képes lesz megnyugtatni Bellát. Én viszont nagyon megijedtem. Nem tőle, hanem a viselkedésétől. Teljesen
olyan volt, mintha az idegei felmondták volna a szolgálatot. Tudom, hogy szörnyű múltja
volt, de ennyire még sosem borult ki miatta. Soha.
-Mi
történt? –kérdezte apa, mikor kellő távolságra értünk a háztól.
-
Bella teljesen kiborult. Beszélgettünk, ő a múltjáról magyarázott valamit,
aztán bumm, mint valami villám lecsapott. Üvöltözött, őrjöngött, fel s alá
járkált. Olyan volt, mint egy őrült.
-
Bella nem őrült- szakítottam félbe Jaspert. –Csak más. Értsétek meg, hogy nem
tud együtt élni a múltjával. És minél többet emlegetitek neki, annál nehezebb
lesz elfelejtenie. Higgyétek el, az ő helyében ti sem tudnátok így élni. Azzal
a tudattal, hogy… Szóval legyen elég annyi, hogy nehéz neki. Nincs baja, csak
fél. Túlságosan is. Bella erős, de nem hiszem, hogy sokáig bírná. Hamarosan
kitörik belőle és csak remélni tudom, hogy nem robban akkorát, hogy őt magát is
elsodorja.
-
Miről beszélsz lányom?- kérdezte Esme, miközben átölelte a vállam.
-
Bella múltjáról beszélek. Ami egyszer utoléri, és nagyon remélem, hogy
megbirkózik vele. Mert ha nem, akkor az a halálát jelenti. És ha ő egyszer
elmegy, akkor már semmi nem lesz ugyan olyan, mint most.
-
Azt akarod mondani, hogy Sarah miatt borult ki? –kérdezett rá hangosan
Carlisle.
-
Igen.
-
Ki az a Sarah? –kérdezte Alice. Nem akartam elmondani nekik az igazat, de
mielőtt bármit is mondhattam volna a válasz a hátam mögül megérkezett.
-
A húgom- megfordultam, ahol nem más állt, mint Bella. Arca megtört, szenvedő,
tekintete félő és gyenge. De ott volt a határozottság, amitől biztos voltam
benne, hogy most mindent elmond a többieknek. hát eljött ez a nap is. Amikor
Bella megosztja a múltja egy sötét részletét a család többi tagjával is. –Menjünk a házba és mindent elmondok. Edward
is ott van és minket vár.
Azzal
fogta magát és a ház felé indult, míg mi is lassan utána indultunk. Nem
hagyhatom most magára. Szüksége van rám. Rám és apára is, hogy szembe tudjon
nézni a történtekkel.
A
házhoz érve lassan besétáltunk a nappaliba. Alice és Jasper leültek az egyik
kanapéra, Edward a kandalló mellett ácsorgott és Esme lassan mellé sétált, majd
melegen rámosolygott. Emmett a kanapé mögött állt meg, én pedig egyenesen Bella
mellé léptem, aki a lépcső alján ácsorgott. Carlisle rámosolygott és a másik
oldalára állt. Mi ketten tudjuk mi történt. Tudjuk, mit hallunk majd. És csak
remélni tudom, hogy mind megértik majd, mi történt Bellával.
-
Mind tudjátok, hogy mikor kezdődött a történetem. 1741-ben születtem. Gazdag szülők
egyetlen gyermekeként. Legalábbis akkor még egyedül voltam, de 18 éves koromban
édesanyám terhes lett. Az apám imádott, bármit megadott volna azért, hogy én boldog
legyek. Beképzelt voltam, hiú, öntelt. De miért is ne lettem volna, mikor
mindenem megvolt. Viszont csúnyán pórul jártam. A saját ostobaságom áldozata
lettem. Még többre vágytam, mint amim volt. Tudtam, hogy szép vagyok, sőt,
gyönyörű, hiszen mindenki megfordult utánam az utcán. De mikor megpillantottam
azt a nőt… Heidit, mennyire gyönyörű elfogott az irigység és mindent elhittem
neki, amit mondott. Mindent csak azért, hogy én is olyan legyek, mint ő.
-
Igen. Heidi a Volturi tagja. Ő „szállítja” az embereket a többi tagnak- szólt
közbe Carlisle.
-
Sajnos igen, de ezt akkor nem tudtam. Meggyőztem apámat, hogy el kell mennem
vele és ő nagy nehezen elengedett. Szerintem csak azért, mert édesanyám a
testvéremet várta. Én nem örültem neki. Féltem, ha ő meglesz, én már nem kellek
nekik. Hogy elfelejtenek majd és csakis a kicsi érdekli majd őket. Úgy
gondoltam, ha elérem a céljaimat, azzal apám elismerését is kivívom és rájön,
hogy én sokkal értékesebb vagyok, mint amilyen a kisebbik gyermeke lesz. Azt
akartam, hogy továbbra is engem szeressenek a legjobban. Irigy voltam a saját
testvéremre. Azt hittem azzal, hogy Olaszországba megyek Heidivel, megkapom,
amit akarok, de mindent elvesztettem. Bekerültem közéjük és végig kellett
néznem, ahogy megölik a többi szerencsétlen embert körülöttem. És végül hozzám
értek. De nem bántottak. Aro megkímélte az életemet, de csak számításból. Heidi
úgy gondolta beszámol rólam Aro-nak, aki mikor meglátott, megakadályozta, hogy
bárki is végezzen velem. Felajánlotta, hogy átváltoztat, de nem akartam, erre közölte,
hogy vagy ez vagy a halál. De Caius ráförmedt, hogy nincs választási
lehetőségem. Ő meg akart ölni. Aro viszont nem. Azt mondta élhetek szabadon,
azt tehetek, amit akarok, ha olyanná válok, mint amilyenek ők. És átváltoztatott.
Borzasztó volt. A hiúságom, a nagyravágyásom tett azzá, ami most vagyok. Miután
Aro megharapott, a pokolban éreztem magam. A tűz égette a testemet és nem
enyhült. Sikítottam, ordítoztam, amennyire csak tudtam, de senki nem segített
rajtam. Azt akartam, hogy vessenek véget a szörnyű kínzásnak, de nem tette
senki. Úgy éreztem ez a büntetésem, amiért telhetetlen, önző és hiú voltam
egész életemben. De lassan alább hagyott a fájdalom és szépen lassan elmúlt.
Mintha Isten megkegyelmezett volna nekem. Utána semmit nem éreztem. Jobban
mondva semmi fájdalmasat. Másvalaki lettem. Egy új és erősebb lény. Eleinte
tetszett a dolog egy valamit kivéve. A szomjúságot. Tetszett, hogy gyorsabb
vagyok, hogy erősebb, sőt még az is, hogy a napfényben olyan vagyok, mint a
gyémánt. Ártatlanokat, bűnözőket öltem, hogy oltsam szomjamat. Egyedül
gyerekeket nem bántottam. Soha nem lettem volna képes ártani egy gyermeknek.
Hiszen valaha én is voltam az. És ez állított meg. Aro azt mondta minden az
enyém lehet, de én a családomat akartam. Vissza akartam térni hozzájuk, de nem
engedett. Én pedig elszöktem. Hazamentem a városomba, hogy újra láthassam a
családomat, akik addigra már úgy tudták, halott vagyok. Hiszen hónapokat
töltöttem a Volturival anélkül, hogy bármi életjelet adtam volna a családomnak
magamról. A kishúgom is megszületett és a Sarah nevet kapta. Még csak néhány
hónapos volt, mikor hazamentem. Anyám és apám boldogan üdvözöltek. De én dühös
lettem, mikor láttam, hogy hónapok óta most látnak először újra és mégis a kislány
köti le a figyelmüket. Hogy egyfolytában róla beszélnek és rám akarják
erőltetni. Elborult az agyam és… és végeztem velük. Megöltem a saját szüleimet.
Azt a két embert, akiket mindennél jobban szerettem. És Sarah-val is végeztem
volna, ha nem térek észhez időben. A kislány arca és tekintete megállított
abban, hogy vele is végezzek. Az agyam kitisztult és térdre estem. Ekkor
érkeztek meg Alec-ék. A Volturi két testőre és Aro. Végig követtek. És nem
állítottak meg. Pedig kellett volna. Aro úgy kezelte az egészet, mintha
természetes lenne. Nekem pedig szörnyű bűntudatom volt. Körülöttem anyám és
apám élettelen teste, a húgom sírása és könnyáztatta tekintete. Mintha érezné,
tudná mi történt körülötte. És abban a pillanatban minden megváltozott. Már nem
az érdekelt én mit akarok, hanem hogy segítsek a testvéremnek. Hiszen miattam
árván maradt. De mikor közelebb léptem hozzá, elfordította a tekintetét, mintha
látni sem akarna. Hangosan felsírt és nekem fájni kezdett a szívem. Megértettem
mindent. Valóban nem kellett volna hazamennem. Akkor mindezt elkerülhettem
volna. A szüleim boldog életet éltek volna és a húgom is családban nőtt volna
fel. Ehelyett én megfosztottam őt ettől. Csakis az irigységem miatt. Mert nem
tudtam elfogadni, hogy szeretik a testvéremet és hogy nem én vagyok az
egyetlen. Egy ilyen kis semmiség miatt végeztem velük.
-
Sajnálom Bella- tett egy lépést felém Esme, de leintettem.
-
Féltem, mindig is attól féltem, hogy megutáltok érte. Hiszen Rosalie is tudott
magán uralkodni és nem úgy ölte meg a gyűlölt vőlegényét, mint egy vámpír,
hanem mint egy ember. Én pedig azt a két embert küldtem a másvilágra, akiket
szerettem.
-
Ezt ti tudtátok? Végig tudtatok róla? –kérdezte Alice apára és Rose-ra nézve.
-
Igen. Én kértem őket, hogy ne szóljanak róla.
-
Hogy voltál rá képes? – az undorral és gyűlölettel teli hang meglepett.
Számítottam rá, de meglepett. Főleg attól az embertől, akire a legkevésbé
számítottam. Edward arca undort tükrözött és megvetést.
-
Nem tudom- hajtottam le a fejem.
-
A szüleidet. Akiknek hálával tartoztál. Milyen ember vagy te? –üvöltött.
-
Nem vagyok ember. Hát nem érted? –kérdeztem sírós hangon. –Már akkor sem voltam
ember. Nincs mentség arra, amit tettem, de nagyon sajnálom.
-
Nem gondolod, hogy ehhez egy kicsit késő van? És mi lett szegény húgoddal? Ő is
meghalt a fékezhetetlen irigységed miatt?
A
szavai szúrták a mellkasomat, fájtak és ordítani tudtam volna. Tudtam, hogy
elítél majd. Hogy meggyűlöl és felkészültem erre is, de nem eléggé. Erre nem
lehet igazán felkészülni. A szerelmed megvet, gyűlöl és undorodik tőled. Ez az,
amit sosem akartam érezni és most mégis itt vagyok és átélem.
-
De, késő van. És elképzelni sem tudod, mennyire fáj még most is, amit tettem.
Sosem tudok majd szabadulni az emlékektől, melyek gyötörnek. Szerintem ez elég
büntetés. De ha akarsz, vess meg, ítélj el, tégy, amit akarsz. Szó nélkül tűrök
mindent. Mert igazad van. De nem akartam. Sosem akartam nekik ártani. Ítélj el,
ha akarsz, de remélem, ha egyszer mégis arra kerül a sor, hogy olyan leszel,
mint mi, akkor nem fogod átélni ezt a szenvedést.
-
Mi lett a kislánnyal? –kérdezte Alice is.
-
A kislányt Aro rábízta egy házaspárra, akiknek nem volt gyerekük. Szeretetben
nőtt fel és én is segítettem. Fizettem a tanulmányait, támogattam, de sosem mentem
a közelébe. Két alkalom volt, mikor találkoztam vele szemtől szembe. Az egyik,
mikor már betöltötte a 17-et és elmentem hozzá. Elzavart, kijelentette, hogy
neki nincs testvére. Hogy gyűlöl és megvet. Hogy undorodik tőlem, mert nagyon
jól emlékszik rám. Az arcomra. Arra, hogy én öltem meg a szüleinket. A másik
alkalom pedig mikor vámpírrá változott. Azóta pedig figyel és várja az alkalmat,
mikor végezhet velem és addig is gyötör állandóan.
-
Megértem őt- szólt újra Edward és én nem bírtam tovább.
-
Gyerünk, mondd ki. Mondd ki, hogy gyűlölsz, mondd ki, hogy undorodsz tőlem.
Mondd ki és hagyj végre békén. Nem szükségem a te megvetésedre is. Azt mondtad
szeretsz. Mégis hol van most a nagy szerelmed? Miért nem tudsz most megérteni.
Vagy legalább megpróbálni elfogadni, a múltam? Szerinted nekem olyan könnyű
volt? Szerinted én nem Utálom magam? Fogalmad nincs róla, mit érzek most
Edward. Nem tudsz semmit, nem értesz semmit. Hiba volt, hogy elhittem lehet
köztünk valami. Megígérem, most látsz engem utoljára. Soha többet nem megyek a
közeledbe. Nem foglak bántani, nem teszek semmit, amivel árthatok neked.
Elfelejthetsz, kitörölheted magadból még az emlékemet is. Nem kötelezlek arra,
hogy itt maradj. Szabad vagy Edward. Szabad ember vagy. Olyan, amilyen én sosem
leszek. Soha.
Kiszakítottam
magam Carlisle és Rosalie közül és az ajtó felé siettem. Amint a friss levegőre
értem, futásnak eredtem és hazafelé siettem.
Már
egy ideje futottam, mikor gonosz nevetés rázta meg az erdőt. Megálltam és
előttem néhány méterre ott volt ő.
-Szóval
nem bírtad tovább. Milyen érzés? –kérdezte kislányos hangján.
-
Miért teszed ezt velem? Nem szenvedtem még eleget? –kérdeztem.
-
Nem- rázta meg a fejét. –Az örökkévalóság hosszú idő… nővérem- csak úgy sütött
a gúny a hangjából, mikor ezt a nevezőt használta rám. –Olyan fájdalmat okoztál
nekem, amit egy örökkévalóságon keresztül fogok visszafizetni neked. És ne is
álmodj a békét nyújtó halálról. Mert én ott vagyok akkor is, ha nem látsz,
akkor is, ha nem érzed és megakadályozom, hogy meghalj. Mert én akarlak
megölni. Én fogom elvenni az életedet, ha egyszer eljön az ideje.
-
Ne gyötörj tovább. Vedd el az életem. Már semmit nem ér.
-
Ostoba vagy Bella. Azt hittem az évek során tanultál valamit. De semmit. Gyenge
vagy, arra sem vagy képes, hogy komolyan rám koncentrálj. Félsz tőlem. A
húgodtól. Nem gondolod, hogy ez szánalmas?
-
Nem szánalmas. De nem bírom tovább. Vess véget ennek.
-
Hát legyen. Most az egyszer megkegyelmezek neked. És adok egy ici-pici
reménysugarat neked. De figyelmeztetlek. Később visszaveszem.
-
Miért?
-
Az az én titkom. Gondolkodj el rajta, hogy Edward valóban képes lenne téged
gyűlölni? Használd a fejed egy csöppet és rájössz az igazságra… Isabella.
Aztán
fogta magát és eltűnt. Én pedig ott álltam, mint valami idióta. De nem akartam
reménykedni. Sarah szívtelen, kegyetlen. És én tettem azzá. Én vagyok a felelős
azért, hogy Sarah ilyen kegyetlen és félelem nélküli életet él. Ő sokkal
erősebb nálam. Nem csak fizikailag, de mentálisan is. Az érzelmeim uralkodnak
rajtam. Teljesen elnyom a bűntudat, a félelem és a fájdalom. Igaza van. Nem
tanultam semmit. Szánalmas vámpír vagyok. Egy érzelmi roncs. De ennek változnia
kell. Kénytelen leszek olyanná válni, amilyen Sarah. Akkor talán képes leszek
rákényszeríteni őt, hogy rám figyeljen és meghallgasson. Hogy elmondhassam
neki, mennyire sajnálom, ami történt. És ha azután is gyűlöl majd, akkor
elfogadom, hogy elveszítettem a testvéremet is. És akkor alávetem magam a
bosszújának. És elfogadom a sorsom. A sorsom, melyet ő alakít.
Szia!
VálaszTörlésHát ez nem semmi... Bellának van egy huga, és miatta ölte meg a szüleit? Téll nagyon hiú na meg persze túl beképzelt volt emberként ami még az első éveire is kihatott...
Na hát Edwardon meglepődtem. Támogatást és nyugtatást vártam tőle. Először. :) De Sarah milyen gonosz! Szegény Edet irányítja? :( Remélem ennek nem lesz semmi utóhatása! Gondolok itt az egészségügyi állapotára. Na de Bella kifakadása se volt semmi! :D Szép-szép. :D
Nagyon kíváncsi vagyok Ed hogy hozza majd rendbe ezt a dolgot...Bár szerintem Bella úgyse bír majd távol lenni tőle... Főleg így, hogy ő is tudja Sarah műve volt az egész!
Várom a kövit!
Orsy
Szia.
VálaszTörlésIzgalmas lett a fejezet, várom a következőt :D
Kíváncsi vagyok, milyen sötét titkok lappanganak még Bella múltjában.
Detti
Szia!
VálaszTörlésNagyon jó lett a feji.
Mik ki nem derülnek. Mi lesz itt? Kíváncsian várom a folytatást.
Nóci