Feel the love~ 2.fejezet

Sziasztok!

Végre befejeztem a következő fejezetet. Remélem ez is annyira tetszik majd, mint az előző. Köszönöm, hogy ilyen sokan vagytok, akik olvassátok a történeteimet. Igazán boldog vagyok tőle.
A friss fejezetekről egyelőre csak annyit tudok, hogy nem tudom milyen rendszerességgel jönnek. Egyelőre úgy, ahogy sikerül befejeznem. Nem ígérek semmit, mert nem szeretnék csalódást okozni senkinek. Szóval bizonytalan a következő rész is. Hamarosan jelentkezem.
Rosalice

(Bella szemszöge)

Az illata egyszerűen elképesztő volt. Iszonyatosan nehéz volt engednem Alice-nak, hogy kitoljon a teremből. Aztán a nap folyamán valahogy mégis sikerült túl tennem magam azon az édes illaton. Nem gondoltam rá, próbáltam kiverni a fejemből. És egészen eddig sikerült is. De ahogy leültem a többiekkel az asztalhoz, alig beszélgettünk néhány szót, mikor agyamat elöntötte a vörös köd. Egyszerűen olyan fenséges volt, hogy nem tudtam neki ellenállni. Egyedül az tartott a széken, hogy bevillant előttem Carlisle és Esme arca, amint csalódottan tekintenek rám. Ettől valamelyest észhez tértem, de csak annyira, hogy ne vessem rá magam azonnal az illat tulajdonosára.

Hallottam, hogy a közelemben valaki felsikkant, de nem tudtam felfogni, hogy ki az. Majd már csak annyit érzékeltem, hogy két erős kar húz egy testhez. Végül szép lassan eljutottak hozzám a hangok is.

-Emmett, fogd erősen Bellát. Vigyük vissza a tálcát, aztán tűnés kifelé- hallottam Alice hangját, de nagyon távolinak tűnt. Mintha kilométerekről beszélne hozzám.

- Siessetek, nem bírom sokáig tartani. Bella, lélegezz az illatomból. Hallod? Csak az én illatomra koncentrálj. Kérlek húgi. Csináld, amit mondtam, hallod? Zárd ki a másikat. Csak rám figyelj- hangja könyörgő volt és próbáltam azt tenni, amit mondott. De nem mertem levegőt venni. Féltem, hogy ha megérzem az illatát, akkor képtelen leszek türtőztetni magam és újra olyan gyilkos leszek, amilyen voltam.

- Nem… nem megy- nyögtem ki nagy nehezen. Már valamennyire magamnál voltam, de még nem teljesen. Még nem voltam ura a szörnyemnek.

- Gyertek, vigyük ki innen- hallottam Rose hangját.

- Jasper, maradj az egyik oldalán, én pedig a másikon- utasította őt Em, és éreztem, hogy feláll mellőlem, de Alice újra közbeszólt.

- Szerintem jobb lenne, ha felvennéd és kivinnéd Bellát.  Akkor legalább tartanád, és csak rád koncentrálhatna.

- Vigyetek… vigyetek ki innen- nyögtem újra Emmett nyakába végső elkeseredésemben.

- Rendben- és utána már csak azt éreztem, h eltűnik a lábam alól a talaj és a friss levegő éri az arcomat. Ekkor kinyitottam a szemem és engedélyeztem magamnak egy kisebb lélegzetvételt, de itt már nem éreztem a mámorító illatát. De még mindig nem engedtek el és ez volt a biztos. Hiszen soha nem fogom elfelejteni azt a csodás esszenciát. Soha. Az ő vére olyan édes, amilyet még sosem éreztem. És pont ő az, akit nem bánthatok. Nem lehetek önző, nem vehetem el az életét azért, mert nekem a vére kell. Talán így büntet az isten, amiért annyi embert megöltem. Azzal, hogy annak a vére csábít a legjobban, aki a több mint kétszáz éve halott szívemet egyetlen mosolyával képes lenne újraéleszteni. Képtelen lennék bántani őt, legalábbis szabad akaratomból. De így, hogy nem vagyok józan, bármi megtörténhet.

Istenem, miért pont ő? Miért játszol velem, és ami a legnagyobb kérdés, miért hagyod, hogy ilyen veszélybe sodorjam őt? Mit árthatott neki Edward, amiért ilyen veszélynek teszi ki? Vagy csak velem akar kiszúrni?

-Mi történt? –kérdezte rögtön Esme, mikor beléptünk a nappaliba. –Miért jöttetek haza ilyen hamar? Úr Isten, Bella, mi történt?

- Semmi Esme, ne aggódj- próbáltam megnyugtatni, miközben kikászálódtam Emmett karjai közül. Persze a nagy melák minden szó nélkül két lábra állított és végre nem éreztem magam tehetetlennek.

- Bella- nézett rám szigorúan, de mielőtt bármit mondhattam volna Alice megerőzött.

- Bella éppen ma találkozott az énekesével. És nem sok hiányzott, hogy szegényt örökre sírba tegye, de erősebb volt az akarata, mint a saját szörnye- kuncogott, de azonnal befejezte, amint ránéztem.

- Rohadt vicces vagy Alice. Komolyan nem érted? Meg is ölhettem volna. Mindent tönkre tehettem volna egyetlen pillanat alatt. Ha jól emlékszem, az ebédlőben te sem voltál éppen vicces kedvedben.

- Igen, mert akkor még nem tudtam, amit most tudok- kuncogott tovább.

- Alice, az istenit. Hogy lehetsz ennyire… ennyire…- kerestem a megfelelő szót, de nem találtam rá.

- Tudom, tudom. Kicsi és bosszantó vagyok. De akkor sem fogom elmondani mit láttam. Te pedig felejtsd el, hogy bárhová is elmész. Ugyanis nem fogom engedni.

- De… Nekem muszáj elmennem. Nem tudok holnap bemenni úgy, hogy bánthatom.

- Nem fogod bántani. Higgy nekem. És ha mégis megpróbálnál elmenni, számolhatsz a következményekkel. Most pedig felmegyek a szobámba. Elnézést- azzal már el is tűnt a lépcső tetején.

- Megyek, megpróbálom kiszedni belőle, mit tud. Ez így nem jó. Olyan mintha egyáltalán nem foglalkozna az érzéseiddel- ráncolta a homlokát

- Felejtsd el Jasper Hale. Nem mondok neked semmit. És ne merj még egyszer érzéketlennek nevezni, különben máris mehetsz és kereshetsz magadnak egy üres szobát. Mert ide be nem teszed a lábad- hallottuk meg Alice hangját az emeletről és be kellett vallanom, hogy Jasper arckifejezése kiverte nálam a biztosítékot. Olyan elkínzott arccal nézett az emelet felé, hogy elnevettem magam.

- Menj, engeszteld ki. Most ne velem foglalkozz- mosolyogtam rá és ő egyből eltűnt a hálószobájukban.

- Biztos megvagy húgi? –kérdezte Em, miközben átkarolta a vállamat. Míg Rose a másik oldalamra sétált.

- A nővéred vagyok- fintorogtam.

- Ne menj el, kérlek- suttogta húgom és fejét a vállamra hajtotta. –Kérlek szépen. Csak próbáld meg. Ha soknak bizonyul, akkor én magam beszélem rá Alice-t, hogy elengedjen. Jó?

- Rendben- erőltettem egy mosolyt az arcomra, majd adtam neki egy puszit.

- Ha már ilyen hamar hazajöttünk a suliból, menjetek és töltsétek a nap hátralévő részét kettesben. Oké?

- Hát, én benne vagyok- vigyorgott kajánul Em, mire a szememet forgattam. - Nos, cica, megfogadjuk Bella tanácsát?

- Menjetek- biztattam és végül ők ketten is felmentek a saját birodalmukba.

- Azt hiszem el kéne hagynunk a házat egy kis időre- néztem mosolyogva Esme-re, aki bólintott.

- Talán sétáljunk egy kicsit az erdőben. Mit szólsz hozzá? – kérdezte, majd felém nyújtotta a kezét, én pedig megfogtam és együtt indultunk ki a szabadba. Szépen lassan egymás mellett haladtunk, de egyikünk sem szólt semmit. Végül ő törte meg a csendet.

- Szóval, mi történt ma?

- A többiek már elmondták.

- De én azt akarom tudni te hogyan élted meg ezt az egészet. A te szempontodból akarom hallani a történteket.

- Én… nem tudom.

- Kezdjük az elején. Azt beszélj az énekesedről. Mondj el róla mindent, amit tudsz. És aztán mondd el, mit éreztél. Hogy miért nem vetetted rá magad egyből.

- Én nem tudom. Egyszerűen csak nem akartam, hogy így végezze. Abban a pillanatban nem gondolkodtam. Csak azt tudtam, hogy nem engedhetem át magam a gyilkolásnak. Egy pillanatra bevillant, hogy csak őt ne. Bárki mást, de ne őt. Aztán felrémlett előttem Carlisle és a te arcod. Ahogy csalódottan néztek rám. Ez erőt adott, ahhoz, hogy visszafogjam magam.

- És mondd csak, hogy néz ki? És hogy hívják?

- Edward a neve. És piszkosul helyes. De szemtelen és pimasz. Arrogáns idióta. De a szemei gyönyörűek.

- Már értem Alice-t- mosolyodott el.

- Mi? Ezt most miért mondod?

- Szerintem az a fiú teljesen elvarázsolt téged. Még sosem hallottalak így beszélni egy fiúról sem.

- Jaj anya, ez…

- Tudod mit, nem kell mondanod semmit. És ha nem szeretnéd, akkor én sem hozom többet szóba. De ha szeretnél valakivel beszélni, én szívesen meghallgatlak- bólintottam, hogy tudomásul vettem, majd tovább sétáltunk.

- Milyen volt az árvaházban?

- Olyan, mint mindig. Kellemesen éreztem magam a gyerekek között. És a Seattle-i árvaháznak nagyon is szüksége van támogatásra, úgyhogy sikerült a legjobb helyet megtalálnunk. Olyan sok gyerek van, akiket segíteni tudunk.

- Megszeretted őket, igaz?

- Igen.  Akárcsak téged és a testvéreidet.

- Igen, tudom. De ezt most miért hoztad fel? Nem haragszom, amiért ennyire odavagy a kicsikért. Sőt, örülök neki, hogy a hosszú évek során sikerült elfogadnod magad és a sorsodat.

- Azért mondom, mert nem szeretném, ha elmennél. A többiekkel együtt csak szeretnénk, ha boldog lennél te is. Nem tudom milyen életed lehetett Carlisle előtt, de azt tudom, hogy mióta átváltoztam, te ott álltál mellettem. Mintha a lányom lennél, pedig sokkal idősebb vagy nálam. Meglátszik rajtad az a sok év. És a sok magány. Csupán reménykedünk benne a többiekkel, hogy egy napon te is megtalálod azt a boldogságot, amit mi érzünk a párjainkkal. De nem szeretnénk, ha elszakadnál tőlünk. Az szörnyen fájna mindenkinek. Hiszen Carlisle mellett te vagy a családfőnk.

- Meg teszek mindent annak érdekében, hogy ne kelljen elmennem innen. De nem ígérek semmit. Ha valaha éreztél már csábító illatot, akkor megértesz. Annyira finom és hívogató. Olyan könnyű lenne végezni vele, hogy csillapíthassam a szomjamat. Nem tudod elképzelni, hogy hányszor képzeltem el ma a halálát. Hányszor fordult meg a fejemben, hogy behívom az erdőbe vagy becsalom valamelyik üres terembe és végzek vele.

- De megálltál és ez a fontos. Ettől vagy te jobb, mint bárki más.

- Jobb- horkantam fel.

- Emmett, Alice vagy Carlisle a jók. De te és Rosalie is. Sőt, valamilyen szinten még Jasper is. De én?

- Miért mondod ezt? Sosem tettél semmi olyat, amit ne lehetne megbocsátani.  Te sem tudtad, hogy lehet másképp élni, amíg nem találkoztál Carlisle-val. Nem értem, miért ostorozod magad. Inkább büszkének kellene lenned. Nem sok mindenkinek van ereje áttérni másik életmódra. Főleg nem annyi év után. De neked sikerült.

- Úgy mondod, mintha szent lennék- fintorodtam el. Én, mint valami szent. Glóriát nem érdemlek?

- Számomra te olyan vagy, mint valami példakép. Emlékszem, hogy mellettem álltál mikor hibáztam és nem engedted, hogy rosszat gondoljak magamról. Na, hát én sem fogom neked engedni. Bella, ne ostorozd magad. Nem tettél semmi rosszat.

- De nem akarom őt bántani Esme. Egyszerűen képtelen lennék rá. A másik énem pedig vadul őrjöng, hogy megkapja, amit akar. És megrémiszt, mert sosem akartam két ennyire különböző dolgot egyszerre. Régen, ha gyilkolni akartam, megtettem. Mióta veletek élek, a szörnyem háttérbe szorult és nem akarok megölni senkit. Erre itt van egy a fiú és felborít mindent. Hogy a fenébe jön ő ahhoz, hogy elvegye, amit eddig elértem? 

- Bella, ő nem tudja min mész most keresztül. Nem szándékosan csinálja- mosolyodott el és nekem is mosoly kúszott arcomra.

- Tudom. Már csak a tehetetlen düh szól belőlem.

- Akkor menjünk vadászni. Egy ideig úgysem tanácsos még hazamennünk és neked is könnyebb lesz úgy elindulnod holnap, hogy nem vagy szomjas.

- Igazad van. Menjünk- bólintottam, majd futásnak eredtem, de nem siettem. Bevártam Esme-t és szép lassan futottunk egymás mellett. Aztán ahogy megéreztük az állatokat kettéváltunk és mindenki ment a saját vacsorája után.

Esme visszament a házba, mikor sötétedett, de nekem még nem akaródzott hazamenni. Egyáltalán nem akartam a szánakozó tekintetüket nézni. Mert tudom, hogy úgyis ez lenne. Mind a nappaliban lennénk és hallgathatnám, hogy nem lesz semmi baj, hozzászoksz, nem is bántottad és a többi maszlagot. És ehhez most egyáltalán nincs hangulatom. Így maradtam a békés és megnyugtató erdőnél. Félni nem féltem, hiszen alig ha van nálam veszélyesebb lény az erdőben. 

Csak sétálgattam, mikor megzavart a telefonom hangja. Kelletlenül halásztam elő a telefonomat a zsebemből és anélkül, hogy megnéztem volna ki hív, a fülemhez emeltem a telefont.

-Bella, de jó, hogy felvetted. Mikor jössz haza? Hamarosan indulnunk kell a suliba és te még nem vagy sehol.

- Oké, pár perc és megyek- suttogtam, majd letettem a telefont. Nos, úgy látszik itt az ideje, hogy újabb vasrudat nyomjak le a torkomon. De nem baj. Ha ma nem bírom, akkor holnap elmegyek. Ez már biztos. És senki nem tud majd lebeszélni róla.

Szép lassan elindultam visszafelé. Ugyan elkezdtem futni, de a végén már csak sétáltam. Nem akartam túl hamar hazaérni. De ennek ellenére is csak negyed óra volt az út. Sóhajtva léptem be a nappaliba, és mint azt sejtettem, mindenki ott ült. De korán sem szánakozó képet vágtak. Úgy viselkedtek, mintha 24 órával ezelőtt nem történt volna semmi. Egyedül Carlisle arcán láttam némi érzelmet. Mégpedig büszkeséget. Nem kellett gondolatolvasónak lennem, hogy tudjam a többiek úgy állítottak be, mintha valami hős lennék.

- Végre itt vagy. Menj fel, fürödj le és vedd fel a ruhákat, amiket kikészítettem az ágyadra. Gyerünk- parancsolta Alice, aki már teljes harci díszben ült a kanapén férje mellett. Nem láttam értelmét, hogy vitatkozni kezdjek vele, így egy bólintás után a szobámba mentem. Jó 20 percig áztattam magam a zuhany alatt, mikor úgy éreztem elég volt, majd egy törölközőben visszamentem a szobámba.  Az ágyon ott volt a ruha és a kiegészítők, míg az ágy előtt egy fekete magassarkú csizma. A ruha szürke volt, hosszított, az ujja háromnegyedes. Mély dekoltázzsal. Mellette egy pici ezüst fülbevaló, hozzáillő nyaklánccal, karkötővel és gyűrűvel. Meg kell hagyni, jól választott Alice. Még nekem is tetszett ez az összeállítás. Így gyorsan magamra vettem őket, majd miután a hajamat megszárítottam, kivasaltam és az elejét felcsatoltam. Elővettem a gardróbból egy fekete bőrkabátot és egy nagyobb táskát, amibe belepakoltam és lesétáltam a többiekhez a nappaliba.

- Jól nézel ki Bella-dicsért meg Carlisle, majd mellém sétált megölelt és adott egy puszit. –Hogy érzed magad?

- Köszönöm és jól vagyok. Nem kell aggódnod, biztos vagyok benne, hogy a többiek egy pillanatra sem hagynak magamra. Nem csinálok ostobaságot.

- Büszke vagyok rád. Nagyon.

- Pedig nincs miért.

- De. És nem fogok veled vitatkozni.

- Rendben. Én sem veled- mosolyodtam el.

- Bella, szeretném, ha te is tudnád, hogy ma este hivatalosak vagyunk egy vacsorára.  

- Ühm- nem tudtam mit mondhatnék. Hiszen ez várható volt. Szinte minden városban kapunk egy- két vacsorameghívást az első hetekben. De azt nem gondoltam, hogy rögtön már az itt töltött második napon ez lesz. –Rendben.

- Akkor te is velünk tartasz, igaz?

- Persze. Nyilván nem fogom kihagyni. Mégis milyen fényt vetne a családunkra. Még a végén azt mondanák, hogy neveletlen vagyok- mosolyodtam el, majd adtam egy puszit az arcára. –Most viszont mennünk kell.

- Igen- pattant fel azonnal Alice, majd miután mindenki elköszönt mindenkitől a garázsba mentünk, ahol Alice a saját autóm felé terelt, ami egy fekete Audi a8-as. Szeretem az autókat, de nem értek hozzájuk. Nekem az a lényeg, hogy gyors legyen. Ha bármi baja van, akkor oda már Rosalie tudása kell. Mondhatni ő a család autószerelője.

- Na, mi lesz? Megyünk? –kérdezte Alice vigyorogva, miközben bepattant férjével a hátsó ülésre, míg a másik két testvérem a piros autócsodával mentek. Nem szóltam semmit, csak indítottam és reménykedtem benne, hogy a mai napom nem lesz olyan rossz, mint amilyen a tegnapi volt. De ekkor még nem tudtam, mit tartogat számomra a mai nap.  

Bella autója

Bella ruhái