5.fejezet Döntés és egy rossz hír

(Bella szemszöge)

„A szerelem ugyanolyan, mint a gyűlölet. Bármit teszel, nem tudsz szabadulni tőle”

Muszáj volt elgondolkodnom az életemen. És nem húzhattam sokáig az időt, mert hét vámpír várja a döntésemet. Nővérem nagyon sokat segített a döntésem meghozatalában. Ki tudja mi lenne velem, ha ő nem lenne mellettem.

Most pedig itt állok jobban mondva ülök a kocsimban a Cullen villa előtt.

-Bella, gyere. Már várnak- fogta meg a karomat nővérem. Erőtlenül bólintottam, majd szép lassan kiszálltam az autóból. Mély levegőt vettem, bólintottam nővéremnek, aki engem nézett és felsétáltunk a lépcsőn. Épp hogy csak felértünk, Esme nyitott ajtót.

- Örülök, hogy itt vagy, bocsánat vagytok. Gyertek beljebb- mosolygott kedvesen és félreállt. Előre mentem és nővérem jött utánam. Odabent a nappaliban állt mindenki. Carlisle, Alice, Rosalie, Jasper, Emmett és Edward.

- Örülök, hogy itt vagy Bella- mosolygott idegesen Alice. –Foglaljatok helyet.

Leültünk, de még mindig nem tudtam megszólalni. Lexi megfogta a kezem és biztatólag rám mosolygott.

-  Nos, tudom, sokáig tartott meghozni a döntést, de meg kell értenetek, hogy rettenetesen nehéz ez most nekem. Hiszen elhagytatok. Egy évig felém se néztetek, az sem érdekelt benneteket élek-e vagy halok és most újra itt vagytok és arra kértek, felejtsek és legyen minden úgy, mint egy éve.

- Kicsim, tudjuk, hogy ez nagyon nehéz neked és senki nem hibáztat. Mi csupán szeretnénk ha újra a családunk tagja lennél. De persze bárhogy is döntöttél, mi elfogadjuk- mondta Esme.

- Köszönöm. Szóval, arra a döntésre jutottam, hogy… hogy… megbocsátok nektek. De- emeltem fel a kezem mielőtt bárki közbeszólhatott volna. –Egy valamit tisztáznunk kell. Én már nem ugyan az a Bella vagyok, aki egy évvel ezelőtt voltam. Nem fogom hagyni, hogy újra gúnyt űzzetek belőlem.

- Tudom. Látszik rajtad, hogy megváltoztál. De megígérem, bár lehet, hogy az ígéretem most nem ér számodra sokat, de meg megesküszöm, hogy nem fogom elrontani újra. Szeretlek és életem legnagyobb hibája volt, hogy téged elhagytalak. Soha többet nem teszek ilyet, kivéve, ha te magad küldesz el- állt meg előttem Edward.

- Ne bánts többet- álltam fel én is. –Azt nem tudnám újra elviselni- néztem rá könnyes szemekkel.

- Nem állt szándékomban. Szeretlek, úgy, mint még eddig soha senkit. És nem foglak elhagyni. Nem bántalak többet. Akkor inkább meghalok- nézett egyenesen a szemembe. Én pedig a nyakába vetettem magam. Felemelt és megpörgetett. Édes istenem, hogy mennyire hiányzott nekem. Nem tudom hogy bírtam ki nélküle ennyi ideig.

- Most még nem tudok megbízni bennetek, de igyekezni fogok. Újra el kell nyernetek a bizalmamat, mert attól, hogy most megbocsátottam, felejteni nem tudok. És remélem, képesek vagytok elfogadni így amilyen most vagyok, mert a régi Bella meghalt. Meghalt egy évvel ezelőtt- mondtam úgy, hogy körbenéztem a Cullen családon.

- Remélem nem fogjátok bántani, mert nem érdemli meg. És én nem értek egyet a döntésével, de a húgom csak akkor boldog, ha veletek lehet. Ezért nem állok a boldogságotok útjába. Viszont nem érdekel, hogy vámpírok vagytok, ha bántjátok megtalálom a módját, hogy legalább akkora fájdalmat okozzak nektek, mint ti neki- mondta nővérem nagyon komolyan és mellém állt.

- Megértettük- mondta Rose. –Isten hozott újra a családban Bella. És remélem tiszta lappal kezdhetünk mindent.

- Köszönöm. És Rosalie- szólítottam meg. –Kellemeset csalódtam benned. Én is remélem, hogy sikerül jól kijönnünk egymással.

- De egy valami itt nem stimmel- szólalt meg Alice boldogan. Értetlenül néztünk rá, mire még szélesebb lett a mosolya. –Hát először is, muszáj megbeszélnünk mindent. Tudni szeretnénk, hogy mi történt veled az elmúlt egy évben. És miért nem szóltál a nővéredről. Na meg ha már itt tartunk, be is mutathatnád nekünk. Mert már megfenyegetett minket, pedig nem is ismerjük.

Mindenki elnevette magát, Alice bosszús arckifejezésén miután kimondta az utolsó mondatot.

- Az lehet, hogy ti nem ismertek engem, de én eleget hallottam rólatok. Az én nevem Alexandra Swan. Bella nővére vagyok, de eddig nem is tudtunk egymás létezéséről. A szüleink elválasztottak egymástól, mikor kicsik voltunk. És miután ti elhagytátok őt, apa felhívta anyát és én vettem fel. Így tudtuk meg az igazat.

- Szóval nem is tudtátok, hogy van testvéretek? –lépődött meg Emmett.

- Pontosan- bólogattam. –De nem akarok mesélni. Azt az időt el akarom felejteni. Oké? Segítsetek benne- kértem őket.

- Mi lenne, ha elmennénk vásárolni? –pörgött fel Alice.

-  Neeee… ne most. Kérlek. Menjünk egy pár nap múlva. Jó?

- Rendben- sóhajtott.

- Készítek nektek valami ebédet- mosolygott Esme és eltűnt a konyhában.

- Rám pedig vár egy halom papír odafent. Ha megbocsátotok- aztán Carlisle már el is tűnt az emeleten.

- Edward, miért nem zongorázol egy kicsit, úgyis rég hallottunk már- mondta Alice és én helyeslőn bólogattam.

- Hajrá. Valami szépet- mosolyogtam rá. –Mindegy mit.

Edward megfogta a kezem és lehúzott a zongoraszékre. Majd belekezdett egy gyönyörű dalba. Ha jól emlékszem ez Esme kedvenc darabja. Mikor először hozott el ide, akkor is eljátszotta ezt a dalt. Mire véget ért, már senki nem volt a szobában. Ami a legfurcsább, hogy még a nővérem sem. És ha jól hallom, a konyhában segít Esmenek.

-Kérlek, játszd el az én dalomat is.

- Persze- mosolygott és már kezdte is. Ahogy játszotta a dalt, ahogy az ujjai jártak a billentyűkön eszembe jutottak a régi emlékek. A dal véget ért, de én még mindig az emlékeimbe temetkeztem.

- Ez a dal járt a fejemben, miután elmentetek. Csak ültem a szobámba, emlékeztem és közben próbáltam felidézni a hangodat. Nem tudtam elfelejteni és nem is akartam. Azt gondoltad könnyű lesz téged elfelejteni, de nem. Nem akartalak. Egyszerűen képtelen voltam elengedni téged. Emlékezni akartam és ennek a legjobb módja a fájdalom volt. Bár nem éppen ésszerű, de mindig is furcsa voltam. Nem igaz?

- Miért akartál emlékezni rám? –Kérdezte. - Hiszen akkor még nem tudtad, hogy hazudtam neked.

- Mert féltem. Féltem, hogy elveszíthetlek. Tudtam, hogy nem jössz vissza és nem foglak többet látni, de nem akartam felejteni. Egyedül a fájdalom volt, ami emlékeztetett rád és bár rossz volt, mégis megérte, mert volt mikor láttalak vagy csak a hangod hallottam. És ez örömmel töltött el még ha csak egy kis ideig is.

- Önkínzásban verhetetlen vagy. Eddig azt hittem egyedül csak én vagyok képes ennyi hülyeségre- ölelt magához és homlokon puszilt.

- Aztán jött Lexi meg Jacob. Jacob a legjobb barátom lett. Mellette a hiányod okozta fájdalom enyhült és nem fájt annyira. Találkoztam a nővéremmel is. Londonba kellett utaznia és megkért, hogy menjek vele. Akkor találkoztunk először és onnantól kezdve folyamatosan tartottuk a kapcsolatot. Most pedig itt van. És van egy olyan érzésem, hogy itt is marad- mosolyogtam, ahogy Jacobra gondoltam.

- Hogy érted ezt? Nem csak látogatóba jött? Vagy nyaralni?

- Annak indult, de biztos vagyok benne, hogy maradni fog. Hiszen Jacob is itt van.

- Jacob? Mi köze van ehhez neki?

- Jacob vérfarkas vagy jobban mondva alakváltó és bevésődött a nővérembe.

- Hogy alakváltó? Neked teljesen elment az eszed? Vérfarkasokkal lógni? –akadt ki.

- Mert az normális, hogy vámpírokkal vagyok? –hirtelen nagyon dühös lettem. Ha már a vámpírokkal járkáltam emberkoromban, akkor miért ne lehetne a barátom egy alakváltó. Kész röhej. Esküszöm.

- Nem, de ők nem tudnak uralkodni magukon. Bármikor elveszítheti a józan eszét és bajod eshet. Akaratlanul is bánthat.

- Nem fog- álltam fel dühösen. –Ő a legjobb barátom. Mellettem volt a legnehezebb időkben, mikor a legnagyobb szükségem volt egy barátra. És csakhogy tudd nem egyszer megmentette már az életem.

- Mi?

- Igen. Pár napja új falka jelent meg itt és Jacob meg a farkasok mentettek meg. A réten voltunk Lexivel és majdnem megtámadtak minket. Ha ők nem jönnek időben, lehet, hogy már halott lennék.

Nem hazudtam olyan nagyot. Lehet, hogy azok a farkasok végeztek volna velem. Egyedül nem sokra mentem volna négy alakváltó farkas ellen még akkor sem ha ennyi képességgel rendelkezem.

-Hálás vagyok, amiért megmentette az életed, de nincs ínyemre, hogy a közeledben van.

- Márpedig kénytelen leszel elfogadni, mert nem fogom kerülni őt csak azért, mert ti újra felbukkantatok az életemben. Ha nem tetszik, akkor sem érdekel. Mondtam, hogy megváltoztam és nem fogom hagyni, hogy bárki is irányítson.

- Ne érts félre. Nem akarlak irányítani.

- Remélem is. Mert megváltoztam. És erre te is hamarosan rá fogsz jönni- mondtam és átöleltem. Furán nézett rám, de inkább nem kérdezett semmit.

Jaj, Edward. Mennyit szenvedtem miattad. De annyira szeretlek. Nem tudnám elviselni, ha bármi tönkretenné újra a kapcsolatunkat. Ha megint elhagynál abba belehalnék. Azt már nem tudnám elviselni.

(Lexi szemszöge)

„Ha fáj, kapaszkodj bele. Szorítsd minél erősebben, hogy még jobban fájjon. Érezd a tüzet a testedben, találd meg a poklot a lelkedben. Mert ez emlékeztet arra, hogy itt járt, hogy létezett, hogy szeretett.” 

Bella nagyon belemerült az emlékeibe. Ezt látom. Az a dal, amit Edward játszott felidézte benne az emlékeket. Látom rajta. Elég ránéznem és látom a szemében a fájdalmat és a szeretetet. Mert bármennyit is ártottak neki ő még mindig szereti őket. És talán most végre boldog lehet. Nem értek egyet a döntésével, de ha neki ez örömet okoz és boldoggá teszi, akkor nem állok az útjába.

-Alexandra, gyere. Hagyjuk őket kettesben- suttogta Alice.

- Menjetek csak, én inkább megkeresem Esme-t és segítek neki- mondtam és arra indultam, amerre Esme eltűnt.

- Segíthetek? –Léptem be a konyhába.

- Ugyan, nem kell.

- De én szeretnék. Alice megkért, hogy hagyjam kettesben Belláékat.

- Értem. Ebben az esetben, segíthetsz. És beszélgethetünk is- mosolygott.

Mellé álltam és segítettem neki.

-Miért nem mondták el a szüleitek az igazat?

- Anya azt mondta, hogy azért, mert nem jöttek ki apával és nem is akartak találkozni. Bár nem értem miért nem akarták látni a másik lányukat. Bella apával élt, de engem soha nem látogatott. Én pedig anyával és ő sosem nézte meg Bellát. Nem értem őket. Az akaratuk erősebb volt, mint a gyermekeik iránti szeretete.

- Biztosan meg volt rá az okuk. A szülők sokszor tesznek olyat, ami nem helyes. És hogyan találkoztatok? –kérdezte kedvesen.

- Apa nagy nehezen rászánta magát, hogy felhívja anyát. Mivel Bella állapota nem javult. Magába volt zuhanva és nem beszélt senkivel. Apa pedig megrémül és úgy gondolta, hogy anya tehet valamit ez ellen. De én vettem fel a telefont. Aztán számon kértem anyán, ő mindent elmondott, én pedig felhívtam Bellát. Sikerült kissé kirángatnom abból a siralmas állapotból. Nekem Londonba kellett utaznom és megkértem jöjjön velem. Sokáig kellett győzködnöm, de végül beadta a derekát. Londonban találkoztunk először személyesen, de előtte minden nap beszélgettünk. Aztán hazajött és én is visszamentem Floridába. Ugyan úgy tartottuk tovább a kapcsolatot, mint az út előtt és sikerült elfeledtetnünk vagy inkább úgy mondom, hogy nem emlékeztettük a múltra. Megígértette velem, hogy meglátogatom és most ezért vagyok itt.

- Értem.

- Esme… kérdezhetek valamit?

- Igen. Persze.

- Tudni szeretném, miért bántottátok ennyire a húgomat. Ő igazán jó ember. Nem érdemelte meg ezt a sok szenvedést. Akkor miért bántottátok?

- Nem akartuk. Nem szándékosan tettük. Bella biztosan elmesélte mi történt a születésnapján- nézett rám én pedig bólintottam, hogy folytassa. –Edward nem akarta őt bántani. Féltette és úgy gondolta az lesz a legjobb mindenkinek, ha elhagyjuk Forksot. Mi pedig mentünk utána. Tudom, utólag rájöttünk, mekkora hibát követtünk el, de addigra már túl késő volt. Nem tudtuk mi lehet Bellával. De muszáj volt visszajönnünk, mert hiányzott és széthullott a családunk. Edward elszakadt tőlünk. Néha telefonált, de nem sokat tudtunk meg róla. Alice elveszítette a barátnőjét. Jasper alig volt otthon, mert bűntudata volt. Úgy érezte, miatta ment tönkre a családunk és csak ő tehet arról, hogy elhagytuk Bellát. Rosalie eleinte örült ennek a hírnek, de mivel a családját szereti és védi, ezért egy idő után rájött, hogy mindenki szenved ettől a döntéstől. Tudom nehéz elhinni, de nagyon megbántuk az egészet. Most pedig végtelenül boldognak érzem magam, amiért mégis megbocsátott nekünk. Mindig is tudtam, hogy Bella szíve hatalmas- mosolygott.

- Értem. De nem akarom, hogy bántsák őt. Nekem ő a testvérem. Az egyetlen testvérem. És nem érdemli meg, hogy még egyszer bántsátok. Nem tudom milyen volt régen. De most erős. Sokkal erősebb, mint azt ti el tudjátok képzelni. De erről majd később. Szerintem annyi jogom van, hogy arra kérjelek, ne okozzatok neki még több fájdalmat. Téged anyjaként szeret. És ha Edward még egyszer ilyen idióta döntést hozna a nélkül, hogy megbeszélné a húgommal, szeretném, ha te lebeszélnéd róla. Ha meg nem járnál sikerrel, mert hallottam mennyire makacs és önfejű, legalább ne hagyd őt magára. Az igaz, hogy erős, de nem viselne el még több fájdalmat.

- Megígérem neked, hogy nem hagyom magára. És ez jó lecke volt Edwardnak. Soha többet nem akarja elhagyni Bellát. Ebben biztos vagyok. Mi sem engednénk.

- Jól van. Ennyit akartam hallani.

Ekkor megcsörrent a telefon a zsebemben. Megnéztem ki hív. Phil neve villogott a kijelzőn. De miért ő hív? Miért nem anya?

-Ne haragudj, de ezt fel kell vennem- mondtam és már a fülemhez emeltem a telefont.

- Phil? Miért hívtál? –kérdeztem.

- Alexa- szólított meg idegesen. –Édesanyád…

- Mi a baj, Phil? Történt valami? Anya jól van? És Tina? Mi van, mondd már!- sürgettem.

- Édesanyád… meg…meghalt.

Meghalt… meghalt… meghalt…