A düh egy olyan érzés, amit azok éreznek, akiknek számít valami.
(Bella szemszöge)
A temetés szép volt. De bár ne így kellett volna újra látnom az édesanyámat. A hosszú évek után most először, de egész hátralévő életemben most utoljára. Szörnyű érzés volt belegondolni, hogy azt a nőt, aki a világra hozott, és akinek az életemet köszönhetem, soha többet nem fogom látni. Örökre elveszítem. Igaz, már hozzászoktam, hogy nincs anyám, de legalább a tudat megvolt, hogy él valahol, még ha nincs is a közelemben. De most már ez a vigaszom sincs. Végérvényesen elveszítettem őt.
Miután véget ért a temetés, mindenki részvétét nyilvánította és hazamentek. Megkértem Edwardot és Rosaliet, hogy vigyék haza Tinát és Phil is elment. Csak mi ketten maradtunk nővéremmel Renée sírja előtt.
-Miért? –zokogott föl nővérem és a földre zuhant. –Miért hagytál itt? Miért mentél el?
- Lexi, gyere- emeltem fel a földről remegő testét és magamhoz öleltem. –Gyere, menjünk haza.
- Nem akarok- sírt, de még jobban hozzám bújt. Közben eleredt az eső is. Magamhoz öleltem Lexit és vámpírsebességgel kirohantam az autóhoz. Még szerencse, hogy senki nem volt a temetőben, aki megláthatott volna. Beültettem a kocsiba és amint én is beültem, már indítottam is. Hamar hazaértünk. Lexi azonnal felment Tinához, én pedig úgy döntöttem beszélek Phillel.
-Szia! Beszélhetnénk? –kérdeztem. Már az első nap kérte, hogy tegezzem. Ezért volt időm megszokni.
- Szia Bella. Persze. Gyere beljebb. Ne haragudj, de közben pakolnék, ha nem zavar- mondta és folytatta, amit elkezdett.
- Azért jöttem én, mert Lexi ki van borulva és elég neki most anya halálával foglalkozni. Szólni akartam, hogy pár napon belül visszamegyünk Forksba és visszük Tinát is.
- Jól van. Végül is Alexa a lány anyja. Az ő kötelessége gondoskodni róla. Örülök, hogy megfogadta a tanácsomat. Amúgy sem tudnám magammal vinni a lányt és nem is szeretném.
Hirtelen gyúlt fel bennem a harag ez iránt a férfi iránt, aki itt áll előttem.
-Elképesztő, milyen szemét vagy- mondtam és erre a mondatomra már rám kapta tekintetét. –Sajnálom Renée-t. Hogy élhetett melletted ennyi ideig. Egy szemét vagy. Nem gondolsz a kislányra. Eddig te voltál az apja. Évekig abban a tudatban élt, hogy ti vagytok a szülei és most eldobod magadtól. Egy igazi szemétláda vagy.
- Na ezt most hagyd abba- kiáltotta el magát, mire Edward azonnal megjelent mögöttem. –Nem ismersz, fogalmad sincs milyen vagyok.
Edward felmordult és közelebb lépett, de elkaptam a derekam és magam mellett tartottam. Nincs szükségünk arra, hogy bármi baj történjen.
-Maga nem beszélhet így Bellával. Csak az igazat mondta.
- Te pedig végképp ne szólj bele- kiabálta. –Viszont nem tartozik rátok, mit csinálok vagy mit nem. Azt akarom, hogy holnap tűnjetek el innen. És vigyétek a gyereket is.
- Örömmel. Nehogy valami olyat tanuljon el magától, ami megfertőzi szegényt- mondtam és megfogva Edward kezét a nővéremhez indultam.
- Jól vagy szerelmem? –fordított maga felé Edward a folyosón.
- Persze. Csak nagyot csalódtam. Hogy lehetnek ilyenek az emberek? Ilyen kegyetlenek? Nem baj. Holnap haza megyünk, amilyen gyorsan csak lehet- mondtam és átöleltem. Ő szorosan ölelt magához és mélyeket lélegzett a hajamból.
- Nem sok hiányzott, hogy ott helyben végezzek vele- morogta olyan halkan, hogy csak én halljam. Nem mondtam ugyan neki, de én is ugyan így éreztem. Ha nem vagyok nagyon észnél, akkor hamar végeztem volna vele. És mostanra már csak egy életttelen test lenne.
- Gyere, szóljunk a többieknek- fogtam meg a kezét és egyenesen Tina szobájába mentünk. Ott voltak bent mind a hárman. Tina, Rose és a nővérem is.
- Lexi- szólítottam meg nővéremet, aki azonnal felállt a lánya mellől és mellém sétált. –Kicsit összevesztem Phillel és ő közölte, hogy holnap el kell mennünk. Úgyhogy pakolj össze mindent, amit hozni akarsz magadnak és Tinának, aztán elintézem a szállítást és megyünk vissza Forksba.
- Rendben. Nem is akarok sokáig itt maradni. Már mindent összepakoltam. Bár a bútorokra nem számoltam.
- Ne aggódj, reggel felkeresek egy költöztető céget és már el is intézzük- mosolygott Edward átölelve a derekamat.
- Olyan jó, hogy itt vagytok egymásnak. Meglátszik, mennyire szereted őt. És a húgom is csak úgy sugárzik, mióta újra együtt vagytok- mosolygott erőtlenül, majd visszament a lányához.
- Szerelmem- fordított maga felé Edward. –Phil elment. Nekem pedig nem ártana vadásznom.
- Menj nyugodtan.
- De Rosalie itt marad.
- Igen. Maradok, persze csak ha szeretnétek- jelent meg mögöttem Rosalie.
- Ha szomjas vagy, menj nyugodtan. Nem lehet kényelmes, ha kapar a torkod- mondtam, ugyanakkor pontosan tudtam milyen érzés. Nem szeretném, ha miatta valami baj történne.
- Nem, ne aggódj. Mielőtt eljöttünk, az előtt voltam. Egyáltalán nem vagyok szomjas. Menj nyugodtan Edward, én itt maradok velük, arra az esetre, ha az az idióta visszajönne.
- Jól van. Köszönöm- nézett Rosera, majd felém fordult. –Sietek vissza- mondta és magához húzott. Megcsókolt, de úgy, hogy még a lábaim is beleremegtek.- Ezek után el is várom, hogy siess.
Elmosolyodott, majd elköszönt a többiektől és futva távozott.
-Lemegyek, készítek valami vacsorát- mondtam a többieknek és ott hagytam őket. Egyenesen a konyhába mentem, hogy készítsek valami kaját, de nem várt személlyel találtam szembe magam.
-Hmm…- szagolt a levegőbe a nomád vámpír. –Nem gondoltam, hogy ma ilyen finom lesz a vacsim.
Mély levegőt vettem, majd a hűtőhöz sétáltam. Csak lazán, hiszen ártani alig ha tud nekem. Kivettem egy kis üdítőt, majd a vámpír felé fordultam.
-Én is éppen ebben reménykedem- mondtam és kibontottam az üveget.
- Még csak nem is félsz. Semmi kérdés. Hogy kerültem ide, miért vagyok itt, ki vagyok vagy egyéb bugyuta kérdések. Ez tetszik.
- Tudod- tettem le az asztalra az üveget és egy lépéssel közelebb kerültem a vámpírhoz. –Nem félek. Több okból is. Az egyik, hogy tudom mi vagy. A másik, hogy odafönt van még egy hozzád hasonló és a harmadik- mondtam és vámpír sebességgel a háta mögé rohantam. Elkapta a karját és a hátához szorítottam. –Sokkal veszélyesebb vagyok, mint azt te el tudnád képzelni- mondtam.
Kiszabadult, persze hagytam neki. Kell valaki, akin levezethetem a feszültséget. És szerencsétlen vámpír épp kapóra jött.
Hangosan felmordult, mire megjelent a konyhában Rosalie és értetlenül nézett. De nem volt időm most vele foglalkozni. A szerencsétlen éppen nekem rontott, de könnyedén kikerültem és mögé szaladtam. Rose azonnal elém állt védelmezően és morogni kezdett.
-Tűnj el innen, amíg szépen mondom.
- Mert mi lesz ha nem, cica? –kérdezte mosolyogva a nomád. –Talán megkarmolsz.
- Nem. Végzek veled- mondtam és kikerülve Rose-t, a vámpír elé szaladtam és kitekertem a nyakát, aztán elégettem a testrészeit. Nem akartam megvárni, amíg Rose végez vele, bár kétség kívül lehet, hogy ki tudtam volna magyarázni a dolgokat úgy, hogy a titkom titok maradjon. De így is elég sokat látott. Nem teljesen mindegy, hogy tudja az egész történetet vagy csak egy részét? Előbb utóbb úgy is el kell majd nekik árulnom. És azt hiszem, itt az ideje. Legalábbis Rosalienak.
- Ez meg mi a fene volt? –kérdezte döbbenten és addigra megjelent a Lexi is a konyhában.
- Bella, mi történ? Zajt hallottam és… -a szája elé kapta a kezét, mikor meglátta a földön lévő kupacot.
- Csak egy nomád. Vacsizni akart. Menj fel nyugodtan. Majd mi ezt eltakarítjuk. Vigyázz a lányodra. Otthon pedig majd részletesen elmagyarázok mindent, de Edwardnak egy szót se. Nem láttál és nem hallottál semmit.
Lexi bólintott és már ott sem volt. Rosalie felé fordultam és döbbent arckifejezésével találtam szembe magam.
-Mi folyik itt? Mi vagy te?
- Rose…
- Ne gyere közelebb- kiáltott rám, mikor egy lépést tettem felé.
A félelem érzelmi válasz egy ismeretlen helyzetre.
- Ne félj tőlem. Nem bántalak. Gyere ide. Kérlek. Én még mindig Bella vagyok. Csak már nem ember. Oké? Gyere és elmagyarázom- mondtam és leültem az asztalhoz, de ő nem mozdult.
- Rendben, akkor legalább hallgass végig- kértem, mire bólintott és a lehető legmesszebb állt tőlem.
- Minden akkor kezdődött, mikor elhagytatok. Én magamba fordultam. Nem beszéltem senkivel, elhanyagoltam a barátaimat. Magam alatt voltam. Apa felhívta Renée-t, hogy tanácsot kérjen, hogyan hozhatnának ki engem abból az állapotból. De nem anya vette fel, hanem Lexi. Ekkor tudta meg az igazat a nővérem. Apa mindennel próbálkozott. Vásárlással, költözéssel, utazással, de semmi nem használt. Pár hét múlva Lexi felhívott és elmesélte kicsoda ő, hogyan tudta meg az igazat és még sok mindent. Sokáig beszélgettünk. Hosszú hónapuk után vele beszéltem legelőször. Utána egyre többször hívott és napról napra jobban lettem. Megbeszéltük, hogy elkísérem Londonba, mert oda kellett utaznia. Segíteni akart és személyesen megismerni. Egy hetet töltöttünk együtt, aztán mind a ketten hazamentünk. Ő ide én pedig Forksba. Viszont miután Seattle-be leszálltam, elkapott egy vámpír. Megharapott. Nem akart megölni csak átváltoztatni. De valami rosszul sikerül és csak félig változtam át. Mikor rájött erre, végezi akart velem, mielőtt a Volturi megtudta volna az igazat, de én megöltem. Nagyon megijedtem és féltettem az életemet. Aztán hazamentem. Tudom, nagy butaság volt, de nem tudtam hova menni. Azóta pedig otthon élek. A szomjammal boldogulok, de néha előfordulnak balesetek. Viszont embervért még soha nem kóstoltam.
Rosalie egy ideig csendben volt, majd kis idő után megszólalt és leült mellém.
-Tulajdonképpen akkor te most mi vagy. Mert se nem ember, se nem vámpír.
- Félvér vagyok- mondtam és az arcát figyeltem.
- Ez mit takar pontosan?
- Az emberi tulajdonságaim megmaradtak. Alszom, elfáradok és emberi ételeket is eszem. Viszont vámpír gyorsasággal rendelkezem és sajnos a szomjúsággal is küzdenem kell. Nem olyan sebezhetetlen a bőröm, mint nektek, de erősebb vagyok. Nem tudom miért, de ez van. Jaj igen. Dobog a szívem és vér folyik az ereimben. Nincs mérgem, de én sem változom. Azt hiszem ennyi.
- Ez elképesztő.
- Ez még semmi. Képzeld, van két pajzsom. Egy fizikai és egy mentális. A mentálist, ha kiterjesztem más vámpírokra, át tudom venni a képességeiket. És megvéd minden olyan képeségtől, ami az elmém támadná. A fizikai pedig szereintem egyértelmű.
- Milyen képességeid vannak?
- Egy jó pár. Nem sok, de nem is kevés. Például Edward, Alice és Jasper képessége megvan nekem. De ezen kívül is vannak. Majd idővel megmutatom őket. Jó? –kérdeztem. –De Edward hamarosan hazaér. És nem szeretném, ha tudomást szerezne rólam.
- Miért nem? –kérdezte értetlenül.
- Mert egyenlőre még nem. Nem tudom, hogyan fogadná és még én sem készültem fel rá, hogy elmondjam neki. Neked is csak azért, hogy ne félj tőlem. Nem bántok senkit. Legalábbis nem szándékosan. Most viszont szeretném levédeni a gondolataidat.
- Mit? És hogyan? Mármint miért?
- Nehogy véletlenül kiolvassa a fejedből. Ez is egy hasznos képesség. Elrejtem azokat a gondolataidat, amiket én szeretnék. Nem fogod elfelejteni, de nem látja meg Edward akkor sem, ha erre gondolsz. Megengeded?
- Fájni fog?
- Nem- nevettem. –Nem érzel semmit.
- Rendben. Csináld, nehogy meghalljon valamit- sóhajtott én pedig kutakodni kezdtem a fejében. Összegyűjtöttem minden gondolatot, ami a mai estéről szólt és lefedtem. Igaz, ezt még soha nem használtam. Remélem, nem sül el balul semmi.
Pont mire végeztem, Edward belépett a házba.
-Sziaszt… Itt meg mi a fene történt? –kérdezte aggódva és közben a fejét kapkodta a vámpír hamvai és köztünk.
- Semmi különös. Erre tévedt egy nomád vámpír.
- És ezt csak így mondod? –kérdezte dühösen, majd hozzám szaladt és felállítva a székről nézett rajtam végig, nem-e esett valami bajom.
- Jól vagyok. Hála Rosalienak. Ő itt volt, úgyhogy nem történt semmi komoly.
Rose furán nézett rám, majd felállt és így szólt.
-Megnézem a többieket. Ha jól hallom, a kislány elaludt és Alexa egyedül van.
- Menj csak. És köszönöm Rose- mondtam. Láttam a szemében, hogy nem helyesli a döntésemet. Ő a helyemben már rég elmondta volna, hogy mi vagyok. De tiszteletben tartja a kérésemet. És nem fogja elárulni. Ebben biztos vagyok. Mivel úgy gondolja, nem az ő feladata közölni ezt a fontos dolgot a családjával.
- Mi a baj szerelmem? –kérdezte Edward és belepuszilt a nyakamba.
- Semmi. Nem fontos. Csak gondolkozom.
- És min? Persze csak ha szabad tudnom.
- Nem. Nem szabad. Titok- mondtam és felé fordultam.
- Szóval titkolózol előttem? –kérdezte komolyan. –Nem bízol bennem?
Jaj istenem. Azok a szemek. A csodálatos aranybarna tekintete szomorúan csillogott és fájdalmat tükrözött.
-Edward, nézz rám- mondtam és felemeltem a fejét, hogy egyenesen a szemébe nézhessek. –Van valami, amiről még nem tudsz. El fogom mondani neked, de még nem állok készen rá. Még nem sikerült rávennem magam, hogy megosszam veletek ezt a hírt. De amint eljön az ideje, ígérem, mindent megtudsz. Nekem sem esik jól, hogy titkolóznom kell előtted, de kérlek, érts meg.
- Rendben. Megértem. De nagyon rossz, hogy tudom, van valami, amit nem mondasz el nekem.
- Nem azért nem mondom el most, mert nem bízom benned. Az előbb elmondtam miért. Ne bánkódj, kérlek. Nem szeretem, ha szenvedni látlak. Ráadásul most nincs is okod rá- mondtam mosolyogva és megcsókoltam. Viszonozta csókomat, és ahogy régen, most sem lépte át azt a bizonyos határt. Amint érezte, hogy tovább mennék, azonnal elszakadt tőlem. Én pedig csalódottan vettem tudomásul, hogy addig biztosan nem fog hozzám érni, amíg el nem árulom neki az igazat. Talán ha megtudja, hogy már nem vagyok olyan törékeny, mint régen, akkor nem fog ellenkezni. Legalább is nagyon remélem.
- Gyere, menjünk. Eléggé fárasztó volt ez a nap. Pihenésre van szükséged- mondta, majd felkapott és vámpír sebességgel felszaladt abba a szobába, ami most jelenleg az én szobám. Legalább is holnapig.
Elmentem lezuhanyozni, majd visszasétáltam a szobába. Edward nem volt bent. De ahogy hallottam éppen Rosalie-val beszélt. Lexi a kislánnyal aludt. Én pedig egyáltalán nem voltam fáradt. Kicsit sem. Így lementem a konyhába egy pohár vízért. De a konyhában Edward és Rosalie beszélgetett.
-Ki volt az a nomád? Nem sérültél meg?- kérdezte Edward nővérétől. –Vagy valaki más? A kislány látott valamit?
- Edward, ne aggódj. Nekem semmi bajom. Tina nem látott semmit, Alexának nem új egy vámpír látványa, tekintve, hogy már tudja rólunk az igazat. Bella pedig… épségben van. A saját szemeddel láthattad, hogy kutya baja. Bár ő volt lent egyedül, mikor belépett a házba a vámpír. Azt pedig nem tudom ki volt.
- Rosalie, miért nem mutatod meg mi történt ma? Hogyan történt minden? Nem látom a fejedben. Kérlek, mutasd meg. Tudni akarom ki volt, lehet, hogy felismerném- kérte Edward. Ajjaj. Itt az ideje közbe lépnem. Ezt Rosalie sehogy nem tudja majd kimagyarázni. Főleg nem azt, hogy miért nem mutta neki semmit. Ki kell találnom valamit, hogy Edward elfelejtse ezt a témát. Beléptem a konyhába és mind a ketten felém kapták a fejüket.
-Rosalie azért nem mutat semmit, mert én kértem meg rá- mondtam és megálltam az ajtóban.
- Miért? Bella, miért akarod, hogy ne tudjak semmit? Mi bajod van?- kérdezte Edward kissé dühösen.
- Mert…
