12.fejezet Az üzenet

 A düh egy olyan érzés, amit azok éreznek, akiknek számít valami. 

 (Bella szemszöge)

-Mit láttál Alice? –kérdezte Esme csöndesen, de helyette Edward válaszolt.

-Victoria és néhány nomád megtámadta a farkasokat, akik a nővéredet védik.

- Azonnal oda kell mennünk. Segítenünk kell nekik- mondtam. Ebben a pillanatban nem érdekelt a titkom, nem érdekelt, hogy lebukhatok. A nővérem veszélyben van és a farkasok is. Segítenem kell nekik.

- Nem. Te nem mész sehova. Majd mi odamegyünk- fogta meg a karom Edward.

- De ő a nővérem. Az egyetlen testvérem és szüksége van rám. Miattam került veszélybe- pánikoltam. Ha nem indulok el időben, bárki megsérülhet. A nővérem vagy akár valamelyik falka tag.

- Azt mondtam itt maradsz. Maradj az apáddal és Tinával- nézett rám szigorúan. Láttam a tekintetében a féltést és egy kis dühöt is. Talán tényleg az lesz a legjobb, ha itt maradok.

- Nem. Nem jó. Hiszen a határon nem mehettek át- magyaráztam és éreztem, hogy ez nem elég jó indok arra, hogy elengedjen. Nem fog odaengedni. 

- Majd megoldjuk. Itt vannak a határ közelében. De mennünk kell. Esme, Rosalie, Alice maradjatok itthon Belláékkal.

- Nem- kiáltottam. Elég lesz Rosalie. Ti menjetek mindannyian. Menjetek már, mielőtt valakinek baja esik- kiáltottam, mire mindenki mozdult kivéve Edwardot.

- Rosalie nem lesz elég, ha idejönnek. Egyedül képtelen lesz megvédeni mindhármótokat- motyogta végig a szemembe nézve.

- De. Ki sem tesszük a lábunkat a házból és bezárkózunk- szólalt meg Rosalie, mielőtt bármit is mondhattam volna, aztán még gondolatban üzenhetett szerelmemnek valamit, ami végül meggyőzte őt. Edward bólintott, adott egy puszit, majd elhagyták a házat. Négyen maradtunk. Hirtelen nagyon csöndes lett a ház. Rosalie odament az egyik üvegfalhoz és megnyomott egy kapcsolót. Emlékszem, hogy Esme annak idején ugyan így zárta le a házat, mikor James elől bujkáltunk.

- Mit mondtál neki, amitől végül beleegyezett? –kérdeztem Rosalie-tól nyugodtan. Egyrészről féltem, hogy valakinek baja esik, másrészről viszont nyugodt voltam. Ha valamelyik idemerészkedik, azzal végzek. Így apámék nem kerülnek veszélybe.

- Csak annyit, hogy Phoenixben sem történt semmi komolyabb baj és nyugodtan rám bízhat mindent.

- Rosalie- szóltam rá, mikor nem akart a szemembe nézni.

- Megígértem neki, hogy ha támadnak, azonnal szólok neki és lezárom a házat. Akkor biztonságban lesztek. És hogy nem foglak kiengedni innen akkor sem, ha fenyegetőzöl vagy hisztizel. Sajnálom- nézett rám bűnbánóan.

- Nem szólhatsz nekik, ha bárki is idejön. Üzennem kell Victoriának. Ha még egyszer megtámadja a családom én magam megyek utána. Megkeresem és megölöm- szorítottam össze a fogam és kényszerítettem magam, hogy lenyugodjak. De ajkaim közül vészjósló morgás tört fel.

- Bella… nyugalom. Hallod? Nyugodj meg. Gondolj apádra. Ezzel csak megrémíted- kapta el a karom Rose és maga felé fordított.

Teljesen kiment a fejemből Charlie és Tina. Elfelejtettem, hogy itt vannak és végignézik a dührohamom. Apám felé fordítottam a fejem, aki aggódva és kissé rémülten nézett rám a háta mögé tolva a kislányt.

-Nem kell félned. Nem bántalak apa.

- Te is olyan vagy, mint ők? –kérdezte és szaggatottan vette a levegőt.

- Nem teljesen. Én félvér vagyok. Megharapott egy vámpír, mikor hazafelé tartottam a Lexivel közös utazásunkból. Átváltoztam, de csak félig. Hasonló szerzet lettem, mint Cullenék, de még mindig Bella vagyok, csak erősebb. Sokkal erősebb, mint évekkel ezelőtt. 

- Miért?

- Nem tudom. Ez lett belőlem, de ne félj. Eddig sem bántottalak és ezután sem foglak. A családomat nem tudnám bántani.

- És tudják? Mármint Ed…- nyelt egy nagyot és folytatta a kérdést. –Edward vagy a többiek?

- Nem. Egyedül Rosalie. Ezért kértem, hogy ő maradjon.

- És Jacob meg az alakváltók?

- Ők tudják és nehezen, de titokban tudják tartani Edward elől. És téged is erre kérnélek. Edward jelenlétében még csak ne is gondolj erre. 

- Miért? –értetlenkedett apa.

- Mert Edward gondolatolvasó és…

- Go… gondolatolvasó?

- Igen. Hallja a gondolataidat. Alice látja a jövőt és Jasper befolyásolja az érzelmeket. Vannak olyan vámpírok, akiknek megadatnak ilyen különleges képességek.

Ahogy láttam, teljesen lesokkoltam szegényt. A térdei felmondták a szolgálatot és majdnem összeesett. Még idejében kaptam el, mielőtt találkozott volna a padlóval. Rosalie Tinához szaladt és felkapta. Ijedten nézett körbe és szimatolt a levegőbe. Apámat felkaptam és elvittem a kanapéig, majd Rosalie példáját követve nagy levegőt vettem. Rögtön megértettem mitől lett ijedt és ideges Rose. Három vámpír van a környéken. Háromnak a szagát lehet érezni a ház körül. Még így is, hogy be vagyunk ide zárkózva. Koncentrálni kezdtem. Nem tudom honnan jött, egyszerűen csak éreztem, ezt kell tennem. Fogalmam nem volt mit csinálok. Behunytam a szemem és koncentráltam. 
A szemeim előtt megjelent három alak. Az arcukat nem láttam, háttal álltak nekem. 

-Be kell jutnunk. Victoria számít ránk.

- És hogyan gondoltad. Már próbáltunk betörni, de nem sikerült. 

- Ki kell csalogatnunk a vámpírt, aki bent van. Egy nem ellenfél nekünk. Miután végzünk a vámpírral, be tudunk jutni a házba. Rajta kívül még három gyönge ember van bent. Ők már nem okoznak gondot. És már vihetjük is az emberkét Victoriának. 

- Nagyon fog örülni neki.

- De még mennyire- mosolygott gonoszan az egyik, majd megindultak a ház felé.

Rosalie-ra néztem. Ő aggódva pillantott vissza rám és már előttem is állt.

- Jól érzed magad. 

- Azt hiszem a jövőt láttam.

- Hogyan?

- Nem tudom. De neked bent kell maradnod bármi is történjen, és nem hívhatod fel Edwardot. Ha idő előtt hazajönnek, akkor itt is harc lesz és valaki megsérül.

- Micsoda? –kérdezte és ekkor hallottuk a hatalmas puffanást. Ijedten kaptuk fejünket az ajtó felé. Hát itt vannak. Akkor most kell kimennem. Most, amíg nem számítanak rám. 

- Vigyázz rájuk és zárd le a házat miután kimentem. Engem akarnak és meg is kapnak. Csak nem úgy, ahogy ők gondolják. 

- De Bella…

- Csak tedd, amit kérek.

- Rendben.

- Akkor indulás. Nyisd ki és amint kimentem zárd vissza. Majd üzenek, ha én vagyok, és akkor beengedsz- mondtam neki. Ő a kapcsolóhoz szaladt. Amint szabad lett az út, kiléptem és azonnal megpillantottam a három vámpírt. Pontosan úgy, ahogy a látomásban, háttal álltak nekem és nem vettek észre. Azonban mikor megfordultak, meglepődtek. Ugyanis én álltam előttük.

- Hát ez meg mi? –kérdezte az egyik idióta.

- Gyanítom, hogy értem küldött benneteket Victoria.

- Itt valami nincs rendben. Túl könnyű ez az egész- szólalt meg a másik. Be volt rezelve. Ha nem lenne halálosan komoly a helyzet, talán még el is nevetem magam az arckifejezésén.

- Ne idétlenkedj. Egy vámpír van bent három emberrel. A többiek a farkasokkal harcolnak a csapatunk ellen- sziszegte a harmadik.

- Hé-hé fiúk. Nyugi van. Ti jöttetek ide. Mit akartok? Halljam- intettem nagylelkűen, mire az álluk a földet súrolta. Ásítottam egyet a hatás kedvéért, majd kérdőn néztem rájuk.

- Victoria téged akar. Vagy jössz velünk magadtól vagy végzünk a családoddal.

Bennem két perc alatt felment a pumpa. Hogy képzeli, hogy itt fenyegetőzik nekem ez az állat.

-Vegyél vissza, különben megjárod- fenyegettem, mire mindhárman elnevették magukat.

- Na, ideje indulni- szólt az egyik és mellém suhant. Elkapta a karom és húzott volna magával, de én kihúztam a kezem a szorításából és a háta mögé szorítottam a kezét. Két kezem bilincsként tartotta fogva őt, hiába próbált menekülni.

- Ne hülyülj már Josh. Hozd ide aztán menjünk- szólt rá amaz.

- Igen Josh- suttogtam a fülébe. –Indulj el.

- Mi vagy te? –kérdezte erőlködve és próbált kiszabadulni sikertelenül.

- A legrosszabb rémálmod- suttogtam és egy gyors mozdulattal letéptem a fejét. –Ki a következő? –kiáltottam, mire mind a kettő felém indult. Egy laza mozdulattal végeztem a másodikkal is. Nem volt nehéz ellenfél egyikük sem. Mind a hárman a képességeikre hagyatkoztak. Meglátszik, hogy nem tanították meg őket harcolni. Nem mintha engem tanítottak volna, de ezek még nálam is szerencsétlenebbek voltak. Végül a harmadikat is elkaptam és a nyakánál fogva egy fának szorítottam. 

-Üzenem Victoriának, hogy hagyja békén a családomat. Ha engem akar, megkap, de őket hagyja ki a kis játékából. Ők csak emberek. Ha engem akar, tudja hol talál meg, de még egy ilyen próbálkozás a családom ellen és megkeresem. Megkínzom és ő maga fog könyörögni nekem a halálért- sziszegtem és elengedtem a vámpírt. Amint a lába földet ért, már rohant is. A két vámpír darabjait messzebbre vittem és elégettem, aztán visszarohantam a házba. Még nem értek vissza a többiek, ezért elkiáltottam magam. 

-Rosalie, beengednél? –kérdeztem mosolyogva, mire pár pillanat múlva már bent is voltam a házban.

- Na, mi történt? –kérdezte és a kislány még mindig a karjaiban volt. Apám a kanapén ült, de ahogy beléptem, megkönnyebbülten fújta ki a bent tartott levegőt. 

- Üzenetet küldtem Victoriának. Hárman voltak. Az egyiket elengedtem, a másik kettő meg már nem rontja tovább a levegőt- sóhajtottam és levetettem magam a kanapéra apa mellé. –Sajnálom, hogy ez ennyire megijeszt téged. De ebben a világban ha nem ölsz, téged ölnek.

- Nem, nem. Csak…

- Csak?

- Belegondoltál abba, hogy akiket meg… megölsz, azok is egyszer emberek voltak? Olyan emberek, mint te.

- Tudom. És én is az lennék még, ha akkor nem változtatnak át. Nem bántok embereket apu. Én is csak állatok vérét iszom, ahogy Cullenék.

- És mégis mióta? Mármint mióta vagy ilyen?

- Emlékszel, mikor hazaértem az utazásból? –Ő bólintott én pedig folytattam. –Az előtt három nappal változtattak át. És mivel nem változtam át csak félig, ezért meg akart ölni a vámpír. Én pedig csak védekeztem. Hazamentem úgy, hogy bánthattalak volna.

- De nem tetted.

- Nem. Mert képtelen lennék rá.

- És mikor… mikor jársz… va…

- Vadászni? –kérdeztem mosolyogva, hogy ezt az egyszerű szót milyen nehezére esik kimondani.

- Amikor szükséges. Már lassan itt lenne az ideje. De ha nem megyek, azzal sincs gond, mert otthon vannak tartalékok.

- Úgy érted ál…

- Nem- nevettem fel hangosan és ezúttal Rosalie is velem nevetett.

- Mi olyan nevetséges?

- Lexi is pont ezt kérdezte- nevettem még mindig. –És az az arc, amit mindketten vágtatok.

- Bella- szakított félbe Rosalie komolyan, miközben a hasam fogtam a nevetéstől. – Hamarosan hazaérnek a többiek. És idejön a falka egy része is.

Valahogy már nem volt kedvem nevetni. Már nem lesz elég időm elzárni apám gondolatait. Mit tegyek, mit tegyek? –töprengtem. A pajzsom. Azonnal apám köré vontam. Így kissé feltűnő lesz, de legalább Edward nem fog tudni semmit.

Mire befejeztem a mondatot, Rosalie beengedte a többieket és én azonnal Edward óvó karjai közt találtam magam. Szorosan ölelt magához és én újra nyugodt voltam.

- Hogy sikerült? –kérdeztem, miközben végignéztem a többieken. 

- Elterelés volt- suttogta Edward. –Téged akartak.

- Tudom. Itt voltak. Hárman- Edward szúrósan nézett Rosalie-ra, ezért gyorsan magyarázni kezdett. – Én mondtam neki, hogy felesleges felhívnia téged, mivel nem tudtak bejönni a házba és mi sem mentünk ki, elmentek. Bár szerintem még visszajönnek.

- Úgy volt, hogy hívsz- Edward még mindig Rosalie-t mustrálta. Én két tenyerem közé fogtam szerelmem arcát és magam felé fordítottam.

- Én kértem, hogy ne tegye. Mondom, hogy elmentek és nem lett semmi bajunk. Ki se tettük a lábunkat a házból- nem akartam neki hazudni, de nem tehettem mást. Muszáj volt hazudnom, ha azt akartam, hogy megnyugodjon.

Lexit kerestem a tekintetemmel és meg is találtam apu mellett és kezében már ott volt a kislány. Odamentem hozzá és átöleltem.

-Ugye nem esett bajod?

- Nem. Ne aggódj. Jake és a többiek nagyon vigyáztak rám, hogy még véletlenül se kerülhessenek a közelembe.

- Ne csinálj többet ilyet. Nagyon megijedtem.

- Nem volt szándékos, de legközelebb megpróbálom elkerülni az ilyen eseteket. Alice mondta, hogy te akartál értem jönni- nézett rám komolyan. Egyből tudtam mi jár a fejében. 

- Megtettem volna- válaszoltam ki nem mondott kérdésére. –Érted mentem volna, ha Edwardék nem beszélnek le róla. De ha nagy veszélyben lennél kérés nélkül mennék érted. Ilyet többet nem engedek meg Victoriának. Ha engem akar, hát megkap.

- Nem- tiltakozott Edward. Pedig ha tudná, hogy nagy valószínűséggel Victoria járna rosszabbul nem én… De nem mondhatom el neki. Még nem. Még nem vagyok felkészülve rá, hogy elhagyjon. Pedig ha megtudja milyen szörnyeteg lett belőlem, akkor ez vár rám. A magány és a szenvedés. Újabb gyötrelmes időszak Edward nélkül. A szívem nélkül. –Nem fogom hagyni, hogy bármi bajod essen. A közeledbe sem fog férkőzni.

- Hát akkor? Várjam meg a következő támadást és az azutánit meg az azutánit? –kérdeztem dühösen. –Egész életemben rettegjek attól, hogy egy őrült vámpír engem akar, és bármelyik pillanatban megölheti valamelyik családtagom? És ha akkor támad, amikor nem vagytok ott? Nem lehettek egy egész életen át a családom mellett. 

- Nem is kell. Csak amíg el nem kapjuk.

- És ha nem sikerül? Mindig azon aggódjak, hogy kinek mikor esik bántódása miattam? És most nem csak Charlie-ékra gondolok. Hanem rátok. Rátok és a falkára. Ti is fontosak vagytok nekem.  

- El fogjuk kapni. Újabb szerződést kötöttünk a falkával. 

- Milyen szerződést?

- Amíg el nem kapjuk, átjárhatunk egymás területére, de csakis akkor, ha feltétlenül szükséges- magyarázta Jacob.

- Márpedig én nem fogom ölbe tett kézzel várni, hogy elkapjátok. Amint lehetőségem nyílik rá, én magam végzek vele- sziszegtem dühösen, majd kirohantam a házból. Nem vagyok képes türtőztetni magam. Nem tudok nyugodt lenni, miközben egy bosszúszomjas vámpír azt lesi mikor árthat a családomnak. Nem értem mit nem lehet felfogni ezen? Úgy viselkednek velem, mint egy kislánnyal. Talán éppen itt az ideje elmondanom nekik az igazat. Nem akarom őket elveszíteni, de azt sem tudom tovább elviselni, hogy úgy bánjanak velem, mint egy gyerekkel.

Mikor ezt eldöntöttem visszaindultam a házhoz nem is sejtve, hogy mik várnak még rám.