13.fejezet Tragédia

Egy szülő elvesztését talán lehet balszerencsének tekinteni. Kettőt elveszteni viszont már gondatlanságnak tűnik. 

(Bella szemszöge)

Eleinte vámpírsebességgel futottam a házhoz, aztán lassítottam és végül emberi tempóban léptem be a házba. A nappaliban minden szem rám szegeződött, de egy valaki hiányzott. Apa nem volt ott. A nővérem Jacob mellett, míg a kislány a hatalmas indiánfiú ölében ült és már majdnem aludt. Körbenéztem mindenkin. Esme és a legtöbben megkönnyebbülten sóhajtottak fel és a tekintetük megértést tükrözött. Rosalie szintén megkönnyebbülten nézett rám és kissé aggódott is, de nem szólt egy szót sem. Végül Edwardra emeltem tekintetem és megkérdeztem, amire már azóta kíváncsi voltam, mióta beléptem a házba.

-Hol van apa?

- Kicsim… -kezdte Esme és odajött hozzám. Átölelte a vállam és a kanapé felé húzott. –Hogy érzed magad?

- Hol van? –kérdeztem figyelmen kívül hagyva kérdését.

- Elrohant. Szerintem sok volt neki ez a mai nap- szólalt meg Rose.

- És ti elengedtétek őt egyedül? Amikor tudjátok, hogy Victoria csak az alkalmat várja, hogy lecsapjon a családomra. Miért nem ment vele valaki?

- Bella, kérlek, nyugodj meg- kért Edward és átvette Esme helyét. Nem mondom, hogy nem esett jól a közelsége, de ebben a pillanatban nem tudtam nyugodt lenni. Hát nem értik, mekkora veszély fenyegeti a családomat? Valóban ennyire elvakítaná őket az irántam érzett féltésük? Hogy lehet, hogy nem veszik észre, nem én vagyok a fő célpont? Még csak nem is engem akar bántani Victoria. Edwardnak akar fájdalmat okozni.

- Nem tudok. És most nem is akarok- pattantam fel a helyemről.

- Bella, nyugi. Hallod? –kérdezte nővérem feszülten. A hangja egyáltalán nem a megszokott volt. Értette, miért vagyok kiborulva, mégis azt hajtogatja, nyugodjak meg.

- De…

- Azt mondtam nyugodj le- szólt rám parancsoló hangon. Soha nem beszélt még így velem. Soha nem parancsolt még rám. És nem is most fogja elkezdeni. Nekem ugyan nem parancsol senki. Még a nővérem sem. De mielőtt megszólalhattam volna, lágyabb hangon folytatta. –Különben is. Alice látta volna, ha apának valami baja esik. És a falkából is van mellette valaki.

- Ezt most te sem gondoltad végig. Hiszen ha a falkából van mellette valaki, akkor Alice nem láthatja apát. Ugyanis nem látja a farkasokat.

- De ma láttam őket- tiltakozott Alice.

- Mert hagyták, hogy láss. Nem ti mondtátok, hogy elterelő hadművelet volt? –kérdeztem. –Szándékosan hagyták, hogy lásd, mi történik a falkával. Azért, hogy odamenjetek. Te nem a farkasok jövőjét láttad, hanem a vámpírokét, amint a farkasokat támadják.

- Ez megmagyarázná a dolgokat. Én magam is meglepődtem rajta, hogy látom a falkát. De miért nem csak azt láttam, hogy eltűnik a jövőjük.

Ezen kicsit elgondolkodtam. Igaza lehet Alice-nek. Ha valóban ez a helyzet, amire én gondolok, akkor nem a harcot látta volna, hanem azt, hogy eltűnik a jövőjük. De akkor mi történt? Az elméletem nem jó. Mi lenne akkor erre a magyarázat? Hiszen… és ekkor beugrott.

-Irányítják a látomásaidat- suttogtam és Alice-ra néztem. –Nincs más magyarázat rá. A látomásaid nem megbízhatóak. Valaki azt akarta, hogy ezt lásd és elmenjetek a falkához. De nem számolt azzal, hogy te nem látod a farkasokat és azokat sem, akiknek a jövője összekötődik az övékkel. És itt a buktató. Azt látod, amit ők akarnak, hogy láss. És ha ez így van, akkor hatalmasabb a veszély, mint eddig gondoltuk. Azonnal haza kell mennem- pattantam fel a kanapéról. –Apa veszélyben lehet. Egyedül van. Menjünk már. Hajlandó hazavinni valaki vagy menjek gyalog? –kérdeztem egy oktávval magasabb hangon.

Edward volt az első, aki felébredt a döbbenetből. Felállt, majd megfogta a kezem és az ajtó felé húzott.

-Hihetetlenül vág az eszed- nézett rám és elmosolyodott, de a szemében semmi vidámság nem volt.  Sőt. Kétségbeesést láttam benne és egy kis büszkeséget is. Talán büszke volt rám, amiért rájöttem arra, amire ők nem? Mire megyek azzal a fene nagy okosságommal, ha nem tudok vele megmenteni senkit? Bár remélem tévedek, és apa otthon a tv előtt fog ülni és a meccset bámulja majd, mint általában.

- Gyertek utánunk ti is- szólt még vissza a családjának az ajtóból, majd a hátára kapott és rohanni kezdett. Mennyire szerettem volna mellette futni, megmutatni neki, hogy már nem az vagyok, aki voltam. Nem az a kislány, akit annak idején elhagyott. És nem csak a személyiségem változott. De ez most nem éppen a legalkalmasabb pillanat erre. Most apámra kell gondolnom, aztán majd jöhet Edward és a többiek. Jaj, istenem add, hogy ne legyen semmi baja.

Edward sebességével néhány perc múlva már a házunk előtt álltunk. Bentről nem hallottam semmit. Szó szerint semmit. Még szívverést sem. Tévedtem volna? Nem hazajött? Eljött volna utánam, hogy megkeressen?

Edward lesegített a hátáról és emberi tempóban futottam a házhoz. Az ajtó csak be volt csukva. Pedig emlékszem rá, hogy bezártam, mielőtt elmentünk. Edward a háta mögé tolt és előre ment. Kinyitotta az ajtót és lassan araszolt befelé. Ahol elhaladtunk felkapcsolta a villanyt, de ahogy a nappaliba léptünk szörnyű látvány tárult szemeim elé. Apám egy fotelban ült a szeme üveges volt. Hasonlított arra, mikor Alice-nek látomása van. De az övé mégis más volt. Nem volt benne élet. A szíve nem dobogott, nem vett levegőt. A nyakán félkör alakú seb volt, amit csakis egy vámpír okozhatott. Tehát apám gyilkosa egy vámpír. Egy nyomorult vérszívó. De ezért még megfizet. Apám már nem élt. A holtteste ült a fotelban. Amint tudatosult bennem, hogy elkéstünk, fájdalmamban felsikoltottam. Ész nélkül rohantam apám élettelen testéhez és szorosan magamhoz szorítva kezdtem el sírni. Az nem lehet, hogy elvesztettem őt. Őt nem. Az apámat nem veheti el tőlem a sors. Nem lehet hozzám ennyire kegyetlen.

-Bella… Bella… édesem. Kérlek, gyere. Gyere- próbált felemelni Edward, de engem nem érdekelt. Nem érdekelt semmi és senki. Ebben a pillanatban csak az apámra tudtam gondolni, senki másra. Most, hogy végre megtudta, mi vagyok és nem volt előtte titkom, pont most kellett elvesztenem őt. Miért? Miért őt vette el tőlem? Miért őket bántja, ha én kellek neki?

- Hagyj- löktem el magamtól a kezét. Apám teste pont olyan hideg és kemény volt, mint Edwardé vagy bármelyik Cullené. Ez is azt bizonyította, hogy elment. Itt hagyott örökre. Most, pont most, mikor végre annyira boldog volt. Hiszen itt volt vele mind a két lány és megtudta, hogy van egy unokája. Istenem, mit ártott ő neked? Miért akartad, hogy meghaljon?

- Miért? Miééért? –zokogtam föl. Két hideg kar ragadott meg a karomnál fogva és szakított el apámtól, majd a mellkasára vont. Edward volt az. Ködösen azt is érzékeltem, hogy valakik elviszik apám testét és hogy megérkeznek a többiek, de egyszerűen képtelen voltam rájuk figyelni. Szorosan öleltem magamhoz Edwardot és hangosan zokogtam. Ő a hátamat simogatta és várta, hogy megnyugodjak.

-Bella. Édes istenem. Én annyira sajnálom- kezdte Alice, de ez most egyáltalán nem érdekelt. –Annyira sajnálom, hogy nem láttam előre.

- Még mindig úgy gondolod, hogy nyugodtnak kéne lennem? És hol van a farkas, aki vigyázott apára? –kérdeztem nővéremre nézve. Hangom gúnyos volt, pedig nem akartam így beszélni vele. De képtelen voltam visszatartani. Egyszerűen nem tudom elfelejteni, hogy szabályosan rám parancsolt, holott éreztem, hogy baj van.

-Bella én…

- Ne. Ne mondj semmit. Egyáltalán nem érdekel a magyarázatod- keltem ki magamból, majd Edward mellkasába rejtettem az arcom és ordítani kezdtem. Ordítottam, ahogy a torkomon kifért. Edward átfogta a derekam és tovább simogatott.

- Ne őt okold- suttogta a fülembe. – Nem tehet semmiről.

- Tudom. Tudom, tudom- ismételtem. –Én vagyok a felelős. Egyedül én tehetek róla, hogy ő most halott. Ha én nem lennék, most is élne és boldog lenne. Mindenki meghal, akinek valami köze van hozzám. Mindenki miattam hal meg- kiáltottam és el akartam menni, de nem engedte. Karjai bilincsként tartottak fogva és vámpírerő ide vagy oda, nem tudom kiszakítani magam szorításából.

- Nem te vagy a felelős. Hallod?

- Nem. Ne mondd ezt. Csakis én vagyok a hibás. Veszélybe sodortam őt és el is veszítettem. Hát nem veszed észre? Körülöttem mindenki meghal. Mindenkit elvesztek, aki valaha fontos volt a számomra. Inkább ölne meg engem, minthogy a szeretteimet bántsa.

- Bella, kérlek…

- Mire? Mire kérsz engem Edward?

- Jasper, segíts- kérte testvérét, de nem engedtem. Nem akarok megnyugodni. Nem akarom, hogy elaltasson vagy lenyugtasson. Felhúztam a pajzsom és így tehetetlen volt. A képessége ott keringett a pajzsom körül, de nem hatolt át rajta.

- Nem tudok. Nem érzem őt- szólalt meg hirtelen Jasper.

- Majd én- mondta Carlisle és kihasználva, hogy nem látom őt, egy tűt nyomott a karomba. –Ettől megnyugszol egy kicsit és aludni fogsz. Sajnálom.

Éreztem a szer hatását. Egyre nyugodtabb és fáradtabb lettem. Még érzékeltem, ahogy Edward a karjaiba kap, de aztán semmi. Nem láttam, nem hallottam semmit. Csak a sötétség volt.

(Edward szemszöge)

Nem hiszem el, hogy ez történt. Nem tudom elhinni, hogy így kijátszott minket és képes volt megölni Charlie-t. Ráadásul úgy, hogy még csak észre sem vettük.

-Ne emészd magad. Nem te tehetsz róla- nyugtatta Jasper húgomat. Szegény Alice szörnyen érzi magát, amiért nem látta előre ezt a tragédiát.

- De. Hiszen mire jó a képességem, ha nem tudok megakadályozni egy ilyen tragédiát. Egy ember halálát. Igaza van Bellának. Mi tehetünk róla- suttogta. –Ha nem engedjük el egyedül, akkor még most is élne.

- Menjetek haza- mondtam nekik. A kanapén ültek, mindannyian. Esme, Carlisle, Emmett, Rosalie, Alice, Jasper, Alexa, Jacob és a kislány is. Bár ő már majdnem aludt.

- De fiam. Szükség lehet még ránk. Nem tudjuk, hogyan fog reagálni Bella, ha felébred- mondta Carlisle.

- Szerintem jobb, ha minél kevesebben vagyunk körülötte- suttogtam lehajtott fejjel.

- Igaza van Edwardnak- kelt fel a kanapéról Rosalie és maga után húzta a férjét is. –Különben is. Neki kell kezdenünk szervezni a temetést és beszélnünk kell a rendőrséggel is. Hiszen mi találtuk meg a holttestet. Ráadásul neked apa el is kéne intézned a boncolást. Mind tudjuk, hogy nem természetes volt a halála és az ilyen eseteket kivizsgálják. Jobb, ha te végzed el, mint valaki más. Te legalább tudod, mit nem oszthatsz meg a rendőrökkel.

Rosalie mindenkit meglepett. Soha nem gondoltam volna, hogy a rideg álca mögött egy ennyire érzékeny nő rejtőzik. A többiek igazat adtak Rosenak és bár nem szívesen, de hazamentek. Egyedül Jacob, Alexa és én maradtunk a házban a kislánnyal és a fent alvó Bellával.

-Felviszem Tinát- suttogta könnyeivel küszködve Alexa, majd Jacobtól átvéve a lányát felvitte az emeltre, hogy lefektesse.

- Hogy történhetett ez? –kérdezte Jacob és látszott rajta mennyire megviselte Charlie halála.

- Nem tudom. Elképzelni sem tudom, hogyan tudott így kijátszani bennünket. És a falka? Nem tud semmit?

- Amit azt illeti…

- Igen?

- A falkából nem volt senki Charlie mellett, miután hirtelen elrohant tőletek. Leah volt a soros, hogy vigyázzon Charlie-ra, de ő megsérült. És későn jutott Same-nek eszébe, hogy valakit a helyére küldjön.

- Ezt nem hiszem el.

- Pedig igaz. Fogalmam nincs, hogyan mondjam meg Bellának, hogy védtelenül hagytuk az apját, ráadásul egy ilyen támadás után- suttogta.

- Még ne szólj neki. Elég lesz feldolgoznia azt a tényt, hogy apa meghalt- mondta az emeletről lejövő Alexa. –Pontosan tudom, mit érez. Neki apa olyan volt, mint nekem anya. De Bellának mégis rosszabb. Hiszen én anyát egy baleset miatt veszítettem el és nem is láttam őt. Bella viszont egy bosszú miatt, ami nem is ellene irányul. Ráadásul a saját szemével látta a testét.

- Ne haragudj rá, amiért úgy viselkedett veled. Tudom, hogy nem gondolta komolyan- mondtam.

- Én is tudom. És egyáltalán nem haragszom rá. Éreznem kellett volna nekem is, hogy valami nincs rendben. De nem. És emellett még őt is csitítottam. Pedig hallgatnom kellett volna rá. Nem ok nélkül ideges. Nem borul ki anélkül, hogy ne lenne rá nyomós oka.

- Ne kezd te is, kérlek. Mindenki magát okolja, pedig itt az egyetlen bűnös én vagyok. Victoria engem akar és tudja, hogy Bella a legfontosabb számomra. Tudja, ha ő szenved, abba belepusztulok. Így akarja a tudtomra adni, hogy nem felejtette el, amit James-sel tettem. El akarja venni tőlem Bellát. Szemet szemért, társat társért alapon játszik.  

Jacob mondani akart valamit, de a telefon csörögni kezdett. Bella telefonja volt, ami a nappali padlóján hevert. Alexa odasétált és felvette a földről, majd a füléhez emelte.

-Hangosítsd ki, hogy mindenki hallja, bár nem fontos- hallottam meg Victoria hangját.

Vámpírsebességgel rohantam Alexához és elvettem tőle a telefont.

- Mit akarsz még? –sziszegtem

- Ahogy mondtad. Szemet szemért, társat társért- suttogta. –Hogy van a drága barátnőd? Csak nem kiborult? Üzenem neki, hogy nagyon ízletes volt a papájának a vére. Kár, hogy ő nem láthatta a saját szemével a halálát-nevetett.

- Hagyd békén Bellát és a családját is.

- Azt te csak szeretnéd. Nem nyugszom, amíg bosszút nem állok. De ne aggódj. Hamarosan vége és a kis barátnőd az apja mellett végzi. Oh… és üzenem neki, hogy megkaptam az üzenetét. Az apja halála válasz volt az ő üzenetére- mondta, majd letette a telefont. Mi? Milyen üzenet? Miről beszélt ez a nő?

- Jacob… te tudsz…

- Nem. Bella nekem nem szólt semmiféle üzenetről. Egyedül arról a telefonról tudok, amit már neked is elmondott. Hogy felhívta őt az a vörös. De semmi mást nem mondott Bella.

- És neked- fordultam a testvére felé.

- Nem. Nekem sem.

- Nincs más választásunk, mint megvárni, míg felébred és megkérdezni tőle- sóhajtottam.

Éppen leültem volna, mikor hangos sikítás hallatszott az emeletről, egyenesen Bella szobájából. Gondolkodás nélkül a szobájába rohantam, Jacobbal és Alexával a nyomomban, hogy megtudjam, mi váltotta ki ezt a szörnyű sikolyt kedvesemből.