14.fejezet Az őrület határán... vagy mégsem?

„Képtelen volt sírni, ez a fájdalom túl nagy a könnyekhez.”

(Edward szemszöge)

Az ajtóhoz érve nem bajlódtam a kopogással, hanem egyszerűen berontottam a szobába. Kedvesem az ágyon ült és sírt szeméből patakokban hullottak a könnyek. Gondolkodás nélkül mellé rohantam és szorosan magamhoz öleltem. Egész testében remegett, a fejét a mellkasomnak döntötte és tovább zokogott. Már vagy tíz perce így voltunk, mikor a zokogása csillapodni kezdett és pár perc múlva már csak szipogott.

Rám emelte könnyel teli szemét és reménykedve ejtette ki a kérdést a száján.

-Ugye csak álmodtam? Mondd, hogy nem igaz és apa életben van.

- Sajnálom életem… Egyáltalán nem… nem álom volt.

- Neeemm- kezdte újból. Intettem Jacobnak és Alexának, hogy hagyjanak magunkra. Tudom, érzem ez most sokáig fog tartani. Kiborult teljesen. Elvesztette az uralmat az érzelmei felett. De ez teljesen érthető. Nem olyan régen temették el az édesanyját, most pedig meghalt az apja egy őrült vámpír bosszúja miatt. Próbáltam nyugtatni, a hátát simogattam és úgy tűnt ez hatásos. Kicsit nyugodtabb volt. Aztán már nem sírt. Mintha elaludt volna. De mikor meg akartam nézni, szorosan ölelt magához. Nem aludt, csak már nem sírt. Nem szóltam egy szót sem. Nem akartam újra felzaklatni, de szerettem volna tudni milyen üzenetről beszélt Victoria.

- Nyugtalan vagy- jegyezte meg és felnézett, egyenesen a szemembe. –Mit szeretnél kérdezni tőlem?

- Honnan veszed ezt? –kérdeztem.

- Nagyon jól ismerlek. Szaporábban veszed a levegőt, mint általában, holott semmi szükséged rá. És a szemed tele van kíváncsisággal. Szóval, mi az, amit tudni szeretnél?

- Csak felzaklatnálak vele. Majd máskor. Tudok várni.

- Én viszont nem- ült fel és egyenesen a szemembe nézett. –Edward, nekem bármit elmondhatsz. Mindig meghallgatlak. És akármit kérdezhetsz tőlem. Ha tudom rá a választ, úgyis megadom. Ne félj megkérdezni.

- De akkor is felzaklatna.

- Kérlek. Ne foglalkozz az érzelmi állapotommal. Ennél rosszabb már úgysem lehet.

- Jól van. Szeretném tudni mit üzentél Victoriának.

- Honnan tudsz te erről?

- Victoria nem sokkal ezelőtt hívott a te telefonodon és közölte velem, hogy megkapta az üzeneted. Apád halála pedig válasz volt rá.

- Hogy micsoda? –kérdezte majdhogy nem kiabálva.

- Azt mondta…

- Értettem- meredt maga elé. –Nem hiszem el, hogy apám miattam halt meg. Ilyen nem létezik. Egy szörnyeteg vagyok. Egy szörnyeteg.

- Nem, nem. Nézz rám. Nem vagy szörnyeteg, oké? Ilyet ne is mondj. És ne okold magad. Nem tehetsz róla, hogy Victoria téged akar. Ezért csakis én vagyok a hibás. Miattam akar bántani téged.

- Kérlek, hagyj magamra. Kérlek.

- De…

- Edward, nagyon szépen kérlek. Ha valami baj van, akkor úgyis szólok. De Lexi mindenképpen. Kérlek Edward. Szeretnék egyedül lenni. Talán úgy könnyebb lenne.

- Biztos vagy benne?

- Igen. Fel kell dolgoznom ezt az egészet. És ha valaki mellettem van, akkor nem fog menni. Egyedül kell szembenéznem a helyzettel.

- Rendben van- sóhajtottam. –De ha bármi van, azonnal szólj.

- Megígérem.

- És ne csinálj hülyeséget, oké? –kérdeztem és két kezem közé fogtam az arcát.

- Ígérem, nem csinálok hülyeséget és azonnal hívlak, ha bármi baj van. Így jó? –kérdezte. De láttam a szemében, hogy valami nem stimmel. Óvatosan bólintottam és felálltam az ágyról.

- Ugye nem baj? –kérdezte ártatlanul.

- Nem. Csak féltelek.

- Ne tedd. Hívlak, amint jobban leszek. Ne aggódj- erőtlenül rám mosolygott, majd szorosan hozzám bújt.

- Félek, hogy valami meggondolatlanságot csinálsz.

- Nem fogok. Tudod mit? Ha jobban érzed magad, akkor este gyere vissza. Addig pár óra van csak. Annyit kibírsz nélkülem. Este találkozunk. Addig valahogy összeszedem magam.

- Így máris jobb- mondtam és újra magamhoz öleltem őt. –Akkor este.

- Várlak- suttogta és adott egy puszit a számra.

Én még egyszer megöleltem, aztán otthagytam a szobában. Lementem a nappaliba, ahol lent volt Jacob és Alexa.

-Most elmegyek, mert Bella egyedül szeretne lenni. De este visszajövök. Arra szeretnélek kérni titeket, hogy hagyjátok egyedül, de azért néha nézzetek rá. Nem kell folyton felügyelet alatt tartani, csak nézettek rá. És ha valami butaságra készül, hívjatok azonnal.

- Rendben. Menj csak. Jó kezekben lesz- állt fel Jacob és kezet nyújtott.

- Köszönöm- fogadtam el a felém nyújtott jobbot.

Elköszöntem tőlük és már el is hagytam a házat. Amint kitettem a lábam, rossz előérzetem támadt. Futni kezdtem hazafelé, de úgy éreztem rosszul tettem, hogy ott hagytam. Próbáltam elhessegetni a rossz érzést és csak a futásra koncentrálni.

(Bella szemszöge)

Nem tudom elhinni, hogy tényleg ez történt. Edward beszélt vele és most már biztos, hogy apa miattam halt meg. Ha nem fenyegetem meg, akkor még most is élne. De nem adok neki több ilyen alkalmat. Ha akar, öljön meg engem, de nem nézem végig, ahogy mindenkit bánt, akit szeretek.

A gardróbba mentem és előkaptam egy fekete bőrnadrágot, egy fekete sportmelltartót és egy fekete bőrkabátot. Előkaptam egy kesztyűt és egy fekete csizmát, a hajam lófarokba kötöttem és lementem a nappaliba.

-Elmentem vadászni- kiáltottam a lépcső tetejéről. Nem kell nekik tudniuk, hogy hová megyek.

- De Bella. Ne kísérjelek el- kérdezte Jacob.

- Nem- kiáltottam fel és vámpír sebességgel rohantam elé. –Egyedül ne merd hagyni a nővéremet és a kislányt. Ha megteszed, én magam tekerem ki a nyakad.

- De…

- Megesküszöm, hogy megteszem. Apám emlékére esküszöm. Maradj itt és vigyázz rájuk. Én boldogulok egyedül is. Amúgy meg muszáj vadásznom, ha nem akarom megtámadni a nővéremet és az unokahúgomat.

- Rendben, menj, de siess vissza. Edward estére visszajön.

- Addigra én is itthon leszek.

- Ha nem, utánad küldöm. Elárullak neki.

Hirtelen harag gyúlt bennem. Elé rohantam és a nyakánál fogva a falnak nyomtam. Ha megteszed, megöllek.

-Bella- kiáltotta Lexi ijedten.

- Ha nem érnék vissza, mondd meg neki, hogy kiszöktem a házból és nem vetted észre. A többit majd én kimagyarázom- sziszegtem és a földre engedtem. Levegő után kapkodva nézett fel rám.

- Te teljesen megbolondultál. Segítség kell neked.

- nem kell segítség. Annyit akarok, hogy hagyjatok magamra. Összeszedem magam, de úgy nem fog menni, ha folyton felügyelet alatt tartotok. Idő kell. Most vesztettem el az apámat és előtte az anyámat. Azért érthető, hogy kiborultam.

- Menj, ha akarsz. Edward nem fog megtudni semmit- mondta Lexi és Jacob mellé futott.

Tudom, szörnyen viselkedtem, de valahogy rá kellett vennem, hogy elengedjen egyedül és eszébe se jusson elárulni. Majd bocsánatot kell kérnem tőle, ha hazaérek.

Egy szót sem szóltam, csak megfordultam és az erdőbe rohantam. Mikor úgy éreztem senki nem követ, mély levegőt vettem, lehunytam a szemem és koncentrálni kezdtem. Victoria járt az eszemben és hogy meg kell találnom. Hamarosan jött is a kép. Victoria egy elhagyatott erdei házban volt az egyik talpnyalójával. A ház körül rengeteg vámpír rohangált és volt egy csoport, akik csak magukkal voltak elfoglalva. Valamin veszekedtek és egymást lökdösték. Mikor az egyiket arrébb lökték, láttam, hogy egy szerencsétlen ember holttestén veszekednek. Szörnyű volt látni a férfi elkínzott, fájdalomtól eltorzult arcát és üveges tekintetét.

Megráztam a fejem és újra az erdőben álltam. Azonnal futni kezdtem és rá is bukkantam az idegen illatokra. Azonnal követni kezdtem. Kicsit hosszú volt az út. De megérte, mert rábukkantam arra a kis erdei kunyhóra, amit láttam. Felugrottam egy fára és onnan figyeltem a „tábort.” Minden pont úgy van, ahogy láttam. A szerencsétlen holttest, a vérszomjas vámpírok, azok, akik a ház körül őrködtek. Egyik sem vett észre, pedig nem lett volna nehéz, tekintve, hogy dobog a szívem. Elővettem az egyik nomádnak a képességét, akivel nem olyan régen futottam össze. Kiszemeltem azt a csoportot, akik a halott ember felett veszekedtek és az ég felé emeltem a tekintetem. Az ég beborult és szakadni kezdett az eső, majd hatalmas villámok csaptak le a csoportra. Mindenki ijedten kapta a fejét az ég felé, majd a hamu felé. Mert azokból, akiket eltalált a villám, nem maradt más, csak egy kupac hamu. Ördögi vigyorral az arcomon ugrottam le a fáról és magam köré vontam a pajzsom. Szép lassan sétáltam feléjük és megálltam a tetemek fölött.

-Kár értük. De ők sem voltak szentek. Mind gyilkosok voltak. Ahogy ti is- néztem a többire, akik döbbenten figyeltek. –Hol van Victoria?

Mikor senki nem válaszolt, hangosan elkiáltottam magam.

-Azt kérdeztem hol van Victoria.

Az említett azonnal kiszaladt a házból és először mérgesen, majd döbbenten és végül diadalittas mosollyal az arcán nézett rám, majd beszélni kezdett.

-Lám, lám. Az űzött vad önként jön a ragadozó elé. Hogy kerülsz ide kicsi Bellácska? Ki hozott el?

- Nem kell segítség ahhoz, hogy megtaláljalak. Egyedül jöttem- mosolyodtam el, majd tettem egy lépést felé. A vámpírok azonnal felmordultak, de Victoria leintette őket.

- Megkaptad az üzenetem? A drága barátocskád vette fel- mosolyodott el gúnyosan. –Nem szeretem, ha fenyegetnek.

- És én nem szeretem, ha a családomat fenyegetik. Kvittek vagyunk. Vagy, várj. Mégsem. Te megöltél valakit, akit szerettem. És ez bosszúért kiált.

- Ti kezdtétek. Elvettétek tőlem Jamest.

- Mert ő engem akart. Meg akart ölni.

- És én befejezem, amit ő elkezdett- rohant elém és a nyakamnál fogva egy fának tolt. A szeme tele volt bosszúval és gyilkolási vággyal.

Hangosan felnevettem. Victoria szorítása nem volt olyan erős, hogy ne tudtam volna mozogni.

-Neked elment az eszed- suttogta.

- Megeshet- mosolyogtam, ő még mindig a nyakamat fogta. –De ezt neked köszönhetem- suttogtam, majd ellöktem a kezét. Én a földre estem guggoló támaszba ő pedig a két méterrel arrébb ért földet. –Tudod, az a legjobb az egészben, hogy te nem is tudsz semmit- sétáltam felé. Ő azonnal felugrott és támadóállásba helyezkedett.

- Miről beszélsz?

Elé suhantam vámpírsebességgel és a fülébe suttogtam.

- Arról, hogy már nem vagyok ember. Gyorsabb, erősebb- emeltem fel a földről. A lába már nem érte a talajt, csak kapálózott a karjaim között. –és könyörtelenebb vagyok, mint te. Megeshet, hogy megőrültem, de ezt csakis neked köszönhetem. Az őrület határára kergettél és azzal, hogy megölted az apámat a szakadékba dobtál. De van ennek jó oldala is. Megváltoztam és te erről nem tudtál. Nem vetted figyelembe az üzenetem és válaszként végeztél az apámmal. Most én jövök.

- Nem tudsz végezni velem. Többen vagyunk.

- Lehet, de mondtam már, hogy erősebb vagyok- kiáltottam és a földre dobtam. Két vámpír rohant felém, az egyiknek letekertem a fejét, a másik mögé szaladtam, elkaptam a karját és elválasztottam a testétől. Fájdalmában felüvöltött. A többire néztem, de egyik sem mozdult. Körben álltak én védtek valakit. Victoriát. Elmosolyodtam magam és újra villámokkal sújtottam néhány vámpírt, akikből szintén nem maradt más, mint hamu.

-Szóval? Még mindig azt gondolod, hogy én vesztek?

Nem szólt semmit, csak bámult maga elé. Ekkor meghallottam a közelgő léptek zaját és a szél felém sodorta az illatokat.

-Megvárjuk a kis barátodat és a családját? –kérdezte. Kihallatszott a hangjából a félelem, hiszen tudta, hogy egyedül is végezni tudnék vele, de ha megérkeznek Cullenék biztos halál vár rá.

- Nem. Jobb ötletem van- suttogtam a fülébe, miután észrevétlenül a háta mögé léptem, majd a földre löktem. - Most elengedlek, de vadászni fogok rád. Bárhol és bármikor megtalállak. Akkor végzek veled, amikor akarlak. Most adj hálát Cullenéknek, hogy nincs időm befejezni, amit elkezdtem. De én leszek a legrosszabb rémálmod. Követni foglak bárhová is mész, bármit teszel, tudni fogok róla. Nincs olyan hely, ahová előlem elbújhatsz. Most pedig menj. Menj, de ennek még nincs vége.

Victoria feltápászkodott a földről és a maradék kis csapatával eliszkolt. Már egész közelről hallottam a lépteket. Így jobbnak láttam eltűnni onnan. Amilyen gyorsan csak tudtam futásnak eredtem és egyenesen hazamentem. Nem bajlódtam a bejárati ajtóval, egyenesen a szobám ablakához futottam és beugrottam az ablakon. Gyorsan átöltöztem egy egyszerű fekete melegítőbe és a pincébe rohantam. Megittam egy üveg vért, aztán visszazártam mindent és emberi tempóban a nappaliba mentem. A kanapén ült Jacob és Lexi egymást ölelve. Érkezésemre felkapták a fejüket és hosszasa méregettek.

-Jól vagyok.

- Nem vadászni voltál- pirított rám Jacob.

- De. Csak nem abban az értelemben, ahogy ti gondoltátok.

- Hol voltál Bella? –kérdezte Lexi aggódó tekintettel.

- Megkerestem Victoriát és megmutattam neki mi vagyok.

- Végeztél vele?

- Nem. Edwardék idő előtt közbeléptek.

 - Akkor ők tudják mi vagy? –kérdezte Jacob és felállt a kanapéról. Elém sétált és megfogta a kezem.

- Nem. Idejében eljöttem onnan.

- De Bella…

- Sajnálom Jake. Borzasztóan viselkedtem veled, mielőtt elmentem. Nem akartalak bántani. Soha, egy percre sem gondoltam komolyan. Úgy sajnálom, amit tettem- borultam a nyakába. Tudnia kell, hogy nem akartam bántani. Csak bosszantott, hogy minden lépésemről tudni akar.

- Bella…

- Tényleg Jake. Jól vagyok, bár nem teljesen, de az eszem az nem ment el. Nem bolondultam meg és nem vagyok közveszélyes sem.

- Rendben. De befejezted? –kérdezte mosolyogva, mire bólintottam. –Akkor megbocsátok. Nem is haragudtam rá, csak aggódtunk. Féltünk, hogy valami őrültséget teszel.

- De nem tettem. Itt vagyok, épségben és egy karcolás sincs rajtam.

- Éppen időben. Edward ugyanis nemsokára itt lesz- nézett rám komolyan.

- Kérlek, még nem akarom, hogy megtudják- néztem rájuk komolyan, mire mind a ketten bólintottak. Leültünk tv-t nézni és vártunk. Kb. egy fél óra elteltével halk puffanást hallottunk a szobámból. Gondoltam Edward az, ezért nagyon nem is foglalkoztam vele. Hiszen majd lejön hozzánk. Aztán a lépcső teteje megnyikordult. A lépcső felé kaptuk a fejünket és ott állt Edward. Ám a tekintete semmi jót nem ígért. 

Sziasztok!

Remélem tetszett a fejezet. Tudom, még nincs vasárnap, de már elkészültem a fejezettel és gondoltam már ma felrakom. Jövő héten vasárnap elmarad a friss, mert nyaralni megyek és nem tudom megírni a fejit. De ígérem, amint hazajövök, gőzerővel vetem bele magam a friss feji megírásába. Tehát két hét múlva jön a következő fejezet. 

Puszi mindenkinek: Rosalice