22.fejezet Ébredés...

Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet. Igazán köszönöm azoknak, akik vették a fáradtságot és komiztak. Igazán jól esik, ha olvashatom a kommentjeiteket. De ne húzom tovább az időt.

Ebben a fejezetben kicsit ugrunk az időben. Nem sokat, de szerintem senki nem akarja hosszú-hosszú fejezeteken keresztül azt olvasni, ki mennyire aggódik Belláért és hogy Edward mennyire sajnálja magát.

Jó olvasást mindenkinek. És a végén ne felejtsetek el komizni. J Puszi mindenkinek: Rosalice

(Edward szemszöge)

3 kínkeserves hónapja van Bella kómában. Három hónapja történt az a szörnyű baleset, ami az én hibám volt. Azóta ki lettem tiltva a kórházból. Ha Alexa bent van, én nem lehetek mellette. Általában esténként vagyok bent mellette és nézem, ahogy békésen alszik. Minden nap attól rettegek, hogy felébred és újra meglátom a szemében azt a fájdalmat, amit utoljára láttam rajta. Ugyanakkor azt szeretném, ha újra egészséges lenne.

A családom nem zavart el otthonról, de nem volt könnyű menet. Jasper persze nyugtatta őket, de nem sokat használt. A húgaim minden szörnyűséget a fejemhez vágtak. Mindent, ami csak az eszükbe jutott. Jasper csendben végighallgatta őket, Emmett is a fejemhez vágott egy-két dolgot, Esme és Carlisle bár kíméletesen bántak velem, akkor is fájt a tudat, hogy csalódást okoztam nekik. Scarlett-et elküldték és én segítettem neki. Ha már miattam küldte el a Denali klán és a mi családunk sem akarja őt látni, valahogy segítenem kellett neki. Így vettem neki egy házat és adtam neki némi pénzt, hogy meglegyen. Néha napján találkozunk és ő próbál a közelemben maradni, de engem gyötör a bűntudat. A bűntudat, amiért tönkretettem Scarlett életét, és amiért élet és halál közé sodortam az egyetlen nőt, akit valaha szerettem. Ahogy Rosalie mondaná, az egyetlen nőt, aki képes volt elviselni engem és a makacsságomat. És igaza van. Mindenben, de ezt soha nem mondanám el neki. Soha.

Most is éppen itt ülök, az én angyalom mellett és kérem az istent, hogy segítsen rajta. Bár kétlem, hogy meghallgat, de azért próbálkozni lehet. Carlisle néhány perce hívott, hogy Bellát újra kellett éleszteni és szörnyen fáj a tudat, hogy napról napra egyre rosszabb állapotban van.

Bár már most, ebben a pillanatban nincs kómában, mégis eszméletlen és életveszélyes állapotban van.

Az ajtó kinyílt és belépett rajta Alexa. Aggódó és egyben dühös tekintete megijesztett.

-Takarodj innen. Most. Nincs jogod itt lenni.

(Lexi szemszöge)

Eltelt 3 hónap. Három hónap és a húgom még mindig kómában fekszik. Napról napra egyre nehezebb egyre kevesebb a remény, ami bennem él. Kezdem azt hinni, hogy már soha nem fog felébredni. Hogy soha nem látom többet nyitott szemmel. Soha nem mosolyog rám és soha többet nem fogom hallani a hangját. És ez fáj. Fáj a tudat, hogy napról napra gyengébb és tulajdonképpen már halott. Hiába félig vámpír, nem tudják meggyógyítani. De az is lehet, hogy ő maga nem akar már élni. A helyében én már rég feladtam volna.

-Alexa- érintette meg a vállamat Carlisle.

- Mondd.

- Menj haza. Egész nap itt voltál. Szükséged van a pihenésre. Kérlek. Reggel majd visszajössz.

- Nem akarom itt hagyni.

- Nem változott az állapota semmit. Három hónapja van ilyen állapotban. Szerinted egy éjszaka alatt változik valami? Sajnálom, de most már jóval kevesebb rá az esély.

- Nem, ne mond ezt. Bella fel fog ébredni- sziszegtem az arcába.

- Reméljük.

- Menj innen Carlisle, kérlek. Hagyj magamra. Megköszönném, ha nem szólnál bele az életünkbe. Semmi közöd hozzá, mikor jövök a testvéremhez vagy mikor megyek el innen.

- Én csak jót akartam, de sajnálom- emelte fel a kezét.

- Nem, én sajnálom- hajtottam le a fejem. –Azt hiszem, tényleg rám férne a pihenés. De azonnal szólj, ha változik valami. Holnap reggel visszajövök.

- Menj nyugodtan- mosolyodott el kicsit, aztán összeszedtem a cuccaimat és miután elköszöntem a húgomtól, elhagytam a szobát. Lassan hazavezettem, miközben Bella járt a fejemben. Miért nem ébredt még fel? Hallja egyáltalán, amit mondok neki? Tudja, hogy minden nap mellette vagyok? Hogy még mindig nem adtam fel? Még mindig reménykedem, bár egyre nehezebb.

- Megjöttem- kiáltottam el magam, ahogy beléptem a házba, de nem válaszolt senki. Az elmúlt három hónapban véglegesen Jacobhoz költöztünk és már házasok vagyunk. De a templomi esküvővel megvárjuk Bellát is. Legalábbis amíg fel nem ébred. –Halihó!

- Itt vagyunk- hallottam meg Jake szomorú hangját a konyhából. Ahogy beléptem, furcsa volt a látvány. Jacob ölében ott ült Tina és Jake próbálta nyugtatni a lányomat, aki keservesen zokogott.

- Mi történt? Édesem, miért sírsz? –kérdeztem aggódva és letérdeltem eléjük, de Tina még jobban sírni kezdett.

- Mi történt Bellával? Hol van most? Anya, hol van Bella? –kérdezte sírva. Nekem pedig a lélegzetem is elakadt. Anyának szólított? Jól hallottam? Azt mondta anya?

- Mit… mit mondtál?

- Azt… hogy anya. Te vagy az anyukám. Vagy nem? –kérdezte nagy boci szemekkel.

- Honnan veszed ezt? Ki mondta neked?

- Még Renée halála előtt hallottam, amikor Phil és ő beszélgettek. Phil dühös volt, amiért te eljöttél onnan és ott hagytál velük. Renée pedig azt mondta, hogy te kérted rá, hogy vigyázzon a lányodra és ő nem hagyja cserben az unokáját.

- És… és miért nem szóltál eddig?

- Féltem. Féltem, hogy hazudnál nekem.

- Soha. Ha tudtam volna, hogy tudod, már rég megmagyaráztam volna. Én is féltem, hogy elutasítanál. Hogy már nem szeretnél- guggoltam le elé és a kezembe fogtam az ő törékeny kezeit.

- Hol van az apukám?

- Nem tudom kicsim. A papád elhagyott minket. Nem szeretett engem sem és téged sem.

- De Jake most már a papám, igaz? Te pedig a mamám vagy.

- Igen.

- Naná kislány. Én vagyok az apukád. A mamád férje vagyok. És vigyázni fogok rátok. Mindkettőtökre- mosolyodott el szerelmem és megpuszilta a lányomat, miközben óvatosan megszorította a kezemet.

- Bella pedig…

- Ő a nagynénéd.

- Hol van most? Mert nem utazott el, igaz? Akkor már hívott volna, de eddig nem jelentkezett. Hol van?

- Nem kicsim. Nem utazott el sehová. A kórházban van. Eszméletlenül fekszik három hónapja. Volt egy autóbaleDe ezt honnan tudod? Több mindent tudsz, mint mi. Hogyan csinálod?

- Tegnap vele álmodtam. Azt mondta, hogy szeret minket, de nem bírja tovább. Túl sok neki és hogy legyünk boldogok.

- Mit mondott még?

- Hogy mondjam meg Jake-nek, hogy vigyázzon ránk, ha ő már nem tud.

- Hogyan?

- Nem értettem én sem. Csak ennyit mondott. De anya, be szeretnék menni hozzá. Ugye elviszel? Látni szeretném őt. Kérlek.

- Reggel beviszlek hozzá, megígérem. De most menj és feküdj le. Pihenned kell.

- Rendben anyu- felállt Jake öléből és a nyakamba vetette magát. Mindig közvetlen volt velem, de ez az ölelése más volt. Ez volt az első, hogy úgy ölelt meg, hogy tudta, én vagyok az anyukája. És nagyon jól esett. Minden félelmem alaptalannak bizonyult a lányommal szemben. Nem utasított el, nem haragszik, amiért nem mondtam el neki az igazat, és ami a legfontosabb, elfogadja, hogy én vagyok az édesanyja.

Tina elengedett és már fel is szaladt a szobájába én pedig fáradtan ültem szerelmem ölébe. Pillantásom a kezemen lévő gyűrűre tévedt és felidéztem magamban azt a napot, amikor Jacob Black felesége lettem. Tisztán emlékszem rá, mennyire izgultam és ugyanakkor féltem. Aznap az esküvő előtt bementem Bellához, hogy bocsánatot kérjek tőle, amiért nem várom meg, hogy felébredjen. Aznap tele voltam reménnyel. Ugyanis Bella megszorította a kezemet. Elrohantam Carlisle-ért, de mikor elmondtam neki mi történt és megvizsgálta Bellát, csak annyit mondott, hogy ez csak egy reflex volt. Hogy az állapota változatlan és nem lát sok esélyt arra, hogy egyhamar felébred. És így is lett. Azóta eltelt két hónap és Bella még mindig kómában fekszik.

-Min gondolkozol szerelmem?

- Csak Bellán. Egész nap nála voltam, de nem változott semmi. És félek. Félek, hogy nem fog többet felébredni. Nem mondtam Tina előtt, de megijesztett az álma. Nagyon is el tudom képzelni, hogy Bella üzent neki valahogyan. Te mit gondolsz erről?

- Szerintem egyszerűen csak álmodott.

- Lehet. Megyek, lefekszem. Elfáradtam. Jössz te is? –kérdeztem, miközben felálltam és felé nyújtottam a kezem.

- Menj csak drágám. Én még elszaladok apáért. Sue-nál volt egész nap és ideje hazahoznom az öreget. Csak azt vártam, hogy haza gyere. Nem akartam egyedül hagyni Tinát. Eléggé ramaty állapotban volt, mikor felébredt. Megszunnyadt egy kicsit délután. És akkor álmodhatott Belláról.

- Köszönöm, hogy itthon voltál. Annyira jó vagy.

- Nem vagyok jó. Csak nagyon szeretlek. Na, megyek. Sietünk haza. Feküdj le nyugodtan.

- Rendben.

Én felmentem z emeletre, de még hallottam, ahogy csapódik a bejárati ajtó és Jake elhagyja a házat. Benéztem Tinához, de már aludt. Érzelmileg sok volt ez neki. Odasétáltam hozzá, betakartam és adtam egy puszit az arcára, majd magára hagytam. Átmentem a szobánkba, felkaptam a hálóingem és bevonultam a fürdőszobába. Tele engedtem meleg vízzel a kádat és belefeküdtem. Jól esett a meleg. Ellazított és nyugtatóan hatott rám. Egy percre mindent elfelejtettem. Mindent, ami eddig aggasztott és bántott.

Egy sötét helyen találtam magam. Bármerre néztem, mindenhol sötét vett körbe. Sehol egy kis fény. Mindenhol csak a nyomasztó sötétség. Körbenéztem és tőlem nem messze a földön ott kuporgott egy ember. Törékenynek tűnt, vékony volt, igaz ezt csak nehezen tudtam megállapítani. A lábait maga elé húzta és a fejét a térdére hajtotta, miközben átölelte magát, mintha attól félne, hogy szétesik.

Közelebb sétáltam hozzá és mikor elértem, letérdeltem mellé és óvatosan megérintettem a fejét. Ő lassan rám nézett és a torkom összeszorult. Nem sok hiányzott, hogy elsírjam magam. A lány nem más volt, mint az én egyetlen kishúgom, Bella. Szomorúan nézett rám, és ahogy a szemébe néztem, mintha a világ összes fájdalma az ő lelkében találkozna.

Óvatosan rám mosolygott, mire nem bírtam tovább és magamhoz öleltem. Nagyon vigyáztam, nehogy összetörjem véletlenül. Annyira védtelennek tűnt.

-Szeretlek Lexi és mindig is szeretni foglak- szólalt meg rekedt hangon. - De nekem ez így nem jó. Nem bírom tovább.

- Miről beszélsz? Mit nem bírsz?

- Nem akarok tovább itt maradni. Itt nincs senki. Senki csakis én. És folyton csak a nyomorúságos életemen gondolkozom. Lassan belebolondulok ebbe. Én nem akarom ezt. Anyával és apával akarok lenni. Ott, ahol nincs fájdalom, ahol nem kell az elcseszett életemen gondolkoznom. Olyan jó, hogy itt vagy, így legalább elmondhatom, amit szeretnék, aztán békével távozhatom. Próbáltam beszélni Tinával is. Ő is meglátogatott, de még kicsi és nem érti mi történt.

- Bella… megrémítesz.

- Szeretlek és szeretném, ha boldog lennél. Jacob vigyázni fog rátok. Mindig mellettetek lesz. Rám már nincs szükségetek. Elmegyek innen, csak még egyszer beszélni szerettem volna veled. Ne engedd, hogy bármi is elrontsa az életedet. Azt szeretném, ha boldog lennél a lányoddal és Jacobbal, mert megérdemlitek. Bocsáss meg, amiért nem voltam jó testvéred, és amiért belekevertelek mindenféle bajba. Bocsáss meg kérlek. Nagyon remélem nem haragszol majd rám, amiért most elmegyek.

- Nem, nem engedlek el. Én…

- Alexa- halottam meg Jake hangját. –Édesem, nyisd ki a szemed- könyörgött és szinte üvöltött, de én nem akartam most visszamenni. Itt akartam maradni a húgommal. Nem érdekelt milyen hely ez. A lényeg, hogy itt ő is beszélt hozzám és nem csak hallgatott.

- Menj, már várnak rád- mosolygott Bella. –Szeretlek és bocsáss meg- mondta, aztán halványulni kezdett és végleg eltűnt.

Én pedig újra a fürdőszobában találtam magam, ezúttal a földön, a fürdőkád mellett. Köhögni kezdet, mire Jake felültetett és óvatosan a hátamat ütögette, én pedig köptem ki a vizet.

- Bella…- nyögtem ki nagy nehezen. –Bella…

- Mi? Édesem, mit mondasz? –kérdezte Jake, miközben a mellkasára vont. –Hála az égnek, hogy jól vagy.

- Mi? –értetlenkedtem, miután már rendesen kaptam levegőt. Úgy éreztem már nem akarok megfulladni a rengeteg víztől. Körbenéztem és Billy és a lányom is bent volt a fürdőszobában, rajtam pedig egy köntös volt. –Mi történt? –kérdeztem. Aggódást láttam az arcukon, a lányom szemei vörösek voltak. Jake felállított a földről, én pedig kinyújtottam a kezem a lányom felé. Ő egyből hozzám rohant és szorosan magához ölelt.

- Minden bizonnyal elaludtál a kádban. Ha kicsit később érünk haza és később jövök fel, akkor te… te…

- Meghalok- fejeztem be a mondatot. Ám ekkor eszembe jutott a sötét helyiség, Bella és a szavai. Ha én a halál küszöbén álltam és így találkoztam Bellával, akkor ő is ott van. És itt akar minket hagyni. Meg akar halni.

Végre értelmet nyertek a szavai. Már értettem miért kért bocsánatot és miért mondta azokat, amiket.

- Azonnal be kell mennünk a kórházba. Bella…- de nem tudtam befejezni a mondatot, mert hirtelen megcsörrent a telefonom és én ész nélkül rohantam a földszintre, a táskámhoz.

- Halló- szóltam bele remegő hangon.

- Alexa? Én vagyok az Carlisle. Bella állapota válságos. Sikerült újraélesztenünk, de az állapota egyre rosszabb. Már nincs kómában, de eszméletlen…

- Azonnal indulok- tettem le a telefont.

- Jake, beviszel a kórházba? Bella egyre rosszabbul van.

- Öltözz fel, addig én mindent elintézek és utána indulhatunk- mondta és én már az emelet felé tartottam. Gyorsan magamra kaptam egy melegítő szettet meg egy sportcipőt, aztán már vissza is rohantam a nappaliba. Jake már lent várt és lent volt vele Tina és Billy is.

- Hamarosan ideér Emily és ő majd behoz a kórházba titeket. Itt a kulcs, itt hagyom a kocsit- mondta Billynek, majd felém fordult. Én Tinához sétáltam és megöleltem, majd adtam neki egy puszit.

- Emily vigyáz rád. Hamarosan találkozunk kicsim. Rendben?

- Igen mami- suttogta sírós hangon. Jacobbal beültünk az autómba és padlógázzal hajtottunk a kórház felé. Nem halhat meg. A húgom nem teheti ezt velünk. Nem. Három kínkeserves hónap után nem hagyhat magamra.

Amint megérkeztünk a kórházba, kiugrottam a kocsiból és ész nélkül rohantam az épületbe és ott is a húgom szobájába. Csakhogy nem volt egyedül. Edward mellette ült és a kezét szorongatta.

-Takarodj innen. Most. Nincs jogod itt lenni- löktem arrébb és nem érdekelt, mit szól a viselkedésemhez.

- De…

- Mondom, takarodj- kiáltottam és az ajtó felé mutattam, ahol abban a pillanatban megjelent Carlisle.

- Mi folyik itt?

- Azt akarom, hogy hagyja el a szobát most rögtön. Nem akarom a testvérem közelében tudni. Miatta van ilyen állapotban. Három hónapja fekszik eszméletlenül és most is egyre rosszabbul van. Takarodj innen, amíg szépen mondom, mert nem állok jót magamért, te vérszívó rohadék- sziszegtem dühösen.

Edward dühösen meredt rám, Carlisle pedig kivitte a szobából. Én visszafordultam Bella felé és megfogtam a vállát.

- Ne merészelj magamra hagyni, hallod? Nehogy egyedül hagyj, mert azt sose bocsátom meg neked. Ébredj fel és minden rendbe jön. Mi melletted állunk és valahogy átvészeljük ezt az egészet, de nyisd ki a szemed. El ne merj menni, mert egyszer utánad megyek, és még nagyon megjárod. Hallod Bella? Hallod? –rázogattam, mire az egyik gép hangosan sípolni kezdett. Két nővér rohant be a szobába és mögöttük ott szaladt Carlisle is, amíg Jake erősen lefogott és az ablak mellé húzott. Időm sem volt felfogni mi történik. Aztán már nem is láttam semmit. Eltakartál előlem és hiába kapálóztam, nem tudtam odamenni hozzá. Önkívületi állapota kerültem. Hangosan ordítottam, de úgy tűnt senki nem figyel rám. Jake nem engedett. Szorosan tartott és eltakarta előlem a húgomat és az őt körülvevő ápolókat. Arcomat Jake mellkasába fúrtam és megpróbáltam lenyugodni. Abbahagytam az ordítást és behunytam a szemem. Lassan lenyugodtam és mire kinyitottam a szemem, az orvos és a nővérek is az ágy mellett, Bellának háttal helyezkedtek el. Az egyik gép hosszan sípolt és tudtam mit jelent ez a hang. A testvérem halott. Most már nincs többé.

-Neeeeeeeeem- ordítottam és odaszaladtam mellé. Senki nem állított meg, senki nem mondta, hogy ne menjek oda, mert azzal csak árthatok neki. Senki nem szólt egy szót sem. Térdre estem és fejemet a karjára hajtottam. –Ne hagyj itt. Kérlek, kérlek, Bella, ne csináld ezt velem. Könyörgöm, ne menj el.

Percekig nem szólt senki egy szót sem, nem hallatszott más, csak az én szipogásom és a gép sípolása. Aztán a hang hirtelen megváltozott és a sípolást felváltotta a pityegés. Azonnal felkaptam a fejem és értetlenül néztem Carlisle-ra.

- Carlisle- szólítottam meg és azonnal felálltam. Ő azonnal odajött és Bellát kezdte vizsgálni, mire ő megszorította a kezemet és lassan kinyitotta a szemét.

- Ezt nem hiszem el- suttogta Carlisle.

- Bella? Bella, jól vagy? –kérdeztem nehezen ő pedig rám nézett. Szemében most nem láttam mást, csak kíváncsiságot. Sem félelmet, sem haragot, sem fájdalmat. Puszta kíváncsiságot.

- Mégis ki vagy te? És ki az a Bella?