25.fejezet Egy új barát... vagy talán több?

(Bella szemszöge)

Egyik pillanatban még vidáman sétálgatok Lexi mellett, aztán hirtelen megálltam, hogy megnézzem a kirakatban lévő gyönyörű ruhát. Miután újra elindultam, nem figyeltem eléggé és valami keménynek és hidegnek ütköztem. Azonban mielőtt a földön végeztem volna, két erős kar tartott meg és nem engedte, hogy bajom essen. Félve néztem fel megmentőm arcára. Féltem, hogy dühös lesz rám, amiért neki mentem, vagy ami még rosszabb, hogy itt annyi ember előtt kiabálni kezd velem. De semmi ilyen nem történt. Elmosolyodott és talpra állított, miközben sötét tekintete fogva tartott.

-Elnézést. Nem akartam magának menni- suttogtam, de még mindig fogva tartotta tekintetem.

- Nem történt semmi. Remélem nem ütötte meg magát- mosolyodott el és az én szívem hirtelen nagyot dobbant.

- Nem. Köszönöm, hogy megtartott. Valószínűleg elég csúnyán elestem volna, ha nem segít rajtam. Pedig teljes mértékben az én hibám volt.

- Én is figyelhettem volna jobban- elfordította tekintetét és hátra nézett. Én is követtem példáját és megpillantottam nővéremet, amint nagy lendülettel megindul felénk. –Úgy látszik a barátnője kissé feldúlt.

- Ő a nővérem. És ne aggódjon, nem lesz semmi gond. Amúgy a nevem Bella.

- Én Christian vagyok. Christian Hilson- nyújtott kezet, amit boldogan elfogadtam. Ekkor ért mellénk Lexi és láttam rajta, sikerült eltüntetnie arcáról a düh nyomait. Viszont tudtam jól, hogy koránt sem ilyen nyugodt és békés.

- Mégis mit csinálsz egy idegen karjai közt Bella?

- Véletlenül nekimentem, mert nem figyeltem és Christian volt olyan kedves, hogy nem hagyott elesni.

- Rendben. Ha már megköszönted, akkor akár indulhatunk is. Rosalie és Tina már várnak ránk. Ha megbocsát- próbálkozott Lexi, de nekem valahogy nem tetszett, hogy így beszél megmentőmről.

- Lenne kedve esetleg meginni velem egy kávét? –kérdeztem figyelmen kívül hagyva bosszús nővéremet.

- Egyetlen feltétellel.

- Mi lenne az?

- Ha elfelejtjük a magázódást és végre tegeződünk.

- Rendben. Nos, akkor mehetünk?

- De… Bella.

- Menjetek haza. Én is megyek nemsokára. Max egy óra. Becs szó- ígértem neki mosolyogva.

- Jake ennek nem fog örülni.

- Őt rád bízom. Kérlek, menjetek. Sietek haza és nem fárasztom ki magam. Megígérem.

- Oké. De pontosan egy órád van hazaérni, különben utánad küldöm a fiúkat.

- Rendben. Köszönöm- öleltem át, aztán ő elment én pedig ott maradtam Christiannal. Felé fordultam és mosolyogva kijelentettem.

- Tudom mi vagy.

- Parancsolsz?

- Tudom, hogy vámpír vagy.

- És nem félsz tőlem?

- Nem. És nem fogom rád kényszeríteni a kávét. Inkább sétáljunk egy kicsit az erdőben. Van hozzá kedved?

- Persze- mosolygott. Aztán a karját nyújtotta, mint a régimódi férfiak és elindultunk ki a plázából egyenesen az erdőbe. Rengeteget beszélgettünk. Megtudtam, hogyan lett vámpír, mesélt az emberi életéről és a vámpír éveiről is. Valami furcsa kötelék volt köztünk. Nem mondom, hogy beleszerettem. Nagyon helyes, kedves és aranyos, de nem vagyok belé szerelmes. Viszont lehetséges, hogy egy napon képes lennék beleszeretni. Olyan jó a közelében lenni. Tudom, hogy van valami a múltamban, amire nem emlékszem. Egy személy, aki iránt többet éreztem puszta barátságnál. És az, amit most Chris közelében érzek fele annyira sem erős, mint amit az ismeretlen férfi iránt éreztem. Szerelmes voltam és a felhők felett lebegtem. Vajon mikor történhetett ez? Miért nem emlékszem rá?

- Most te jössz. Miért féltenek téged ennyire? És ki az a Jake? Csak nem a barátod?

- Nem. Jacob a legjobb barátom. Ő a nővérem férje. És azért vigyáznak rám, mert néhány napja ébredtem fel egy három hónapos kómából. És nem szabadna megerőltetnem magam. Ennyi az egész.

- Értem. De ugye láthatlak még? –kérdezte és maga felé fordított. Nem tudtam mit mondhatnék. Chris arca egyre közelebb ért az enyémhez és bepánikoltam. Félreértette a közeledésemet. Még éppen időben sikerült elhúznom a fejem, mielőtt megcsókolt volna.

- Figyelj Chris. Tudnod kell valamit. Én kedvellek téged.

- De?

- Egyelőre maradjunk csak barátok? Rendben? Tudom, hogy a vámpíroknál van szerelem első látásra. De én nem szoktam ilyet csinálni. Nem hívok meg mindenkit kávézni vagy éppen sétálni. És nem mindenkivel osztom meg az életem egyes részleteit.

- Bella, én is nagyon kedvellek. És talán szerelmes is vagyok beléd. De ha te nem érzel így, nekem a barátságod is tökéletesen megfelel. Ezerszer inkább a barátod leszek, minthogy eltávolodjak tőled. Tiéd az utolsó szó.

- Köszönöm.

- Bella, sajnálom. Én… nem is tudom mi történt velem. Nem szoktam ennyire rámenős lenni. Egyszerűen elveszed az eszem.

- Én…

- Ne aggódj Bella. Nem közeledem feléd, amíg te nem engeded. Nem foglak letámadni. Egyelőre a barátod leszek. Aztán meglátjuk. Így megfelel? –kérdezte mosolyogva.

- Tökéletesen. Megölelhetlek? –kérdeztem, mire hangosan felkacagott és felkapva a földről megpörgetett a levegőben.

Rossz előérzetem támadt és nem tévedtem. Amint Chris letett megjelent hat vámpír szinte a semmiből és körbeálltak minket. Megijedtem. Féltettem Chris-t. Nem akartam, hogy baja essen. Egyáltalán kik ezek a vámpírok.

-Bella, gyere ide. Te pedig meg se mozdulj- utasította Chris-t az egyikük. De honnan ismernek ezek engem? És én miért nem emlékszem rájuk? Kik ezek? Az egyikük a doki volt, aki a kórházban a gyógyulásomat felügyelte. De a többi teljesen ismeretlen volt a számomra.

- Nem. Én nem megyek innen sehova. Viszont ti jobban teszitek, ha elmentek.

- Bella- jött egy kétségbe esett hang mögülem. Megfordultam és szembetaláltam magam egy brozvörös hajú magas vámpírral. Amint a szemébe néztem furcsa érzések kavarogtak bennem. Olyan ismerős volt mégis annyira távoli. Mintha tudnám kicsoda, mégsem emlékszem rá.

- Ki vagy te?

- Nem ismersz meg?

- Nem tudom, kik vagytok. Egyedül az orvos ismerős. Ő is csak a kórházból. De titeket soha életemben nem láttalak.

- De…

- Menjetek a lehető legtávolabb tőle. Illetve a vámpírt is hagyjátok békén- hangzott fel Jacob mély parancsoló hangja. Mellette ott volt a nővérem és a falka. A farkasok torkából mély morgások hallatszottak. Megfogtam Chris kezét és magammal húztam a farkasok mögé. Oda, ahol a nővérem és Rosalie állt. Jacob mellett elhaladva viccesen megjegyezte. -Már megint nekem kellett megmentenem a hátsódat és az új vámpírkádat is nekem kell védenem. Jaj Bella, annyi fejfájást okozol nekem.

- Bocsi- erőltettem egy mosolyt az arcomra, aztán Chris-sel az oldalamon testvérem mellé sétáltam. Rose dermedten állt és szinte meg sem mozdult. Egyenesen azt a hat vámpír figyelte, akik az előbb még körülvettek minket. –Gyere Rose, menjünk. Ezt Jacob és a farkasok elintézik. Hallod? –megérintettem a karját, mire rám emelte tekintetét, aztán bólintott és szép lassan az erdő felé sétáltunk. De Rose nem jött. Érdeklődve fordultam felé.

- Menjetek. Én maradok.

- De…

- Majd holnap találkozunk. Menj csak.

- Rendben. Vigyázz magadra.

- Te is.

Utána Lexi-vel és Chris-sel besétáltunk az erdőbe. Magam elé meredve sétáltunk egyenesen a házig, de egyikünk sem szólt egy szót sem. Szükségem volt a csendre. Át kellett gondolnom a dolgokat. Valahogy rá kell jönnöm kik voltak azok a vámpírok. És miért éreztem azt a furcsa melegséget, mikor annak a vámpírnak a szemébe néztem? Honnan ismertek engem. Miért féltettek Chris-től? Egyáltalán honnan tudták, hogy ott vagyok?

Annyi kérdés és egyikre sem tudom a választ. De Jacob ismerte őket. A szemében láttam. Hiába próbálta elrejteni előlem. Láttam és meg fogom tudni kik voltak és mit akartak. Ki fogom szedni Jacobból, amit tudni akarok.

(Edward szemszöge)

-Miért avatkozol olyan dologba, ami nem tartozik rád, kutya? –kérdeztem dühösen. Nem hiszem el, hogy képes volt egy vámpírt védeni, aki Bella mellett volt. És egyáltalán ki az a pasas? És mit akar az én Bellámtól?

- Bella a családom tagja. Úgyhogy ami vele kapcsolatos, az rám is tartozik. Neked pedig semmi közöd hozzá. Megmondtam, hogy nem akarlak a közelében látni. Egyikőtöket sem. Nem tesz neki jót.

- Visszanyerte az emlékezetét, nem? –kérdezte Carlisle. –Hiszen már a kórházban is emlékezett.

- Igen. A múltjára emlékszik, de rátok nem. Minden, ami veletek kapcsolatos, kitörlődött a fejéből és ezért hálát adok az égnek. Legalább nem tudja mennyi szörnyűségen kellett elviselnie mellettetek. Így most boldog. És újra megkérlek, hogy hagyjátok őt békén.

- Sam? –fordult apám az alfa felé.

- Jacob már mindent elmondott. Annyit tennék még hozzá, hogy a vénekkel megosztottunk Bella esetét. És engedélyt kaptam tőlük, hogy felbontsam a szerződést, ha úgy tartom helyesnek. Ha nem kerülitek el Bellát, a szerződést felbontom. És el kell hagynotok a várost- tolmácsoltam Sam gondolatait. Mivel farkas alakban állt előttünk, így nem tudott közvetlenül Carlisle-val beszélni.

- Megtennéd? –kérdezte apám nyugodt hangon, de a gondolatai aggodalomról árulkodtak.

- Igen- válaszoltam az alfa helyet.

- Te pedig a közelébe se menj. Jacob szörnyen dühös. Egyedül az én parancsom tartja egy helyben. Már semmi közöd Bellához. Hagyd, hogy nyugodt életet éljen. Mi vigyázunk rá. Gondoskodunk róla és a családjáról.

Sam egyenesen hozzám intézte gondolatait.

- És Rosalie? –hallottam meg pöttöm húgom hangját. Újra Rosalie-ra néztem, aki a farkasok mögött ácsorgott.

- Rosalie az egyetlen közületek, aki találkozhat Bellával addig, amíg nem mesél neki a múltjáról és rólatok. A sógornőm megtűri maga mellett és nyugtatja a jelenléte. De tudja milyen következményekkel kell számolnia, ha megszegi az egyességünket- magyarázta Jacob.

- Engedjétek el őt- morgott fel Emmett.

- Mi nem tartjuk őt itt. Nem kényszerítjük semmire. Magától van itt, szabad akaratából.

- Igaz ez Rosalie? –kérdezte Carlisle nyugodtan, mire nővérem bólintott.

- Otthon mindent elmondok. Jacob, mondd meg Bellának, hogy holnap jövök- kérte nővérem. Az indián bólintott, aztán a farkasok Sam-et követve elhagyták a tisztást. Már csak mi voltunk ott szemben Rosalie-val. –Otthon, jó? –kérdezte mielőtt bárki megszólalhatott volna. Futásnak eredtünk. Rengeteg dolog volt, amire Rosalie-nak választ kell adnia. És addig nem nyugszom, amíg nem felel minden kérdéseimre.

- Kérdezzetek- hajtotta le a fejét Rose. Emmett mellé ült és szorosan átölelte.

- Mióta vagy mellettük?

- Nem mellettük, hanem Bella mellett.

- Mióta? –kérdezte Alice sértetten.

- Mióta felébredt a kómából.

- Miért engednek a farkasok a közelébe?

- Mert… Lexi megkérte őket.

- És miért csak téged?

- Talán mert ha úgy vesszük én voltam mellette a kórházban.

- Milyen egyességet kötöttél velük? –kérdezte Carlisle nyugodtan.

- Ha nem mesélek neki rólatok és a velünk töltött időről, akkor találkozhatom vele. Átléphetem a határokat. És vigyáznom kell rájuk. Bellára, Lexi-re és Tinára. Nem eshet bajuk a közelemben, illetve nem bánthatom az embereket. Ez a feltétele, hogy mellette lehetek. Van még valami?

- Miért nem szóltál nekünk? –tette fel az utolsó kérdést Esme.

- Féltem. Nem akartam hazudni nektek, de olyan jó, hogy megbízik bennem. Beszélhetek vele minden nap, közös programjaink vannak. Vásárolunk és segítek megszervezni Alexa esküvőjét is. Sajnálom. Csak magamra gondoltam.

- És hogy van? Mire emlékszik? –kérdeztem megtörten. Nem tudtam a nővéremre haragudni. A helyében én is ezt tettem volna. Én is hallgattam volna.

- Emlékszik szinte mindenre. Egyedül a velünk töltött idő esett ki neki.

- Bella fejsérülése nem volt olyan komoly, hogy hónapokra kómába eshetett volna tőle. Nyílván az agya így védekezett a sok fájdalom ellen. Orvosként az a véleményem, hogy addig jó neki, amíg nem emlékszik. Nem tudhatjuk, mekkora sokk érné, ha hirtelen visszajönnének az emlékei. Lehet, veszélyeztetné az egészségét- magyarázta Carlisle.

- Azt akarod mondani, hogy azért nem emlékszi, mert nem akar? –kérdezte Emmett mindenki helyett.

- Pontosan.

- Akkor? Nem bánjátok, ha találkozom vele? –irányította vissza a beszélgetést Rosalie az eredeti témához.

Mindenki rám nézett és megosztották velem a gondolataikat. Aztán várták, hogy én mondjam ki a végső döntést.

- Azt hiszem mindenki egyet ért abban, hogy jobb, ha Bella mellett maradsz. Így legalább mindig tudjuk, mi van vele. Ha nem láthatjuk, általad legalább néhány információt megtudhatunk róla.

- Köszönöm- suttogta nővérem.

- Rose- szólította meg őt Alice. –ki volt az a vámpír Bellával? És miért akarta megvédeni minden áron?

- Én is csak annyi tudok, amennyit Lexi mesélt. Bella a plázában majdnem felborította, aztán meghívta kávézni. Alexának nem tetszett az ötlet, de Bella meggyőzte, hogy nem lesz semmi baj. Azt hiszem Christian-nak hívják. Igen, ezt a nevet említette Alexa. De majd holnap kifaggatom Bellát, ha szeretnéd.

- Engem csak a farkasok lepnek meg. Jacob és Sam. Sose engedtek volna egy vámpírt a területükre, most pedig az a Christian elment Bellával és Jacob feleségével és még Rosalie-t is átengedik a határon. Mi ez a fene nagy változás? –adott hangot gondolatainak anya.

- Nem tudom. Talán Bella kedvében akarnak járni. Nem tudom.

Miután befejeztük a megbeszélést, mindenki ment a saját dolgára. Én mivel nem tudtam mit csináljak, elindultam az erdőbe és gondolkodtam. Szép lassan emberi tempóban sétáltam, nem siettem sehova és a mai nap körül jártak a gondolataim.

Mikor odaértünk az a vámpír éppen az én Bellámat ölelgette. De ha most ismerte meg, akkor miért ilyen közvetlen vele Bella? Egyáltalán hova tette ez a lány az eszét? Egy vámpírral?

És a farkasok? Miért védik még a vámpírt is? Jacobnak nem szabadna megengednie, hogy Bella vámpírokkal találkozzon. Ki tudja, mennyi minden járhat annak a férfinak a fejében. Nem bízhatnak meg benne. Egyáltalán hogyan engedhették, hogy a közelében legyen? Miért? Iszonyatos érzés, hogy Bella nem emlékszik rám. Az én hibám, de majd belehalok a fájdalomba. Bele se merek gondolni, hogy mi lesz, ha Bella beleszeret. Ha már most ennyire védi, mi lesz még később? Valahogy muszáj találkoznom vele. Látnom kell őt. Éreznem. Tudnom, hogy biztonságban van. Nem vagyok képes elengedni őt. Olyan mintha azt kérnék, tépjem ki a szívem. Belepusztulok a hiányába. Szeretem, imádom őt. Bármit megtennék azért, ha megváltoztathatnám a múltat. De nem tehetem. Vámpír vagyok, egy természet feletti lény, de az idő felett még én sem uralkodom.

(Bella szemszöge)

Jacob semmit nem mondott. Bárhogy kértem, nem tudtam kiszedni belőle. És ugyan ilyen hallgatag Lexi is. Rosalie pedig csak holnap jön át hozzánk. És ahogy láttam ő is ismeri őket. Sőt mi több. Nagyon is köze van hozzájuk. Jaj, annyi kérdés és egyikre sem kapok választ. Bevethetem a képességem, de akkor sem. Hiába hallgatom a gondolataikat, nagyon igyekeznek, hogy ne gondoljanak rájuk. Mindig terelik a témát, mintha valami államtitok lenne.

-Elmegyek vadászni- szóltam be a konyhába nővéremnek.

- Ne kísérjen el Jake vagy valaki?

- Nem. Egyedül akarok lenni- morogtam.

- Rendben. Figyelj, Bella- állított meg. –én tényleg sajnálom, de jobb neked, ha nem tudod kik ők. Bízz bennem. Én nem akarok neked rosszat és a farkasok sem. Ha titkolózunk, azt csakis a te érdekedben tesszük.

- Értem. Most viszont megyek. Sietek haza- suttogtam, aztán felkaptam a kabátomat és kisiettem az ajtón. Egyáltalán nem voltam szomjas. Csak egyedül akartam lenni. Nem értek semmit. Mindig annyira segítőkészek, ha valami nem jut eszembe és tudni szeretnék róla. De most? Érzem, tudom, hogy ismerem azokat a vámpírokat. És mégsem mondanak semmit. Csak azt, hogy az én érdekemben titkolóznak. De az én életem. Jogom van dönteni, hogy miről szeretnék tudni vagy miről nem.

Egy gyönyörű rétre érkeztem. Leültem a földre és magam elé meredtem. A gondolatok csak úgy kavarogtak bennem és képtelen voltam megérteni a családomat.

Lépteket hallottam, amik a hátam mögül jöttek. Szép lassan felálltam és emberi tempóban fordultam meg.

-Bella- szólalt meg néhány perc múlva. Én pedig nem tudtam elhinni, hogy itt áll előttem. Újra remény gyulladt bennem. Most talán végre választ kaphatok a kérdéseimre, amikre a családom nem akar válaszolni.



Sziasztok!

Nos, ez lett volna a 25.fejezet. Remélem tetszett. Szeretném ha minél több visszajelzést küldenétek. Tudom, tudom már unalmas ezt hallgatni tőlem, de nekem fontos.
Másodszor pedig szeretném itt is elmondani a döntésemet. Ezután hetente két Friss lesz. SZERDÁN és VASÁRNAP. Mivel ahhoz nincs elég időm, hogy új történetbe kezdjek így döntöttem. A másik blogomat sem szüntetem meg, de egy időre szüneteltetem. Remélem mindenki megérti a döntésemet és valamilyen szinten kárpótol majd benneteket a dupla friss. Esetleg még annyit ígérhetek, hogy ha időm engedi talán három friss is lehet egy héten. De ezt nem ígérem biztosra.
Ennyi lett volna a közlendőm. Hamarosan jelentkezem a frissel.
Puszi nektek: Rosalice