20.fejezet

Mintha elvesztettem volna a szívem, mintha üres lennék belül. Mintha mindent, ami bennem volt, itt hagytam volna nálad.

(Rosalie szemszöge)

   2évvel később

Két év rengeteg idő.Azt mondják, az ember gyorsan felejt,de úgy látszik én selejt vagyok.Bár lehet, az a gond,hogy nem is akarok felejteni.Nem akarom elfelejteni őket, pedig az lenne a legjobb mindenkinek.Két éve szenvedek a hiányától.Rettenetesen hiányzik mindenki.Főleg Emmett és Bella.Ők  azok, akik a legközelebb kerültek hozzám,amíg ott voltam.A mai napig nem sikerült helyre jönnöm érzelmileg.Bár Kate-nek hála kezdek visszatérni a régi önmagamhoz.Emékszem, milyen voltam, mikor hazaértem Forks-ból.

Leszálltam a repülőről és megpillantottam a családomat.Nagyon kedvesen fogadtak és jó volt újra a közelükben lenni.Hazamentünk és otthon nagy vonalakban elmondtam nekik, mi történt velem a Cullen családnál.Persze kihagytam azt a részt,hogy beleszerettem Emmettbe és miatta jöttem haza.Csak annyit mondtam nekik,hogy hiányoztak és nem jöttünk ki valami jól Amy-vel,ezért döntöttem a hazaköltözés mellett.
Újra kezdődött a suli, és ahogy teltek a napok, én úgy zuhantam egyre mélyebbre.Már nem volt erőm azt mutatni a családomnak, hogy minden rendben van és nem tudtam tovább hazudni nekik.Minden nap ugyan úgy telt.Reggelente iskolába mentem.Aztán,mikor hazaértünk, én a szobámba kötöttem ki és elő sem jöttem onnan másnap reggelig,amikor is muszáj volt újra iskolába menni.Ez ment két hétig, amikor Kate megelégelte a viselkedésemet és jól kiosztott.

Azóta próbálom tartani magam és nem folyton rájuk gondolni,de nagyon nehezen megy.Kate folyton mellettem van és nem enged visszasüllyedni abba az állapotba.Ő és Carmen az egyetlenek,akiknek a teljes történetet elmeséltem.Mindenben támogatnak és mellettük kevésbé érzem azt az űrt,amit a hiánya okoz.Sokszor megfordul a fejemben, mi lenne,ha visszamennék, de nem akarok még több szenvedés okozni nekik sem és magamnak sem.Elég elviselnem azt, amit most hordok a szívemben minden nap.
Elmélkedésemből a csengő hangja szakított ki.
-Kinyitom-kiáltottam,de ha suttogtam volna,akkor is meghallanák.
Az ajtóhoz szaladtam és kinyitottam.De mikor megláttam,azt hittem káprázik a szemem.Nagyokat pislogtam, mire rájöttem,nem álmodom.Teljes valójában ott állt előttem és a szeme aggódást tükrözött.
Mikor felfogtam ki áll előttem,a könnyeim utat tőrtek maguknak és én zokogva öleltem át azt a személyt,aki az ajtóban állt.Az emlékek megrohamoztak és nem tudtam ellenük tenni semmit.De már nem is akartam. Minden,amit eddig gondosan elzártam magamban felszínre tört.


(Emmett szemszöge)

Senkit sem gyűlölünk úgy, mint azt, akit szeretünk vagy szerettünk.  

Rose elment.Nem tudom, mi ez az üresség a mellkasomban,de olyan, mintha hiányozna valami vagy inkább valaki.Már másfél év telt el,de én valamiért nem tudok olyan lenni,mint a közelében.Hiányzik a nevetése,a pimaszsága,a szerénysége, egyszóval ő maga.Szeretem őt,de közben itt van a feleségem,akit szívből szeretek. Nem értem én saját magam.Van mellettem egy gyönyörű nő,itt van a családom,de én mégis elégedetlen vagyok. Amy-vel az elmúlt egy évben sokat romlott a kapcsolatunk.Mostanában nagyon furcsán viselkedik és nekem nagyon nem tetszik a viselkedése. Az iskolában normális,de amint hazaérünk, már el is megy és csak késő este jön haza.Rettenetesen hiányzik a közelsége és a szenvedélye.Hiányzik az a vidám lány,akit annak idején megismertem.
Napról napra jobban távolodik tőlem és nem tudom ennek az okát.Mikor megpróbalok közeledni felé,egyszerűen elhúzódik és aztán meg a lehető legmesszebb megy tőlem.Mintha kiveszett volna belőle a szenvedély. Már ott tartunk,hogy a közelembe sem jön.
Hirtelen kicsapódott az ajtó és megjelent Amy.Egy mappa volt a kezében,amit ledobott mellém az ágyra.
-Ez meg mi?-értetlenkedtem.
-Válási papírok. És szeretném,ha aláírnád őket.
-Te el akarsz hagyni?-ültem fel az ágyon és mélyen a szemébe néztem.
-Pontosan.És minél hamarabb.
-Én nem írok alá semmit.Magyarázd meg mi ez az egész,mert nem értelek.
-Mit nem értesz? El akarok válni.Nem szeretlek és csak pocsékolom az időm melletted.Szerettelek,de már nem.-vágta hozzám a szavakat.Mélyen érintettek a szavai,de tartottam magam.
-De hát miért? Miért ilyen hamar? Miért döntötted el ezt ilyen gyorsan?
-Mert NEM SZERETLEK.Megismertem egy másik vámpírt és beleszerettem.Ez van és nem tudok vele mit kezdeni.Úgyhogy írd alá.
-Nem-álltam fel és egyenesen elé álltam-Nem írok alá semmilyen papírt.
-Nekem így is jó-beszaladt a gardróbba és pár perccel később egy bőrönddel lépett ki onnan.
-Te mégis mit csinálsz?-kérdeztem dühösen.Nem hagyhat itt.Azt nem élném túl,ha elhagyna.Az életemnél is jobban szeretem és a hiányába belehalnék.
-Nem látod? Elmegyek.Egy perccel sem bírom tovább itt.
Teljesen lefagytam és nem tudtam mit tenni.Minden olyan gyorsan történt.Egyik percben még ott állt előttem, a másikban pedig már csak az ajtó csapódását hallottam.
A lábaim összecsuklottak és én a szoba közepén ültem.Csak bámultam magam elé és nem tudtam elhinni,hogy tényleg vége.
Elment.Elhagyott az a személy,akit a világon mindennél jobban szeretek.Mindent megadtam neki,amit csak kért,soha nem tagadtam meg tőle semmit és mindig mindenben mellette álltam.
Még a húgommal is összevesztem miatta,bár az már régen történt, de én mindig kiálltam mellette.Mindig megvédtem és soha nem kételkedtem benne.Szerettem,úgy mint még soha senkit. Ő jelentette számomra az életet és most hogy ő nincs, én sem akarok tovább élni.
Ahogy tudatosult bennem,hogy tényleg igaz ez az egész és tényleg elhagyott,már tudtam mit kell tennem. Felálltam és az ablakhoz mentem,majd vámpírsebességgel rohantam az erdőbe. Egyenesen Olaszország  felé vettem az irányt. A Volturi az egyetlen,aki segíthet nekem.Ők megteszik,amit a testvéreimtől hiába kérnék. Egyikük sem lenne hajlandó megölni,akárhogy kérném tőlük. És nem is várhatom el,hogy teljesítsék a kérésemet.
Nem tudom mennyi ideig futhattam,de egyszer csak a földre kerültem és a hátamon hatalmas sújt éreztem. Bárhogy is kapálóztam,nem tudtam kiszabadulni a kezek szorításából.Majd megjelent előttem Jasper és Bella.Akkor kizárásos alapon Edward van a hátamon.Jasper mellettem termett és felemeltek a földről.Most már ketten tartottak méghozzá jó erősen.
-Engedjetek el.Hagyjatok meghalni.Nem akarok tovább nélküle élni.-kiabáltam és már nem voltam önmagam. A fájdalom teljesen elvette a józan eszem és nem gondolkodtam tisztán.
-Ebből most már elég-kiabálta egy női hang,majd egy nagy csappanást hallottam és az arcom égett.Ekkor tisztult ki a fejem és fogtam fel igazán mi történik körülöttem.
A nő,akinek a hangját hallottam,nem más volt mint Bella és a fájdalomból ítélve,éppen most pofozott fel,hogy észhez térítsen.
Azt hiszem ez a pofon kellett hozzá, hogy újra normális legyek.Bár a fájdalom még mindig bennem volt,már nem akartam mást,csak az emlékek közé süllyedni.
-Engedjétek el.Most már észnél van-szólt fivéreimnek,akik azonnal teljesítették a kérését,de nem mentek távolabb tőlem.
-Most jól figyelj rám Emmett McCarty Cullen.Ne merészelj még egyszer a halálra gondolni.Tudom,érzem mennyire fáj neked az elvesztése,de tovább kell lépned.Nem hagyhatod el magad.Gyere haza és mi segítünk neked túl jutni ezen.Hát nem gondoltál rá,mit éreznénk mi,ha te már nem lennél köztünk? Belegondoltál te abba,hogy mekkora fájdalmat okoznál Esme-nek és Carlisle-nak vagy akár nekünk?
- Nem- suttogtam. Tényleg nem tehetem meg ezt velük. Biztos tettem valamit,amivel kiérdemeltem ezt a fájdalmat.
- Nem fogom hagyni, hogy megölesd magad,mert neked úgy tetszik.Nem fogom elveszíteni az egyik bátyámat, mert ő szeretne eltűnni a föld felszínéről. Jól jegyezd meg Emmett. Nem fogom hagyni.-egyenesen a szemembe mondta a kis monológját. Pontosan tudtam, bármivel is próbálkoznék, hiába való lenne,mert az én kotnyeles húgom mindenben megakadályozna.
Nem mondtam neki semmit,csak bólintottam és elindultunk visszafelé.Ahogy hazaérkeztünk,egyenesen a szobámba mentem és magamra zártam az ajtót.Nem akartam beszélni senkivel,csakis a gondolataimba akartam merülni. Nem voltam kíváncsi a sajnálatukra és a vigasztalásukat sem akarom hallani.Így a gondolataimmal és a fájdalmammal együtt a szobámba zárkóztam.

  fél évvel később
  
Az idő csak telt és fogalmam sem volt,mióta lehettem bezárkózva a szobámba.A napokból szép lassan hónapok lettek és én meg sem éreztem az idő múlását.A családom már feladta a próbálkozást,hogy kizökkentsen ebből az állapotból,mert rájöttek,hogy nem érnek el semmit.
Vadászni néha napján elmegyek,és ezt is csak azért,mert Esme kér rá,de semmi más nem érdekel.Azt sem tudom mi történik a közelemben,nem tudok semmit.
A hiánya teljesen felemészt és nem tudok vele mit kezdeni.Azt sem tudom,Jasper itthon van-e vagy egyáltalán mennyire bírja a közelemben.
Gondolataimból egy kopogtatás szakított félbe,de nem foglalkoztam vele.Nem tudom,miért kopognak a többiek,mikor tudják,hogy úgysem vagyok hajlandó beszélni senkivel.
Újabb kopogás és még egy és még egy.Mi van már? Miért nem hagynak békén,mint általában.Miért nem értik meg,hogy nincs szükségem a sajnálatukra? Felálltam és öregeket megszégyenítő lassúsággal vánszorogtam el az ajtóig és nyitottam ki.Az volt a szándékom,hogy gyorsan elküldöm azt,aki megzavart és visszasüllyedek a fájdalomba,de mikor megláttam ki áll az ajtóban, földbe gyökerezett a lábam.Nem tudtam megszólalni, el sem hittem, hogy újra itt van és újra láthatom.