14.fejezet Az őrület határán... vagy mégsem?

„Képtelen volt sírni, ez a fájdalom túl nagy a könnyekhez.”

(Edward szemszöge)

Az ajtóhoz érve nem bajlódtam a kopogással, hanem egyszerűen berontottam a szobába. Kedvesem az ágyon ült és sírt szeméből patakokban hullottak a könnyek. Gondolkodás nélkül mellé rohantam és szorosan magamhoz öleltem. Egész testében remegett, a fejét a mellkasomnak döntötte és tovább zokogott. Már vagy tíz perce így voltunk, mikor a zokogása csillapodni kezdett és pár perc múlva már csak szipogott.

Rám emelte könnyel teli szemét és reménykedve ejtette ki a kérdést a száján.

-Ugye csak álmodtam? Mondd, hogy nem igaz és apa életben van.

- Sajnálom életem… Egyáltalán nem… nem álom volt.

- Neeemm- kezdte újból. Intettem Jacobnak és Alexának, hogy hagyjanak magunkra. Tudom, érzem ez most sokáig fog tartani. Kiborult teljesen. Elvesztette az uralmat az érzelmei felett. De ez teljesen érthető. Nem olyan régen temették el az édesanyját, most pedig meghalt az apja egy őrült vámpír bosszúja miatt. Próbáltam nyugtatni, a hátát simogattam és úgy tűnt ez hatásos. Kicsit nyugodtabb volt. Aztán már nem sírt. Mintha elaludt volna. De mikor meg akartam nézni, szorosan ölelt magához. Nem aludt, csak már nem sírt. Nem szóltam egy szót sem. Nem akartam újra felzaklatni, de szerettem volna tudni milyen üzenetről beszélt Victoria.

- Nyugtalan vagy- jegyezte meg és felnézett, egyenesen a szemembe. –Mit szeretnél kérdezni tőlem?

- Honnan veszed ezt? –kérdeztem.

- Nagyon jól ismerlek. Szaporábban veszed a levegőt, mint általában, holott semmi szükséged rá. És a szemed tele van kíváncsisággal. Szóval, mi az, amit tudni szeretnél?

- Csak felzaklatnálak vele. Majd máskor. Tudok várni.

- Én viszont nem- ült fel és egyenesen a szemembe nézett. –Edward, nekem bármit elmondhatsz. Mindig meghallgatlak. És akármit kérdezhetsz tőlem. Ha tudom rá a választ, úgyis megadom. Ne félj megkérdezni.

- De akkor is felzaklatna.

- Kérlek. Ne foglalkozz az érzelmi állapotommal. Ennél rosszabb már úgysem lehet.

- Jól van. Szeretném tudni mit üzentél Victoriának.

- Honnan tudsz te erről?

- Victoria nem sokkal ezelőtt hívott a te telefonodon és közölte velem, hogy megkapta az üzeneted. Apád halála pedig válasz volt rá.

- Hogy micsoda? –kérdezte majdhogy nem kiabálva.

- Azt mondta…

- Értettem- meredt maga elé. –Nem hiszem el, hogy apám miattam halt meg. Ilyen nem létezik. Egy szörnyeteg vagyok. Egy szörnyeteg.

- Nem, nem. Nézz rám. Nem vagy szörnyeteg, oké? Ilyet ne is mondj. És ne okold magad. Nem tehetsz róla, hogy Victoria téged akar. Ezért csakis én vagyok a hibás. Miattam akar bántani téged.

- Kérlek, hagyj magamra. Kérlek.

- De…

- Edward, nagyon szépen kérlek. Ha valami baj van, akkor úgyis szólok. De Lexi mindenképpen. Kérlek Edward. Szeretnék egyedül lenni. Talán úgy könnyebb lenne.

- Biztos vagy benne?

- Igen. Fel kell dolgoznom ezt az egészet. És ha valaki mellettem van, akkor nem fog menni. Egyedül kell szembenéznem a helyzettel.

- Rendben van- sóhajtottam. –De ha bármi van, azonnal szólj.

- Megígérem.

- És ne csinálj hülyeséget, oké? –kérdeztem és két kezem közé fogtam az arcát.

- Ígérem, nem csinálok hülyeséget és azonnal hívlak, ha bármi baj van. Így jó? –kérdezte. De láttam a szemében, hogy valami nem stimmel. Óvatosan bólintottam és felálltam az ágyról.

- Ugye nem baj? –kérdezte ártatlanul.

- Nem. Csak féltelek.

- Ne tedd. Hívlak, amint jobban leszek. Ne aggódj- erőtlenül rám mosolygott, majd szorosan hozzám bújt.

- Félek, hogy valami meggondolatlanságot csinálsz.

- Nem fogok. Tudod mit? Ha jobban érzed magad, akkor este gyere vissza. Addig pár óra van csak. Annyit kibírsz nélkülem. Este találkozunk. Addig valahogy összeszedem magam.

- Így máris jobb- mondtam és újra magamhoz öleltem őt. –Akkor este.

- Várlak- suttogta és adott egy puszit a számra.

Én még egyszer megöleltem, aztán otthagytam a szobában. Lementem a nappaliba, ahol lent volt Jacob és Alexa.

-Most elmegyek, mert Bella egyedül szeretne lenni. De este visszajövök. Arra szeretnélek kérni titeket, hogy hagyjátok egyedül, de azért néha nézzetek rá. Nem kell folyton felügyelet alatt tartani, csak nézettek rá. És ha valami butaságra készül, hívjatok azonnal.

- Rendben. Menj csak. Jó kezekben lesz- állt fel Jacob és kezet nyújtott.

- Köszönöm- fogadtam el a felém nyújtott jobbot.

Elköszöntem tőlük és már el is hagytam a házat. Amint kitettem a lábam, rossz előérzetem támadt. Futni kezdtem hazafelé, de úgy éreztem rosszul tettem, hogy ott hagytam. Próbáltam elhessegetni a rossz érzést és csak a futásra koncentrálni.

(Bella szemszöge)

Nem tudom elhinni, hogy tényleg ez történt. Edward beszélt vele és most már biztos, hogy apa miattam halt meg. Ha nem fenyegetem meg, akkor még most is élne. De nem adok neki több ilyen alkalmat. Ha akar, öljön meg engem, de nem nézem végig, ahogy mindenkit bánt, akit szeretek.

A gardróbba mentem és előkaptam egy fekete bőrnadrágot, egy fekete sportmelltartót és egy fekete bőrkabátot. Előkaptam egy kesztyűt és egy fekete csizmát, a hajam lófarokba kötöttem és lementem a nappaliba.

-Elmentem vadászni- kiáltottam a lépcső tetejéről. Nem kell nekik tudniuk, hogy hová megyek.

- De Bella. Ne kísérjelek el- kérdezte Jacob.

- Nem- kiáltottam fel és vámpír sebességgel rohantam elé. –Egyedül ne merd hagyni a nővéremet és a kislányt. Ha megteszed, én magam tekerem ki a nyakad.

- De…

- Megesküszöm, hogy megteszem. Apám emlékére esküszöm. Maradj itt és vigyázz rájuk. Én boldogulok egyedül is. Amúgy meg muszáj vadásznom, ha nem akarom megtámadni a nővéremet és az unokahúgomat.

- Rendben, menj, de siess vissza. Edward estére visszajön.

- Addigra én is itthon leszek.

- Ha nem, utánad küldöm. Elárullak neki.

Hirtelen harag gyúlt bennem. Elé rohantam és a nyakánál fogva a falnak nyomtam. Ha megteszed, megöllek.

-Bella- kiáltotta Lexi ijedten.

- Ha nem érnék vissza, mondd meg neki, hogy kiszöktem a házból és nem vetted észre. A többit majd én kimagyarázom- sziszegtem és a földre engedtem. Levegő után kapkodva nézett fel rám.

- Te teljesen megbolondultál. Segítség kell neked.

- nem kell segítség. Annyit akarok, hogy hagyjatok magamra. Összeszedem magam, de úgy nem fog menni, ha folyton felügyelet alatt tartotok. Idő kell. Most vesztettem el az apámat és előtte az anyámat. Azért érthető, hogy kiborultam.

- Menj, ha akarsz. Edward nem fog megtudni semmit- mondta Lexi és Jacob mellé futott.

Tudom, szörnyen viselkedtem, de valahogy rá kellett vennem, hogy elengedjen egyedül és eszébe se jusson elárulni. Majd bocsánatot kell kérnem tőle, ha hazaérek.

Egy szót sem szóltam, csak megfordultam és az erdőbe rohantam. Mikor úgy éreztem senki nem követ, mély levegőt vettem, lehunytam a szemem és koncentrálni kezdtem. Victoria járt az eszemben és hogy meg kell találnom. Hamarosan jött is a kép. Victoria egy elhagyatott erdei házban volt az egyik talpnyalójával. A ház körül rengeteg vámpír rohangált és volt egy csoport, akik csak magukkal voltak elfoglalva. Valamin veszekedtek és egymást lökdösték. Mikor az egyiket arrébb lökték, láttam, hogy egy szerencsétlen ember holttestén veszekednek. Szörnyű volt látni a férfi elkínzott, fájdalomtól eltorzult arcát és üveges tekintetét.

Megráztam a fejem és újra az erdőben álltam. Azonnal futni kezdtem és rá is bukkantam az idegen illatokra. Azonnal követni kezdtem. Kicsit hosszú volt az út. De megérte, mert rábukkantam arra a kis erdei kunyhóra, amit láttam. Felugrottam egy fára és onnan figyeltem a „tábort.” Minden pont úgy van, ahogy láttam. A szerencsétlen holttest, a vérszomjas vámpírok, azok, akik a ház körül őrködtek. Egyik sem vett észre, pedig nem lett volna nehéz, tekintve, hogy dobog a szívem. Elővettem az egyik nomádnak a képességét, akivel nem olyan régen futottam össze. Kiszemeltem azt a csoportot, akik a halott ember felett veszekedtek és az ég felé emeltem a tekintetem. Az ég beborult és szakadni kezdett az eső, majd hatalmas villámok csaptak le a csoportra. Mindenki ijedten kapta a fejét az ég felé, majd a hamu felé. Mert azokból, akiket eltalált a villám, nem maradt más, csak egy kupac hamu. Ördögi vigyorral az arcomon ugrottam le a fáról és magam köré vontam a pajzsom. Szép lassan sétáltam feléjük és megálltam a tetemek fölött.

-Kár értük. De ők sem voltak szentek. Mind gyilkosok voltak. Ahogy ti is- néztem a többire, akik döbbenten figyeltek. –Hol van Victoria?

Mikor senki nem válaszolt, hangosan elkiáltottam magam.

-Azt kérdeztem hol van Victoria.

Az említett azonnal kiszaladt a házból és először mérgesen, majd döbbenten és végül diadalittas mosollyal az arcán nézett rám, majd beszélni kezdett.

-Lám, lám. Az űzött vad önként jön a ragadozó elé. Hogy kerülsz ide kicsi Bellácska? Ki hozott el?

- Nem kell segítség ahhoz, hogy megtaláljalak. Egyedül jöttem- mosolyodtam el, majd tettem egy lépést felé. A vámpírok azonnal felmordultak, de Victoria leintette őket.

- Megkaptad az üzenetem? A drága barátocskád vette fel- mosolyodott el gúnyosan. –Nem szeretem, ha fenyegetnek.

- És én nem szeretem, ha a családomat fenyegetik. Kvittek vagyunk. Vagy, várj. Mégsem. Te megöltél valakit, akit szerettem. És ez bosszúért kiált.

- Ti kezdtétek. Elvettétek tőlem Jamest.

- Mert ő engem akart. Meg akart ölni.

- És én befejezem, amit ő elkezdett- rohant elém és a nyakamnál fogva egy fának tolt. A szeme tele volt bosszúval és gyilkolási vággyal.

Hangosan felnevettem. Victoria szorítása nem volt olyan erős, hogy ne tudtam volna mozogni.

-Neked elment az eszed- suttogta.

- Megeshet- mosolyogtam, ő még mindig a nyakamat fogta. –De ezt neked köszönhetem- suttogtam, majd ellöktem a kezét. Én a földre estem guggoló támaszba ő pedig a két méterrel arrébb ért földet. –Tudod, az a legjobb az egészben, hogy te nem is tudsz semmit- sétáltam felé. Ő azonnal felugrott és támadóállásba helyezkedett.

- Miről beszélsz?

Elé suhantam vámpírsebességgel és a fülébe suttogtam.

- Arról, hogy már nem vagyok ember. Gyorsabb, erősebb- emeltem fel a földről. A lába már nem érte a talajt, csak kapálózott a karjaim között. –és könyörtelenebb vagyok, mint te. Megeshet, hogy megőrültem, de ezt csakis neked köszönhetem. Az őrület határára kergettél és azzal, hogy megölted az apámat a szakadékba dobtál. De van ennek jó oldala is. Megváltoztam és te erről nem tudtál. Nem vetted figyelembe az üzenetem és válaszként végeztél az apámmal. Most én jövök.

- Nem tudsz végezni velem. Többen vagyunk.

- Lehet, de mondtam már, hogy erősebb vagyok- kiáltottam és a földre dobtam. Két vámpír rohant felém, az egyiknek letekertem a fejét, a másik mögé szaladtam, elkaptam a karját és elválasztottam a testétől. Fájdalmában felüvöltött. A többire néztem, de egyik sem mozdult. Körben álltak én védtek valakit. Victoriát. Elmosolyodtam magam és újra villámokkal sújtottam néhány vámpírt, akikből szintén nem maradt más, mint hamu.

-Szóval? Még mindig azt gondolod, hogy én vesztek?

Nem szólt semmit, csak bámult maga elé. Ekkor meghallottam a közelgő léptek zaját és a szél felém sodorta az illatokat.

-Megvárjuk a kis barátodat és a családját? –kérdezte. Kihallatszott a hangjából a félelem, hiszen tudta, hogy egyedül is végezni tudnék vele, de ha megérkeznek Cullenék biztos halál vár rá.

- Nem. Jobb ötletem van- suttogtam a fülébe, miután észrevétlenül a háta mögé léptem, majd a földre löktem. - Most elengedlek, de vadászni fogok rád. Bárhol és bármikor megtalállak. Akkor végzek veled, amikor akarlak. Most adj hálát Cullenéknek, hogy nincs időm befejezni, amit elkezdtem. De én leszek a legrosszabb rémálmod. Követni foglak bárhová is mész, bármit teszel, tudni fogok róla. Nincs olyan hely, ahová előlem elbújhatsz. Most pedig menj. Menj, de ennek még nincs vége.

Victoria feltápászkodott a földről és a maradék kis csapatával eliszkolt. Már egész közelről hallottam a lépteket. Így jobbnak láttam eltűnni onnan. Amilyen gyorsan csak tudtam futásnak eredtem és egyenesen hazamentem. Nem bajlódtam a bejárati ajtóval, egyenesen a szobám ablakához futottam és beugrottam az ablakon. Gyorsan átöltöztem egy egyszerű fekete melegítőbe és a pincébe rohantam. Megittam egy üveg vért, aztán visszazártam mindent és emberi tempóban a nappaliba mentem. A kanapén ült Jacob és Lexi egymást ölelve. Érkezésemre felkapták a fejüket és hosszasa méregettek.

-Jól vagyok.

- Nem vadászni voltál- pirított rám Jacob.

- De. Csak nem abban az értelemben, ahogy ti gondoltátok.

- Hol voltál Bella? –kérdezte Lexi aggódó tekintettel.

- Megkerestem Victoriát és megmutattam neki mi vagyok.

- Végeztél vele?

- Nem. Edwardék idő előtt közbeléptek.

 - Akkor ők tudják mi vagy? –kérdezte Jacob és felállt a kanapéról. Elém sétált és megfogta a kezem.

- Nem. Idejében eljöttem onnan.

- De Bella…

- Sajnálom Jake. Borzasztóan viselkedtem veled, mielőtt elmentem. Nem akartalak bántani. Soha, egy percre sem gondoltam komolyan. Úgy sajnálom, amit tettem- borultam a nyakába. Tudnia kell, hogy nem akartam bántani. Csak bosszantott, hogy minden lépésemről tudni akar.

- Bella…

- Tényleg Jake. Jól vagyok, bár nem teljesen, de az eszem az nem ment el. Nem bolondultam meg és nem vagyok közveszélyes sem.

- Rendben. De befejezted? –kérdezte mosolyogva, mire bólintottam. –Akkor megbocsátok. Nem is haragudtam rá, csak aggódtunk. Féltünk, hogy valami őrültséget teszel.

- De nem tettem. Itt vagyok, épségben és egy karcolás sincs rajtam.

- Éppen időben. Edward ugyanis nemsokára itt lesz- nézett rám komolyan.

- Kérlek, még nem akarom, hogy megtudják- néztem rájuk komolyan, mire mind a ketten bólintottak. Leültünk tv-t nézni és vártunk. Kb. egy fél óra elteltével halk puffanást hallottunk a szobámból. Gondoltam Edward az, ezért nagyon nem is foglalkoztam vele. Hiszen majd lejön hozzánk. Aztán a lépcső teteje megnyikordult. A lépcső felé kaptuk a fejünket és ott állt Edward. Ám a tekintete semmi jót nem ígért. 

Sziasztok!

Remélem tetszett a fejezet. Tudom, még nincs vasárnap, de már elkészültem a fejezettel és gondoltam már ma felrakom. Jövő héten vasárnap elmarad a friss, mert nyaralni megyek és nem tudom megírni a fejit. De ígérem, amint hazajövök, gőzerővel vetem bele magam a friss feji megírásába. Tehát két hét múlva jön a következő fejezet. 

Puszi mindenkinek: Rosalice 

13.fejezet Tragédia

Egy szülő elvesztését talán lehet balszerencsének tekinteni. Kettőt elveszteni viszont már gondatlanságnak tűnik. 

(Bella szemszöge)

Eleinte vámpírsebességgel futottam a házhoz, aztán lassítottam és végül emberi tempóban léptem be a házba. A nappaliban minden szem rám szegeződött, de egy valaki hiányzott. Apa nem volt ott. A nővérem Jacob mellett, míg a kislány a hatalmas indiánfiú ölében ült és már majdnem aludt. Körbenéztem mindenkin. Esme és a legtöbben megkönnyebbülten sóhajtottak fel és a tekintetük megértést tükrözött. Rosalie szintén megkönnyebbülten nézett rám és kissé aggódott is, de nem szólt egy szót sem. Végül Edwardra emeltem tekintetem és megkérdeztem, amire már azóta kíváncsi voltam, mióta beléptem a házba.

-Hol van apa?

- Kicsim… -kezdte Esme és odajött hozzám. Átölelte a vállam és a kanapé felé húzott. –Hogy érzed magad?

- Hol van? –kérdeztem figyelmen kívül hagyva kérdését.

- Elrohant. Szerintem sok volt neki ez a mai nap- szólalt meg Rose.

- És ti elengedtétek őt egyedül? Amikor tudjátok, hogy Victoria csak az alkalmat várja, hogy lecsapjon a családomra. Miért nem ment vele valaki?

- Bella, kérlek, nyugodj meg- kért Edward és átvette Esme helyét. Nem mondom, hogy nem esett jól a közelsége, de ebben a pillanatban nem tudtam nyugodt lenni. Hát nem értik, mekkora veszély fenyegeti a családomat? Valóban ennyire elvakítaná őket az irántam érzett féltésük? Hogy lehet, hogy nem veszik észre, nem én vagyok a fő célpont? Még csak nem is engem akar bántani Victoria. Edwardnak akar fájdalmat okozni.

- Nem tudok. És most nem is akarok- pattantam fel a helyemről.

- Bella, nyugi. Hallod? –kérdezte nővérem feszülten. A hangja egyáltalán nem a megszokott volt. Értette, miért vagyok kiborulva, mégis azt hajtogatja, nyugodjak meg.

- De…

- Azt mondtam nyugodj le- szólt rám parancsoló hangon. Soha nem beszélt még így velem. Soha nem parancsolt még rám. És nem is most fogja elkezdeni. Nekem ugyan nem parancsol senki. Még a nővérem sem. De mielőtt megszólalhattam volna, lágyabb hangon folytatta. –Különben is. Alice látta volna, ha apának valami baja esik. És a falkából is van mellette valaki.

- Ezt most te sem gondoltad végig. Hiszen ha a falkából van mellette valaki, akkor Alice nem láthatja apát. Ugyanis nem látja a farkasokat.

- De ma láttam őket- tiltakozott Alice.

- Mert hagyták, hogy láss. Nem ti mondtátok, hogy elterelő hadművelet volt? –kérdeztem. –Szándékosan hagyták, hogy lásd, mi történik a falkával. Azért, hogy odamenjetek. Te nem a farkasok jövőjét láttad, hanem a vámpírokét, amint a farkasokat támadják.

- Ez megmagyarázná a dolgokat. Én magam is meglepődtem rajta, hogy látom a falkát. De miért nem csak azt láttam, hogy eltűnik a jövőjük.

Ezen kicsit elgondolkodtam. Igaza lehet Alice-nek. Ha valóban ez a helyzet, amire én gondolok, akkor nem a harcot látta volna, hanem azt, hogy eltűnik a jövőjük. De akkor mi történt? Az elméletem nem jó. Mi lenne akkor erre a magyarázat? Hiszen… és ekkor beugrott.

-Irányítják a látomásaidat- suttogtam és Alice-ra néztem. –Nincs más magyarázat rá. A látomásaid nem megbízhatóak. Valaki azt akarta, hogy ezt lásd és elmenjetek a falkához. De nem számolt azzal, hogy te nem látod a farkasokat és azokat sem, akiknek a jövője összekötődik az övékkel. És itt a buktató. Azt látod, amit ők akarnak, hogy láss. És ha ez így van, akkor hatalmasabb a veszély, mint eddig gondoltuk. Azonnal haza kell mennem- pattantam fel a kanapéról. –Apa veszélyben lehet. Egyedül van. Menjünk már. Hajlandó hazavinni valaki vagy menjek gyalog? –kérdeztem egy oktávval magasabb hangon.

Edward volt az első, aki felébredt a döbbenetből. Felállt, majd megfogta a kezem és az ajtó felé húzott.

-Hihetetlenül vág az eszed- nézett rám és elmosolyodott, de a szemében semmi vidámság nem volt.  Sőt. Kétségbeesést láttam benne és egy kis büszkeséget is. Talán büszke volt rám, amiért rájöttem arra, amire ők nem? Mire megyek azzal a fene nagy okosságommal, ha nem tudok vele megmenteni senkit? Bár remélem tévedek, és apa otthon a tv előtt fog ülni és a meccset bámulja majd, mint általában.

- Gyertek utánunk ti is- szólt még vissza a családjának az ajtóból, majd a hátára kapott és rohanni kezdett. Mennyire szerettem volna mellette futni, megmutatni neki, hogy már nem az vagyok, aki voltam. Nem az a kislány, akit annak idején elhagyott. És nem csak a személyiségem változott. De ez most nem éppen a legalkalmasabb pillanat erre. Most apámra kell gondolnom, aztán majd jöhet Edward és a többiek. Jaj, istenem add, hogy ne legyen semmi baja.

Edward sebességével néhány perc múlva már a házunk előtt álltunk. Bentről nem hallottam semmit. Szó szerint semmit. Még szívverést sem. Tévedtem volna? Nem hazajött? Eljött volna utánam, hogy megkeressen?

Edward lesegített a hátáról és emberi tempóban futottam a házhoz. Az ajtó csak be volt csukva. Pedig emlékszem rá, hogy bezártam, mielőtt elmentünk. Edward a háta mögé tolt és előre ment. Kinyitotta az ajtót és lassan araszolt befelé. Ahol elhaladtunk felkapcsolta a villanyt, de ahogy a nappaliba léptünk szörnyű látvány tárult szemeim elé. Apám egy fotelban ült a szeme üveges volt. Hasonlított arra, mikor Alice-nek látomása van. De az övé mégis más volt. Nem volt benne élet. A szíve nem dobogott, nem vett levegőt. A nyakán félkör alakú seb volt, amit csakis egy vámpír okozhatott. Tehát apám gyilkosa egy vámpír. Egy nyomorult vérszívó. De ezért még megfizet. Apám már nem élt. A holtteste ült a fotelban. Amint tudatosult bennem, hogy elkéstünk, fájdalmamban felsikoltottam. Ész nélkül rohantam apám élettelen testéhez és szorosan magamhoz szorítva kezdtem el sírni. Az nem lehet, hogy elvesztettem őt. Őt nem. Az apámat nem veheti el tőlem a sors. Nem lehet hozzám ennyire kegyetlen.

-Bella… Bella… édesem. Kérlek, gyere. Gyere- próbált felemelni Edward, de engem nem érdekelt. Nem érdekelt semmi és senki. Ebben a pillanatban csak az apámra tudtam gondolni, senki másra. Most, hogy végre megtudta, mi vagyok és nem volt előtte titkom, pont most kellett elvesztenem őt. Miért? Miért őt vette el tőlem? Miért őket bántja, ha én kellek neki?

- Hagyj- löktem el magamtól a kezét. Apám teste pont olyan hideg és kemény volt, mint Edwardé vagy bármelyik Cullené. Ez is azt bizonyította, hogy elment. Itt hagyott örökre. Most, pont most, mikor végre annyira boldog volt. Hiszen itt volt vele mind a két lány és megtudta, hogy van egy unokája. Istenem, mit ártott ő neked? Miért akartad, hogy meghaljon?

- Miért? Miééért? –zokogtam föl. Két hideg kar ragadott meg a karomnál fogva és szakított el apámtól, majd a mellkasára vont. Edward volt az. Ködösen azt is érzékeltem, hogy valakik elviszik apám testét és hogy megérkeznek a többiek, de egyszerűen képtelen voltam rájuk figyelni. Szorosan öleltem magamhoz Edwardot és hangosan zokogtam. Ő a hátamat simogatta és várta, hogy megnyugodjak.

-Bella. Édes istenem. Én annyira sajnálom- kezdte Alice, de ez most egyáltalán nem érdekelt. –Annyira sajnálom, hogy nem láttam előre.

- Még mindig úgy gondolod, hogy nyugodtnak kéne lennem? És hol van a farkas, aki vigyázott apára? –kérdeztem nővéremre nézve. Hangom gúnyos volt, pedig nem akartam így beszélni vele. De képtelen voltam visszatartani. Egyszerűen nem tudom elfelejteni, hogy szabályosan rám parancsolt, holott éreztem, hogy baj van.

-Bella én…

- Ne. Ne mondj semmit. Egyáltalán nem érdekel a magyarázatod- keltem ki magamból, majd Edward mellkasába rejtettem az arcom és ordítani kezdtem. Ordítottam, ahogy a torkomon kifért. Edward átfogta a derekam és tovább simogatott.

- Ne őt okold- suttogta a fülembe. – Nem tehet semmiről.

- Tudom. Tudom, tudom- ismételtem. –Én vagyok a felelős. Egyedül én tehetek róla, hogy ő most halott. Ha én nem lennék, most is élne és boldog lenne. Mindenki meghal, akinek valami köze van hozzám. Mindenki miattam hal meg- kiáltottam és el akartam menni, de nem engedte. Karjai bilincsként tartottak fogva és vámpírerő ide vagy oda, nem tudom kiszakítani magam szorításából.

- Nem te vagy a felelős. Hallod?

- Nem. Ne mondd ezt. Csakis én vagyok a hibás. Veszélybe sodortam őt és el is veszítettem. Hát nem veszed észre? Körülöttem mindenki meghal. Mindenkit elvesztek, aki valaha fontos volt a számomra. Inkább ölne meg engem, minthogy a szeretteimet bántsa.

- Bella, kérlek…

- Mire? Mire kérsz engem Edward?

- Jasper, segíts- kérte testvérét, de nem engedtem. Nem akarok megnyugodni. Nem akarom, hogy elaltasson vagy lenyugtasson. Felhúztam a pajzsom és így tehetetlen volt. A képessége ott keringett a pajzsom körül, de nem hatolt át rajta.

- Nem tudok. Nem érzem őt- szólalt meg hirtelen Jasper.

- Majd én- mondta Carlisle és kihasználva, hogy nem látom őt, egy tűt nyomott a karomba. –Ettől megnyugszol egy kicsit és aludni fogsz. Sajnálom.

Éreztem a szer hatását. Egyre nyugodtabb és fáradtabb lettem. Még érzékeltem, ahogy Edward a karjaiba kap, de aztán semmi. Nem láttam, nem hallottam semmit. Csak a sötétség volt.

(Edward szemszöge)

Nem hiszem el, hogy ez történt. Nem tudom elhinni, hogy így kijátszott minket és képes volt megölni Charlie-t. Ráadásul úgy, hogy még csak észre sem vettük.

-Ne emészd magad. Nem te tehetsz róla- nyugtatta Jasper húgomat. Szegény Alice szörnyen érzi magát, amiért nem látta előre ezt a tragédiát.

- De. Hiszen mire jó a képességem, ha nem tudok megakadályozni egy ilyen tragédiát. Egy ember halálát. Igaza van Bellának. Mi tehetünk róla- suttogta. –Ha nem engedjük el egyedül, akkor még most is élne.

- Menjetek haza- mondtam nekik. A kanapén ültek, mindannyian. Esme, Carlisle, Emmett, Rosalie, Alice, Jasper, Alexa, Jacob és a kislány is. Bár ő már majdnem aludt.

- De fiam. Szükség lehet még ránk. Nem tudjuk, hogyan fog reagálni Bella, ha felébred- mondta Carlisle.

- Szerintem jobb, ha minél kevesebben vagyunk körülötte- suttogtam lehajtott fejjel.

- Igaza van Edwardnak- kelt fel a kanapéról Rosalie és maga után húzta a férjét is. –Különben is. Neki kell kezdenünk szervezni a temetést és beszélnünk kell a rendőrséggel is. Hiszen mi találtuk meg a holttestet. Ráadásul neked apa el is kéne intézned a boncolást. Mind tudjuk, hogy nem természetes volt a halála és az ilyen eseteket kivizsgálják. Jobb, ha te végzed el, mint valaki más. Te legalább tudod, mit nem oszthatsz meg a rendőrökkel.

Rosalie mindenkit meglepett. Soha nem gondoltam volna, hogy a rideg álca mögött egy ennyire érzékeny nő rejtőzik. A többiek igazat adtak Rosenak és bár nem szívesen, de hazamentek. Egyedül Jacob, Alexa és én maradtunk a házban a kislánnyal és a fent alvó Bellával.

-Felviszem Tinát- suttogta könnyeivel küszködve Alexa, majd Jacobtól átvéve a lányát felvitte az emeltre, hogy lefektesse.

- Hogy történhetett ez? –kérdezte Jacob és látszott rajta mennyire megviselte Charlie halála.

- Nem tudom. Elképzelni sem tudom, hogyan tudott így kijátszani bennünket. És a falka? Nem tud semmit?

- Amit azt illeti…

- Igen?

- A falkából nem volt senki Charlie mellett, miután hirtelen elrohant tőletek. Leah volt a soros, hogy vigyázzon Charlie-ra, de ő megsérült. És későn jutott Same-nek eszébe, hogy valakit a helyére küldjön.

- Ezt nem hiszem el.

- Pedig igaz. Fogalmam nincs, hogyan mondjam meg Bellának, hogy védtelenül hagytuk az apját, ráadásul egy ilyen támadás után- suttogta.

- Még ne szólj neki. Elég lesz feldolgoznia azt a tényt, hogy apa meghalt- mondta az emeletről lejövő Alexa. –Pontosan tudom, mit érez. Neki apa olyan volt, mint nekem anya. De Bellának mégis rosszabb. Hiszen én anyát egy baleset miatt veszítettem el és nem is láttam őt. Bella viszont egy bosszú miatt, ami nem is ellene irányul. Ráadásul a saját szemével látta a testét.

- Ne haragudj rá, amiért úgy viselkedett veled. Tudom, hogy nem gondolta komolyan- mondtam.

- Én is tudom. És egyáltalán nem haragszom rá. Éreznem kellett volna nekem is, hogy valami nincs rendben. De nem. És emellett még őt is csitítottam. Pedig hallgatnom kellett volna rá. Nem ok nélkül ideges. Nem borul ki anélkül, hogy ne lenne rá nyomós oka.

- Ne kezd te is, kérlek. Mindenki magát okolja, pedig itt az egyetlen bűnös én vagyok. Victoria engem akar és tudja, hogy Bella a legfontosabb számomra. Tudja, ha ő szenved, abba belepusztulok. Így akarja a tudtomra adni, hogy nem felejtette el, amit James-sel tettem. El akarja venni tőlem Bellát. Szemet szemért, társat társért alapon játszik.  

Jacob mondani akart valamit, de a telefon csörögni kezdett. Bella telefonja volt, ami a nappali padlóján hevert. Alexa odasétált és felvette a földről, majd a füléhez emelte.

-Hangosítsd ki, hogy mindenki hallja, bár nem fontos- hallottam meg Victoria hangját.

Vámpírsebességgel rohantam Alexához és elvettem tőle a telefont.

- Mit akarsz még? –sziszegtem

- Ahogy mondtad. Szemet szemért, társat társért- suttogta. –Hogy van a drága barátnőd? Csak nem kiborult? Üzenem neki, hogy nagyon ízletes volt a papájának a vére. Kár, hogy ő nem láthatta a saját szemével a halálát-nevetett.

- Hagyd békén Bellát és a családját is.

- Azt te csak szeretnéd. Nem nyugszom, amíg bosszút nem állok. De ne aggódj. Hamarosan vége és a kis barátnőd az apja mellett végzi. Oh… és üzenem neki, hogy megkaptam az üzenetét. Az apja halála válasz volt az ő üzenetére- mondta, majd letette a telefont. Mi? Milyen üzenet? Miről beszélt ez a nő?

- Jacob… te tudsz…

- Nem. Bella nekem nem szólt semmiféle üzenetről. Egyedül arról a telefonról tudok, amit már neked is elmondott. Hogy felhívta őt az a vörös. De semmi mást nem mondott Bella.

- És neked- fordultam a testvére felé.

- Nem. Nekem sem.

- Nincs más választásunk, mint megvárni, míg felébred és megkérdezni tőle- sóhajtottam.

Éppen leültem volna, mikor hangos sikítás hallatszott az emeletről, egyenesen Bella szobájából. Gondolkodás nélkül a szobájába rohantam, Jacobbal és Alexával a nyomomban, hogy megtudjam, mi váltotta ki ezt a szörnyű sikolyt kedvesemből.

12.fejezet Az üzenet

 A düh egy olyan érzés, amit azok éreznek, akiknek számít valami. 

 (Bella szemszöge)

-Mit láttál Alice? –kérdezte Esme csöndesen, de helyette Edward válaszolt.

-Victoria és néhány nomád megtámadta a farkasokat, akik a nővéredet védik.

- Azonnal oda kell mennünk. Segítenünk kell nekik- mondtam. Ebben a pillanatban nem érdekelt a titkom, nem érdekelt, hogy lebukhatok. A nővérem veszélyben van és a farkasok is. Segítenem kell nekik.

- Nem. Te nem mész sehova. Majd mi odamegyünk- fogta meg a karom Edward.

- De ő a nővérem. Az egyetlen testvérem és szüksége van rám. Miattam került veszélybe- pánikoltam. Ha nem indulok el időben, bárki megsérülhet. A nővérem vagy akár valamelyik falka tag.

- Azt mondtam itt maradsz. Maradj az apáddal és Tinával- nézett rám szigorúan. Láttam a tekintetében a féltést és egy kis dühöt is. Talán tényleg az lesz a legjobb, ha itt maradok.

- Nem. Nem jó. Hiszen a határon nem mehettek át- magyaráztam és éreztem, hogy ez nem elég jó indok arra, hogy elengedjen. Nem fog odaengedni. 

- Majd megoldjuk. Itt vannak a határ közelében. De mennünk kell. Esme, Rosalie, Alice maradjatok itthon Belláékkal.

- Nem- kiáltottam. Elég lesz Rosalie. Ti menjetek mindannyian. Menjetek már, mielőtt valakinek baja esik- kiáltottam, mire mindenki mozdult kivéve Edwardot.

- Rosalie nem lesz elég, ha idejönnek. Egyedül képtelen lesz megvédeni mindhármótokat- motyogta végig a szemembe nézve.

- De. Ki sem tesszük a lábunkat a házból és bezárkózunk- szólalt meg Rosalie, mielőtt bármit is mondhattam volna, aztán még gondolatban üzenhetett szerelmemnek valamit, ami végül meggyőzte őt. Edward bólintott, adott egy puszit, majd elhagyták a házat. Négyen maradtunk. Hirtelen nagyon csöndes lett a ház. Rosalie odament az egyik üvegfalhoz és megnyomott egy kapcsolót. Emlékszem, hogy Esme annak idején ugyan így zárta le a házat, mikor James elől bujkáltunk.

- Mit mondtál neki, amitől végül beleegyezett? –kérdeztem Rosalie-tól nyugodtan. Egyrészről féltem, hogy valakinek baja esik, másrészről viszont nyugodt voltam. Ha valamelyik idemerészkedik, azzal végzek. Így apámék nem kerülnek veszélybe.

- Csak annyit, hogy Phoenixben sem történt semmi komolyabb baj és nyugodtan rám bízhat mindent.

- Rosalie- szóltam rá, mikor nem akart a szemembe nézni.

- Megígértem neki, hogy ha támadnak, azonnal szólok neki és lezárom a házat. Akkor biztonságban lesztek. És hogy nem foglak kiengedni innen akkor sem, ha fenyegetőzöl vagy hisztizel. Sajnálom- nézett rám bűnbánóan.

- Nem szólhatsz nekik, ha bárki is idejön. Üzennem kell Victoriának. Ha még egyszer megtámadja a családom én magam megyek utána. Megkeresem és megölöm- szorítottam össze a fogam és kényszerítettem magam, hogy lenyugodjak. De ajkaim közül vészjósló morgás tört fel.

- Bella… nyugalom. Hallod? Nyugodj meg. Gondolj apádra. Ezzel csak megrémíted- kapta el a karom Rose és maga felé fordított.

Teljesen kiment a fejemből Charlie és Tina. Elfelejtettem, hogy itt vannak és végignézik a dührohamom. Apám felé fordítottam a fejem, aki aggódva és kissé rémülten nézett rám a háta mögé tolva a kislányt.

-Nem kell félned. Nem bántalak apa.

- Te is olyan vagy, mint ők? –kérdezte és szaggatottan vette a levegőt.

- Nem teljesen. Én félvér vagyok. Megharapott egy vámpír, mikor hazafelé tartottam a Lexivel közös utazásunkból. Átváltoztam, de csak félig. Hasonló szerzet lettem, mint Cullenék, de még mindig Bella vagyok, csak erősebb. Sokkal erősebb, mint évekkel ezelőtt. 

- Miért?

- Nem tudom. Ez lett belőlem, de ne félj. Eddig sem bántottalak és ezután sem foglak. A családomat nem tudnám bántani.

- És tudják? Mármint Ed…- nyelt egy nagyot és folytatta a kérdést. –Edward vagy a többiek?

- Nem. Egyedül Rosalie. Ezért kértem, hogy ő maradjon.

- És Jacob meg az alakváltók?

- Ők tudják és nehezen, de titokban tudják tartani Edward elől. És téged is erre kérnélek. Edward jelenlétében még csak ne is gondolj erre. 

- Miért? –értetlenkedett apa.

- Mert Edward gondolatolvasó és…

- Go… gondolatolvasó?

- Igen. Hallja a gondolataidat. Alice látja a jövőt és Jasper befolyásolja az érzelmeket. Vannak olyan vámpírok, akiknek megadatnak ilyen különleges képességek.

Ahogy láttam, teljesen lesokkoltam szegényt. A térdei felmondták a szolgálatot és majdnem összeesett. Még idejében kaptam el, mielőtt találkozott volna a padlóval. Rosalie Tinához szaladt és felkapta. Ijedten nézett körbe és szimatolt a levegőbe. Apámat felkaptam és elvittem a kanapéig, majd Rosalie példáját követve nagy levegőt vettem. Rögtön megértettem mitől lett ijedt és ideges Rose. Három vámpír van a környéken. Háromnak a szagát lehet érezni a ház körül. Még így is, hogy be vagyunk ide zárkózva. Koncentrálni kezdtem. Nem tudom honnan jött, egyszerűen csak éreztem, ezt kell tennem. Fogalmam nem volt mit csinálok. Behunytam a szemem és koncentráltam. 
A szemeim előtt megjelent három alak. Az arcukat nem láttam, háttal álltak nekem. 

-Be kell jutnunk. Victoria számít ránk.

- És hogyan gondoltad. Már próbáltunk betörni, de nem sikerült. 

- Ki kell csalogatnunk a vámpírt, aki bent van. Egy nem ellenfél nekünk. Miután végzünk a vámpírral, be tudunk jutni a házba. Rajta kívül még három gyönge ember van bent. Ők már nem okoznak gondot. És már vihetjük is az emberkét Victoriának. 

- Nagyon fog örülni neki.

- De még mennyire- mosolygott gonoszan az egyik, majd megindultak a ház felé.

Rosalie-ra néztem. Ő aggódva pillantott vissza rám és már előttem is állt.

- Jól érzed magad. 

- Azt hiszem a jövőt láttam.

- Hogyan?

- Nem tudom. De neked bent kell maradnod bármi is történjen, és nem hívhatod fel Edwardot. Ha idő előtt hazajönnek, akkor itt is harc lesz és valaki megsérül.

- Micsoda? –kérdezte és ekkor hallottuk a hatalmas puffanást. Ijedten kaptuk fejünket az ajtó felé. Hát itt vannak. Akkor most kell kimennem. Most, amíg nem számítanak rám. 

- Vigyázz rájuk és zárd le a házat miután kimentem. Engem akarnak és meg is kapnak. Csak nem úgy, ahogy ők gondolják. 

- De Bella…

- Csak tedd, amit kérek.

- Rendben.

- Akkor indulás. Nyisd ki és amint kimentem zárd vissza. Majd üzenek, ha én vagyok, és akkor beengedsz- mondtam neki. Ő a kapcsolóhoz szaladt. Amint szabad lett az út, kiléptem és azonnal megpillantottam a három vámpírt. Pontosan úgy, ahogy a látomásban, háttal álltak nekem és nem vettek észre. Azonban mikor megfordultak, meglepődtek. Ugyanis én álltam előttük.

- Hát ez meg mi? –kérdezte az egyik idióta.

- Gyanítom, hogy értem küldött benneteket Victoria.

- Itt valami nincs rendben. Túl könnyű ez az egész- szólalt meg a másik. Be volt rezelve. Ha nem lenne halálosan komoly a helyzet, talán még el is nevetem magam az arckifejezésén.

- Ne idétlenkedj. Egy vámpír van bent három emberrel. A többiek a farkasokkal harcolnak a csapatunk ellen- sziszegte a harmadik.

- Hé-hé fiúk. Nyugi van. Ti jöttetek ide. Mit akartok? Halljam- intettem nagylelkűen, mire az álluk a földet súrolta. Ásítottam egyet a hatás kedvéért, majd kérdőn néztem rájuk.

- Victoria téged akar. Vagy jössz velünk magadtól vagy végzünk a családoddal.

Bennem két perc alatt felment a pumpa. Hogy képzeli, hogy itt fenyegetőzik nekem ez az állat.

-Vegyél vissza, különben megjárod- fenyegettem, mire mindhárman elnevették magukat.

- Na, ideje indulni- szólt az egyik és mellém suhant. Elkapta a karom és húzott volna magával, de én kihúztam a kezem a szorításából és a háta mögé szorítottam a kezét. Két kezem bilincsként tartotta fogva őt, hiába próbált menekülni.

- Ne hülyülj már Josh. Hozd ide aztán menjünk- szólt rá amaz.

- Igen Josh- suttogtam a fülébe. –Indulj el.

- Mi vagy te? –kérdezte erőlködve és próbált kiszabadulni sikertelenül.

- A legrosszabb rémálmod- suttogtam és egy gyors mozdulattal letéptem a fejét. –Ki a következő? –kiáltottam, mire mind a kettő felém indult. Egy laza mozdulattal végeztem a másodikkal is. Nem volt nehéz ellenfél egyikük sem. Mind a hárman a képességeikre hagyatkoztak. Meglátszik, hogy nem tanították meg őket harcolni. Nem mintha engem tanítottak volna, de ezek még nálam is szerencsétlenebbek voltak. Végül a harmadikat is elkaptam és a nyakánál fogva egy fának szorítottam. 

-Üzenem Victoriának, hogy hagyja békén a családomat. Ha engem akar, megkap, de őket hagyja ki a kis játékából. Ők csak emberek. Ha engem akar, tudja hol talál meg, de még egy ilyen próbálkozás a családom ellen és megkeresem. Megkínzom és ő maga fog könyörögni nekem a halálért- sziszegtem és elengedtem a vámpírt. Amint a lába földet ért, már rohant is. A két vámpír darabjait messzebbre vittem és elégettem, aztán visszarohantam a házba. Még nem értek vissza a többiek, ezért elkiáltottam magam. 

-Rosalie, beengednél? –kérdeztem mosolyogva, mire pár pillanat múlva már bent is voltam a házban.

- Na, mi történt? –kérdezte és a kislány még mindig a karjaiban volt. Apám a kanapén ült, de ahogy beléptem, megkönnyebbülten fújta ki a bent tartott levegőt. 

- Üzenetet küldtem Victoriának. Hárman voltak. Az egyiket elengedtem, a másik kettő meg már nem rontja tovább a levegőt- sóhajtottam és levetettem magam a kanapéra apa mellé. –Sajnálom, hogy ez ennyire megijeszt téged. De ebben a világban ha nem ölsz, téged ölnek.

- Nem, nem. Csak…

- Csak?

- Belegondoltál abba, hogy akiket meg… megölsz, azok is egyszer emberek voltak? Olyan emberek, mint te.

- Tudom. És én is az lennék még, ha akkor nem változtatnak át. Nem bántok embereket apu. Én is csak állatok vérét iszom, ahogy Cullenék.

- És mégis mióta? Mármint mióta vagy ilyen?

- Emlékszel, mikor hazaértem az utazásból? –Ő bólintott én pedig folytattam. –Az előtt három nappal változtattak át. És mivel nem változtam át csak félig, ezért meg akart ölni a vámpír. Én pedig csak védekeztem. Hazamentem úgy, hogy bánthattalak volna.

- De nem tetted.

- Nem. Mert képtelen lennék rá.

- És mikor… mikor jársz… va…

- Vadászni? –kérdeztem mosolyogva, hogy ezt az egyszerű szót milyen nehezére esik kimondani.

- Amikor szükséges. Már lassan itt lenne az ideje. De ha nem megyek, azzal sincs gond, mert otthon vannak tartalékok.

- Úgy érted ál…

- Nem- nevettem fel hangosan és ezúttal Rosalie is velem nevetett.

- Mi olyan nevetséges?

- Lexi is pont ezt kérdezte- nevettem még mindig. –És az az arc, amit mindketten vágtatok.

- Bella- szakított félbe Rosalie komolyan, miközben a hasam fogtam a nevetéstől. – Hamarosan hazaérnek a többiek. És idejön a falka egy része is.

Valahogy már nem volt kedvem nevetni. Már nem lesz elég időm elzárni apám gondolatait. Mit tegyek, mit tegyek? –töprengtem. A pajzsom. Azonnal apám köré vontam. Így kissé feltűnő lesz, de legalább Edward nem fog tudni semmit.

Mire befejeztem a mondatot, Rosalie beengedte a többieket és én azonnal Edward óvó karjai közt találtam magam. Szorosan ölelt magához és én újra nyugodt voltam.

- Hogy sikerült? –kérdeztem, miközben végignéztem a többieken. 

- Elterelés volt- suttogta Edward. –Téged akartak.

- Tudom. Itt voltak. Hárman- Edward szúrósan nézett Rosalie-ra, ezért gyorsan magyarázni kezdett. – Én mondtam neki, hogy felesleges felhívnia téged, mivel nem tudtak bejönni a házba és mi sem mentünk ki, elmentek. Bár szerintem még visszajönnek.

- Úgy volt, hogy hívsz- Edward még mindig Rosalie-t mustrálta. Én két tenyerem közé fogtam szerelmem arcát és magam felé fordítottam.

- Én kértem, hogy ne tegye. Mondom, hogy elmentek és nem lett semmi bajunk. Ki se tettük a lábunkat a házból- nem akartam neki hazudni, de nem tehettem mást. Muszáj volt hazudnom, ha azt akartam, hogy megnyugodjon.

Lexit kerestem a tekintetemmel és meg is találtam apu mellett és kezében már ott volt a kislány. Odamentem hozzá és átöleltem.

-Ugye nem esett bajod?

- Nem. Ne aggódj. Jake és a többiek nagyon vigyáztak rám, hogy még véletlenül se kerülhessenek a közelembe.

- Ne csinálj többet ilyet. Nagyon megijedtem.

- Nem volt szándékos, de legközelebb megpróbálom elkerülni az ilyen eseteket. Alice mondta, hogy te akartál értem jönni- nézett rám komolyan. Egyből tudtam mi jár a fejében. 

- Megtettem volna- válaszoltam ki nem mondott kérdésére. –Érted mentem volna, ha Edwardék nem beszélnek le róla. De ha nagy veszélyben lennél kérés nélkül mennék érted. Ilyet többet nem engedek meg Victoriának. Ha engem akar, hát megkap.

- Nem- tiltakozott Edward. Pedig ha tudná, hogy nagy valószínűséggel Victoria járna rosszabbul nem én… De nem mondhatom el neki. Még nem. Még nem vagyok felkészülve rá, hogy elhagyjon. Pedig ha megtudja milyen szörnyeteg lett belőlem, akkor ez vár rám. A magány és a szenvedés. Újabb gyötrelmes időszak Edward nélkül. A szívem nélkül. –Nem fogom hagyni, hogy bármi bajod essen. A közeledbe sem fog férkőzni.

- Hát akkor? Várjam meg a következő támadást és az azutánit meg az azutánit? –kérdeztem dühösen. –Egész életemben rettegjek attól, hogy egy őrült vámpír engem akar, és bármelyik pillanatban megölheti valamelyik családtagom? És ha akkor támad, amikor nem vagytok ott? Nem lehettek egy egész életen át a családom mellett. 

- Nem is kell. Csak amíg el nem kapjuk.

- És ha nem sikerül? Mindig azon aggódjak, hogy kinek mikor esik bántódása miattam? És most nem csak Charlie-ékra gondolok. Hanem rátok. Rátok és a falkára. Ti is fontosak vagytok nekem.  

- El fogjuk kapni. Újabb szerződést kötöttünk a falkával. 

- Milyen szerződést?

- Amíg el nem kapjuk, átjárhatunk egymás területére, de csakis akkor, ha feltétlenül szükséges- magyarázta Jacob.

- Márpedig én nem fogom ölbe tett kézzel várni, hogy elkapjátok. Amint lehetőségem nyílik rá, én magam végzek vele- sziszegtem dühösen, majd kirohantam a házból. Nem vagyok képes türtőztetni magam. Nem tudok nyugodt lenni, miközben egy bosszúszomjas vámpír azt lesi mikor árthat a családomnak. Nem értem mit nem lehet felfogni ezen? Úgy viselkednek velem, mint egy kislánnyal. Talán éppen itt az ideje elmondanom nekik az igazat. Nem akarom őket elveszíteni, de azt sem tudom tovább elviselni, hogy úgy bánjanak velem, mint egy gyerekkel.

Mikor ezt eldöntöttem visszaindultam a házhoz nem is sejtve, hogy mik várnak még rám.

11. fejezet Az igazság

(Bella szemszöge)

-Én…

Most már nem hazudhatok neki tovább. Itt az ideje, hogy megtudjon mindent. Mindent, amit tudnia kell. Talán így könnyebb lesz rávennem, hogy vigyázzon magára. Így elmondhatom neki az igazat Victoriával kapcsolatban. Nem kell többet hazudnom neki. Ez a legjobb, amit tehetek.

Mély levegőt vettem, majd beszélni kezdtem.

-Amit az előbb hallottál az az igazság. Valóban léteznek vámpírok és alakváltók- hátranéztem a két fiúra. Edward mellém lépett és átkarolta a derekam, míg Jacob mellé odasétált nővérem a kis Tinával. –Apa. Kérlek, ne ijedj meg. Mindent elmagyarázok szépen lassan. De hidd el, nem vagy veszélyben.

- Bella… talán nem kellene… - kezdte Edward, de egy pillantással beléfojtottam a szót. Eldöntöttem, hogy beavatom apát a részletekbe és ettől sem ő sem senki más nem tud eltántorítani.

- Meg kell tudnia. Veszélyben van és csakis miattam. Nem hagyhatom, hogy teljes tudatlanságban éljen. Bármikor megtámadhatják. Azt pedig soha nem bocsátanám meg magamnak.

- Miről beszéltek. Mi ez az egész? –kérdezte Charlie még mindig a lépcső tetején állva.

- Apu. Tudnod kell, hogy Edward… vámpír és Jacob… alakváltó.

- Micsoda? –kiáltotta Charlie és közben hátrálni kezdett.

- Figyelj apu, nem bántanak. Egyikőjük sem. Ők csak megvédenek minket- kezdtem gyorsan magyarázni.

- Mégis mitől? Ráadásul egy vámpír? Hát nem vagy te normális. Hogyan védene meg egy vámpír mikor csak…

- Nem Charlie- szólalt meg Edward. –Nem ölök embert. Sem én, sem a családom. Állatokkal táplálkozunk. Nem bántjuk az embereket- magyarázta szerelmem és szorosan magához húzott.

- Ez igaz Charlie. Nem kedvelem a vérszívókat, de el kell ismernem, hogy ők valóban rendesek- fintorgott Jacob, amin jót mosolyogtam. Aztán mikor megláttam apám arcát, rögtön nem találtam viccesnek. Charlie rezzenéstelen arccal nézett minket, de a szemében láttam a félelmet és, hogy elítéli őket azért, amik. Pedig ők nem tehetnek róla. Nem ők választották ezt az életet. Egyikőjüknek sem volt választási lehetősége. Viszont az előítéletei miatt nem tudom elmagyarázni neki. Ha azt akarom, hogy ne féljen tőlük és megbízzon bennük, akkor el kell árulnom neki, hogy én mi vagyok. Viszont ezt nem tehetem meg addig, amíg Edward itt van. De elküldeni sem akarom. Úgy érzem, biztonságban vagyok, amíg velem van, és ilyenkor nem idegesít Victoria sem. Képes elérni csupán a jelenlétével, hogy elfelejtsek mindent, ami aggaszt, és ami miatt feszült vagyok. Nem akarom elengedni magam mellől.

-Apa- szólította meg Lexi. –Hidd el, hogy tudom, mit érzel most. Biztos sok lehet ez neked. Először Tina, most pedig ez. De biztos lehetsz benne, hogy Bella igazat mondd. Ők nem bántanak senkit. Főleg nem az embereket. Tudom, mit érzel most. Nemrég még én is frászt kaptam volna ettől, de végig hallgattam Bellát és megértettem mindent. Hallgasd meg őt és máshogy látod majd a dolgokat.

- Mégis mióta tudjátok ezt? És miért nem szóltatok? –kérdezte vádlón apa.

- Az után tudtam meg, hogy először találkoztam Jacobbal. Az erdőben sétáltunk Bellával és hatalmas farkasok léptek ki az erdőből, ők pedig megmentettek minket. Utána Bella meggyőzött róla, hogy ők nem bántanak és Jacob hazakísért minket. Beszélgettünk, végighallgattam és megértettem mindent. Egyáltalán nem bántanak senkit- mosolyodott el nővérem és Jacobhoz bújt. Tina értetlenül figyelte a történéseket. De biztos vagyok benne, hogy Lexi majd elmagyarázza neki úgy, hogy meg is értsen mindent.

- És te? –kérdezte apa és egy lépést tett felém.

- Miután Edward megjelent a családjával, a srácokkal lementünk LaPushba. Utána kicsit kutattam és… Szóval, amikor összejöttem Edwarddal, már tudtam, hogy micsoda.

- És miért nem szóltál? –kérdezte és már egyáltalán nem törődött vele, ki van a házban. Lebotorkált a lépcsőn és levetette magát a kanapéra. A kezébe temette az arcát és fel sem nézett. Szörnyű volt így látni. Magát hibáztatja, amiért nem vett észre semmit. Pedig nincs igaza. Legszívesebben odamentem volna hozzá, de féltem, hogy megijedne tőlem. Vagy ami még rosszabb. Elítélne azért, amiért nem szóltam neki. –Az én dolgom lett volna megvédeni téged. Tudnom kellett volna, mi történik körülötted.

- Nem tudtál volna. Hidd el apu. –Nem bírtam tovább nézni a gyötrődését. Ő mindig mellettem volt. Mindig erősnek láttam. Sose mutatta magát gyengének, de most láttam rajta, hogy képtelen az érzésein uralkodni. Kibontakoztam szerelmem öleléséből és apa mellé sétáltam. Leültem mellé és átfogtam a vállát. –Edward és a családja nem veszélyesek. Nem ölnek embereket azért, hogy a szomjukat oltsák. Állatok vérével táplálkoznak, hogy emberek között élhessenek.

Apa felemelte a fejét és Edwardra nézett. Ő megerősítésként bólintott és folytatta a mesélést helyettem.

-Mi ugyan nem ölünk, de rengetek vámpír igen. A legtöbbjük nomád életmódot folytat. Egyik helyről a másikra vándorolnak, és ők emberekkel táplálkoznak. Ilyen volt James és Laurent. James egy nyomkövető volt. Akkor kezdett el vadászni Bellára, mikor eljött velünk baseballozni.

- Azért akartál elmenni innen. Azért akartál anyádhoz menni és nem azért, mert féltél az Edward iránti érzéseidtől- emelte rám a tekintetét apa és láttam, hogy végre felfogta mi folyik körülötte.

- Igen. Laurent pedig egy másik nomád volt, de őt Jacob és a falka intézte el. Meg akart ölni. Most pedig itt van Victoria- sóhajtottam.

- Az meg ki?

- James társa. Bosszút esküdött és most itt van. Végezni akar velem, hogy bosszút álljon Edwardon.

- De vigyázunk rátok- mondta egyszerre a két fiú.

- Igen tudom. Az az ember, aki hazahozott tegnap, egy nomád volt. Victoria bízta meg és üzenetet küldött vele- csúszott ki a számon. Lehajtottam a fejem. Ebből még baj lesz.

- Micsoda? – kérdezte Jacob döbbenten.

- Milyen üzenetet? –fordított maga felé Edward.

Miért kell jártatnom azt a nagy számat. Nem tudom befogni idejében. Ilyet is csak én tudok. Csak én vagyok képes lebuktatni magam. De ha már ilyen idióta vagyok, talán jobb lenne, ha a telefonról is szólnék nekik.

-Azt üzente: „A játék elkezdődött!” Mikor Jacobbal beszéltél, előtte hívott fel arra számítva, hogy megrémít. Figyel. Mindig tudja mikor, hol vagy éppen kivel vagyok. Minden lépésemről tud.

- Ez nem mehet így tovább. Tennünk kell valamit. Alice nem látott semmit. Egyáltalán nem látja, hiába keresi. Mintha tudná, hogyan rejtse el magát.

- Mit tehetünk? –kérdezte Jacob és teljes testével Edward felé fordult és néma társalgásba kezdtek. Vagyis félig néma. Jacob gondolatban beszélt hozzá, Edward pedig hangosan válaszolt neki olyan gyorsan, hogy ha nem lenne vámpírhallásom, garantáltan nem hallottam volna belőle semmit. Pont olyan értetlenül néztem volna, mint a nővérem és az apám.

- Majd később elmagyarázom- mosolyogtam rá. Meglehetősen jól kezelte ezt a helyzetet. Az elején még teljesen zavart volt és félt, de látszik rajta, hogy most már nyugodtabb. Megértette, hogy nem fogja őt bántani senki és nem veszélyesek. Ez már haladás.

- Jól van- bólintott Edward. Kérdőn néztem rá, de csak megrázta a fejét. –Mehetünk?

- Hová is? –kérdeztem értetlenül.

- Hát hozzánk. Rose és Esme már alig várják, hogy lássák Tinát- magyarázta szerelmem és apám rögtön felpattant a helyéről.

- Micsoda? Oda akarod vinni a kislányt? Abba a házba.

- Igen. Gyere te is. Jacob leviszi LaPushba Lexit. Billyvel úgy is sokszor találkozol. Gyere velünk. Ígérem, vigyázok rád- nevettem el magam, mikor megláttam rémült arcát.

- Mert te aztán sokat tudsz tenni egy rakás vámpírral.

- Hát, mivel Edward szeret, így nem okozna nekem fájdalmat és Esme meg Carlisle sem hagynák, hogy bajod essen. Gyere- nyújtottam felé a kezem. Lexire néztem és ő is pont engem nézett. Elmosolyodtam. Ő pontosan tudja, hogy ha kell, akkor hét vámpírral szemben is meg tudnám védeni őket. Nem okozna gondot. Még akkor sem, ha úgy szeretem őket, mint a családomat.

- Menj nyugodtan Charlie- bólintott Jake. Apám ránézett és láttam a szemében, hogy kérdezne valamit. Odasúgtam neki, hogy Kérdezz nyugodtan. Ő pedig mély levegőt vett és Jacob felé fordult.

-Billy is tud erről?

- Persze. Az ő apja is átváltozott. De ő kimaradt.

- És sokan vagytok? –kérdezte.

- Hát egy jó páran. Főleg most. Nézd- mutatott ki az ablakon Jake. Elmotyogott egy „Gyere közelebb Seth-et” közben Charlie-t az ablak elé állította. Ekkor kilépett az erdő szélére egy hatalmas szürke színű farkas. Apa hátrált két lépést és a farkas eltűnt. Jacob vigyorogva fordult Charlie felé.

-Ő Seth Clearwater volt. Harry fia. A falkából ketten vigyáznak rátok minden nap. Az egyik én vagyok a másik pedig ma Seth. Még csak 15 éves, de nem lehet otthon tartani.

- Elképesztő. Ő lenne az a kisfiú, aki nemrég vesztette el az apját?

- Igen. De ne aggódj. Csak az erdőben marad.

- Mindig van itt valaki?

- Igen- feleltem gyorsan. –De menjünk. Esme és Rosalie már várnak bennünket. Igaz? –kérdeztem Edward felé fordulva. Ő bólintott. –Gyere Tina. Meglátogatjuk Rosalie-t. Jó?

- Menjünk- kiáltotta mosolyogva és mellém szaladt. Megfogta a kezem és várakozva nézett rám.

- Majd estefelé jövünk. Érezzétek jól magatokat- intettem a nővéremék felé, majd kézen fogtam apát és Tinával az ajtó felé indultam. Edward némán követett minket. Beszálltunk az ezüst Volvóba. Apa és Tina hátra, én pedig Edward mellé. Összekulcsolta az ujjainkat, rám mosolygott és indította is az autót. Egész úton csendben voltunk. Senki nem szólt egy szót sem. Befordultunk a bekötőútra és pár perc múlva már a hatalmas ház előtt álltunk. Mindannyian kiszálltunk az autóból, megfogtam Edward kezét és apa meg Tina után indultunk. Az ajtó kinyílt és kilépett rajta Esme és Carlisle. Mögöttük pedig a többiek. Alice, Rosalie, Jasper és Emmett. Amint Rosalie megpillantotta Tinát, azonnal oda szaladt és felkapva őt megpörgette a levegőben.

-Örülök, hogy itt vagy Charlie- nyújtott kezet Carlisle.

- Igazából Bella érdeme. Meg akar győzni róla, hogy nem vagytok…

- Hogy nem vagytok veszélyesek. Meghallotta, hogy mit mondtam és el kellett mondanunk az igazat. Szóval most úgymond, ismerkedik a helyzettel- mosolyodtam el. Megöleltem Esme-t és Carlisle-t, ahogy eléjük értem. Amint elengedtek, már Alice a nyakamba vetette magát.

- Mióta hazajöttetek, még nem is láttalak. Annyira hiányoztál.

- Bocsi. Te is nekem, de így megfojtasz. Kicsit óvatosabban- nevettem. Lazított a szorításán, majd szép lassan elengedett. Jasper rám mosolygott. Nála már ez is haladás. Emmett volt a következő. Felkapott és megpörgetett a levegőben pont úgy, mint néhány perce Rosalie Tinát. Majd Rose jött elém karján a kis Tinával és rám mosolygott.

- Azt hittem már nem is jöttök. Mi tartott ilyen sokáig? –kérdezte és átölelt, majd adott egy puszit. Azt hiszem ez volt az a pillanat, amikor mindenki meglepődött. Még soha nem látták ennyire kedvesnek Rosalie-t velem szemben. De nem tudhatják mitől változott meg ennyire. Nem is sejthetik, hogy van egy titkom, amit Rosalie tud és segít elhallgatni a többiek elől. Most már nem csak az én titkom, hanem az övé is. Úgy érzem, a Floridai út alatt jobban megismertük egymást és mondhatom, hogy barátok lettünk. Még ha nem is a legjobbak.

- De itt vagyunk. Azt hiszem nem ártana bemutatni őt a családnak. Még nem találkoztak.

- Igazad van- mosolygott, majd a családja felé fordult. –Ő itt Tina. A kislány, akiről eddig beszéltem. Tina, ők a családom. A szüleim Esme és Carlisle, és a testvéreim Alice, Jasper és Edwardot már ismered. Ez a nagy maci pedig a barátom Emmett.

-Maci. Ez tetszik. Tényleg hasonlítasz a nagy macikra- mosolygott a kislány. Emmett átvette a feleségétől és feldobta a levegőbe. Persze apán kívül senki nem rémült meg. Mindenki tudta, hogy elkapja. Nem hagyná, hogy baja essen a kislánynak.

- Neked megengedem, hogy Macinak szólíts. De csakis neked- vigyorgott.

- Nagy maci- kiáltottam, mikor be akartak menni a házba. Emmett megfordult és durcás képpel nézett rám.

- Hogy mondtad?

- Maci, maci- ismételtem és Edward háta mögé bújtam nevetve. Oldalra néztem, de apám már el is tűnt Esme-val és Carlisle-val. Alice és Jasper mosolyogva figyeltek minket. Ahogy visszanéztem Emmett felé, akkor vettem észre, hogy már nincs ott. A helyén Rosalie állt karjában a kis Tinával. A kislány nevetve mutogatott mögém. Megfordultam és megijedtem. Emmett mögöttem állt és vigyorogva kérdezte.

- Hé, öcsi. Szükséged van még a barátnődre?

Hátráltam, vagyis hátráltam volna, de beleütköztem valami keménybe. Edward mögöttem állt és a világ minden kincséért sem ment volna arrébb. Körém fonta karjait és önfeledten magához szorított.

-Neked szükséged van még a feleségedre? –kérdezte mosolyogva Edward. Tudtam, hogy csak játszanak, ezért nem is ijedtem meg. Ilyet a nagy melák bátyám sose kérdezne komolyan. Ráadásul Alice sem mosolyogva figyelne minket.

- Naná.

- Akkor ez a válasz a te kérdésedre is- nyújtottam rá a nyelvem.

- Pimasz vagy. Tudod, hogy megvédenek- mosolygott Em.

- Nem vagyok pimasz. Na jó. Talán egy kicsit.  

- Mennyire várom már, hogy te is olyan legyél, mint mi. Akkor majd nem kell visszafognom magam.

Edward felmordult erre a mondatára, de Emmett elengedte a füle mellett és vigyorogva elsétált mellettünk egyenesen a felesége elé. Átfogta Rose derekát és megindultak befelé. Mielőtt eltűntek volna, még visszafordult és rám nyújtotta a nyelvét.

Edwardra néztem, aki mosolyogva figyelt minket, de mikor észrevette, hogy őt nézem, rám kapta tekintetét. Derekamra csúsztatta karját és úgy húzott magához közelebb, majd gyengéden megcsókolt. Levegő után kapkodva szakadtunk el egymástól és mikor lenyugodtunk, csak akkor tűnt fel, hogy Jasper óvatosan rázogatja Alicet, miközben barátnőm a jövőt fürkészi. Odaszaladtam Alice mellé és én is szólongatni kezdtem, de nem reagált semmire. Az egész család megjelent az ajtó előtt és apám is ott volt. Értetlenül néztük Alicet, aki pár perc múlva visszatért közénk. A tekintete aggodalmas volt és félelem csillogott benne. Soha nem láttam még így. Ilyen védtelennek szegény.

-Mit láttál Alice? –kérdezte Esme csöndesen, de helyette Edward válaszolt.