18.fejezet Pokoli szenvedés

(Rosalie szemszöge)

Minden olyan gyorsan történt. Fogalmam sem volt róla, mi történt? Miért borult ki ennyire Bella? Hiszen szereti a bátyámat. De akkor miért mondta neki azokat, amiket? Mi az, hogy felejtsük el? Mi a jó ég történt köztük, amitől ennyire kiakadt Bella? Szörnyű állapotban volt.

Engem pedig annyira letaglózott ez az egész, hogy pár percig megszólalni sem tudtam. Aztán megtaláltam a hangom és végül feltettem azt a kérdést, ami mindenkit érdekelt.

-Mégis mi folyik itt?

Senki nem válaszolt. Sem Edward, sem Alice. Mert abból, ahogy Bella vele viselkedett, jól kivehető volt, hogy Alice mindenről tud. Az idegeim a plafont csapkodták, mikor hosszú percekig nem szólalt meg senki. Aztán újra feltettem a kérdést, már cseppet sem nyugodt állapotban.

-MI A FÉSZKES FENE TÖRTÉNT ITT? VÁLASZOLNA NEKEM VALAKI? –kiabáltam. Úgy tűnt, ez hatott, mert Alice rám emelte szomorú tekintetét és kibújt férje vigasztaló ölelése alól, majd Edwardhoz fordult szikrázó tekintettel.

- Én mondtam. Megmondtam, hogy baj lesz belőle, de te nem hallgattál rám. Nem hittél nekem. Most az egész családot gyűlöli, nem csak téged. Ezért pedig kizárólag te vagy a felelős.

- Szerelmem, kérlek, csillapodj- szorította magához Jasper Alice-t, aki ettől a mozdulattól mintha kissé nyugodtabb lett volna, de nem sokkal.

- Mondd el nekik- sziszegte Alice egyenesen Edwardnak, nem törődve Jasper nyugtató szavaival. –Gyerünk, mondd el nekik, miért szakított veled Bella. Mondd el nekik, miért fog örökre eltűnni az életünkből. Hogy miért kell ezen túl nélküle élnünk. Mondd el nekik, mert ha én teszem, még a fejedet is letépem- morogta Alice. Még sosem láttam ennyire dühösnek. Pláne nem úgy, hogy Edward húzta ki nála a gyufát. Mindenki tudja, hogy Alice-nek Edward a kedvenc testvére. Most mégis képes lenne őt megölni.

- Edward, fiam- lépett mellé Carlisle és kezét Edward vállára helyezte. –Mi történt? Szeretnénk tudni, miért ilyen mérges a húgod?

- Scarlett… Scarlett és én néhány napja összejöttünk. És Bella ránk nyitott…

- Tessék? –kérdezte mindenki, rajtam kívül. - Edward, mondd, hogy ez nem igaz- kérte őt Esme.

- Nem mondhatom, mert igaz.

- Ezt nem tudom elhinni. Ez… nem… ez csak valami rossz vicc. Ez nem lehet igaz- ráztam meg a fejem. –Te szereted őt. Nem tehetted ezt vele.

- Sajnálom… én…- hajtotta le a fejét és kezdett volna magyarázkodni, de ekkor megjelent mellette Scarlett.

- Nem az ő hibája. Mi…

- Te csak fogd be a szádat. Téged nem kérdezett senki- morogtam rá. –Azt sem tudom miért vagy még itt. Nem szégyelled magad? Még van képed itt játszani a jó kislányt? A bűnbánó szegény szerencsétlent, aki védi a másik szemétládát?

- Rose- szólalt meg Edward és rám emelte tekintetét.

- Nincs semmi Rose. Igazam van. Te egy utolsó szemétláda vagy. Egy rohadék. A melletted álló szőkeség pedig egy nagy ribanc.

- Nem ő tehet róla- sziszegte Edward mérgesen és felém indult, de Scarlett elkapta a karját.

- Szóval még véded is. Hát ez nagyszerű- csaptam össze idegesen a kezem. –Képes lennél megtámadni azért, mert kimondom, amit gondolok? Csak rajta. Tegyél velem, amit csak akarsz, de te akkor is csak egy szerencsétlen nyomorult leszel. Felfordul tőled a gyomrom- fintorogtam és elfordultam tőle. Egyenesen Alice szemébe néztem, aki még mindig feszülten figyelte Edwardot. De mikor észrevette, hogy őt nézem, rám kapta tekintetét és szomorúan nézett rám.

-Te pedig ugyan olyan bűnös vagy, mint ő. Te is elárultad Bellát. Annyi lett volna a minimum, hogy elmondod neki az igazat még akkor is, ha nem akarod elveszíteni. El kellett volna kerülnöd ezt az egészet. Csalódtam benned. Azt hittem őszinte vagy mindenkihez és rá kellett jönnöm, te sem vagy különb Edwardnál. Ezért jöttök ki olyan jól egymással. Mert mind a ketten önző szemetek vagytok. Innentől kezdve nekem egyetlen testvérem van. Egyedül Jasper. Rajta kívül nincs több. Nem akarom, hogy bármi közöm legyen ilyen vámpírokhoz- morogtam és elindultam a garázsba, de az ajtó előtt még visszafordultam. –Egyet jól jegyezzetek meg. Ha Bellának bármi baja esik miattatok, én soha nem bocsátom meg nektek.

Majd megfordultam és a kocsimhoz mentem. Hangosan becsaptam az ajtót és már indítottam is. Meg kell találnom Bellát. Nem hagyhatom magára. ki tudja milyen hülyeséget csinálna.

Elképzelni sem tudom mit érezhetett Bella, mikor látta élete szerelmét egy másik nővel. Édes istenem, miért bünteted őt? Őt, aki mindig mindenkinek feltétel nélkül segít. Hiszen olyan jó. Nincs nála tisztább lelkű ember a földön. És mégis annyit szenved.

Rosalie- Hallottam meg a nevemet. Olyan volt, mintha Bella szólítana meg gondolatban. Hangja kétségbeesett volt és elgyötört. A szívem ugyan nem dobogott, de ezt a hangot hallva összeszorult a fájdalomtól. Érzem, hogy történt valami. Valami, ami mindent megváltoztat. Valami rossz, ami Bellával kapcsolatos.

Tövig nyomtam a gázpedált, így próbáltam gyorsabb tempóra bírni az autómat, de az ő sebessége is véges. Siettem, hogy minél hamarabb a Swan házhoz érjek. Nem érdekeltek a dudáló autók, sem az, hogy megláthat egy rendőr. Egyetlen dolog érdekelt most csak. Hogy megtaláljam Bellát és megbizonyosodjam róla, hogy nem esett semmi baja.

(Esme szemszöge)

Nem tudom elhinni, hogy Edward ezt tette a kicsi Bellával. Hogyan volt képes? Nem tudom elhinni. Hiszen annyit szenvedett, mikor elhagyta. És olyan boldog volt, mikor megbocsátott neki. De akkor miért tette ezt vele?

Rosalie érzéseit teljes mértékben megértem. Hiszen Bellára úgy tekintett, mintha a húga lenne. Végre ő is elfogadta és belátta, hogy Bella a családunk tagja. Erre ez történik.

-Te… Egyedül te vagy mindenért a felelős- kiabált Alice és kiszabadult Jasper karjai közül. Egyenesen Edwardnak rontott és olyan pofont kevert le neki, amitől Edward kirepült az üvegfalon. Majd utána rohant és az erdőben folytatták a harcot. Gyorsan utánuk rohantunk és Emmett meg Jasper éppen időben kapták el Alice-t, mielőtt valami butaságot csinált volna. Rossz volt látnom, hogy a gyerekeim egymás ellen fordulnak. Nem akarom én ezt látni. Nem akarom, hogy gyűlöljék egymást.

-Alice- kiáltottam rá lányomra és elé szaladtam.

- Engedjetek el. Meg akarom ölni. Végezni akarok vele. Azt akarom, hogy szenvedjen. Szenvedjen, ahogy Bella szenvedett. Miattad gyűlölnek engem is. Mind a ketten Rosalie és Bella is. Elveszítettem a testvéreimet azért, mert miattad tartottam a hátam. Egy rohadék vagy Edward. Gyűlöllek, és teljes szívemből megvetlek. Sose bocsátom meg, hogy elvesztettem Bellát miattad. Soha.

-Alice, kicsim, nézz rám- fogtam két kezem közé lányom arcát. –Nem vesztetted el. Még megbocsáthat neked. Nem te bántottad meg őt.

- De, én is bántottam, de nem csak erről van szó… lehet, nem lesz rá alkalmam, hogy bocsánatot kérjek tőle…- kezdett magyarázni, de ekkor megszólalt szerelmem telefonja. –Vedd fel. Sürgős eset lesz- sírta lányom. Felordított fájdalmában, mint nem sokkal ezelőtt Bella és a földre rogyott. Jasper felemelte zokogó testét és a ház felé indult. Nem értettem semmit. Ma már sokadszorra nem voltam képben. Már megint mi történt, ami miatt Alice összezuhant és már nem akart végezni a testvérével?

- Azonnal megyek- tette le a telefont idegesen szerelmem.

- Mi történt?

- Bellának balesete volt. Frontálisan ütközött egy kamionnal és életveszélyben van. Azonnal be kell mennem a kórházba.

Balesete… Balesete volt…

Ez az egy szó ismétlődött a fejemben, de még mindig nem tudtam felfogni azt, ami fél órája történt. Mikor vadászni mentünk, még minden jó volt. Ugyan szomorkodtunk Bella miatt, amiért ennyire magába zuhant az apja halála miatt, de ez érthető volt. Aztán mikor felhívta Alice-t, szinte madarat lehetett volna vele fogatni, annyira boldog volt. Most pedig az egyik lányom életveszélyben van, a másik a szobájában zokog és vigasztalhatatlan, a harmadik pedig minden szó nélkül elrohant otthonról. Fogalmam sincs, hol lehet.

Szépen lassan visszasétáltam a házba, ahol a nappali inkább hasonlított egy romos épülethez, mint egy családi ház nappalijához. A Denali klán, Edward és Emmett a nappaliban álltak és rám vártak, míg Jasper és Alice a szobájukban voltak és fiam éppen vigasztalni próbálta feleségét.

Edwardra néztem és mélységes sajnálatot éreztem iránta, ugyanakkor dühös voltam rá, de ő akkor is az én fiam. Bármit tett, akkor is a családunk tagja.

-Azt hiszem az lesz a legjobb, ha most hazamentek. Máskor szívesen látunk titeket, de úgy gondolom, most nem lenne a legszerencsésebb, ha itt lennétek, mikor Rosalie hazaér- intéztem szavaimat a Denali klán felé.

- Igazán sajnálom Esme. Mi csak segíteni akartunk. Nem gondoltuk, hogy ekkora gondot okozunk nektek- hajtotta le a fejét Carmen.

- Nem a ti hibátok. Kérlek, ne haragudjatok meg érte, de szeretném, ha elmennétek. Nem szeretnék még több bajt. Elég az, ami most itt van.

- Megértjük Esme. Mélységesen tisztellek téged és Carlisle-t és soha nem gondoltam volna, hogy majd a mi családunk tagja fogja tönkretenni az életeteket- mondta Tanya és odajött mellém. –Ha úgy érzed meg tudsz nekünk bocsátani és bármiben segíthetünk, hívj fel.

- Köszönöm Tanya. Nem haragszom. Csak szörnyen fáj. Bocsássatok meg, hogy csak így elküldelek benneteket, de ezt látom a legjobbnak.

- Megértünk. Már összepakoltunk. Mi is úgy látjuk jónak, ha elmegyünk innen- mosolygott erőtlenül Kate.

- Add át Carlisle-nak bocsánatkérésemet a családom nevében. Reméljük egy nap újra barátként tekintetek majd ránk. Jobbulást kívánunk Bellának- fogta meg a kezem Eleazar.

- Átadom- bólintottam.

Aztán a Denali klán 5 tagja kilépett az ajtón. Egyedül Scarlett maradt a nappaliban Edward mellett. Kérdőn felvontam a szemöldököm és feltettem az engem leginkább foglalkoztató kérdést.

-Te nem mész?

- Nem.

- Elmondtad nekik?

- Tanya világosan az értésemre adta, hogy nem akar többet a családja közelében látni.

- Megérdemled- csúszott ki a számon, de már nem szívhatom vissza. Ha kimondtam, hát vállalom. –De itt nem maradhatsz.

- De anya…- kezdte Edward.

- Nincs semmi de. Mi van veled fiam? Életed szerelme a kórházban fekszik életveszélyes állapotban és arra sem vagy hajlandó, hogy bemenj hozzá. Helyette itt véded ezt a… ezt a nőt. Ugyan nem értelek, de nem ítéllek el, viszont sem én, sem apád nem fogjuk megengedni, hogy ez a nő a házunkban maradjon. Ha ezért megharagszol rám Edward, akkor nagyon sajnálom, de ő nem maradhat itt- jelentettem ki ellenkezést nem tűrő hangon. Sosem tiltottam meg semmit a gyerekeimnek és mindenben segítettem nekik, de ez már sok. Csak azért, mert Edward azt szeretné, hogy itt maradjon, nem fogom elveszíteni a lányaimat.

-Akkor én is vele megyek- jelentette ki. Na, nálam itt szakadt el az a bizonyos cérna. De nem fogok úgy nekiesni, mint a testvérei.

- Öcsi, most már elég. Ez nekem is sok- indult felé Emmett, de elkaptam a karját. Nem hiányzik nekem még egy vita. Ehhez nincs energiám.

- Ha ezt akarod… De csalódtam benned. Azt hittem legalább annyi együttérzés van benned, hogy a kórházban várod a híreket Belláról. De ha nem… hát nem. Te tudod- néztem rá szomorúan, majd a kitört ablak felé indultam, hogy összetakarítsam a romokat. Nem foglalkoztam velük. De talán így a legjobb. Nem szólhatok bele az életükbe. De akkor is fáj, hogy ilyen lett Edward. Sosem viselkedett így. Mindig szerette Bellát és sosem jutott volna eszébe megbántani Bellát, nem hogy megcsalni. Nem tudom mi történhetett itt. De ki fogom deríteni.

Rendbe raktam a nappalit, már csak az üveg hiányzott. Amit majd holnap elintézek. Edward és Scarlett felmentek a szobába és ki sem dugták az orrukat onnan. Emmett fel alá járkált a nappaliban és a feleségét várta. Próbáltam nyugtatni, de nem ment valami jól, tekintve, hogy én is aggódtam.

-EDWARD CULLEN TOLT IDE A KÉPEDET DE RÖGTÖN- kiáltotta Rosalie, amint belépett a házba.

Edward azonnal lent termett oldalán Scarlettel, de lejött Alice és Jasper is.

-Mi történt lányom? –kérdeztem elé rohanva, de nem foglalkozott velem. Helyette Edward elé rohant, de Emmett elkapta.

- REMÉLEM BOLDOG VAGY- kiáltotta és vergődött Emmett erős kezei között. –A HÚGOM HALDOKLIK ÉS EGYEDÜL TE VAGY ÉRTE A FELELŐS. A TE HIBÁD. MEG FOG HALNI- sírta és összecsuklott Emmett karjai között. Ekkor olyan történt, amire soha nem gondoltam volna. Rosalie szeméből egy könnycsepp csordult ki, jobban mondva egy vércsepp. Végiggördült az arcán, de nyomot nem hagyott maga után. Majd lecseppent a földre és mintha ott sem lett volna, eltűnt.

Mindenki csodálkozva figyelte a zokogó Rosalie-t és vártam, hátha még több vércsepp hull a szeméből, de nem. Nem jött több.

-Rosalie- suttogta Alice és nővéréhez lépkedett. Ő először sírva lökte el a kezeit, de a következő próbálkozásnál szorosan ölelte magához Alice-t. Emmett elengedte feleségét és hátrébb húzódott.

-Meg fog halni, Alice. El fogom veszíteni. Örökre itt hagy minket- zokogott Rosalie és úgy ölelte magához Alice-t, mintha az élete múlna rajta.

Emmett mellém jött és átkarolt. Úgy éreztem, ha nem tart szorosan, akkor én is összeesem. Fáj látnom és iszonyat érzés volt tudni, hogy az egyik lányom a kórházban éppen az életéért küzd, miközben szerelmem próbálja megmenteni az életét.

- Nem, nem fog. Gyere, bemegyünk hozzá. Segítünk neki. Mellette leszünk- törölte le a könnyeit Alice.

- Ígérd meg, hogy te nem hagysz itt engem. Te nem hagyhatsz magamra, bármi történjen.

- Ígérem.

- És azt is, hogy nem teszel ilyet többet. Soha, senkiért.

- Megesküszöm rá- nézett mérgesen Edwardra Alice, miközben felemelte nővérét a földről. - Szóltál már Lexinek vagy a falkának?

- Nem. De muszáj lesz- szipogott Rose és elővette a telefonját. Gyorsan elhadarta mi történt, aztán letette és ránk nézett. –Ugye ti is jöttök?

- Persze- vágtuk rá egyszerre mackó fiammal.

- Én is bemegyek- szólt megtörten fiam.

- Ahogy gondolod- hagytam rá, mikor a testvérei egy szót sem szóltak hozzá.

Beültünk Rosalie autójába és már indultunk is. Emmett vezetett, nem hiszem, hogy bármelyik lányomnak lenne annyi lélekjelenléte, hogy vezessen. Rosalie mellette ült és egymás kezét fogták. Jasper, Alice és én pedig hátul ültünk. Alice Jasper vállára hajtotta a fejét és a semmibe meredt, míg én kibámultam az ablakon.

Soha nem gondoltam volna, hogy Edward ezt teszi Bellával, aminek az lesz a következménye, hogy Bella élet-halál közt lebeg. Félek belegondolni, hogyan reagál erre a falka, illetve Alexa. Hiszen most vesztette el az apját, előtte az anyját és most a testvére életveszélyben van.

Édes istenem, könyörgöm neked, mentsd meg őt. Nem hagyhatod, hogy egy ilyen ártatlan kislány ily szörnyű halált haljon. Nem viheted el őt. Olyan számunkra, mint a napfény. Szükségünk van rá és bármennyire is hihetetlen, szeretjük őt. Nélküle kínkeserves évek várnak ránk. Ebben biztos vagyok.

(Bella szemszöge)

Sötétség. Ez az, ami körülvesz. Nem tudom, hol vagyok, nem tudom, mióta vagyok itt és azt sem tudom, hogyan juthatnék ki innen. Ebben a pillanatban nem tudok semmit. Még azt sem mi történt velem. Egyedül vagyok, és ez megijeszt. Nem találom a kiutat, ami kétségbeejtő.

-Gyerünk Bella… Ne add fel. Gyerünk.

Nem ismertem fel a hang tulajdonosát. Egyszerűen képtelen voltam felidézni kinek a hangja lehet.

-El fogjuk veszíteni Carlisle- közölte egy másik.

- Nem. Nem- kiáltotta az előző hang.

Mégis mi a jó ég történik itt? És miért hallottam ezeket a hangokat?

-Hahó, van itt valaki? –kiáltottam el magam. De válasz nem jött. Egy árva hangot vagy hangfoszlányt nem hallottam. Féltem. Rettenetesen féltem. Nem tudom, hol vagyok, mi történt és azt sem, meddig maradok itt. Egyedül vagyok, teljesen egyedül. De hát miért? Mit követtem el, hogy egyedül kell lennem egy ilyen helyen?

-MIÉRT? –kérdeztem sírva és lezuhantam a földre. Sírni kezdtem.

Nagyon úgy néz ki, itt maradtam, teljesen egyedül és nem segít rajtam senki. Senki.

-Állj fel és ne szomorkodj. Az én lányom nem adhatja fel- jelent meg előttem Charlie. Legalábbis Charlie arcát láttam. Ő maga nem volt ott, de úgy éreztem mégis velem van.

- Apa…

- Igen, én vagyok. Vissza kell menned Bella. Még nem jött el a te időd.

- De nem akarok. Veled akarok maradni.

- Nem lehet. Nem volt alkalmam elmondani, de tudnod kell, hogy szeretlek, és mindig melletted leszek. Kislányom, neked vissza kell menned a nővéredhez. Már csak ti vagytok egymásnak. Nem hagyhatod őt magára. Harcolj az életedért.

- De olyan nehéz. Nem akarok.

- Szeretlek kicsim.

- Apa… apa- kiáltottam utána, de már nem volt sehol. Már nem hallottam a hangját és nem éreztem a jelenlétét sem. Újra egyedül maradtam. A térdeimet felhúztam a mellkasomhoz, átkaroltam a kezemmel a lábaimat és ráhajtottam a fejem. Egyedül vagyok. Újra egyedül… és ez nem is lesz soha másképp.

17.fejezet Összeomlás...

 Sziasztok!
Meghoztam a 17.fejezetet. Remélem legalább annyira elnyeri a tetszéseteket, mint az előző. Köszönöm a komikat, amiket írtatok. Nagyon jó volt olvasni őket. :)  De tényleg. Viszont nem húzom az időt, jó olvasást ehhez a fejihez.
Puszi:Rosalice 

„A férfi, ha megcsalják, áldozattá válik, ahol a nő a hóhér. Míg ha egy nőt csalnak meg, ő ugyanúgy bűnösnek érzi magát.”

(Bella szemszöge)

Másnap reggel Edward valóban a szobámban volt, de nem éreztem azt a megnyugvást a közelében, amit szoktam. Épp ellenkezőleg. Hiába bújtam az ölelésébe, hiába csókoltam meg, ahelyett, hogy megnyugodtam volna még zaklatottabb lettem. Nem értem. Hiszen mindig is vágytam a közelségére, most pedig az minden vágyam, hogy egyedül legyek. Most is itt ülök egyedül a szobámban és nézek ki a fejemből. Nem tudom elviselni mások közelségét. Sem Edwardét, sem a nővéremét, de még a kislányét sem. Egyszerűen képtelen vagyok rá. És hogy ennek mi lehet az oka? Fogalmam sincs. Talán apám temetése, ami néhány nappal ezelőtt volt. Attól a naptól kezdve, mintha minden élet kiszállt volna belőlem.

Emlékszem, a temetés után hosszú órákon keresztül ültem a sírja előtt és zokogtam. Gyűlöltem magam, amiért belefolytam ebbe az életbe. Az én önzőségem miatt halt meg. Mindennek én vagyok az oka. Ha annak idején nem csak a boldogságommal vagyok elfoglalva, akkor gondoltam volna arra is, hogy az apámnak mennyi gondja lehet ebből. Mennyi szenvedést okoztam apának. Végig kellett néznie, ahogy Edward miatt szenvedek hónapokon keresztül, most pedig ki tudja mennyi ideig hagyta szenvedni őt Victoria. De meg fogom őt találni és az életével fizet apám haláláért. De ahhoz össze kell szednem magam és nem csak itt búslakodni. Viszont ez annyira nehéz.

Már lassan két hete, hogy apát végső nyugalomra helyeztük és én az óta mintha nem is lennék önmagam. Nem eszek, nem iszok, nem mozdulok ki a lakásból. Vért is csak akkor iszok, ha Rose hoz nekem, mikor már úgy látja, teljesen gyenge vagyok, és veszélyt jelentek a többiekre. Ő az egyetlen, aki tudja a titkom. De talán itt az ideje, hogy elmondjam a többieknek is. Apámon már nem segíthetek, őt végleg elvesztettem, de a másik családomat nem akarom. Hiszen nekem a nővéremen és az unokahúgomon kívül már csak ők vannak. A Denali klán úgy döntött, egy ideig még maradnak, tekintve, hogy nem tudnak semmit Victoriáról és félnek, hogy visszajön, miután ők elmennek, és nem tudnak majd segíteni Cullenéknek. Ezt Rose mondta, mikor legutóbb nálam volt és próbált szólásra bírni, de nem járt sikerrel. Most viszont itt az ideje, hogy összeszedjem magam és túllépjek a fájdalmamon. Apa sem akarná, hogy így éljek. Pontosan ilyen voltam, mikor Edward elhagyott és láttam a szemében a fájdalmat és féltést, mikor rám nézett. Tudom, hogy nem akarná, hogy újra hónapokig magamba roskadjak és bármennyire is nehéz, újra önmagam leszek. Legalább az ő kedvéért. Nem szeretném megkeseríteni a Cullen család életét.

Itt az idő, hogy elmondjam nekik az igazat. Ha elhagynak, akkor ezen is hamar túlesek.

Szép lassan felálltam és a fürdőbe mentem. Korán reggel volt, még mindenki aludt így próbáltam csendben közlekedni. Megengedtem a forró vizet, ledobtam magamról a ruháimat és beálltam a zuhany alá. Jól esett a meleg víz. Felfrissített és valamelyest megnyugtatott. Egy fél óra múlva elzártam a csapot és egy törölközőbe csavartam magam, majd visszamentem a szobámba. Felvettem egy fekete fehérneműt, egy fekete farmert, egy egyszerű fekete toppot és a toppra egy fekete kardigánt. Hozzá egy szintén fekete magas szárú csizmát. Sminket nem raktam fel. Először ki akartam menni a temetőbe apához. A hajamat kifésültem és egy hajráffal hátrafogtam. Megnéztem magam a tükörben és viszonylag tűrhetően néztem ki. A szemeim még vörösek voltak a sok sírástól, de azzal most nem foglalkoztam. Gyorsan előkaptam egy táskát és beledobáltam az irataimat, a mobilom és a pénztárcámat, majd nappaliba mentem.

-Bella? –kérdezte Lexi, ahogy meglátott a lépcső tetején. Pislogott párat, hogy megbizonyosodjon róla, valóban engem lát. Ez megmosolyogtatott, de aztán ez a mosoly le is hervadt az arcomról.

- Igen. Én vagyok- hangom rekedtes volt, ezért megköszörültem a torkom, és ahogy leértem, felkaptam a fekete szövetkabátom és egy fekete kesztyűt.

- Olyan jó, hogy végre nem csak a szobádban látlak-ölelt meg. –De hová mész?

- Kimegyek a temetőbe és utána Cullenékhez.

- Szeretnéd, ha elkísérnélek? –kérdezte rögtön.

- Nem- szeretnék egyedül kimenni hozzá. De megígérem, hogy nem csinálok hülyeséget. Utána egyből Cullenékhez megyek. Ha bármi van, hívj nyugodtan. Sietek haza.

- Bella…- kapott a kezem után.

- Hm..?

- Jól vagy?

- Jól leszek- erőltettem egy mosolyt az arcomra.

- Jacobnál leszünk délután. Csak azért szólok, hogy ne aggódj, ha hazaérsz, és nem vagyunk itthon.

- Rendben. De megyek. Majd délután vagy este találkozunk- adtam neki egy puszit és újra megöleltem, majd otthagytam őt a nappaliban. A kocsimhoz siettem. Szakadt az eső, de engem nem érdekelt. Indítottam és meg sem álltam az első virágboltig. Elővettem az esernyőt a kesztyűtartóból és kiszálltam a kocsiból.

-Jó napot- köszöntem kedvesen, ahogy beléptem az üzletbe.

- Jó…- kezdett köszönni a nő, de ahogy meglátott, torkán akadt a szó. Láttam a szemében a sajnálatot és a szánalmat. Nem akartam ezt látni. Nem akartam, hogy az emberek sajnáljanak.

- Szeretnék egy csokor fréziát- szólítottam meg újra.

- Persze, máris- szaladt hátra, és ahogy kértem, egy csokor fréziával tért vissza. –Fogadja őszinte részvétem az édesapja miatt. Nagyszerű ember volt. Olyan fiatalon ment el.

- Kérem, ezt most ne- emeltem fel a kezem és lecsuktam a szemem. Próbáltam visszatartani a könnyeimet és mikor újra kinyitottam a szemem, úgy éreztem nem fogok sírni.

- Sajnálom. Én nem tudtam, hogy ennyire mélyen érinti magát. Én csak…

- Az édesapámat vesztettem el, az egyetlen támaszomat, aki mindig mellettem volt. Mégis maga szerint hogy a fenébe ne érintene mélyen- akadtam ki. Látva a félelmet a nő szemében, nyugalmat erőltettem magamra és valamivel nyugodtabban hozzátettem. –Sajnálom, hogy kiborultam, de szerintem érthető. Köszönöm az együttérzését, de nem akarom ezt hallani. Nem akarom látni az emberek szemében a sajnálatot. Erre nincs szükségem. Most pedig kérem, siessen. Kellenének a virágok- néztem rá jelentőségtejesen. Ő gyorsan becsomagolta a virágot, kifizettem és már távoztam is. Nem akartam durva lenni, de erre nincs szükségem. Pontosan ezért nem mozdultam ki otthonról. A szánalom és a sajnálat miatt. Akármerre nézek, mindenhol csak azt látom. És ez egy fikarcnyit sem segít rajtam. Mindenki szörnyen együtt érez velem illetve velünk, de ezzel nem segítenek. Már a temetésen részvétüket nyilvánították, akkor miért kell még hetekkel a temetés után is ezt hajtogatniuk.

Már majdnem elsírtam magam, mikor megérkeztem a temetőhöz. Mély levegőt vettem és kiszálltam a kocsiból. Fogtam a táskám és a virágot, majd a sírhoz sétáltam. Szépen elrendeztem a virágot, aztán megálltam a sír előtt.

Elcsitult a szív, mely értünk dobogott,

Pihen a kéz, mely értünk dolgozott.

Számunkra te sosem leszel halott,

Örökké élni fogsz, mint a csillagok.

Ez az idézet állt apa sírján. Alice és a nővérem választották. Ők intézték a temetést, mert nekem ehhez sem volt erőm. Elveszítettem őt. Örökre.

-Miért hagytál el? Miért nem hívtál fel? Egyáltalán miért mentél el a Cullen házból. Ha ott maradsz, nem történik ez meg. De az is az én hibám. Hiszen miattam mentél el onnan. Ha nem megyek el és ott maradok, akkor nem történik tragédia. Akkor még most is élnél és én nem lennék összetörve. De te itt hagytál. Itt hagytad a két lányod és az egyetlen unokád. Olyan űrt hagytál bennem, amit sose fogok tudni begyógyítani. Jaj, apukám. Annyira hiányzol- kapott el újra a sírás. Leguggoltam a sírja mellé és újra zokogni kezdtem. Majd mikor esni kezdett az eső, elköszöntem tőle és bepattanva a kocsimba, a Cullen villa felé indultam. Úgy gondoltam felhívom Alice-t, hogy otthon vannak-e egyáltalán.

-Halló- szólt bele mosolyogva.

- Szia Alice.

- Jézusom. Belllaaaa- visította. –El sem hiszem, hogy felhívtál. Hogy vagy? Minden rendben? Valami baj van? Vagy…

- Nyugalom Alice. Csak azért hívlak, hogy megkérdezzem, otthon vagytok-e. Mert szeretnék kicsit átmenni hozzátok.

- Nem, nem vagyunk otthon, éppen vadászunk, de most rögtön indulunk. Edward viszont otthon van. Úgyhogy menj nyugodtan. Sietünk mi is- tette le a telefont.

- Na, ez gyors volt- mosolyodtam el. Leraktam a telefont és tovább hajtottam a Cullen ház felé.  Ha Edward otthon van, legalább tudok vele beszélni egy kicsit, amíg a többiek hazaérnek. Addig is kettesben lehetünk.

Leparkoltam a ház előtt és emberi tempóban rohantam fel a lépcsőn, be a házba. A bejárati ajtó nyitva volt, így nem csengettem. Levettem a kabátom és a kesztyűm és felakasztottam a fogasra. Furcsálltam, hogy ha Edward itthon van, miért nem jött le. De nem foglalkoztam vele sokat. Megindultam az emelet felé és szerelmem szobája előtt megálltam. Halk zongoraszó hallatszott ki és az ajtó résznyire nyitva volt. Halkan kinyitottam az ajtót és olyat láttam, amit még a legrosszabb rémálmomban sem.

Edward és Scarlett a kanapén ültek és csókolóztak. Szerelmem keze Scarlett hátát simogatta, míg az a nő az ölében ült és el sem engedte.

-Khm… zavarok? –kérdeztem és újra az összeomlás szélén álltam. De erősnek kellett mutatnom magam. A párocska hirtelen felém kapta a fejét és tudtam, nem rám számítottak.

- Bella- lehelte Edward. Scarlett leszállt róla és az ablakhoz sétált, míg Edward zavartan lépett elém. –Meg tudom magyarázni.

- Igen? –kérdeztem gúnyosan és keresztbe fontam a karomat a mellkasom előtt. Félő volt, hogy kiszakad a szívem a helyéről a rengeteg fájdalomtól. –Akkor magyarázd meg nekem, mit keresel itt ezzel a nővel, ráadásul félreérthetetlen helyzetben? Magyarázd el nekem légy szíves, miért csókolgatod és simogatod itt ezt a nőt, mikor én vagyok a barátnőd. Várom a magyarázatod. Gyerünk, mondj valami hazugságot. Hátha újra bedőlök neked. Hátha sikerül megint az orromnál fogva vezetned.

- Bella, én nem hazudtam neked.

- Nem? Akkor mondd már meg, mégis miért nem szóltál, hogy lecseréltél egy ribancra? –kiabáltam.

- Ez nem ilyen egyszerű. Nem cseréltelek le, csak…

- Csak? Tudod mit, nem is érdekel. Azt hittem bízhatok benned. Hogy megváltoztál és nem fogsz többet bántani. De be kellett látnom, hogy tévedtem. Apának volt igaza. Te nem vagy hozzám való. Átvertél újra. Újra megtetted, pedig kértem, hogy ne tedd. Tényleg bíztam benned. Annyi idő után újra bízni tudtam benned. Elnyerted a bizalmam, pedig nem volt könnyű. És ebben a pillanatban veszítetted el végleg. Már csak egy valamire lennék kíváncsi- köptem a szavakat. –Mégis mióta tart ez? Mióta néztek teljesen hülyének? –kérdeztem és próbáltam nem összeomlani. Nem fogom megadni neki azt az örömöt, hogy sírni lásson. Azt már nem.

- Bella… Engedd, hogy elmagyarázzuk- próbálkozott Scarlett is és közelebb lépett hozzám. Ahogy ő közeledett, én úgy hátráltam.

- Mégis mióta? –sziszegtem és fortyogtam a dühtől. Fel tudtam volna robbanni idegességemben.

- Körülbelül egy hete- adta meg a választ Edward lehajtott fejjel.

- Szóval egy hete. Nap, mint nap képes voltál a szemembe hazudni. Akár hányszor meglátogattál, azt hajtogattad mennyire szeretsz és hiányzom neked. Rezzenéstelenül a szemembe hazudtál és alig vártad, hogy megkérjelek, hagyj magamra és összebújhass ezzel itt- mutattam végig Scarletten, miközben letöröltem az idegességtől alattomosan kicsorduló könnyeimet.

- Bella, én…

- Miért Edward? Miért teszed ezt velem? Nem elég, amiken eddig keresztülmentem? A döntésed következménye, a szüleim halála? Nem volt még elég? –kiabáltam és most már folytak a könnyeim, de nem érdekelt. –Miért jöttél vissza, ha már nem szeretsz? Mire volt jó ez az egész „Bocsáss meg nekem” dolog? Azért, hogy utána újra elhagyhass? Hogy megint szenvedjek? Örömet okoz neked, ha szenvedni látsz?

- Nem, dehogy is. Hogy juthat eszedbe ilyesmi? Te vagy számomra minden. Te jelented nekem az életet. Szeretlek, mindennél jobban.

- Legalább most ne hazudj. Legalább most ne mondd ezt, mikor tudom az igazat. Vagy ha valóban szeretsz, akkor nem értem miért tetted ezt velem?

- Nem volt szándékos. Egyszerűen csak megtörtént. Az utóbbi napokban nagyon eltávolodtunk egymástól és azon vettem észre magam, hogy nagyon jól érzem magam Scarlettel. Vonzódom hozzá, mint nőhöz. Sosem gondoltam volna, hogy rajtad kívül másra is tudok így nézni. De attól még én szer…

- Ne. Ki ne mondd, hogy szeretsz- üvöltöttem magamból kikelve. –Adtam neked még egy esélyt. Újra megbíztam benned. Neked adtam a szívem és te megcsaltál. Elárultál és ezt sosem bocsátom meg neked. Elárultad a szerelmünket, már ha a te oldaladról beszélhetünk szerelemről. Egyszer megbocsátottam és megmondtam mi lesz, ha újra átversz. Eljátszottad az utolsó lehetőséged. Remélem ez a vonzalom, amit ez iránt a ribanc iránt érzel, elég lesz a boldogságodhoz. Ugyanis engem felejts el. Én is ezt fogom tenni. Bármennyire is fáj, meg fogom tenni. Kitéplek a szívemből, mert nem érdemled meg, hogy neked adjam. Gyűlöllek Edward Cullen. Jól jegyezd meg Edward. Soha többet nem akarlak látni. Olyan sebet ejtettél rajtam, amit soha nem fogok elfelejteni. Ez a seb fog emlékeztetni az árulásodra. Már csak azt kívánom, hogy egyszer te is tudd meg, milyen a valódi fájdalom. Az, amit most én érzek. Neked adtam mindenem és te eldobtál. A te döntésed volt- töröltem le az arcomat. –Remélem, boldog leszel ezzel a ribanccal.

Majd megfordultam és emberi tempóban leszaladtam a lépcsőn. Legszívesebben széttéptem volna mind a kettőt, de túlságosan szeretem ahhoz, hogy bántsam.

El akartam neki mondani mi vagyok, de ennek már semmi értelme. Nem kell tudnia, hogy örökké élek. Gyűlölnöm kellene őt, de lenyűgözve tart a fájdalom, amelyet okozott nekem. Még mindig szeretem, de ő ezt soha nem fogja megtudni. Mert a harag és a fájdalom sokkal erősebb a szeretetemnél. El fogom őt felejteni. Elérem, hogy ne gondoljak rá többet, még akkor is, ha a szívem szakad meg közben. Ha képes volt megcsalni és a szemembe hazudni, akkor én is képes leszek kiverni őt a fejemből.

Ahogy a lépcsőn leértem, pont akkor toppantak be a többiek. Mind vidámak voltak, de mikor megláttak, lehervadt az arcukról a mosoly.

-Mi történt? –szaladt mellém Alice és Rose.

- Te tudtad?- kérdeztem Alice-t és könnyes tekintetem a szemébe fúrtam. –Tudtad, hogy mit művelnek a hátam mögött? –kérdeztem újra és elkapott a sírás. Ma már sokadszorra.

Alice nem szólt egy szót sem, csak lehajtotta a fejét és bólintott.

-Ezt nem hiszem el- ordítottam fel. Ezt már nem bírom elviselni. –Miért nem szóltál? Barátok vagyunk, nem? Jogom lett volna tudni róla. El kellett volna mondanod- keltem ki magamból és Alice-t kezdtem el ütögetni. Nem fájhatott neki, mert már nem volt erőm semmihez sem. Erőtlenül ütögettem márvány testét és közben bőgtem.

Edward mögöttem termett, elkapta a csuklómat és a mellkasára húzott, míg Jasper Alice-t próbálta nyugtatni, aki könnyek nélkül zokogott.

-Eressz el. Hallod? Eressze el. Undorodom tőled. Nem akarom, hogy még egyszer akár csak egy ujjal is hozzám érj. Egy mocskos disznó vagy Edward Cullen. Nem tudom, hogy szerethettem beléd. Átkozom a napot, mikor megismertelek. Bár sose találkoztunk volna. Minden rossz akkor kezdődött, mikor megismertelek. Te vagy minden bajom okozója. Amíg nem léptél be az életembe, minden normális volt. De neked köszönhetően ez soha többet nem fog megtörténni. Miattad lettem olyan, amilyen most vagyok. Neked hála minden lehetőségem elszállt a normális életre. Most pedig ha nem akarsz többet bántani, elengedsz. Értsd meg, hogy nem akarok tőled semmit. Csak azt, hogy végre békén hagyj- kiabáltam Edward karjai között. Elengedett és én abban a pillanatban a padlóra zuhantam. Megvártam, míg kicsit megnyugszom, aztán újra beszélni kezdtem.

-Azt hittem ér annyit a barátságunk, hogy ne titkolj el előlem egy ilyen fontos dolgot. Azt hittem számíthatok rád. De tévedtem. Ismét. Úgy tekintettem rád, mint a nővéremre. Olyan voltál számomra, mint Lexi. De most már látom, hogy rajta kívül soha nem lesz senki, aki feltétel nélkül mellettem állna. Életem legnagyobb hibája volt, hogy újra az életem részesévé fogadtalak benneteket. Ez volt az utolsó alkalom, hogy láttatok. Ígérem, mindent megteszek, hogy ne találjatok rám. Ne keressetek, csak hagyjatok békén. Ha véletlenül összefutnánk, fordítsátok el a fejeteket, mintha nem is ismertetek volna. Én is ezt fogom tenni. Ég veletek- mondtam szipogva, majd kirohantam a házból, egyenesen a kocsimba. Mielőtt bárki utánam jöhetett volna, a gázra léptem, hogy minél hamarabb elmehessek innen.

Már nem jártam messze LaPushtól, mikor észrevettem, hogy nincs meg a kabátom. De nem érdekelt. Majd veszek másikat. Megcsörrent a telefonom én pedig a keresésére indultam. Csak egy pillanatra fordítottam el a tekintetem az útról, de megtörtént a baj. Hangos dudálást hallottam és mikor újra az útra néztem, már csak a hatalmas fényt láttam. Magam elé emeltem a kezem és egy utolsót sikítottam, majd elnyelt a sötétség…

16.fejezet A Denali klán

Scarlett Denali

(Bella szemszöge)

Idegesen szedtem elő a ruháimat a szekrényből. Ma érkezik a Denali klán és Edwarddal már korán reggel átmegyünk hozzájuk, hogy ott várhassuk a vendégeket. Edward este beszélt Jacobbal és ahogy sejtettem, neki sem nagyon tetszett az ötlet, hogy újabb vámpírok jelennek meg Forks területén. De mivel Victoria már nincs itt, nagyon remélem, hogy a lehető leghamarabb elhúznak innen.
Felvettem egy fekete farmert, egy rózsaszín hosszú ujjú pulóvert és egy fekete bokacsizmát. A hajamat leengedve hagytam és már rohantam is le a nappaliba. Edward odalent várt. Lent volt Jake, Lexi és Tina is.
-Indulhatunk? –kérdezte Edward.
Egy aprót bólintottam és a kabátomért mentem.
-Nem tudom, mikor jövök- mondtam nővéremnek, majd Edwarddal kivonultunk a Volvóhoz. Már megszoktam, hogy szerelmem gyorsan vezet, de most nem bántam volna, ha lassabban megy. Egyáltalán nem volt kedvem a Denali klánhoz. Nem akartam őket megismerni. Szerettem volna elismerni ezt a találkozást, de nem lehetett. Muszáj megismernem őket. Edward azt mondja, nem lesz semmi baj és nincs okom aggodalomra, de én nem így érzem. Nyugtalan érzés kerít hatalmába, ha eszembe jutnak ezek a vámpírok.
-Ne aggódj édesem. Minden rendben lesz.
- Igen… igen. Persze…
- Bella, szerelemem, kérlek, bízz bennem- fogta meg a kezem.
- Benned bízom, de nem tehetek róla. Az érzéseimen nem tudok uralkodni. Viszont megígérem, nem rendezek jelenetet.
- Köszönöm. Csak maradj nyugodt.
- Megpróbálom.
- Köszönöm édesem.
Az út további részét csendben tettük meg. Egyikünk sem szólt egy szót sem. Én úgy voltam vele, hogy jobb csendben maradnom. Nem akartam a sületlenségeimmel zavarni és fölöslegesen felidegesíteni. Hiszen az is lehet, hogy csak én beszélem be magamnak a sok hülyeséget és neki van igaza. Nincs miért aggódnom. Minden rendben lesz és ha rájönnek, hogy nincs szükségük a Denaliak segítségére, akkor nem fognak sokáig itt maradni. Nagyon bízom benne, hogy a lehető leghamarabb elhagyják Forks területét.
-Ébresztő szerelmem- nevetett fel Edward. Ekkor vettem észre, hogy már a Cullen villa előtt állunk. Edward pedig már kinyitotta a mellettem lévő ajtót.
- Ébren vagyok- durciztam. –Csak nagyon elgondolkoztam.
- Tudom. Na, gyere. A vendégeink már itt vannak. Hamarabb érkeztek és már alig várják, hogy megismerjenek téged.
Nagyot nyeltem, de nem szóltam semmit. Csak megfogtam Edward felém nyújtott kezét és kiszálltam a kocsiból. Edward összekulcsolta a kezünket és a ház felé kezdett húzni. Mély levegőt vettem és Edward után beléptem a nappaliba, ahol hat idegen szempárral találtam szembe magam.
-Bella- szólított meg Carlisle és Esme-vel mellénk sétáltak. –Ők itt a családunk távoli rokonai. Legalábbis családtagnak tekintjük őket.
- Ahogy mi is Carlisle- mosolygott egy szőke hajú vámpírlány.
- Szóval, hadd mutassam be neked a Denali klánt. Eleazar és Carmen- mutatott a egy barna hajú nőre és a klán egyetlen férfi tagjára. –Tanya, Kate, Irina- mutatta be a három szőke hajú lányt, akik miután elhangzott a nevük fejbiccentéssel köszöntöttek. –És nem olyan régen csatlakozott hozzájuk Scarlett- végül az utolsó személyre mutatott. Az ő haja is szőke volt, de rövidebb, mint a másik három lányé. A szeme már barna volt, de volt benne egy kis vörös is. Bár nem tudhatták, de én láttam. Nem féltem tőle. Csupán rossz érzés kerített hatalmába, mikor a szemébe néztem. És ez az érzés csak még jobban fokozódott, mikor Edwardra néztem és láttam, hogy ő is a vendégünket figyeli, de nem úgy, ahogy azt vártam.
-Scarlett, kérlek, hagyd abba- szólt rá idegesen Tanya. A hangja halk volt, és egyből tudtam, hogy nekem ezt nem kellett volna hallanom. Úgy tettem, mintha semmit nem vettem volna észre és szerelmem felé fordultam.
- Felmegyünk a szobádba? –kérdeztem.
- Maradjunk még egy kicsit. Hiszen azért jöttek, hogy segítsenek nekünk. Az a minimum, hogy megtiszteljük őket azza, hogy itt maradunk és beszélgetünk velük- suttogta a fülembe és a kanapé felé húzott.
- Szia, te vagy Bella, igaz? –kérdezte Kate. –Annyira örülök, hogy megismerhetlek. Már rengeteget hallottunk rólad. Kár, hogy ilyen körülmények közt kellett megismerkednünk.
- Igen, igazán kár- értettem egyet vele.
- Én Scarlett vagyok, de szólíts nyugodtan Scar-nak- mosolygott rám és a kezét nyújtotta felém. Furcsa érzés kerített hatalmába, de nem foglalkoztam vele és elfogadtam a felém nyújtott jobbot.
- Elképesztő. Nem érzem őt. Mintha itt sem lenne- mosolygott tovább.
- Én megmondtam, hogy különleges a legkisebb lányom is- húzta ki magát büszkén Carlisle.
- Igen, azt mondtad, de nem gondoltam, hogy ennyire. Hiszen nem érzem. Ha nem a saját szememmel látom, el sem hiszem, hogy itt van. És nem csak, hogy nem érzem, de nem tudom befolyásolni sem- engedte el a kezem.
Ekkor éreztem, hogy valami az elmém támadja. Nem tudott áthatolni rajta, de nem volt jó érzés, ahogy rést keresett a pajzsomon.
-Megtennéd, hogy befejezed? Iszonyat kellemetlen- szaladt ki a számon.
- Mi? Te érzed is? –kérdezte Eleazar.
- Igen. Miért, nem kellene? –kérdeztem, mintha semmit sem tudnék.
- Megnézhetném? –kérdezte kíváncsian és felállt a helyéről.
Segélykérőn néztem Rosalie-ra és ő hála az égnek vette a lapot.
- Bella- állt fel gyorsan. –Tudnál nekem segíteni?
- Persze, miben?
- Gyere fel velem, szeretnék mutatni neked valamit és kíváncsi lennék a véleményedre- mondta, majd megfogta a kezem és az emelet felé húzott.
- Talán majd később- kiáltottam még oda Eleazarnak, majd Rosalie után mentem. Egyenesen az ő szobájukba vezetett és miután becsukódott az ajtó mögöttünk, hangosan kifújtam a levegőt.
- Miért kellett ez az egész? –suttogta. –Mi a baj, Bella?
- Nem tudom Rose. Az  a nő nagyon nem tetszik nekem. Túlságosan is kedves. Vagy csak igyekszik a lenni. És ott van még Eleazar...
- Mi a bajod Eleazarral?
- Tudni szeretném hogyan működik a képessége.
- Ó... érintés útján fel tudja mérni a másik képességét. Sokáig szolgált a volturinál és nagy segítségére volt Arónak. De aztán elhagyta őket.
- Szóval érintés útján- fújtam ki a levegőt. Akkor meg tudom akadályozni, hogy leleplezzen.
- Igen... De miért fontos ez neked?
- Mert Eleazar még veszélyes is lehet számomra. Ha nem figyelek, könnyen rájöhet a titkomra és annak nem lenne jó vége.
- Ezt hogy érted? Ő nem bántana téged. És mi...
- Rosalie, tegnap beszéltem Edwarddal és azt mondta, nem tudna szeretni, ha szörnyeteg lennék. Én pedig nem akarom elveszíteni őt. Ezért csöndben maradok és ameddig csak lehet, megtartom a titkom. Nem tudhat róla. Ha megtudná, egész biztos elhagyna.
- Várj Bella. Ezt nem világos. Egész pontosan mit is mondott a bátyám?
- „Nem biztos, hogy képes lennék együtt élni veled. Szeretnélek, mert olyan hatalmas az irántad érzett szerelmem, hogy annak semmi és senki nem vethet véget, de képtelen lennék úgy élni melletted, hogy tudom élvezetből gyilkolsz.”
- De Bella. Edward szeret és te nem vagy szörnyeteg. Én tudom, hogy te soha nem lennél képes élvezetből gyilkolni. Te nem olyan vagy. És...
- De Rose. Én szörnyeteg vagyok. Egy torszülött, akinek léteznie sem szabadna. Egy mutáns vagyok. Nem vagyok se ember, se vámpír- sziszegtem. Szerettem volna kiadni magamból, de nem tehettem meg. Hiszen mindenki hall minket és nem szeretném, ha éppen most derülne ki, mi is vagyok én.
- Nem igaz. Nálad kedvesebb lénnyel még életemben nem találkoztam. Pedig már elég régóta létezem ezen a földön. Képes voltál nekem is megbocsátani, pedig undok voltam veled. A kezdetektől fogva el akartalak távolítani a családomtól.
- Te ezerszer jobb vagy nálam. Igenis jó vagy Rosalie, csak nem akarod ezt az oldalad másnak is megmutatni. Félsz, hogy bántani fognak, de ne félj. Én mindig melletted leszek és bármiben számíthatsz rám- öleltem magamhoz.
- Köszönöm- suttogta. –De most szépen mondd el, mi is történt a tábornál. Tudom, hogy ott jártál és te végeztél a vámpírokkal. Szerettem volna még tegnap elmenni hozzád és megtudni mi van veled, de a többiek nem engedték. Azt mondták jobb, ha Edward megy. És én nem tehettem ellene semmit. Nem akartalak téged sem kínos szituba keverni. Nem tudhattam, hogy Jacob vagy Lexi...
- Ne aggódj. Utána elmondtam neki, hol voltam, de mielőtt elmentem otthonról, kicsit nekiugrottam Jacobnak. Pedig igazán nem akartam, de nem engedett volna el egyedül. Na, a lényeg, hogy azt mondtam vadászni megyek. Rábukkantam Victoriára és a kis csapatára. Egy csomó vámpírral végeztem, mire Victoria a kezem közé került. De pont jöttetek ti és nem tudtam befejezni amit elkezdtem, ezért elengedtem. Ha ottmaradok és végzek vele, akkor a többiek megláttak volna. Ezért elengedtem és közöltem vele, hogy mostantól vadászni fogok rá. Bárhol lesz is, meg fogom találni. Az apám halála nem marad büntetlenül.
- Szóval elengedted...
- Igen. De csak azért, mert ti közeledtetek. Ha kicsivel később jöttök, már Victoriával is végeztem volna. Aztán mikor megjelent Edward, megijedtem, hogy mégiscsak megtudott valami. Megfordult a fejemben, hogy Victoria nem tudott elmenekülni és elárulta, mi vagyok.
- Nem. Mire odaértünk, már nem volt ott. A te illatodat is csak gyengén érzékeltük. De Edward megijedt, hogy valami bajod esett. Szerettem volna én elmenni hozzátok, de aztán mégis hagytam magam lebeszélni róla. Nem igazán kedvelem a kutyus barátodat és abban az idegi állapotban lehet, hogy valami hülyeséget csináltam volna. Ezért ment Edward.
- Értem. Gondoltam, hogy te összerakod a képet. Viszont arra nem számoltam, hogy idejön egy másik vámpírklán. Tényleg, meddig maradnak?
- Azt hiszem 1, max 2 hétig.
- Az nagyon sok- sóhajtottam.
- Hé, fel a fejekkel. Gyorsan eltelik az az idő. És észre sem fogod venni, hogy itt vannak. Nem fognak téged zavarni. Azért jöttek, hogy segítsenek Victoriával szemben, de mivel valaki már megritkította őket, nincs szükség a segítségükre.
- Tudom. Edward már elmondta. De nem bánnám, ha már elhúznának. Rossz előérzetem van. Nem kedvelem őket. Na jó, azért van egy pár kivétel.
- Még nem is beszéltél velük- nevetett fel. –Nem tudhatod, milyenek.
- Eleazar és Carmen rendesek, bár a férfi túlságosan is kíváncsi. Kate is aranyos, legalábbis ez az első benyomásom róla. Irina és Tanya még rejtély számomra, de majd még kiderül. Viszont ez a Scarlett nem tetszik nekem. Túlságosan is kedvesnek próbálja mutatni magát és a hideg kiráz tőle. Nem félek vagy ilyesmi, csak úgy érzem sok baj lesz még vele.
- Elárulok egy titkot- hajolt közelebb a fülemhez. –Nekem sem szimpi a csaj.
Erre elnevettem magam. Úgy mondta, mintha valóban titok lenne és nem tudhatna róla senki.
-Na jó, menjünk vissza a többiekhez. Későre jár és nem szeretném egyedül hagyni Lexit. Jake ma este visszamegy a rezervátumba és tájékoztatja a többi farkast, de addig nem megy sehova, amíg haza nem érek.
- Jó. Gyere. Edward biztosan hazavisz.
- Hát remélem. Nincs kedvem gyalog hazamenni- fintorogtam, mire jót kacagott. Tényleg nem volt most kedvem gyalog, vagy futva hazamenni. Amúgy meg magam mellett akartam tudni szerelmemet. A közelsége mindig megnyugtat.
Rosalie-val visszamentünk a nappaliba, ahol rendkívül jó volt a hangulat. Mindenki kis csoportokban beszélgetett. Eleazar, Carmen, Esme és Carlisle egy csoportban, a három Denali lány az Alice, Jasper és Emmett trióval vonultak félre, míg Edward és Scarlett a kanapén ülve jókat nevettek. Scarlett keze Edward vállán pihent és teljes testével szerelmem felé fordult, míg Edward önfeledten kacagott. Kezeim ökölbe szorultak és szívemet elöntötte a féltékenység. De miért vagyok én féltékeny egy ilyen libára. Hiszen tegnap mondta Edward, hogy szeret és akkor is szeretne, ha szörnyeteg lennék. Csak nem tudna mellettem élni, de attól még szeretne. Nem, Bella. Nem kételkedhetsz Edwardban. Tanulj meg bízni benne. Hiszen szeret. Visszajött hozzád- suttogta egy kis hang a fejemben.
Szép lassan elindultam feléjük és mikor odaértem, Edward vállára tettem a kezem és leültem a kanapé karfájára.
-Szerelemem, kicsit elfáradtam és szeretnék hazamenni. Hazaviszel? –kérdeztem.
- Tanya és a családja közös vadászatra hívott minket. Nem utasíthattam vissza őket. Nem haragszol, ha most nem kísérlek haza? Itt vannak a Volvo kulcsai. De reggel, mire felébredsz, ott leszek melletted- nézett rám és a kezembe adta a kocsikulcsot.
Na jó. Ez most kisebb sokként ért. Képes ideadni a kocsiját, hogy ne kelljen hazavinnie? Hát ez szép Edward Cullen. Nagyon szépen köszönöm.
-Tudod mit? Nem kell a kocsid. Majd hazamegyek gyalog- dobtam vissza neki a kulcsokat és fel akartam állni a kanapéról, de az ölébe rántott.
- Ne haragudj rám, kérlek. De nem utasíthatom vissza. Mégiscsak a család közeli rokonai. Ne haragudj rám. Kérlek- nézett rám bocsánatkérően.
- Nem haragszom. Add ide azt a kulcsot. Fáradt vagyok és haza szeretnék menni- közöltem vele hűvösen. Igazából nagyon is haragudtam rá. Magam sem tudom miért, de fájt, hogy ahelyett, hogy velem lenne, inkább vadászni megy.
- Szerelmem, kérlek.
- Edward, hagyjuk most ezt. Mondom, hogy fáradt vagyok.
- Bella...
- Akkor hazamegyek gyalog. Mondom, hogy fáradt vagyok. Nincs kedvem most ehhez- szálltam ki az öléből. Egy pillanat alatt elszállt a maradék jókedvem is.
Sóhajtva a kezembe adta a kulcsot és pedig felkaptam a kabátomat és ajtó felé mentem.
- Várj Bella- kiáltott utánam Alice. –Elkísérlek.
- Nem, menj csak vadászni. Régen voltál már. Látom a szemeden- mosolyogtam rá.
- Majd hazaviszlek én- szólalt meg Jasper.
- Nem, inkább én- mondta Rose is.
- Családi vadászat, oké? –kérdeztem. Nem hiszem el, hogy mindenki egyből ugrik, ha szomorú vagyok.
- Én hazaviszlek és utána megyek a többiek után. Így jó lesz? –kérdezte Jasper én pedig bólintottam. Elköszöntem mindenkitől, Edwardot elintéztem egy „Majd találkozunk”-kal és kivonultam a Volvóhoz. Jasper végig mögöttem jött, majd beült a vezető üléshez és már indított is. Fél úton lehettünk, mikor megszakította köztünk a csendet.
- Mi a baj, Bella?
- Semmi. Miből gondolod, hogy baj lenne?- adtam az ártatlant.
- Nem szoktál így viselkedni. Pláne nem Edwarddal.
- Jasper, kérlek. Mondtam, hogy fáradt vagyok, de ő továbbra is azt hajtogatta, hogy kérlek szerelmem. Olyan nehéz lett volna neki elszakadni pár percre a többiektől? Ő nem tudta volna azt csinálni, amit most te? Nem azt kértem, hogy maradjon velem. De rosszul esett, hogy hazaküldött egyedül, mikor ő vitt át hozzátok reggel. De figyelembe sem vette a kérésemet. Ahogy láttam, tökéletesen elvolt az új családtaggal. Kifejezetten jól szórakoztak- fordítottam a fejem az ablak felé. Nagyon bántott ez az egész, bár fogalmam nincs, miért.
- Bella, te féltékeny vagy- hallottam Jasper hangján, hogy mosolyog.
- Meglehet. De nincs hozzá jogom? –kérdeztem. –Vagy azt akarod mondani, hogy rémeket látok?
- Nem. Nem látsz rémeket. Alice is aggódik, mert nem látja tisztán a jövőt. És a féltékenységed sem alaptalan. Félek, ha nem figyelünk oda, ez a nő még sok fejfájást okoz nekünk.
- Miért? Miből gondolod ezt?
- Furák az érzései. Azt mondta olyan a képessége, mint az enyém, de szerintem van más is. Nem csak érzi és befolyásolja az érzelmeket. Nem tudom pontosan mire képes, de biztos, hogy nem arra, amire én. Valami nem stimmel vele. De ígérem figyelni fogunk- mosolygott rám.
- Köszönöm. És azt is, hogy hazahoztál- eresztettem meg én is egy gyenge mosolyt.
- Semmiség.
- De most menj. Biztos szeretnél Alice-val lenni és te is szomjas lehetsz.
- Megleszel egyedül?
- Itt van a nővérem és a kislány is. Nem leszek egyedül.
- És a kutyus?
- Jacob nem marad estére. Vissza megy LaPushba. Beszélnie kell a falkával.
- De valakinek itt kellene maradnia, hogy vigyázzon rátok. Szólok Alice-nak, hogy itt maradok- vette elő a mobilját.
- Jasper, kérlek. Ne aggódj. Menj nyugodtan. Minden rendben lesz. Az is lehet, hogy Jacob visszajön. Menj és vadássz. Tartsd szemmel Edwardot és azt a nőt. Oké?
- Legyen. De ha bármi van, tudod a számainkat. Hívj azonnal és mi jövünk. Reggelre meg itt lesz Edward is.
- Remélem- sóhajtottam. –Köszönöm, hogy hazahoztál.
- Nincs mit- legyintett. Kiszálltam a kocsiból és becsuktam az ajtót. Hátrébb léptem, Jasper intett még egy utolsót, majd elhajtott a szürke Volvóval.
Én pedig mély levegőt vettem és besétáltam a házba.
-Edward nem jött be? –kérdezte Lexi, miközben Jacobtól búcsúzott.
- Nem Edward hozott haza, hanem Jasper. Őt túlságosan lefoglalta az új családtag- válaszoltam gúnyosan.
- Én megyek, sietek vissza- köszönt el Jacob és kisétált a hátsó ajtón.
- Mi a baj, Bella? –kérdezte nővérem is.
- Most nem akarok erről beszélni. Majd reggel találkozunk. Ha bármi van, ébressz fel nyugodtan- mondtam, majd adtam neki egy puszit és a szobámba mentem. Egyedül akartam lenni. Most egyáltalán nem hiányzott senkinek a társasága, csakis egyetlen személyé. De az, akinek a közelségére vágytam, most nem lehet mellettem. Leültem az ágyra és magamhoz szorítottam egy párnát. Sírhatnékom támadt. Rosszul éreztem magam, pedig egyáltalán nem lett volna szabad ezt éreznem. Hiszen ő csak egy távoli rokon, mint egy unokatestvér. Ugyan olyan, mint Tanya, Kate vagy Irina. Nem kellene rosszul esnie, hogy jól érzik magukat egymás társaságában. De a lelkem mélyén mégis fájt látnom, hogy Edward ennyire felszabadultan viselkedik egy nővel. Mintha nem csak percek óta ismernék egymást, hanem már évek, sőt évtizedek óta.
De ezt ki kell vernem a fejemből. Nem szabad ilyenekre gondolnom. Nem lehetek féltékeny egy családtagra. Ez olyan, mintha Rosalie-ra vagy Alice-ra lennék féltékeny. Nevetségesek a félelmeim. Talán az lenne a legjobb, ha átaludnám az elkövetkezendő napokat. És mire felébredek, lehet, hogy minden normális lenne. Már amennyire az én életem normálisnak mondható...

15.fejezet Szörnyetegek...

 " Az elme szörnyetegei sokkal rosszabbak azoknál, amelyek valóban léteznek. A félelem, kétség és gyűlölet több embert pusztít el, mint a fenevadak."

(Edward szemszöge)

Annyira megörültem, mikor Alice végre látta hol tartózkodik Victoria. Hiszen, ha most elkapjuk, akkor véget vethetünk ennek a rémálomnak. De tévedtem. Túl hamar kezdtem örülni és a végén pofára estem. Mire odaértünk, már sehol nem volt senki. Egy lélek nem volt azon a helyen, ahogy pár perce még rengetegen lehettek.

-Én ezt nem értem. Hiszen láttam őket- bosszankodott Alice.

- Itt voltak. Nem tévedtél- sétáltam egyre beljebb a kis kunyhó felé. Victoria illata itt volt a legerősebb. Minden más helyen elnyomta az illatát a többi vámpír szaga. A fák mellett hamu kupacok hevertek. Bizonyára vámpírok lehettek valamikor.

- De mi történhetett itt? –kérdezte Esme és hitetlenkedve nézett körbe akárcsak a többiek.

- Fogalmam sincs. De ezt hallanunk kellett volna. Nem kis csata lehetett itt.

- Elkéstünk- suttogta apám. –Valaki megelőzött minket és végzett velük.

- A Volturi lehetett? –kérdezte Rosalie és a gondolatai tele voltak aggodalommal. Folyton Bellára gondolt, de próbálta elterelni a gondolatait.

- Nem. Akkor éreznénk az illatukat- vetette ellen Jasper.

Tovább sétáltam, nem foglalkozva a többiekkel. Kerestem valamit, amiből rájöhetünk, mi történt itt. De nem volt semmi nyom. Ahogy elsétáltam egy fa mellett, megéreztem szerelmem frézia illatát. Igaz, már elég halvány volt, de bárhol felismerném ezt az illatot.

Kétségbe estem. Nem tudtam mit kellene tennem. Vajon mi történhetett itt?

-Bella- suttogta Alice mellettem állva.

- Itt volt, vagy…- folytattam, de abbahagytam. Nem tudnám elviselni, ha bármi baja esne.

- Meg kell tudnunk, mi van vele- indult meg Rosalie az erdő felé, de Emmett elkapta, mielőtt elfuthatott volna.

- Várj szerelmem. Lehet, hogy semmi baja.

- De nekem tudnom kell- sziszegte Rosalie és próbált kiszabadulni férje karjai közül.

- Rosalie, lányom- tette Carlisle a kezét nővérem vállára. –Minden rendben lesz. Nyugodj meg, mert most nagyon zaklatott vagy. Ilyen állapotban nem mehetsz sehova.

- De tudnom kell, hogy jól van-e? - Rose már nyugodtabb volt, nem kapálózott, csak megtörten térdre hullott. De Emmett elkapta, mielőtt földet ért volna.

- Mi van veled Rosalie? –kérdezte Alice.

- Sosem kedvelted Bellát…

- Én is változhatok- felelt indulatosan nővérem. –És annak ellenére, hogy nem szerettem, most mégis a testvéremnek tekintem. Örülnötök kéne inkább, hogy megkedveltem és nem hitetlenkedni.

- Igaza van- támogatta Esme Rosalie-t.

- Na, akkor megyünk? –kérdezte.

- Majd én megyek- válaszoltam.

- Nem. Én is menni akarok- nézett rám szúrósan. Ha szemmel ölni lehetne…

- Rosalie, gondolj csak bele. Neked most le kell nyugodnod és ki kell derítenünk, hogy mi történt itt. Hadd menjen Edward. Mégiscsak ő Bella párja. És jobban kezeli a farkasokat is, mint te lányom.

- A vége igaz. De ki fogja elmondani neki a Denali klánt? Majd Edward? –kérdezte és gúnyosan nézett rám. –Bella ki fog akadni.

- Miért akadna ki?

- Mert ezt fogja tenni és kész. Én tudom. Le tudnám csillapítani, én tudnék rá hatni, de Edwardnak fogalma sincs róla, mit kell majd tennie.

- Mit titkolsz előttünk?

- Olyan dolgot, amiről még nem tudhattok.

- Rose… - kezdte Esme, de Rose félbeszakította.

- Menj csak Edward. Tudod a számom, ha segítség kell. Bár remélem nem fog kelleni. A Deanli klán érkezésének híre fel fogja őt zaklatni. Próbáld megnyugtatni. Ne veszekedj vele, mert annak beláthatatlan következményei lehetnek- suttogta a mondat végét, majd vámpírsebességgel eltűnt a fák között. Emmett azonnal utána ment.

Én Carlisle-ra néztem, mire ő csak bólintott és én is futásnak eredtem. Egyenesen a Swan ház felé rohantam.

(Bella szemszöge)

A lépcső felé kaptuk a fejünket és ott állt Edward. Ám a tekintete semmi jót nem ígért. 

De ahogy a tekintetünk találkozott, mintha kissé megnyugodott volna. De még mindig nagyon komor volt. Vajon mi történhetett, miután eljöttem onnan? Lehet, hogy elkapták Victoriát és ő elárulta mi vagyok, mielőtt megölték volna? De nem, az nem lehet. Hiszen azt láttam volna. De akkor mégis mi baja lehet? 
- Edward, mi történt? -kérdeztem ártatlanul és felálltam a helyemről. Szép lassan a lépcső elé sétáltam és megvártam, amíg lejön. Végig a szemembe nézett é hitetlenkedést véltem felfedezni gyönyörű arany szemeiben.
-Most kérdezek tőled valamit Bella- szólalt meg kemény hangon, miután leért a lépcsőn. Megállt velem szemben, én bólintottam ő pedig folytatta. -De nagyon őszintén válaszolj nekem. 
- Edward, megrémítesz- a hangom megremegett és valóban féltem. Rettegtem. Nem tudtam, mi fog történni. Biztos vagyok benne, hogy megtudta mi vagyok. Elkapták Victoriát, hiába engedtem el. Ő pedig elárult nekik. Edward el fog hagyni. Újra elhagy és én megint magamra maradok. Azzal a különbséggel, hogy most az én hibámból fog elmenni. Mert undorodik tőlem. Mert egy szörnyeteg vagyok. 
- Nem akartalak megijeszteni- suttogta és meglágyult a tekintete. -De tudnom kell valamit.
- Persze, ha tudok, válaszolok a kérdésedre. De kérlek, ne húzd tovább az időt.
- Csak annyit szeretnék tudni, hogy jártál-e mostanában az erdőben? 
- Nem. Miért? -kérdeztem és próbáltam elrejteni a megkönnyebbülésem. Bár még mindig féltem egy kicsit, de megnyugodtam, hogy még nem tud rólam. Legalábbis arról, ami vagyok. Jó lenne, ha elmondhatnám neki, de nem tudom hogyan fogadná. Lehet, annyira undorodna tőlem, hogy világgá szaladna.
- Mert Alice-nak látomása volt Victoriáról. Látta azt a helyet, ahol letáboroztak és elindultunk, hogy megkeressük. De mire odaértünk, már senki nem volt ott. Jó pár vámpírt megölhettek, mert csak a vámpírok hamvait láttuk és éreztük a szagukat. És a te illatod is ott volt. Ott, azon a helyen, ahol Victoria is volt minden bizonnyal, mert a kis kunyhóban erősen lehetett érezni a szagát. Annyira megijedtem. Azt hittem történt veled valami. 
Ahogy befejezte a mondandóját, hatalmas kő gördült le a szívemről. Már komolyan megijedtem, hogy valami olyat tudott meg, amit nem lenne jó, ha tudna. De hála az égnek, nagyobb volt az ijedtség, mint a baj. 
Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt és Edward mellkasához bújtam, hogy ne lássa, mennyire megnyugodtam. Edward átölelte a derekam és még szorosabban húzott magához. Tekintetem a kanapén ülő párra siklott és észrevettem, hogy Jacob és a nővérem aggódva nézik párosunkat. Mikor észrevették, hogy őket figyelem, nővérem a fejét rázta, jelezve, hogy nem tetszik neki, hogy nem árulom el a szerelmemnek, hogy mi vagyok. De ő ezt nem értheti. Nekik könnyű volt. Jacob bevésődött a nővérembe és hatalmas a szerelem közöttük, amit senki nem tud szétszakítani. Talán még a halál sem. De én. és Edward..? Mi egészen mások vagyunk.
- Ne haragudj szerelmem. Nem akartalak megijeszteni. Csak annyira féltem. Féltem, hogy bajod esik. Hogy Victoriának mégis sikerült valahogy a közeledbe férkőznie és...
- Sss... Kérlek, erre ne is gondolj. Biztos vagyok benne, hogy már az országot is elhagyta- suttogtam. Bolond lenne, ha ezek után nem kerülne el jó messzire. Bár így is meg fogom találni. Az apám haláláért az életével fizet. 
- Miért vagy ebben annyira biztos- kérdezte és kicsit távolabb húzódott tőlem, hogy láthassa az arcomat. 
- Mert... -hirtelen nem tudtam mit mondhatnék. Az egy dolog, hogy én tudom, hogy elment innen és mostantól nem fenyeget veszély, de ő nem tudhatja.  -mert talán nem csak ti vadásztok rájuk. Lehet, hogy valaki más is őt akarja. Hiszen te magad mondtad, hogy jó pár vámpír hamvait találtátok ott. Lehet, hogy valaki elől menekül Victoria és nem csak veletek húzott ujjat. Vagy nem tudom. De úgy érzem, nem lesz vele több gondunk. 
- Igazad lehet. De akkor sem fér a fejembe, hogy érezhettük az illatodat a kunyhónál? 
- Nem tudom- hajtottam le a fejem. Kezdtem újra ideges lenni. Aggódtam, hogy rájöhetnek. Rosalie biztosan sejti, miért volt ott az illatom és gondolom összerakta a kirakós darabjait. -Gyere, menjünk fel a szobámba- húztam magammal az emeltre. Még "Jó éjszakát" kívántam a többieknek és bementünk a szobámba. Leültem az ágyra, Edward pedig mellém. Fejemet a mellkasára hajtottam, ő mg folytatta mondandóját.
- Ráadásul Rose is furcsán viselkedett. Sőt, mostanában kiszámíthatatlan. Emlékszel, hogy régen még a közeledbe sem akart jönni- bólintottam ő pedig folytatta. -most meg mintha kicserélték volna. Teljesen máshogy viselkedik. A családdal szemben is. Sokkal több időt tölt köztünk és sokkal nyitottabb. Sokszor eszébe jutsz, de olyankor csak foszlányokat hallok a gondolataiból és mindig próbálja elterelni rólad a gondolatait. Most is az erdőben, ahogy megérezte az illatodat, azonnal aggódni kezdett és alig tudtuk rábeszélni, hogy menjen haza a többiekkel. Ő akart eljönni hozzád, de végül Emmettnek sikerült meggyőznie. Viszont holnap mindenképpen átjön. 
- Rosalie valójában egy nagyon kedves lány. Én is, mint oly sokan, félreismertük. Nem olyan rideg, mint amilyennek mutatja magát. Ezzel csak azt akarja elérni, hogy senki ne bántsa. Rengeteg fájdalom van a lelkében, de gondolom te is tudod.  Tudod miken ment keresztül szegény. Az átváltozása előtt, az átváltozás alatt és utána is. Hiszen gondolj bele. Egy nőnek, akinek minden álma egy normálisélet, egyik pillanatról a másikra elveszíti ennek a lehetőségét. Csak próbáld megérteni, vajon mit érezhet ő most. Gyermeket szeretett volna, egy férjet, aki szereti és egy családot, akik mindenben támogatják. Hosszú boldog életet és unokákat. Aztán öregen és ráncosan ám boldogan elhagyni ezt a világot- miközben beszéltem, elképzeltem magam Edwarddal. Milyen tökéletes életünk lehetett volna. Ha ő is ember lenne és én sem változtam volna ilyen szörnyeteggé. 
- Nagyon sokat tudsz Rosalie-ról- suttogta.
- Volt alkalmam megismerni őt. Megnyílt nekem és ezért mérhetetlenül hálás vagyok neki. Megengedte, hogy megismerjem őt. 
- Szóval meggyőzött, hogy ne akarj olyan szörnyeteg lenni, mint én? -kérdezte komolyan. Nem akartam a szemébe nézni. Féltem, ha most meglátom reménykedő tekintetét, akkor elszólom magam és onnan nincs visszaút. Ha megtudja -már pedig egy nap el kell mondanom neki- akkor csak két lehetséges út marad. Az egyik, hogy valami csoda folytán mellettem marad és elfogadja, ami vagyok vagy a másik- és ez a legvalószínűbb- hogy undorodni fog tőlem és elhagy. Nincs több lehetőség, csakis ez a két út. 
Nagy levegőt vettem, majd válaszoltam. 
- Nem kellett meggyőznie semmiről. Te, illetve ti nem vagytok szörnyetegek. Vannak igazi szörnyeteg, de ha akarnám se tudnám azt mondani rátok, hogy ti azok vagytok. Hiszen már hogy lehetne szörnyeteg Esme, Alice vagy akár Carlisle. De még Rosalie sem. Egyikőtökről sem tudnám ezt mondani. Rólad meg végképp nem. 
- Bella, mi embereket öltünk. 
- Ha jól tudom, Carlisle Alice és Emmett sosem kóstolt emberi vért. Ők nem akartak gyilkolni. Rosalie csak azt tette, amit bármely nő az ő helyében. Csak igazságot szolgáltatott, de ő sem ivott egy korty emberi vért sem. Igaz, végzett azokkal a mocskokkal, de megérdemelték. Hiszen tönkretették az életét. Esme botlása csak egy véletlen volt. Ő nem tehetett róla, hogy az a férfi rosszkor volt rossz helyen. Megszúrta magát. Nincs az az újszülött, aki ellen tudna állni a vérnek, de ő képes volt rá és nézd meg. Gyerekek mellett van nap mint nap. És nem vágyik az embervérre. Mert nem akar gyilkos vagy szörnyeteg lenni. 
- És Jasper? Vagy én? Ránk sem tudnád azt mondani? 
- Nem- ráztam meg a fejem és végre a szemébe néztem. 
- Jasper nem tudhatta, hogy élhet másképp is. Nem ő választotta ezt az életet. Egyikőtöknek sem volt választási lehetősége. De itt van és küzd az ellen, hogy olyan legyen, mint régen. Küzd azért, hogy méltó párja lehessen Alice-nak. 
- És én? Mit tudsz felhozni mentségül az én bűnömre? Hiszen én gyilkoltam, pedig tudtam jól, hogy lehet másképp is élni. 
- Te bűnözőket öltél és másokat mentettél ezáltal. Hiszen gondolj csak bele, hány ember életét mentetted meg azzal, hogy egy gyilkos vagy egy drogos embert öltél meg? Gondolj bele, mennyi embert öltek volna meg, ha te nem vetsz véget az életüknek. 
- De ők is csak emberek voltak. 
- Ebben igazad van. Emberek voltak. De sokkal rosszabbak voltak, mint te. Pedig te saját bevallásod szerint egy lelketlen szörnyeteg vagy. Őket nem érdekelte, mennyien embernek okoznak szenvedést azzal, hogy tönkretesznek egy lányt, vagy megölnek egy embert. Ne csak a rosszat lásd magadban. Nézd a jó oldalát a tetteidnek. Mert ha hiszed, ha nem, van jó oldala. Mert te megkóstoltad az embervért, mégis saját magadtól képes voltál lemondani róla. Segítséget kértél Carlisletól és visszatértél a helyes útra. Azóta sem ittál embervért. 
- Tévedsz- mosolyodott el. 
- Valóban? -vontam fel a szemöldököm. 
- Mikor James megharapott, én szívtam ki a mérget. És a saját vágyaim kielégítése érdekében képes lettem volna megölni téged. 
- Edward- mordultam fel. -Ezt már egyszer megbeszéltük. Miért nem akarod elhinni, hogy nem avgy rossz?
- Mert az vagyok. 
- Nem vitatkozom tovább veled. De egy kérdésemre válaszolj- emeltem fel a kezem és szemből az ölébe ültem, hogy láthassam az arcát, miközben válaszol. Ő bólintott. -Ha át akarnék változni és te megtennéd nekem, hogy átváltoztatsz, én is szörnyeteg lennék? Netalántán szándékosan megölnék valakit, én is lelketlen és gonosz lennék? 
- Nem -rázta a fejét? 
- Miért? Hiszen szándékosan tenném és bántanék egy embert. Teljesen mindegy, hogy rosszat vagy jót. Elvenném egy ember életét csupán azért, mert élvezem a vérontást. Mit tennél? Képes lennél ugyanúgy nézni rám, mint eddig? El tudnád fogadni, hogy a társad egy szörnyeteg?
Eltorzult az arca, de amint észrevette, hogy őt nézem, rendezte vonásait. Viszont nekem ennyi elég volt. Láttam, milyen arcot vágott. Láttam a pillanatnyi undort a szemében és elhatároztam, hogy amíg lehet, addig titkolom előle. Amíg lehet, kiélvezem a helyzetet, hogy velem van, mert el fogom veszíteni. Ez már biztos. 
- Válaszolj a kérdésemre- szólítottam fel, mintha nem láttam volna semmit. 
- Nem hagynám, hogy bárkit is bánts. 
- Nem ezt kérdeztem.
- Nem tudom... Bella, én szeretlek téged. 
- Edward, egyenes választ kértem. Képes lennél szeretni engem, ha szörnyeteg lennék? Ha nem olyan lennék, mint te? 
- Igen. 
- Ne hazudj nekem, kérlek- néztem rá  könyörgő szemekkel. -Azt szeretném ha válaszolnál a kérdésemre úgy, hogy nem veszed figyelembe az érzéseimet. Ne azt mondd, amit hallani akarok. 
- Hát rendben- sóhajtott. Mély levegőt vett és újra kimondta. -Igen, szeretnélek. De...- számra tette a kezét, mikor közbe akartam vágni. -Nem biztos, hogy képes lennék együtt élni veled. Szeretnélek, mert olyan hatalmas az irántad érzett szerelmem, hogy annak semmi és senki nem vethet véget, de képtelen lennék úgy élni melletted, hogy tudom élvezetből gyilkolsz. 
- Értem- hajtottam le a fejem. 
- De, Bella...- emelte fel a fejem és addig nem is folytatta, amíg a szemébe nem néztem. -Ha rajtam múlik, te sosem bántasz senkit. 
- És ha nem rajtad múlik? -emeltem meg a szemöldököm. Hiszen rengeteg vámpírt öltem már meg. Kár volt belemennem ebbe a témába. 
- Bella, kérlek, ne beszéljünk most erről. Ráérünk még. Van időnk- suttogta és magához szorított. 
- Van időnk- ismételtem. Ha tudnád, hogy mennyi. D nem és nem. Bella, nem gondolhatsz erre. Verd ki a fejedből. Azt a néhány évet ki akarom élvezni, amit vele lehetek, aztán meglátjuk, mit hoz a jövő. Ki tudja. Lehet, hogy már holnap vége szakad a boldogságomnak. De bárhogy is legyen, minden egyes vele töltött percet ki akarok élvezni, mint életem utolsó percei lennének. Hiszen a boldogság törékeny, akárcsak a szerelem. Egyik pillanatban még van, aztán hirtelen vége szakad. 
- Mit szeretnél nekem elmondani? -kérdeztem néhány percnyi hallgatás után. Ugyanis Edward mellkasa egyre gyorsabban mozgott és idegesen játszott egy hajtincsemmel, közben az alsó ajkát harapdálta. Én is mindig ezt csináltam, ha féltem elmondani neki valamit, holott tudtam, hogy joga van tudni róla. 
- Honan beszed, hogy mondani szeretnék valamit? 
- Ismerlek már Edward. Talán jobban is, mint te engem. És érzem, hogy feszült és ideges vagy. Harapdálod az ajkad és a hajammal babrálsz. 
- Igazad van. Tényleg szeretnék elmondani neked valamit. 
- Na ne mond! És mi lenne az? -kérdeztem.
- Miután az erdőben láttuk a hamvakat és éreztük a rengeteg illatot, nem tudhattuk, mennyien vannak még. És Carlisle felhívta az Alaszkában élő úgymond rokonainkat, hogy segítséget kérjen tőlük. 
- És 
- A Denali klán holnap megérkezik.
Még az ütő is megállt bennem. Ilyen nem létezik. Még több vámpír. A farkasok már így is rengetegen vannak és a legtöbbjük alig töltötte be a 15-öt. Ha idejönnek, még több farkas fog átváltozni. Arról nem is beszélve, hogy még öttel több vámpírt kell félrevezetnem. Még őket is kerülgetnem kell majd. Teljesen présbe szorítanak. Nem hagynak levegőhöz jutni. 
- Edward, a farkasok már így is rengetegen vannak- osztottam meg vele z aggodalmam. -Még öt vámpír a környéken és újabb farkasok változnak át. Ráadásul egyre fiatalabbak. Például Seth... még csak 15 éves, de már farkas. 
- Az a helyzet Bella, hogy nem öt, hanem hat vámpír érkezik holnap. 
- Mi? 
- A Denali klán befogadott egy 2-3 éves vámpírt. De többet én sem tudok. 
- Hogy micsoda? 
- Ne aggódj szerelmem. Nem fog bántani téged. 
- Nem magam miatt aggódom. A fenébe is. Hat vámpír... Normálisak vagytok? -kérdeztem kiabálva. 
- Bella...
- Nem, semmi Bella. Gondolkozz már egy kicsit. 
- Nem kellene ennyire felfújni a dolgot. A farkasok közelébe sem mennek. Ne aggódj már. 
- Rendben van Edward. Te tudod, de ha az a vámpír bekavar, nem tudom mit csinálok vele. Kitekerem a nyakát, ráadásul élvezettel. 
Edward odajött hozzám- eddig észre sem vettem, hogy felálltam volna az ágyról, de az ablak előtt álltam- és újra megölelt. Mellkasába temettem az arcom és mélyet lélegeztem napfény illatából. Ez kicsit megnyugtatott, de még mindig ideges voltam. Nem tudom miért, még magam sem értem az idegességem okát. De ez van. Úgy érzem baj lesz még ebből és eléggé nagy. És a farkasok miatt való aggodalmam még egy lapáttal rátesz az idegességemre. Félek miattuk, hiszen ekkora falkára még sosem volt szüksége LaPush-nak. Már így is heten vannak.