34.fejezet Újra Forksban

(Bella szemszöge) Újra Forksban

A napok egyre csak teltek és az én félelmem egyre nagyobb lett. Féltem újra visszatérni abba a városba. Hiszen ahogy a fiam említette, már látogattunk haza egy-két napra, de sosem maradtunk sokáig. Mindig attól rettegtem, hogy Edward és a többiek egyszer csak beállítanak és elveszik tőlem azt a boldogságot, amit a gyerekeim nyújtanak nekem. És most mégis oda megyünk. Ott fogunk lakni. Remélem előbb utóbb sikerül kihevernem a félelmeimet. Végül is Lexi azt mondja már régóta nem látta Cullenéket. A farkasok is nyugodtabbak, a fiúk nem változnak át olyan hamar farkassá. Kevesebben vannak, mint 50 évvel ezelőtt.

-Indulhatunk? –kérdezte Adam visszarángatva a valóságba.

- Persze- mosolyogtam rá, majd még egy pillantást vetettem a nappalira. Becsuktam az ajtót, bezártam és miután még egyszer ránéztem a nagy házra bepattantam a kocsiba és Chris már indított is a reptérre.

- Képzeld anya, Alexa egy órája hívott és azt mondta készen van a ház. Reggel fejezték be és csodás lett. Én már annyira várom, hogy lássam milyen lett. Ugyan a bútorokat én választottam, de még nem láttam a házat és… - Emily tovább fecsegett, amire nem tudtam odafigyelni. Sokkal jobban aggasztott, milyen lesz újra abban a városban. Mondjuk a ház kérdése is foglalkoztatott. Hiszen hiába végeztek rajta átalakításokat, akkor is ugyan az a ház marad számomra. Ahol esténként Edward belopózott a szobámba és átbeszélgettük az éjszakát, vagy apa szobája, amihez nem nyúlt senki. A konyha, ahol a kaját készítettem neki vagy a nappali, ahol a régi öreg kanapén elnyúlva nézte a meccset. Furcsa lesz újra abban a házban élni, ahol felnőttem és ahol rátaláltam apámra vérben fagyva. És az erdő? A hely, ahol először vadásztam, vagy ahol elengedtem Victoriát. Victoria. Vajon hol lehet most? Azóta nem láttam, hogy elengedtem. Megfogadta volna a tanácsomat és kerül? Vagy egyszerűen csak elfelejtette, ami történt? Hát én nem. Bár 50 év telt el azóta, de nem felejtettem el, amit az apámmal tett. Miatta nem maradhatott mellettem Charlie, miatta szenvedtem. És ezt sosem fogom elfelejteni neki. Soha. Egy napon még bosszút állok rajta mindazért, amit velem tett, erre megesküszöm.

-… és… anya, figyelsz te rám? –rántott vissza a gondolataimból Emily bosszús hangja, mire azonnal hátranéztem.

- Sajnálom kicsim. Igen, biztos vagyok benne, hogy gyönyörű lett a ház.

- Én már rég nem a házról beszélek. Miért nem figyelsz? Mióta elindultunk meg sem szólaltál, csak bámulsz magad elé. Kezdem azt hinni, hogy ez a költözés nem volt jó ötlet.

- Nincsen semmi baj kicsim. Egyszerűen csak megrohamoznak az emlékek. Kíváncsi vagyok milyen lesz Forksban élni- néztem rá a mellettem ülő Chris-re, aki bátorításképpen megszorította az ölemben pihenő kezemet.

- Megérkeztünk- mosolyodott el, majd kiszállt a kocsiból és mind így tettünk. A csomagjainkat leadtuk, majd átvettük a jegyeket és mire végeztünk, már szállhattunk is fel a gépre. A gépre, amellyel elhagyjuk Vancouver-t és ami elvisz minket Forksba.

(Lexi szemszöge)

Ma végre visszajönnek. El sem hiszem, hogy annyi év után a húgom újra visszatér hozzánk, ráadásul nem egyedül és nem csak néhány napra. El sem tudom mondani mennyire boldog vagyok.

Bár az utóbbi időszak nagyon nehéz volt, de sikerült helyre rázódnunk. Tina halála örökre bennem marad, de legalább tudom, hogy boldog és hosszú életet élt. El sem hiszem, hogy elvesztettem őt, de itt hagyott magából egy darabot. A gyermekeit. Az unokáimat. És bár nem sűrűn látom őket, nagyon jól esik, hogy elfogadnak annak ellenére, mi vagyok. Az én kislányom örökre itt hagyott minket. Nincs annál nagyobb fájdalom, ha egy anyának kell eltemetnie a gyermekét, de nálunk ez nem is történhetett volna másként. Ő nem akart olyan lenni, mint mi és ezt tiszteletben tartottam. Talán ezért sikerült talpra állnom, miután elment. Mert tudtam, hogy ez az élet rendje. Az emberek születnek, élnek és meghalnak. Az pedig nem természetes, hogy több mint 70 évesen- az emberi éveimet is beleszámítva- én még mindig 21-nek nézek ki. De ez van. Ez az életem és el kell fogadnom. Tovább kell lépnem és nem szabad a múlton rágódnom. Tina elment, de nekem itt van a másik gyermekem Charlie, akire gondolnom kell. Ugyan felnőtt, érett férfi lett belőle, de nekem mindig is az én drága kicsi fiam marad.

Mindenem megvan. Ennél többet nem kívánhatnék az élettől. Van egy szerető férjem, egy fiúnk, barátaim és most hazajön a testvérem is. Most nagyon boldog vagyok. De tudom, hogy Bella nem teljesen az. Nem szeret itt lenni, ebben biztos vagyok. Csak a gyerekek miatt egyezett bele a költözésbe. Emily és Adam. Gyönyörű párt alkotnak. És az ő meséjüknek boldog vége van. Nem úgy, mint az édesanyjuknak.

Jaj, Bella. Nem tudom egyáltalán el fogod-e valaha felejteni Edwardot? Mert tudom, hogy még mindig szereted, azt az átkozottat. Pedig nem érdemli meg. De ahogy mondják, a szívnek nem lehet parancsolni. És bármennyire is szeretnél, te sem tudsz.

Gondolataim közül a telefonom csörgése rántott vissza a valóságba, majd mielőtt megnéztem volna ki hív megnyomtam a fogad gombot.

-Haló! –szóltam bele.

- Haló?! Most komolyan, így kell köszönteni a rég nem látott testvéredet? Egy haló-val?

- Bella- kijelentésem inkább kérdésnek hangzott, de iszonyatosan örültem. Az arcomra hatalmas mosoly kúszott, amit képtelen voltam levakarni.

- Ilyen nehéz elhinni, hogy felhívlak? Na, akkor le is teszem.

- Ne, ne. Meg ne próbáld- kiáltottam fel és felpattantam az ágyról. –Esküszöm megfojtalak, ha lerakod a telefont- fenyegettem meg még mindig mosolyogva, de nagyon jól tudta, hogy sosem bántanám. A vonal másik végéről hangos nevetést hallottam és ettől csak még szélesebb lett a mosolyom.

- Rendben. Amúgy csak azért hívlak, mert megérkeztünk Seattle-be. Most fogunk egy taxit és hazamegyünk, aztán ha nem bánod átmennénk hozzátok.

- Nem, egyáltalán nem bánom. Sőt. Most azonnal indulok, és ott találkozunk. Látni szeretném, milyen arcot vágsz, mikor meglátod a házat.

- Rendben. Akkor ott találkozunk. Szia- azzal letette a telefont, én pedig már tárcsáztam is Jake számát, aki nem vette fel, így átszaladtam Charlie szobájába. Szegénykém éjjel őrjáratozott és most alszik, de kénytelen leszek felébreszteni.

- Charlie- rázogattam, de nem mozdul. –Kisfiam.

- Hagyj aludni- morgott, majd átfordult a másik oldalára. Nem volt szívem tovább zargatni, ezért lementem a konyhába és írtam egy levelet nekik, miszerint megérkeztek Belláék és ott keressenek, ha valami van.

Aztán felkaptam a kabátomat és a kocsi kulcsomat, majd bepattantam az autóba és már hajtottam Forks felé. Nem telt sok időbe, mire odaértem, de nem volt még ott senki. Így hát kívülről csodáltam a házat, melyen kívülről nem sokat változtattam, belül viszont annál inkább. Kívülről egyedül a színe változott és építettünk hozzá még három szobát. Azért hármat, hogy minél tágasabb legyen. Ugyanis ha jól értesültem Emily imád vásárolni és már Bella sem veti meg ezt a fajta kikapcsolódást. Emellett azt is megtudtam, hogy Adam szeretne egy külön szobát, ahova elvonulhat, ami teljesen van az Emily-vel közös szobájuktól. Hogy honnan tudok ennyi mindent? A válasz egyszerű. Emily órákon át ecsetelte nekem milyen legyen a ház, kinek mekkora legyen a szobája, melyik bútor hova kerül és a többi. Egyedül egyetlen szoba nem változott, és azaz apáé. Mikor Emily közölte velem, hogy Bella ragaszkodik hozzá, hogy egy szoba teljesen olyan maradjon, amilyen volt, azt hittem a sajátjára gondol. De mikor elmondta melyikhez nem szabad nyúlni, egyből felhívtam Bellát. Ez volt az, amire én nem gondoltam. Nem csak Edward miatt nem szeret itt lenni, hanem apa emlékei is fáj neki. Hiszen ő talált rá holtan ebben a házba. És megértem, hogy nem akarja elengedni őt. De nem firtattam mit miért tesz. Egyszerűen csak bezártam a szoba ajtaját és ahhoz nem nyúlt senki. Még én sem. Bevallom, én félek bemenni. Ugyan apával nem sokat lehettünk együtt, én akkor is szerettem őt. És fájt a halála. Attól féltem, hogy ha belépek abba a szobába, akkor elgyengülök, és nem leszek képes talpra állni. Mégis csak az apám volt. És szerettem őt.

Addig- addig gondolkoztam, hogy megérkeztek Belláék. Megfordultam, hogy szembe legyek velük és megpróbáltam kiűzni a fejemből a szomorú gondolatokat. Hiszen nekem most arra kell gondolnom, hogy végre itt vannak.

-Azt hittem sose értek ide- viccelődtem velük. Bella felém fordult, először kissé mérgesen nézett rám, de aztán megenyhült és a nyakamba ugrott.

- Annyira hiányoztál Lexi- suttogta sírós hangon és jó szorosan ölelt magához, amit én is viszonoztam. Pecekig öleltük egymást, nem szóltunk egy szót sem. Végül Adam hangja törte meg a pillanatot.

- Na, anya. Ne sajátítsd ki a nagynénémet. Én is akarok belőle.

Mind nevetni kezdtünk, de végül Bella elengedett és megölelhettem mindenkit. Chris hagytam utoljára, de ő sem maradt ki.

- Köszönöm, hogy vigyáztál rájuk- suttogtam a fülébe, majd elengedtem és szembenéztem velük. –Na, hogy tetszik a ház? –mutattam a mögöttem lévő házra úgy, hogy végig őket figyeltem. Mindenki szemében csodálatot láttam, de Belláéban valami mást is. Talán szomorúságot. De nem lehettem benne biztos, mert lehunyta szemeit, majd mikor újra kinyitotta már nyoma sem volt annak az érzelemnek. Csakis az elégedettségnek.

- El sem hiszem, hogy mennyire megváltozott. Köszönöm Lexi- mosolygott rám.

- Na, mi lesz? Bemegyünk, vagy egész nap itt állunk kint? –emeltem fel a kulcsot, ami egy pillanat alatt eltűnt a kezemből és már csak Emily hangos sikolyát hallottam. Adam és Chris fejcsóválva mentek utána, de Bella csak mosolyogva a fejét rázta.

- Mindig ilyen?

- Nem. De most teljesen bepörgött, amiért nem ő rendezte be. És így neki is meglepetés volt.

- Értem. De gyere. Nézd meg te is.

- Menjünk- bólintott és együtt indultunk el befelé. Szép lassan, emberi tempóban körbevezettem a házban és végül megálltunk a szobája előtt.

- Nem sok mindent hagytam a régi cuccaid közül, de semmit nem dobtam ki. Ha szeretnél valamit visszatenni, a garázsban megtalálod a cuccaidat- mosolyogtam rá, majd kinyitottam előtte az ajtót. Még a lélegzete is elállt és én ezért büszke voltam magamra. Csendben vártam, míg mindent alaposan végignéz és aztán visszasétált mellém.

- Nem tudom, mi lenne velem nélküled- motyogta és közel állt a síráshoz. –Olyan nehéz ez nekem. Bármerre megyek, bárhová nézek, mindenhol egy emlék jut eszembe. Vannak jók és rosszak is, de a legtöbb, az fájdalmas.

- Ne gondolj erre Bella- öleltem magamhoz. –Próbálj meg új életet kezdeni. Zárd le a múltat és élj a jelennek. A jövő pedig majd kialakul. Hidd el, egy napon képes leszel úgy végigmenni a városban, hogy már nem fog fájni.

- Gondolod?

- Biztos vagyok benne.

- Szeretlek Lexi.

- Én is téged húgi.

Még néhány percig ott álltunk, csendben, aztán visszamentünk a nappaliba, ahol lent álltak a többiek. De ami a legnagyobb meglepetést okozta, az a farkasok jelenléte volt. Mindenki itt volt, még Charlie is. Pedig szegény mennyire szeretett volna még pihenni. Látszott is rajta, hogy fáradt, de ennek ellenére is ott állt az apja mellett.

- Hát ti? –kérdeztem, miközben adtam egy-egy puszit a fiamnak és a férjemnek is.

- Otthon megtaláltam az üzeneted és gondoltam elhozom a többieket, hogy megismerjék a családunk másik felét- adtam meg a választ Jake, miközben ő is üdvözölte Bellát és a többieket. Az ő példáját fiam is követte és megállt Adam mellett, akivel mindig is nagyon jóban voltak. Szép lassan mindenki köszönt mindenkinek, és akit még nem ismertek, azokat bemutattuk egymásnak. Aztán leültünk beszélgetni, de a fiúknak el kellett menniük, hogy folytassák a járőrözést. Így csak mi maradtunk itt Charlie-val. A fiatalok elvonultak az emeletre beszélgetni, ezzel esélyt adva nekünk, hogy nyugodtan beszélgessünk.

- Mikor voltak itt utoljára? –kérdezte Bella, ezzel megszakítva a csendet.

- Miután ti elmentetek, nem sokkal később ők is elhagyták a várost. Sőt, Edward sokkal hamarabb elment, mint a többiek.

- Nem tudod miért?

- Bella, szerintem ne akard tudni. Megint szenvedni fogsz- próbált rá hatni Chris, de hasztalan volt. Ezért fogta magát és elhagyta a házat levegőzés címszó alatt.

- Igaza van Chris-nek. Csak neked lesz rossz.

- Tudni akarom. Rose-tól nem akarom megkérdezni. Azt mondtam neki, hogy nem akarok hallani róluk, de jó lenne tudni, mi van velük. Hogy reagált, mikor megtudta, hogy elmentem.

- Bella… Biztos vagy benne, hogy ezt akarod?

- Igen. 50 évem volt rá, hogy beletörődjek, és úgy érzem, most tudnom kell.

- Ha ezt szeretnéd, rendben. De én figyelmeztettelek, hogy nem szeretnéd tudni.

- Majd meglátjuk. Szóval?

- Edward keresett téged és eljött egészen LaPush-ig. Kétségbe volt esve, hogy elmentél és teljesen összetört. Rosalie-tól tudom, hogy Alaszkába ment a Denali klánhoz és…

- Alaszkába?

- Igen.

- Nem hiszem el. Nem hiszem el- pattant fel. –Ott volt a közelünkbe. Bármelyik pillanatban találkozhattunk volna. Érted ezt?

- Igen, de ülj vissza és nyugodj meg, vagy nem mondok többet.

Úgy tett, ahogy kértem és visszaült mellém a kanapéra.

- Szóval Alaszkába ment és ott élt nagyon sokáig. Állítólag Alice nem volt hajlandó szóba állni vele. Meggyűlölte a testvérét azért, amit tett. Ezt Edward nem tudta elviselni, ezért hagyta el a családját. Aztán évekig keresett téged. Végigjárta az összes lehetséges helyet, de nem talált. Iskolákban keresett, reptereken érdeklődött, legalábbis ahogy Rose elmondta. Aztán végül feladta. Beletörődött, hogy soha többet nem lát és…

- És? Lexi, folytasd- láttam a szemében egy cseppnyi reményt, amibe belekapaszkodott. Gondolom azt hitte Edward még mindig szereti. Hiszen mi másért ment volna utána. Miért kereste volna? Ha nem azért, mert szereti. De sajnos el kellett vennem tőle azt a cseppnyi reményt.

- És feleségül vette Tanya-t- hajtottam le a fejem. Képtelen voltam ránézni. Először reményt adok neki, majd kegyetlenül elveszem. –Sajnálom- suttogtam.

- Te nem tehetsz semmiről- suttogta. –Nem a te hibád. Én erősködtem, hogy tudni akarok róla. Ez csakis az én hibám.

Szavaira rá kaptam tekintetem és küldött felém egy gyenge mosoly félét, de nem tudott átverni. Ahhoz már elég jól ismerem.

- Még mindig szereted, igaz?

- Teljes szívemből, hiába is tagadnám- sóhajtott- Ő életem nagy szerelme, pedig tudom, hogy nem érdemli meg. A szívem szakad meg, hogy nem lehetek vele, de most, hogy tudom, felesége van, talán sikerült kivernem őt a fejemből és a szívemből. Nem akarok szenvedni.

- Nem akarlak még jobban elkeseríteni, de nem fogod tudni elfelejteni. Ha 50 év nem volt elég hozzá, ráadásul úgy, hogy melletted volt Chris, akkor sosem fogod tudni elengedni őt.

- Igazad van. Bele fogok őrülni. Lexi, én nem bírom. Annyira szeretem, közben pedig gyűlölöm, amiért azt tette velem, amit- fejét az ölembe hajtotta, lábait feltette a kanapéra.

- Annyira szeretnék neked segíteni- simogattam a haját.

- Nem tudsz. Rajtam senki nem tud segíteni. Meg kellett volna halnom abban a balesetben. Sőt, már akkor, amikor az a nomád átváltoztatott. Akkor nem szenvedtem volna ennyit.

- Ne mondj ilyeneket. Te erős vagy. Nem győzhet le a szerelem. Nem lehet erősebb nálad. Nekünk fontos vagy Bella, és történjen bármi, én mindig melletted lesz. Mindig- suttogtam, majd csendbe burkolóztunk mindketten. Én a fejét simogattam, ő pedig csendben sírdogált, mígnem szép lassan alább hagyott a szipogás és légzése egyenletessé vált. Elaludt.

Felemeltem őt, majd felvittem a szobájába. Lefejtettem az ágyra és egy pléddel betakartam. Jobbnak láttam, ha most megyünk. Így a gyerekek szobája felé indultam.

- Charlie, gyere, megyünk- dugtam be a fejem az ajtón.

- Maradni szeretnék. Adam és Emily éppen arról mesélnek mennyi klassz helyen jártak már.

- Majd máskor beszélgettek. Bella elaludt, Chris nincs itthon, apád meg nemsokára hazaér. És ha jól sejtem neked ma járőröznöd kell. Holnap is van nap. Hétfőn pedig iskola.

- Rendben. Akkor majd holnap összefutunk- puszilta meg Emily-t, Adam-mal meg kezet fogott.

- Csá haver- intett neki Adam, mi pedig elindultunk hazafelé. Már épp beszálltunk volna az autóba, mikor farkas üvöltés hallatszott a távolból.

- Mennem kell- sóhajtotta fiam, majd egy puszi után beszaladt az erdőbe. Én pedig sóhajtva szálltam be a kocsiba és indultam meg hazafelé teljesen egyedül. Ilyen az élet, ha valaki farkasokkal él együtt.

Otthon egyből a konyhába mentem, hogy készítsek valami finomat a fiúknak vacsira. Nem siettem sehova, tudtam, hogy úgyis idejönnek először. Csináltam levest, rengeteg rántott húst és sütöttem egy csomó muffin-t is.

-Ennek már elégnek kell, hogy legyen- győzködtem magam, mikor kész lettem és megterítettem az asztalt. Tettem félre a két járőrözőnek is, akik most nem jönnek, de majd este elviszem nekik. Éppen időben végeztem, mert egyesével szállingóztak be a falka tagok. Mind leült az asztalhoz, kivéve Jake, Charlie és Jonathan. Az utóbbi kettő járőrözni van, de Jake távolléte idegesített.

-Hol van Jake?- kérdeztem a fiúktól, akik két falat közt válaszoltak.

- Valami vámpír klán jött a városba és vele akartak beszélni. Jacob hazaküldött minket. Nem törődött vele, hogy nyolc vámpírral szemben nem sok esélye van egyedül.

- Ti otthagytátok őt egyedül 8 vámpírral? –kérdeztem sipítva.

- Nem tehettünk mást. Ránk parancsolt.

Mély levegőt vettem, hogy ne mondjak olyat, amit megbánhatok és kifelé indultam, de ahogy kinyitottam az ajtót, ott állt szerelmem épen és egészségesen.

- Minden rendben van? Kik voltak azok- húzta be őt a házba.

- Nem fogod elhinni- suttogta. Arca olyan volt, mintha szellemet látott volna.

- Mit? Jaj, Jake, ne kelljen minden harapófogóval kihúzni belőled. Mondd már.

- Cullenék visszatértek- nézett mélyen a szemembe és tudtam, hogy nem viccel. Az én agyam egy pillanatra leblokkolt, de aztán hihetetlen sebességgel kezdett pörögni. Mi lesz most Bellával? Elkerülhetetlen, hogy találkozzanak. Még jobban fog szenvedni. Mit tehetnék, hogy segítsek neki? Mit?


Sziasztok!

Remélem tetszett. Köszönöm a komikat. Eszméletlen jó olvasni és tudni, hogy vannak, akiknek tetszik amit csinálok. Köszönöm nektek.
A Frissek időpontján kicsit változtattam. A vasárnapi marad, de szerda helyett csütörtökön lesz új fejezet. Ha sikerül addig megírnom. Vasárnap találkozunk.
Addig is legyetek jók.
Puszi: Rosalice

33.fejezet (2.rész) Családi kupaktanács

(Bella szemszöge)

Amint Adam kimondta a város nevét, lefagytam. A levegő bent rekedt a tüdőmben, a szívem majd megállt, hogy aztán őrületes sebességgel dobogjon tovább. Arcomra fagyott a mosoly és nem tudtam kontrollálni a kétségbeesésemet. Hangosan, kapkodva szedtem a levegőt, mintha fuldokolnék.

-Bella… jól vagy? –kérdezte Chris, miközben felhúzott az ágyról és szembefordított magával.

- Miért éppen oda akartok menni? –kérdezte gyerekeimtől, miután egy bólintást követően feléjük fordultam. Tudtam, hogy ezek után Chris-sel lesz még egy nagyon hosszú beszélgetésünk.

- Közel van LaPushoz és Alexáék sem lennének messze.  Kérlek anya. Nem tudom, miért nem szeretsz ott lenni, de mi szeretnénk megtudni, milyen ott élni. Sosem engedted, hogy ott maradjunk néhány napnál tovább-kérlelt fiam és én képtelen voltam nemet mondani. Mindannak ellenére, hogy mennyire nem akartam visszamenni arra a helyre, ahol a legboldogabb és egyben a legszomorúbb voltam, mégis beleegyeztem.

- Rendben- sóhajtottam. –Most ha megbocsátotok, szeretnék lepihenni. Nem érzem túl jól magam.

- Mi a baj anya? –kérdezték szinte egyszerre.

- Semmi. Csak fáj a fejem. Nagyon.

- Akarod, hogy…

- Nem fiam, ne aggódj- szakította félbe Chris. –Majd én itt maradok édesanyád mellett. Ti menjetek el vadászni vagy sétálni. Mire visszajöttök, jobban lesz- nyugtatta meg őket Chris.

- Rendben. Akkor elkezdem szervezni a költözést- pörgött be Emily. –Vennünk kell egy házat, bútorokat, el kell intéznem a kocsik szállítását…

- Nem. Ezzel ne bajlódj- szakítottam félbe, miközben ledőltem a párnára. –Forksban van egy házunk. Szóljatok Lexinek, hogy intézkedjen. Kérjétek meg, hogy kerítsen valakit, aki két legkésőbb három héten belül átalakítja a házat. A lényeg, hogy legyen benne 4 szoba. És kérjétek meg, hogy az emeleten az első szobához ne nyúljon senki. Abban nem lesznek bútorok cserélve, nem lesz átalakítva. Az a rész ugyan olyan kell, hogy maradjon. A többit ő tudni fogja.

- És berendezhetem én?

- Persze. Rendeld meg a bútorokat, intézd el, hogy kiszállítsák és értesítsd róla Lexit. Aztán jöhetnek az autók és amiket vinni akarunk ebből a házból. Rendben?

- Persze. Pihenj egy kicsit anya- adtak egy- egy puszit.

- Te pedig vigyázz anyára. Kérlek apa- nézett Adam szigorúan Chris-re, majd elhagyták a szobát. Megvártam, míg a házból is kilépnek és csak utána megengedtem magamnak, hogy összezuhanjak. Chris a mellkasára húzott, miközben a könnyeim patakokban hullottak le az arcomon. Újra átéltem az 50 évvel ezelőtt történteket, kezdve attól a perctől, hogy találkoztam Edwarddal a Forks-i középiskolában. Chris csendben hallgatott mellettem és várta, hogy megnyugodjak. Nem szólt semmit, csak a hátamat simogatta és nyugtatni próbált több-kevesebb sikerrel.

(Edward szemszöge)

50 év. Ennyi idő a szerelmem nélkül. Ennyi idő az életem nélkül. De már belenyugodtam. Legalábbis látszólag. Bár nem lettem a régi, de rájöttem, hogy minden csakis és kizárólag az én hibám volt. Nem akartam bántani senkit, mégis megtettem. Éppen ezért menekültem el otthonról a Denali klánhoz. Alaszkába, ahol végül leragadtam. Ugyanis túlságosan is közel kerültem Tanya-hoz. Ő mindig mellettem volt, elmondhattam neki mindent, meghallgatott, tanácsot adott és rá kellett jönnöm, hogy ő az, akire mindig is mindenkor számíthatok. Mára pedig már a feleségem lett. Ő, akiről azt gondoltam sose tudnám szerelemmel szeretni. Bár most sem vagyok szerelmes, de szeretem őt. És ha már mindenkinek az életét elrontottam legalább őt ne tegyem tönkre. De szeretem őt. Viszont tudja, hogy úgy sose fogom szeretni, mint Bellát. A szívem örökké az övé. Kerestem őt. Sőt mi több. Tanya is segített, de nem találtuk. Nem volt sehol. Mintha a föld nyelte volna el. És rá kellett jönnöm, hogy nemakarja, hogy megtaláljam. Pedig szerettem volna. Annyira szerettem volna megbeszélni vele a dolgokat. Szerettem volna elmondani neki, hogy mennyire sajnálom, hogy mennyire várom a kicsi születését. De be kellett látnom, hogy erre semmi esélyem. Bella magával vitte a szívemet és elvette tőlem az életemet. Mert azzal, hogy ő elment bennem megszakadt valami. Olyannyira megviselt, hogy elhagyott és a családom ellenem fordult, hogy majd belefulladtam az önsanyargatásba, amiből szintén Tanya rángatott ki. em tudom mi lett volna velem, ha ő nincs. Ő és a Denali klán. Ugyanis hiába szerettem volna hazamenni a családomhoz, nem tehettem. Hiszen Alice és Rosalie gyűlöltek. Megfutamodtam és erre nem vagyok büszke. De próbáltam helyrehozni az életemet és valamennyire sikerült. Hiszen van egy feleségem, aki szeret és én is őt még akkor is, ha nem úgy, ahogy ő engem. És a családom is megbékélt velünk. Szerencsére már nem úgy viselkednek, mint 50 évvel ezelőtt. Alice kissé lenyugodott és Rosalie sem tűnik haragosnak. Bár az ő viselkedése amit nem értek. Minden hónapban elutaznak Emmett-el és ha visszajönnek mintha kicserélték volna. Élettel teli és olyankor senki nem tudja kihozni a sodrából. Még én sem. Viszont bármennyire is kutakodom, nem találok a fejében semmit. Mintha üres lenne.

Tanya-val visszaköltöztünk a családomhoz. Esme és Carlisle bár szomorúak voltak, de örültek, amiért nem marcangolom önmagam. Alice hihetetlenül mérges volt és csatlakozott hozzá Rosalie is. Emmett és Jasper pedig inkább nem nyílvánítottak véleményt. Nem akartak összeveszni a feleségeikkel, de gondolatban biztosítottak, hogy nem neheztelnek rám.

És hogy mi van Scarlettel? Őszintén fogalmam sincs. ióta elhagytam Forksot nem tudok róla semmit. De nem is bánom. Ő csak arra emlékeztetne, hogy mindent elrontottam még ha nem is akartam.

-Megint rá gondolsz, igaz? –kérdezte szomorúan Tanya, miközben maga felé fordította az arcomat.

- A múlton gondolkodtam. Az elmúlt 50 éven- adtam meg neki a választ.

-Annyira szeretném, ha elfeledtethetném veled a múltat. De nincs rá lehetőségem. Nem szeretem, ha ilyn vagy.

- Sajnálom. De ma van 50 éve, hogy elment. Te is tudod, hogy ezeken a napokon milyen vagyok. Ő volt az életem ezt nagyon jól tudod.

- De most már nem. Nem találtuk őt. Ez azt jelenti, hogy nem akarja, hogy megtaláld. És nem tehetsz ellene semit. Még csak azt sem tudhatod, hogy életben van-e még. Lehet, hogy már meghalt. Edward, 50 év telt el. És számolnod kell azzal a lehetőséggel, hogy most vagy halott vagy vámpír.

- És a gyermekem? Azt sem tudom fiú vagy lány? Nem tudok róla semmit. Hát milyen apa vagyok?

- Nagyszerű apa lettél volna. De Edward ezt már megbeszéltük. A múlt elmúlt. Változtatni nem tudunk rajta. A jelennek kell élnünk.

- Olyan könnyű mondani.

- De én melletted vagok. Mindig is itt voltam és nem hagytalak magadra. És ezután sem hagylak el.

- Köszönöm, hogy vagy nekem Tanya. Bár úgy tudnálak szeretni, ahogy azt megérdemled.

- Én megelégszem azzal, hogy szeretsz és hogy melletted lehetek- hajolt hozzám közelebb, majd megcsókolt.

Ezt a pillanatot Emmett törte meg, aki kopogtatás nélkül rontott be a szobába és a vigyor most is az arcán volt. Bár tudnámmitől ennyire jókedvű.

- Helló galambocskáim. Ideje lejönnötök. Alice sűrgős családi gyűlést hívott össze. Gyerünkaz étkezőbe- dörmögte majd elhagyta a szobát. Mélyet sóhajtva megfogtam Tanya kezét és együtt mentünk le a többiekhez, ahonnan már csak mi hiányoztunk. Leültünk a helyünkre és vártuk, hogy apa belekezdjen a mondandójába.

(Rosalie szemszöge)

Hogy mégis mi történt ennyi idő alatt? Azt kell mondjam sok minden. Hála az égnek Bellával folytonos kapcsolatban állunk és ez boldoggá tesz. Minden hónapban meglátogatjuk őket. 2-3 napot töltünk velük és ennyi bőven elég, hogy kikapcsolódjak. Emmett persze mindig velem tart, amit Bella sem ellenez. Szerencsére az én nagy mackómat is megbízhatónak találta Bella és kiérdemelte a bizalmát. Ugyanis Emmett is tud mindent. Én pedig boldog vagyok, hogy legalább a férjem előtt nem kell titkolóznom. Bella fia csodálatos férfi lett az évek során. Tisztelettudó, kedves, jólelkű és ranyos fiú. Mindezek mellett helyes és imádnivaló. Mellette pedig ott van Emily. Aki gyönyörű és bár nem vérszerinti gyerek Bellának, mégsincs köztük különbség. Bella egyformán szereti őket amivel lenyűgöz. Egy anya, aki nem szereti jobban a saját gyerekét. Tudom, sokan ezt nem hiszik el, de ez az igazság. És együtt gyönyörű párt alkotnak. Annyira szeretik egymást, hogy képtelenek lennének a másik nélkül élni. Adam bármit megtenne Emilyért. Rengeteg mindenben hasonlít az apjára. És legalább ugyan ennyiben különböznek. Adam sokmindent örökölt az apjától. A féloldalas mosolyát, az önmarcangolását és estig sorolhatnám még, hogy mennyi minden közös bennük. Adam egy jólelkű srác és egyszerűen imádom. Rettenetesen jó, hogy Bella nem tiltja el teljesen tőlünk. Hogy legalább én és Emmett láthajuk őket. Tudom, hogy az öcsém egy barom volt és teljesen megértem Bellát. De szerintem nem lett volna szabad eltitkolnia az igazi apja nevét. Adam megérdemli, hogy tudja ki az édesapja. Bár azt tisztelem, hogy Chris kérése ellenére nem engedte, hogy Adam abban a tudatban éljen, hogy Chris a vérszerinti apja. Így ha egy napon kiderül az igazság Adam nem fog nagyon neheztelni Bellára. Hiszen ő is imádja az anyját. Nem hiszem, hogy valaha is képes lenne ellene fordulni. De nem tudhatjuk mit hoz még a jövő.

Mindd az étkezőben ültünk, hogy várjuk Edwardot és Tanyat. Hát igen. Edward elkövette élete legnagyobb hibáját, amivel végleg elszakította magát Bellától. Feleségül vette Tanya-t. Bár ő nem olyan rossz, de én mindig is bíztam benne, hogy kibékülnek. De ez nem jött el. Bella elment Chris-sel és Edward hiába kereste. Pedig ott voltak közel egymáshoz. Mindannyian Alaszkában, mégsem szólhattam neki. Nem árulhattam el Bellát és sosem fogom. Bármennyire is fáj.

Végül megérkezett a párocska és leültek. Mi pedig vártuk, hogy megkezdődjön a megbeszélés, ami miatt lehívtak minket.

(Alice szemszöge)

Gyűlölöm, utálom, meg tudnám folytatni. El sem tudom mondani mennyire kikészít Edward. A Bátyám egy idióta vadbarom. Nincs rá más szó. Nem elég, hogy belerángat a hülyeségeibe, elüldözi a legjobb barátnőmet, de most még el is vette azt a nőt. Most mondja meg nekem valaki, hogy mi ütött az én drága testvérembe. Én elhiszem, hogy szenved, hiszen én is, de nem az a megoldás hogy feleségül veszem az első nőt, aki kedves hozzám. Most komolyan,ez a vámpír nem komplett. Tovább kellett volna keresnie. Addig, amíg meg nem találja Bellát. De nem. Ő megunta és feleségül vette Tanya-t. Mondjuk jobb, mintha Scarlettet vette volna el, de én nem szerettem volna azt sem, ha ez a nő a családunk tagja lesz. Semmi kifogásom Tanya ellen, őt barátnak szívesen elfogadom, de így, hogy a sógornőm lett... Így nem. Pedig ideje elfogadnom. Hiszen most már velünk élnek. És bár fáj, de bele kell törődnöm, hogy örökre elvesztettem Bellát. Ő sosem lesz már a családunk tagja. Azt sem tudom él-e még egyáltalán vagy meghalt. Vagy hogy hol van a gyermeke? Egyáltalán megszületett? És ha igen, akkor mi lett? Fiú vagy lány? Milyen ember lett belőle? Mennyire hasonlít a bátyámra? Vagy inkább Bellára hasonlít?

Annyi kérdés és egyikre sem kaphatok választ. Pedig milyen boldogok lennénk, ha itt lennének velünk. Láttuk volna, ahogy Bella átvészeli az újszülött kort és segíthettünk volna neki. Végig figyelhettük volna a pici születését és láthattuk volna felnőni. De mindez elúszott. Vele együtt elment a régi Cullen család is. Bár ha jobban belegondolok akkor csak a fele. Mivel Rosalie és Emmett boldogok. Minden hónapban elmennek néhány napra úgy, hogy senki nem tudja hova. Még én sem. Amint eldöntik az utazást eltűnik a jövőjük és egészen addig, amíg haza nem érnek vak vagyok. De mintha kicserélték volna őket úgy jönnek vissza. Boldogan feltöltődve. És ezt irigylem tőlük. Bármennyire is önző dolog, én is szerettem volna úgy érezni magam, mint ők. Olyan gondtalannak és boldognak. De nem tudtam elfelejteni azt a sok rosszat ami velünk történt. Így esély sincs rá, hogy felhőtlenül boldog legyek. Bár Jasper mellettem van és miatta talán ha kicsit is, de boldog vagyok. Ő legalább itt van nekem és biztos lehetek benne, hogy sosem fog elhagyni. Soha. Mert szeret úgy, ahogy én őt.

-Szóval, miért hívtad össze a családot? –kérdezte apa ezzel kiszakítva a gondolataim  közül. Én pedig felálltam és beszélni kezdtem.

- Nem akarok tovább ebben a városban maradni- jelentettem ki és körbenéztem a többieken. Mindenki értetlenül nézett rám.

- De hát miért? –törte meg a csendet anya.

- Én képtelen vagyok itt maradni. Nekem szükségem van arra, hogy visszamenjünk Forksba. Oda, ahol minden elkezdődött és minden véget ért. Szóval én szeretnék visszamenni Forksba. Ezért hívtalak össze titeket- fejeztem be.

- Akkor ha jól értem Alice azt szeretné, ha szavaznánk- állt fel Carlisle is. –Szóval, az a kérdés, hogy visszamenjünk-e Forksba Alice-val? Jasper?

- Szerintem a válaszom egyszerű. Ha Alice ezt szeretné, akkor igen.

- Esme?

- Ha Alice-t ezt megnyugtatja akkor igen.

- Rosalie?

- A leghatározottabban kijelentem, hogy nem. Én nem akarok visszamenni- pattant fel nővérem és úgy éreztem, valami komoly van a válasza mögött. Tekintete kétségbeesett volt, mégis tartotta magát.

- Rendben. Emmett?

- Én sem akarok visszamenni.

Csalódtam Emmettben. Azt hittem legalább ő mellettem fog állni. De nem. Bár nem tudom miért mondtak nemet.

-  Két nem és két igen. Tanya?

- Nekem mindegy. Tartózkodom.

- Edward?

Edward rám emelte tekintetét és én úgy néztem rá, mintha az életem múlna rajta. Ha ő nemet mondd, akkor esélyem sincs  lezárni a múltat. Pedig szükségem van rá. Nekem kell az, hogy ott legyek, ahol a legboldogabbak voltunk. És talán el tudom felejteni, ami történt. Vagy legalább enyhíteni tudok a fájdalmamon.

- Legyen. Én igennel szavazok.

- Én magam is igent mondok- szólalt meg Carlisle. Tehát van két nem, egy mindegy és öt igen. Akkor megyünk Forksba- adta ki a végszót Carlisle és én megkönnyebbültem. Úgy éreztem a nehezén túl vagyok. A szívem húzott vissza Forksba, de ekkor még nem is sejtettem, hogy mit fogok ott találni.

33.fejezet (1.rész) Emlékek

(Bella szemszöge)

50 évvel később…

50 év telt el, mióta elhagytam Forks városát. 50 éve élek boldogan. Már ha lehet boldognak mondani az életemet. Van két csodálatos gyermekem, akikért bármire képes lennék és van egy barátom, aki mindig mellettem van. Chris azóta sem hagyott magamra. Ahogy megígérte, mindig mellettem volt és a gyerekeket is a sajátjaiként szereti. Emily és Adam. A gyermekeink. Emily vámpír lett és megfejtettük annak az erős ragaszkodásnak is megtudtuk az okát. Később Emily lett a fiam Adam párja. Imádom a gyerekeket. Adam és Emily hoznak fényt az életembe. A mai napig nem tudtam elfelejteni, ami 50 évvel ezelőtt történt velem, de igyekszem. És nagy segítségemre vannak a gyerekek és Chris. Chris, aki mindig mellettem állt. A gyerekek születése napján is. Nem tudom mit csináltam volna egyedül. Éppen egy sétából jöttünk vissza, mikor erős szúrást éreztem a hasamban, aztán elájultam. Csak azután tértem magamhoz, hogy megszületett a fiam. Chris szerint két napig feküdtem mozdulatlanul, de életben voltam, ezért nem harapott meg. Én ugyan nem sokra emlékszem, de a fájdalom mindig is bennem maradt. Az aggódás, amikor attól rettegtem, hogy valami baj van és elvesztem a gyermekem, iszonyatos volt. De minden rendbe jött. És Adam is rendesen, bár emberekhez képest gyorsan fejlődött. Alig volt 3-4 évig kisgyerek és utána elérte a végleges korát. Végül ő volt az, aki vigyázott Emily-re és nem fordítva. De pont úgy szerették egymást, mint az édes testvérek. Legalábbis én így láttam egészen addig a napig, amíg kettesben nem hagytuk őket.

Mi vadászni mentünk Chris-sel. Már nem egyszer hagytuk magukra a gyerekeket és tudtuk, hogy Adam nagyon fog vigyázni Emilyre. Hiszen Adam az életénél is jobban szerette a lányt és ez fordítva is igaz volt. Chris és én már rég észrevettük, de ők még nem jöttek rá hogyan éreznek egymás iránt. Szurkoltunk nekik, de álmomban sem gondoltam volna, hogy így fogjuk otthon találni őket. Mikor beléptünk a konyhába nagy meglepetés fogadott minket. Adam és Emily a földön fekve csókolóztak, miközben körülöttük minden tiszta liszt és tojás volt. Legalábbis ezt a két terméket láttam meg elsőként a nagy felfordulásban.

-Khm…- köszörültem meg a torkom, hogy a turbékoló pár észrevegyen minket.

- Anya, ez…- kezdett magyarázkodni fiam, miközben felállt és magával húzta Emily-t is.

- Menjetek fel, fürödjetek le és öltözzetek át. Aztán apátokkal idelent várunk mindkettőtöket- mondtam nekik és az emelet felé mutattam. Ők lehajtott fejjel elindultak és úgy néztek ki mind a ketten, mint a gyerekek, akiket csínytevésen kapott az anyjuk. Amint eltűntek az emeleten Chris-re néztem és mindkettőnkből kitört a nevetés.

- Szörnyű vagy. Szegény gyerekekre ráhozod a frászt. Most minden bizonnyal azt fontolgatják, hogy világgá szaladnak a haragod elől. Ez gonosz volt. Adam és Emily azt hiszik, nem szeretnéd, hogy együtt legyenek.

- Nem kérek a szentbeszédből. Inkább segíts összetakarítani, aztán foglalkozunk a gyerekekkel. Egyébként meg nem állt szándékomban leharapni a fejüket. Pontosan tudod, mennyire drukkoltam nekik.

- Én tudom, de ők nem- villantott felém egy mosolyt, majd előkapta a seprűt és nekiállt összesepregetni. Én letöröltem mindent, elmosogattam az összepiszkolt edényeket és mire végeztünk a gyerekek már a nappaliban ültek a kanapén. Egyik az egyik végén másik a másikon. Majdnem elnevettem magam, de még időben elfojtottam a mosolyom. Komoly arccal ültem le a szemben lévő fotelba, Chris pedig a fotel karfájára és megfogta a kezem.

-Szóval? –törtem meg a csendet.

- Anya, ha haragszol, akkor tudnod kell, hogy nem Emily a hibás, hanem én. És…

- Nem. Egyszerű baleset volt, nem fog megismétlődni. Sajnálom anya- hajtotta le a fejét Emily és nekem ettől megsajdult a szívem.

- Ácsi, ácsi, ácsi- szakítottam félbe őket. –Ti tényleg azt hiszitek, hogy haragszom rátok?

Mindketten bólintottak.

- Akkor nagyon tévedtek. Épp ellenkezőleg- mosolyodtam el. –Nagyon örülök nektek. Már azt hittem sosem jöttök össze.

Hitetlenkedve kapták fel a fejüket előző mondatomra, amin már tényleg elnevettem magam és csatlakozott hozzám Chris is.

- Akkor nem haragszotok? –kérdezte Adam reménnyel teli szemekkel.

- Nem fiam- szólalt meg mellőlem Chris is.

- Mi már régóta ismerjük az érzéseiteket. Egyedül ti nem voltatok ezzel tisztában- mosolyogtam. –Együtt vagytok.

- Igazság szerint nem beszéltünk erről- szólalt meg Emily is.

- De én szeretném. Szeretlek és mindig szerettelek. És ez sokkal több puszta testvéri szeretetnél- csúszott hozzá közelebb Adam és megfogta a kezét. Én mosolyogva figyeltem őket és Chris mellkasának dőltem. Boldog voltam. A fiam és a lányom szeretik egymást és ez a fontos. Ha ők boldogok, akkor én is.

Aztán nem sokkal később kiderült Emily betegsége, ami megölte volna. Agydaganata volt és már a műtéttel sem tudtak rajta segíteni. Így Chris átváltoztatta. Ugyan egyikünk se szerette volna, ha át kell élnie azt a kínt, de csak így menthettük meg. Csak így maradhatott velünk. És ő is ezt választotta. Azóta összetartoznak és elválaszthatatlanok. Olyan jó rájuk nézni. Az ő boldogságuk elég ahhoz, hogy én ne a múltra gondoljak. Bár sokszor eszembe jut milyen lett volna, ha Edwarddal együtt maradunk. Ha nem csal meg és nem dob el magától. De az a múlt és nekem a jelenre illetve a jövőre kell koncentrálnom. Bár elég nehéz, mikor a szívem visszahúz Forksba, ahol a nővérem van. Igen. A nővérem, aki 50 év után is fiatal erős és gyönyörű. Igen. Ő is vámpír lett. Rosalie segítségével. Miután az esküvőt megtartották még LaPushban maradtak. Nem akartak azonnal nászútra menni, így vártak néhány hetet. Jacob lett az alfa, mivel Sam feladta a farkas létet. Közben az én terhességem is egyre jobban látszott és mire rászánták magukat, hogy elutaznak kettesben, már megszületett Adam is.

Lexi telefonja teljesen feldobott. Hihetetlenül boldog voltam, hogy végre láthatom a nővéremet, az unokahúgomat-, aki egy kis időt nálunk tölt majd- és a legjobb barátomat. Chris kiment eléjük a reptérre, míg én otthon maradtam a kicsikkel. Alig vártam, hogy megérkezzenek és mikor meghallottam az autó hangját szinte kivágtattam az ajtón és meg sem álltam a nővéremig. A nyakába vetettem magam és el sem akartam engedni.

-Jaj, de jó, hogy itt vagy. Úgy örülök nektek- szinte már sírtam a boldogságtól.

- Én is Bella- ölelt magához Lexi. Chris és Jake bevitték a csomagokat én pedig megfogtam Tina kezét és Lexivel az oldalamon besétáltam a házba.

- Chris szólt, hogy megszületett az unokaöcsém. Láthatom?

- Persze. És van még egy meglepetésünk, amiről még nem szóltunk. Szerettük volna, ha személyesen mutathatjuk be őt nektek. Egy perc és jövök. Addig üljetek le- mosolyogtam rájuk, majd besétáltam a szobánkba. Felvettem Adam-t utána átsétáltam Emily szobájában-gyere kicsim, megérkeztek a vendégeink- nyújtottam felé a kezem és így mentünk vissza a nappaliba. Egyik karomon a fiammal, míg másik kezemmel a lányom kezét fogom.

Chris elénk jött és ő átvette tőlem a kicsit, míg én Emily-vel a nővérem és a többiek elé sétáltam.

- Bella… ők…

- Igen, a gyerekeim. Ő itt a fiam Adam- mutattam a Chris kezében lévő picire- és a lányom Emily.

- Emily?

- Igen. Magunkhoz vettük Chrissel, néhány nappal azután, h ideköltöztünk. Az utcán találtunk rá és hazahoztuk. De senki nem kutatott utána, ezért itt maradt. Megszökött az árvaházból szegény. Tudja, mik vagyunk, mégis itt maradt. Nagyon értelmes kislány.

- Szóval két gyermek anyukája vagy- jegyezte meg Jake játékosan, majd felkapta a lányomat és megpörgette a levegőben. –Szevasz, kislány. Én a nagybácsid vagyok Jacob, de szólíts nyugodtan Jake-nek.

- Rendben- mosolygott lányom.

- Ők akkor az unokahúgom és az unokaöcsém?- kérdezte még mindig döbbenten Lexi, majd miután bólintottam ő is üdvözölte őket.

- Sziasztok. Én Alexandra vagyok, de szólíts Lexi-nek vagy Alexának. Amelyik neked jobban tetszik. Ő az én kislányom Tina – mutatta be Lexi is a lányát.

- Mama, ők is ideköltöznek?- kérdezte Emily és felnézett rám.

- Nem kicsim. Alexa és Jacob pár nap múlva elutaznak, de Tina itt marad velünk, amíg a szülei vissza nem jönnek. Ő lesz az unokatestvéred. Jó lesz?

- Az unokatestvérem?

- Igen.

- De jó. legalább lesz kivel játszanom. Az öcsém még olyan kicsi. Gyere, megmutatom a játékaimat és a szobámat. Ugye mami, az én szobámban aludhat?

- Ha szeretnétek- és már el is szaladtak Emily szobája felé.

- Úgy látom, jól ellesznek. Gyertek, megmutatom a szobátokat.

Ezután Lexiék nászútra mentek, ahonnan azzal a hírrel tértek vissza, hogy a nővérem állapotos. Örültem neki, nagyon is, de annak már kevésbé, hogy olyan hamar elmentek. De nem maradhattak tovább. És ezt megértettem. Az elkövetkezendő hónapokban minden rendben volt, de aztán a pici születése után történt a baleset. Alexa autója lesodródott az úrtól és kórházba került, ahol az orvosok lemondtak róla. Jacob kétségbeesetten hívott fel én pedig az első géppel hazarepültem, hogy segíthessek a testvéremen. De egyedül kevésnek bizonyultam és Rosalie volt, aki átváltoztatta őt. De sosem bocsátom meg magamnak, hogy elvettem tőle a lehetőségeit. Nem volt időm rá, hogy megkérdezzem, mit szeretne. De miután felébredt, nem bánta. Viszont engem azóta is mardos a bűntudat. Ezek után bár szerettem volna, ha velük maradhatok, de nem tehettem. A gyerekeimnek szükségük volt rám, így csak pár napot töltöttem Lexivel az átváltozása után. Rosalie és Emmett segítettek neki és mindenről tájékoztattak, ami a nővéremmel történt. Miután megtanulta kezelni a vámpír énjét, visszaköltözött a férjéhez és a gyerekekhez. És ők is boldogok. Jacob nem adta fel a farkas létet és azóta is ő az alfa. A fia is átváltozott, mikor elérte az a kort. Egyedül Tina hiánya árnyékolja be az életüket. Ugyanis ő nem akart vámpír lenni. Tudta, hogy az anyjából mi lett és nem ítélte el, de nem akarta ezt az életet. Így elköltözött, férjhez ment és gyerekei születtek. És idős korában halt meg. Az ő életében nem volt szörnyűség, nem voltak vámpírok, farkasok vagy félvérek. Annak ellenére, hogy ő visszautasította Lexi ajánlatát, a gyerekeit és a férjét nem rejtegette a családja elől. Tina rengeteg mindenben példát mutatott nekünk. Még gyermek volt mikor megismertem, mégis ő ment el közülünk a leghamarabb. Megmutatta mennyire boldog lehet egy egyszerű ember, akinek nincsenek szuper képességei. Megtanította, hogy a hazugság sosem vezet jóra, de ezzel én már elkéstem. Fájt nekem is, hogy Tina már nem lehet velünk, de ez az élet rendje. Az ő döntése volt és a helyében én is ezt választottam volna. Én is ezerszer inkább egy hosszú, boldog életet éltem volna a családommal, minthogy örökké ebbe a testbe legyek zárva az emlékeimmel és az érzéseimmel. Az örök életet csakis Edward miatt akartam, de ha nem lennének a gyerekeim, már lemondtam volna róla. De itt vannak. És nem gondolhatok arra, hogy mi lett volna ha…

Nekem ez az életem és ez is marad. És boldog vagyok. Már amennyire boldog lehetek.

-Anya, anya- legyezett a szemem előtt Adam és aggódó szemeivel találtam szembe magam, mikor visszatértem az emlékeimből.

- Bocsáss meg kisfiam, mi történt?

- Komolyan megijesztettél minket- sóhajtott fel Emily megkönnyebbülten és leült mellém.

- 10 perce folyamatosan szólongatlak- nézett rám mérgesen fiam. –de te nem reagáltál semmire. Már azon gondolkoztam, hogy orvost hívok hozzád.

- Nem kell ide orvos. Nincsen semmi bajom. Ha ti velem vagytok, minden tökéletes- mosolyogtam rájuk, majd megöleltem őket.

- Ne vicceld el a dolgot anya- Adam kicsit mérges volt. Folyton aggódott miattam, pedig semmi oka rá.

- Nem viccelek. Semmi másra nincs szükségem a világon csakis rátok és a szeretetetekre.

- Mi pedig nagyon szeretünk- ölelt meg Emily és el sem akart engedni. Aztán csatlakozott hozzánk Adam is.

- Én is kapok ölelést? –lépett be a szobába Chris is mosolyogva.

- Hát, ha idejössz, akkor talán- villantottam felé egy ezer wattos mosolyt és neki sem kellett többször mondani. Azonnal mellettünk termett és átölelt mindhármunkat.

- Annyira jó, hogy ti vagytok nekem- sóhajtotta Emily. –Nem tudom mihez kezdtem volna, ha aznap ti nem találtok rám.

- Ezt most fejezd be- szóltam rá parancsoló hangon. Nem szerettem, ha a múlton rágódik. Mindig, minden adandó alkalommal elmondta mennyire hálás nekünk, holott mi tartozunk neki köszönettel. Fényt hozott az életünkbe már gyermekként is. A fiam nem egyedül nőtt fel és most ők is boldogok párt alkotnak. Neki hála a fiam megtapasztalhatja mi az igaz szerelem és ezért sosem lehetek neki elég hálás.

- Rendben, meg sem szólaltam.

- Ezt annyiszor megbeszéltük már. Nem szeretem, ha kívülállóként tekintesz magadra. Én és Chris elfogadtunk lányunkként. Mindig is úgy kezeltünk, még akkor is, mikor Adam megszületett. És ez sosem fog változni. Számomra ugyan olyan gyermekem vagy, mint a fiam. Nem teszek különbséget köztetek.

- Tudom. És ez nagyon jól esik- ha tudna sírni, már elsírta volna magát. Elengedtem a fiúkat és megöleltem a lányomat. Bár vámpír lett, megmaradt az érzékenysége. Ő a legemberibb vámpír, akit valaha láttam. Ha nem hasonlítana a vámpírokra, azt mondanám ő még mindig ember.

- Akkor verd ki a fejedből. Nincs miért hálásnak lenned. Semmiért.

- Pontosan- előzte meg Chris Emily-t, mikor látta, hogy lányunk szólásra nyitja a száját.

- Én már nem is mondok semmit- lépett Emily mellé fiam, majd felállította és dereka köré fonta a karját. Aztán megcsókolta, majd folytatta. –Anya úgyis mindent elmondott.

- Olyan jó így látni titeket- melegség öntött el, ahogy őket néztem. Hiszen pontosan tudtam mennyire szeretik egymást. Én is éreztem ezt valaha. Volt idő, mikor én is felhőtlenül boldog voltam. Megtaláltam a másik felem ebben a világban, de ő csúnyán elbánt velem. Neki nem kellettem. Talán nekünk ez volt megírva. Hogy belekóstoljak a szerelembe, egy ideig én legyek a legboldogabb, aztán megjárjam a poklot is. De nem bánom. Mert ha nem ismertem volna meg Edwardot, akkor most nem lenne nekem Adam. Adam, aki annyira hasonlít az apjára. És még csak nem is tudja. Neki Chris az apja és ő döntött így, nem én. Képtelen voltam megtagadni tőle az igazságot. Bár nem mondtam el neki mindent, de azzal tisztában van, hogy nem Chris a vérszerinti apja. Viszont ő mindig is úgy tekintett rá. Chris mellette volt, míg Edward nem. Adam nem kérdezett Róla. Megértette, hogy Chris van mellette mióta megszületett és soha nem is akart tudni az igazi apjáról. És ezért mérhetetlenül hálás voltam neki. Megkímélt attól, hogy hazudjak neki. Mert soha nem mondtam volna el neki az igazat. Képtelen lettem volna megosztani vele mennyi fájdalmat okozott nekem Edward.

- Anya, már megint hol jársz- rázott meg a vállamnál fogva Adam, miközben nagyot sóhajtott.

- Nem fontos.

- Pedig szerintem nagyon is az. Mi itt fontos témáról beszélünk, te pedig valahol nagyon messze jársz gondolatban.

- Sajnálom fiam. Ígérem, nem kalandozok el többet. Most már csak rátok figyelek. Így megfelel? –kérdeztem mosolyogva, mire válaszul ő is rám mosolygott azzal a féloldalas mosollyal, amit Edwardban annyira szerettem.

- Helyes. Nos, ott tartottunk, hogy költözés.

- Oh… - igen. Már elég régóta vagyunk itt és muszáj tovább állnunk. Vámpírként kénytelenek vagyunk hozzászokni a költözéshez. De ezzel senkinek nincs gondja. Emily egyenesen élvezi. Imádja berendezni az új házakat, szeret vásárolni és folyton pörög. Bár nem ismerhette Alice-t, mégis nagyon hasonlít rá. Legalábbis a jelleme. Mellette nem unatkozik az ember. Imád vásárolni és neki sikerült azt elérnie, amit régen senki másnak. Hogy megszeressem a vásárlást annyira, hogy magamtól megyek minden héten kétszer és több órákat töltök ott. Eddig csak úgy, ahogy, hébe-hóba, mikor kedvem támadt, de most örömmel megyek. Hiszen a lányom mellettem van és vele élmény a vásárlás. Főleg mikor a fiúkat is visszük. De nem kalandozhatok el- szóltam magamra gondolatban. Hiszen megígértem.

- Mire gondoltatok, hova mennyünk? –kérdezte Chris.

- London,vagy vissza Alaszka? –kérdeztem én is. Viszont a gyerekeim csak egymásra néztek és idegesen rágcsálták ajkukat. Amiből arra következtettem, hogy most egyáltalán nem jó mondat következik. De ők nem szóltak semmit. Mikor már vagy 5 perce nézték egymást meguntam a várakozást és megtörtem a csendet.

- Mitől féltek? Mit nem mertek megosztani velünk?

- Hát…- kezdte Emily, de Adam félbeszakította.

- Igazából mi Forksra gondoltunk. 


Sziasztok!

Köszönöm a türelmeteket. Sajnálom, hogy mostanában nem időben hozom, de sajna most ez van. Nincs elég időm, de a következő vasárnap mindenképpen jön. Köszönöm a komikat az előző fejezethez. Nagyon jól estek és máskor is szívesen olvasom a véleményeteket. Szóval komizzatok bátran attól függetlenül tetszett vagy sem. Vasárnap találkozunk.
Köszi és puszi mindenkinek: Rosalice.

32.fejezet Döntések

A sors nagyon azt akarta, hogy ez az esküvő időben meg legyen tartva. Az út egyenletesen, zökkenőmentesen a talpuk alá simult, s az akadályok, mint szélfútta tollpihék, könnyedén ellibbentek előlük.

(Bella szemszöge)

-Kicsim… én…- nem tudtam mit mondhatnék neki. Ő még csak egy kislány. És most meg van rémülve.

- Vámpírok vagytok? –kérdezte édesen, de a hangja megremegett a félelemtől. Szerettem volna megnyugtatni, hogy nem, de nem tehettem. Nem hazudhatok neki.

- Igen- hajtottam le a fejem. Én ezzel lezártnak tekintettem a magyarázkodást, de Chris folytatta.

- Én az vagyok, de Bella csak félig. De a másik oldala épp olyan emberi, mint amilyen te vagy. De nem fogunk bántani. Megígérem neked. Egyikünk sem.

Hitetlenkedve emeltem fel a fejem Chris szavaira. Ezt ő mondta? Tényleg? Akkor mégiscsak egyetért velem? Minden kérdése ellenére? Pedig azt hittem nem akarja, hogy Emily velünk maradjon. Most pedig ő próbálja megnyugtatni.

- Tényleg?

- Igen Emily. Soha nem bántanálak téged- suttogtam és ránéztem a kislányra. Szemeim könnyesek lettek. Most már minden ezen a kislányon múlik. Ha ő nem akar itt maradni velünk, akkor el kell engednem. Erővel nem tarthatom itt. –Mi nem bántjuk az embereket.

- És miért nem piros a szemetek?

- Pont azért, mert az embereket nem bántjuk.

- Akkor mit esztek? –kérdezte kíváncsian és már nem volt félelem a hangjában. Vagy csak én szerettem volna, hogy ne féljen tőlünk. De még mindig az ajtóban állt.

- Állatok vérét isszuk.

Mérgesen néztem Chris-re, de tudtam ez elkerülhetetlen. Ha azt akarjuk, hogy megbízzon bennünk, nem szabad neki hazudnunk.

- Akkor az állatokat bántjátok?

- Sajnálom kincsem. De vagy az állatok vagy az emberek. Sajnos nincs más lehetőségünk- suttogtam és leültem az egyik székre. Így belegondolva tényleg szörnyeteg vagyok. Attól, hogy nem emberekre vadászok, még elveszem más élőlények életét. Hiszen az állatok is érző lények.

Pár pillanatig ülhettem a széken lehajtott fejjel magamba roskadva, mikor Emily meleg karjait éreztem meg magamon. Fejét a vállamra borította és kis kezeivel átölelt.

- Tudnod kell Emily, hogy ha szeretnéd, elmehetsz. Elviszünk, ahova csak szeretnéd.

- De maradhatsz itt is. Mi nem fogunk bántani és mindent megteszünk, hogy boldog legyél. Vigyázni fogunk rád- vette át a szót Chris és odajött elénk. Leguggolt, hogy láthassam az arcát és én boldog voltam. Ez a férfi mindent megtesz azért, hogy én boldog legyek és én nem tudom viszonozni azt a sok kedvességet neki. Istenem, miért nem vele találkoztam először. Bárcsak képes lennék úgy szeretni őt, ahogy megérdemli. Bárcsak viszonozni tudnám a szerelmét. De nem tudom. Mert a szívem másért dobog. Olyasvalakiért, aki megalázott, bántott és én mindennek ellenére szeretem őt. De ki kell tépnem a szívemből. Még akkor is, ha soha többet nem tudok majd mást szeretni. Mert nincs semmi, ami miatt képes lennék megbocsátani neki. Még annak a szerelemnek a nevében sem, amit iránta érzek. Még akkor sem, ha belehalok a fájdalomba. Még akkor sem.

- Szeretnék veletek maradni- szakított ki a gondolataimból Emily hangja. Felemeltem a fejem és szemeibe néztem, hogy megbizonyosodjam róla valóban jól hallottam-e, amit mondott.

- Tényleg?

- Igen, tényleg. Szeretnék veletek maradni. Tudom, hogy nem fogtok bántani. Megbízom bennetek és szeretném, ha olyan mamám lenne, mint amilyen te vagy. Te pedig a papám leszel. Ha szeretnél.

- Persze hogy szeretnék prücsök- mosolygott rá Chris. –És ha már tudod, mik vagyunk, akkor itt az ideje, hogy elmondjuk, lesz egy testvéred is. Ugyanis Bellának hamarosan kisbabája lesz.

- Tényleg lesz kistestvérem?

- Hát, igen. Igen.

- De ő sem olyan lesz, mint te. Hanem olyan, mint Bella. Nagyon gyorsan fog nőni.

- Nem baj. Én akkor is szeretni fogom. Ahogy titeket is- ölelt meg egyszerre mindkettőnket és én úgy éreztem, mintha mázsás súly esett volna le a szívemről. A vámpírkérdés is megoldódott és elfogadott minket. Ezentúl soha nem fogom magára hagyni. És tudom, hogy Chris sem. Egy család leszünk. Egy olyan család, amilyet még nem látott a világ.

Néhány nappal később… LaPushban

(Lexi szemszöge)

Ez életem legszebb napja. Az esküvőm napja, amiről mindig is álmodtam. És nincs velem az a személy, akit a legjobban szeretnék itt látni. A húgom nincs mellettem életem legfontosabb napján, mert fáj neki, ha ebben a városban kell lenni. Egy újabb ok, hogy gyűlöljem Edward Cullent. Tudom, a gyűlölet nem vezet jóra, de nem tudok másként érezni, mikor miatta ment el a testvérem olyan messzire.

-Mosolyogj Alexa. Bella sem szeretné, ha miatta szomorkodnál az esküvőd napján- próbált felvidítani Rosalie, miközben igazította rajtam a ruhát. A lányok egész reggel velem foglalkoztak. Már Emily is korán átjött. Sőt, Esme is eljött, ami nagyon meglepett. Rá nem számítottam.

-Rendben, megpróbálok- eresztettem meg egy apró mosolyt.

- Kész- mondta Esme és ekkor mindenki elhátrált, hogy megcsodálhassam magam. Valóban szép voltam. A ruha egyszerűen csodás volt. Már akkor elkápráztatott, mikor felpróbáltam, de most, hogy rajtam is marad még szebbnek tűnt.

Boldog voltam. Hiszen itt vannak a barátaim, a lányom, a férjem, aki most rengeteg ember előtt újra feleségül vesz. És gazdagodtam egy újabb baráttal, Rosalie-val. Soha, álmomban nem gondoltam volna, hogy ez a szőke keményszívű szépség a barátnőm lesz. Mindig úgy gondoltam csak Bella miatt visel el. Mert én sokáig így voltam vele. Ő csak egy vámpír volt, akiben a testvérem megbízott. De most már minden kétely nélkül kijelenthetem, hogy Rosalie a barátnőm.

Tekintetem a lányokra siklott. Rose és Emily meghatódva néztek rám, míg Esme szemeiben volt egy kis félelem, bizonytalanság és fájdalom. De ő is próbálta azt mutatni mindenki fele, hogy boldog. És bár nem ismertem őt, de tudtam, hogy nem azért jött, hogy segítsen nekem, hanem, hogy beszéljen velem.

- Megtennétek, hogy magunkra hagytok? Szeretnék beszélni Esme-vel- kértem meg a lányokat, mire bólintottak és elmentek. Amint becsukódott az ajtó újra Esme-re néztem, aki úgy tett, mintha semmi sem történt volna.

- Nagyon szép vagy. Kár, hogy a húgod nincs ma itt.

- Igen, kár.

- Én sajnálom, hogy a fiam miatt ment el.

- Esme, te nem azért vagy itt, mert segíteni akartál. Hanem szükséged van arra, hogy megnyugtassalak, hogy a családodnak nem lesz semmi baja.

- Nem. Ez is benne van, de ha arra lenne szükség, akkor elmennénk.

- Akkor?

- Csak szeretnék bocsánatot kérni tőled a családom nevében. Tudom, hogy tönkretettük Bella életét, de sajnos már nem tehetünk semmit, hogy visszacsináljuk. Őszintén sajnálom.

- Nem te tehetsz róla Esme. És megnyugtatlak, hogy senki nem esz ellenetek semmit. A falka is beletörődött, hogy nem tehet semmit, amivel úgymond megtorolhatnák Bella távozását. A vénektől kaptatok egy utolsó lehetőséget. Javaslom, hogy éljetek vele. Hidd el, hogy Alice-n és Edwardon kívül senki másra nem haragszik Bella. De meg lehet őt is érteni. Csalódott. A férfi, akit szeretett megcsalta, megalázta, megütötte és minden lehetséges módon fájdalmat okozott neki. A legjobb barátnője pedig hallgatott és nem mondta el neki, hogy a férfi, akit szeret, átveri őt. Pedig Alice-nak annyit kellett volna tennie, hogy elmondd mindent Bellának. Semmi többet.

- De Edward a testvére.

- Bella pedig a barátnője volt. Szerintem ne menjünk bele ki miért tette, amit tett. Abból csak vita lenne, én pedig nem akarok veled veszekedni.

- Én sem. És hogy van? Tudom, hogy beszélsz vele, ahogy Rosalie is. De a lányom nem mondd semmit.

- Igen, mert Bella nem akarja, hogy bármit is tudjatok róla.

- Csak annyit mondj meg, hogy van? Nem azt kérem, áruld el őt. Kérlek- nézett rám könyörgőn és én megsajnáltam.

- Remekül van.

- És az unokám?

- Bella azt mondta remekül halad a terhessége.

- Add át neki, hogy szeretem. És sajnálom.

- Meglesz.

És már indult is kifelé, ha meg nem állítom.

- Esme

- Igen? –fordult vissza és tekintete kíváncsiságot tükrözött.

- Maradjatok itt az esküvőn.

- De nem vagyok úgy öltözve, ahogy egy esküvőre kell.

- Ez nem gond- mosolyodtam el, majd a szekrényhez léptem és kivettem az utolsó ott maradt ruhát. Ugyan olyan volt, mint a többi koszorúslány ruha, de mégis különlegesebb volt a többinél. Mert ez a ruha Bellának készült.

- Ez… ez gyönyörű- suttogta és le sem vette a szemét a ruháról.

- Igen… ez a ruha… ez Bellának készült- nyögtem ki, mire Esme elengedte a ruhát és hátrált egy kicsit.

- Akkor ezt nem fogadhatom el.

- De. Végül is ő ma nem veheti fel. Akkor viselje a második anyukája. Bella mindig is úgy tekintett rád. Talán többet jelentettél neki, mint Renée.

- És mégis bántottam.

- Nem. Most vedd fel a ruhát. Aztán szólj Calisle-nak is. Ne késse le az esküvőt- mosolyogtam rá. Aztán átsétáltam a lányom szobájába, hogy megnézzem elkészült-e az én hercegnőm.

- Mami- szaladt felém, ahogy beléptem a szobába.

- Édesem, csodásan nézel ki- öleltem meg.

- De nálad senki sem szebb mami.

- Köszönöm életem- adtam neki egy puszit. Ekkor megcsörrent a telefonom én pedig rohantam felvenni.

(Edward szemszöge)

Belehalok ebbe a semmit tevésbe. Majd meghalok, annyira fáj, hogy nem tudom, hol van a szerelmem és a gyermekem. Olyan rossz, hogy nem tudom, hol vannak, de az még jobban, hogy azzal a Chris-sel van. Fájt, hogy ő mellette van, én pedig azt sem tudom, mit tehetnék, hogy megtaláljam. És ez mind az én hibám. Megbántottam őt. Őt, akit annyira szeretek. És már nem tehetek semmit.

Most is itt ülök a szobámban a négy fal között, míg Emmett Alexa esküvőjén van. Rosalie már órákkal ezelőtt LaPushba ment Esmevel és most az apám is elment a bátyámmal. Milyen fura, hogy ha Bella itt lenne, akkor én is vele lehetnék, és nem kellene távol lennie a nővérétől. Alexa mellett lehetne ebben a pillanatban, nem pedig egy idegen férfivel valamelyik másik városban. Tönkretettem mindenkinek az életét. A nővérem utál engem, de valamilyen szinten boldog. Mert hiába próbálja titkolni, tudom, hogy a nővérem mindent tud Belláról. De azt nagyon jól titkolja, hol vannak. Bármennyire is kutakodom a fejében, nem találok semmit. Alice összetört és engem okol, amiért megértem. Ő is miattam szenved. Elvesztette a legjobb barátnőjét azért, mert engem védett. Esme és Carlisle szomorúak, akárcsak Emmett és Jasper. Bella már családtag volt nálunk és én elüldöztem őt. Magamból indultam ki. És ez volt a legrosszabb, amit tehettem. Fizikailag és lelkileg is bántottam őt. Föld alá tudnék süllyedni szégyenemben. A családom csalódott bennem. A nővérem utál és a farkasok csak arra várnak, hogy újabb hibát kövessek el, amiért elzavarhatnak innen minket. De nem adhatok rá nekik okot. Nem tehetem ezt a családommal. Eleget szenvedtek miattam. Mindennek én vagyok az oka, de ezen változtatnom kell. Nem okozhatok nekik még több fájdalmat. És ehhez arra van szükség, hogy én eltűnjek az életükből. Legalábbis egy kis időre. Amíg le nem csillapodnak a dolgok.

Amint ezt eldöntöttem, már fel is kaptam a telefont és tárcsáztam a számot. Két csengés után fel is vették.

-Halló!

- Szia Carmen, Edward vagyok.

- Áá… Edward. Minek köszönhetjük a hívásodat? Jól vagytok? Történt valami?

- Hát, jól vagyunk. Már ha lehet ezt mondani.

- Edward, mi történt? Baj van?

- Nem. Nincsen. Csak annyi, hogy Bella elment. És most mindenki utál engem. Szerettem volna megkérdezni, hogy nem zavarnék-e, ha néhány napra meglátogatlak titeket. Szóval?

- Gyere nyugodtan Edward. Te sosem zavarsz.

- Köszönöm Carmen. Akkor néhány órán belül ott leszek. Szia- tettem le a telefont. Aztán előkaptam egy táskát, beledobáltam néhány ruhát, felkaptam a telefonom és a kocsikulcsom és lementem a nappaliba, ahol lent volt mindenki. Ahogy ott ültek, tudtam, hogy Alice már elmondta nekik a döntésemet.

-Kisfiam, mikor jössz vissza?- kérdezte Esme sírós hangon.

- Még el sem mentem anya.

- Hiányozni fogsz nekünk Edward- állt fel apa is.

- Ti is nekem. De ez a legjobb, amit tehetek. Így ti is nyugodtan itt maradhattok anélkül, hogy a farkasok bántanának benneteket. Egyedül én tehetek mindenről és úgy látom a legjobbnak, ha elhagyom ezt a várost.

- Hát tesó, mint mondjak? Nem mondom, hogy hiányozni fogsz, mert még mindig meg tudnálak fojtani azért, amit Bellával tettél, de azért remélem helyre jössz- ütögette meg a vállamat Emmett, majd visszahuppant a nővérem mellé.

- Én is csak annyit mondhatok, amennyit Emmett- állt meg előttem Jasper, majd megölelt.

- Én csak örülni tudok, hogy egy ideig nem látlak- nézett rám Rosalie megvetően. –Remélem ha visszajössz, már nem leszel ekkora tapló és visszakapjuk a régi Edwardot.

Hát, ez is több volt a semminél. Ebben a helyzetben örülhetek, hogy egyáltalán hozzám szólt. Viszont egy valaki nem mondott semmit. És ez fájt a legjobban. A testvéreim közül mindig számíthattam rá, most ő gyűlöl engem a legjobban.

-Te nem mondasz semmit?- kérdeztem Alice-től, aki rám emelte tekintetét, de azt kívántam bár ne tenné. A szeme tele volt megvetéssel, fájdalommal és undorral. A gondolataiból jól kivehető volt, hogy saját magától undorodik, nem tőlem.

- Felőlem elmehetsz a pokolba is Edward. Nem érdekelne az sem, ha veszélyben lennél. Ebben a pillanatban gyűlöllek téged. Miattad vesztettem el mindent. És nem csak én, hanem a többiek is. Bella volt a családunk lelke és te elüldözted őt. Tudod, hogy szeretlek téged, de te bántottál engem és a családunkat. Azt hiszem az lesz a legjobb, ha elmész. Remek ötlet volt tőled, hogy Tanyaékhoz menj. Csak gratulálni tudok hozzá- majd fogta magát és felvonult az emeletre.

- Ne aggódj. Egy napon megbékél- próbált nyugtatni apám, de nem ért el vele semmit. Ugyan olyan rosszul éreztem magam, mint eddig. Bólintottam, majd egy utolsó pillantás után a garázsba mentem és már indítottam is, hogy minél messzebb legyek attól a helytől, ahol egykor a legboldogabb voltam és ahonnan most menekülök a saját hibáimból. 

31.fejezet Emily

(Lexi szemszöge)

-Bella jelentkezett.

- Mikor? Hogy van? Hol vannak?

- Nem sokkal ezelőtt hívott és tökéletesen van. A baba nem okoz neki különösebb gondot és ő is tudja, hogy belehalhat a szülésbe, de azt mondta ő sokkal erősebb, mint egy halandó, így kisebb az esélye, hogy baj történik. Chris-sel Párizsban voltak egy napot, most pedig Alaszkában vannak. De majd Bella elmond neked mindent. Egyelőre még csak a telefonszámodat kérném el, hogy fel tudja veled venni a kapcsolatot.

- Értem. Ideadod a telefonod?

A kezébe ejtettem a mobilom és ő pár perc múlva vissza is adta.

- Így meg lesz neked is a számom és nem kell mindenért eljönnöd hozzánk. Sejtem mennyire rossz lehet neked.

- El sem tudod képzelni.

- És gondolom Jacob sem szívesen enged ide. Így legalább fel tudsz hívni és nem kell iderohangálnod.

- Bellának igaza volt. Téged valóban meg kell ismerni közelebbről és akkor rájön az ember, hogy nem lehet a külső alapján megítélni valakit. Te vagy erre az élő példa. Meg kell mondanom félreismertelek. Határozottan jobb és kedvesebb vagy, mint amilyennek képzeltelek. Már értem a húgom miért szeret téged annyira.

- Én is kedvelem őt. És téged is.

- Na, ennyi lett volna. Bella hamarosan jelentkezni fog, de tudod, nem szólhatsz senkinek sem. Arról meg végképp nem tudhatnak, hogy hol van. Ne áruld el őt. Hagyd, hogy továbbra is megbízzunk benned mind a ketten.

- Nem árulnám el őt soha. Még akkor sem, ha ezzel kivívom a családom haragját.

- Köszönöm. És az esküvőn találkozunk. Remélem, eljössz.

- Ez most meghívás?

- Igen. Határozottan. Te és a párod jöhettek. Meg talán Esme és Carlisle. Tina már hiányol benneteket. Örülni fog, ha ott lesztek.

- Akkor köszönöm a meghívást.

- Nincs mit.

Megálltam az út szélén, Rose kiszállt, majd besétált az erdőbe én pedig újra elindítottam az autót. Örülök, hogy legalább egy valaki van a Cullen klánban, akiben nem kellett csalódnia a testvéremnek, és akiben megbízhat. Hiába vagyok én itt neki, tudom, hogy nem mindent tud megosztani velem. Bár én nekem Bella nem csak a testvérem, hanem a legjobb barátnőm is. Nekem ő jelenti a családot. A régi családomat. És ha elveszíteném, vele együtt a régi életemnek is annyi lenne. Bella az egyetlen személy az életemben, aki emlékeztet anyára és apára. Ha ő nem lenne, nem lenne múltam. És rossz belegondolni, hogy egy napon ő magára marad. Mert én nem vagyok halhatatlan. Én csak egy egyszerű ember vagyok, aki bármelyik pillanatban meghalhat. Sőt. Egy napon eljön az idő, amikor el kell hagynom ezt a világot és rossz belegondolni mi lesz a testvéremmel. Én magamról tudom, hogy mennyire fájna ez nekem és szerintem ezzel ő sem lenne másképp. De ott lesz neki a gyermeke, aki miatt érdemes lesz élnie, aki miatt soha nem fog összezuhanni. Hiszen most is képes volt talpra állni. Neki mindig sikerül és ez az, amiért csodálom. Annyi veszteség érte már és mindig képes volt kilábalni belőle.

De nem szabad erre gondolnom. Még nem. Egy napon eljön azaz idő, amikor elgondolkozhatok ezen, de nem most. Ez még a jövő zenéje.

(Bella szemszöge)

- Bella, nincs kedved kimozdulni kicsit?

- Mire gondoltál?

- Elmehetnénk sétálni a városba. Szétnézhetnénk, megismerhetnénk az embereket. Nem kell úgy élnünk itt 3-4 évig, hogy nem barátkozunk senkivel.

- Igazad lehet. Tudod mit? Átöltözök és mehetünk- mosolyogtam rá és bevonultam a gardróbba. Előszedtem egy farmert, egy pólót és egy tornacipőt, aztán felkaptam egy kabátot és lementem a nappaliba, ahol Chris már útra készen várt rám. Mosolyogva sétáltunk a városban, egyikünk sem szólt egy szót sem. Pont erre volt szükségük. A csendre. Egészen addig, amíg meg nem láttam egy kislányt az út szélén. Félőn tekingetett körbe, mintha keresne valakit, mégsem találja. Megsajnáltam és arrafelé vezettem Chris-t, amerre a kislány ácsorgott. Mikor odaértünk, a kislány rám emelte tekintetét és láttam, hogy meg van szeppenve. Nem lehetett több 10-11 évesnél. A ruhája koszos volt, le volt soványodva és nem úgy nézett ki, mint aki most került ki az utcára. Barátságosan rámosolyogtam és leguggoltam hozzá.

- Szia. Én Bella vagyok. Téged hogy hívnak?

- Emily vagyok- motyogta és szégyellősen lehunyta a szemét.

- Emily. Nagyon szép neved van. De miért vagy egyedül az utcán? Hol van a mamád vagy a papád?

- A mamám az angyalokkal van, a papám pedig nem szeret. Beadott egy helyre, ahol sok gyerek van, és folyton piszkálnak. Ezért eljöttem. A nevelők sem szeretnek. Engem nem szeret senki- sírta el magát a kislány és az én szívem majd megszakadt. Ez a kislány egy árvaházból szökött meg és azóta is az utcán bóklászik. Hát hogy lehetnek ilyenek az emberek? Magamhoz öleltem a kislányt és az én könnyeim is utat törtek maguknak. Lassan felálltam, kezembe vettem a kislányt és Chris felé fordultam.

- Óvatosan Bella. Nehogy megerőltesd magad. Nem tenne jót neked- nézett rám aggodalmasan, de tekintete azonnal visszasiklott a kislányra.

- És hol van az a hely, ahonnan eljöttél?- kérdezte meg tőle kedvesen, ezzel mosolyt csalva az arcomra.

- Nem tudom. Sokat gyalogoltam.

- Mióta vagy az utcán kicsi lány? – húzódtam el tőle, hogy láthassam az arcát.

- Nem tudom. Nagyon régóta. Mindig az utcán aludtam. Senki nem foglalkozik egy olyan kicsi gyerekkel, amilyen én vagyok.

- Ne mondj ilyet édesem- suttogtam és újra magamhoz öleltem. Majd megszakadt érte a szívem. Képtelen lettem volna ott hagyni az utcán. És nem is fogom. –Chris, haza kell vinnünk.

- Bella, lehet, hogy ez nem éppen a legjobb ötlet. Ha árvaházból szökött meg, akkor már biztosan keresik.

- De nem hagyhatjuk itt. Nézz rá. Ő csak egy gyerek.

- Jaj Bella. Te és az az áldott jó szíved. Egy napon az okozza majd a veszted.

- Tudom- mosolyogtam rá. És már biztos voltam benne, hogy Emily ma hazajön velünk. –Emily, lenne kedved hazajönni velünk?

- Vissza akartok vinni oda, ahol azok a gonosz gyerekek vannak?

- Nem édesem. Hazajössz velünk és otthon kitalálunk valamit. Jó lesz?

- De én nem akarok visszamenni.

- Tudom, és lehet, hogy nem is kell. De ezt nem ígérhetem meg neked. Egyelőre csak az a biztos, hogy néhány napig velünk leszel, rendben?

- Jó- egyezett bele én pedig adtam egy puszit a homlokára. Hogyan tudnám itt hagyni az utcán ezt a kislányt, mikor hamarosan én is anya leszek? Ezt egyszerűen nem lennék képes megtenni. Olyan védtelen és aranyos. Egy ártatlan gyermek.

Végül hazasétáltunk. Chris folyton miattam aggódott, hogy ne erőltessem meg magam és még azt is felajánlotta, hogy átveszi tőlem a kislányt, de én megnyugtattam, hogy nem lesz semmi baj. Hamar hazaértünk, nem jöttünk olyan sokat a háztól. Otthon az egyik vendégszobába elhelyeztem Emily-t. Egyelőre csak annyit tudtam tenni, hogy lefürdettem és ráadtam az egyik laza pólómat, aztán készítettünk egy finom vacsit, amit megettünk és utána befektettem az ágyba. Tekintve, hogy este van szegényke már nagyon fáradt volt. Hamar elaludt, még a mese végét sem hallgatta meg. Ugyanis lefekvés előtt megkért, hogy meséljek neki. A szépség és a szörnyeteg meséjét választottam. Az volt az egyik kedvencem. Apu mesélte nekem mikor kislány voltam. Emlékszem, mindig ezt kértem tőle és ő boldogan teljesítette a kérésemet.

Miután Emily elaludt lementem a nappaliba, mert Chris ott nézte a tv-t, jobban mondva inkább csak kapcsolgatta. Nem úgy nézett ki, mint akit nagyon leköt, ami benne van. Érkezésemre felkapta a fejét és kikapcsolta a tv-t. Majd felült és megpaskolta maga mellett a helyet a kanapén. Én leültem és vártam. Tudom, hogy most amit kapni fogok, azt megérdemlem.

- Bella, ez így nem lesz jó.

- Tudom. Tudom, de nem volt szívem ott hagyni. Olyan ártatlan még. Gondolj bele, mennyit szenvedhetett eddig is.

- Én megértelek téged, de ha keresik, bajba kerülhetünk.

Na, erre nem számítottam. Megért engem? De neki most kiabálnia kéne, hogy lehetek ennyire felelőtlen, hogy hazahoztam a kislányt, miközben el kellett volna vinnünk a rendőrségre, hogy bejelentsük, találtunk egy elveszett kislányt. Erre itt ül mellettem tök nyugodtan, semmi harag nem látszik, rajta és azt mondja megért.

- Tessék?

- Mondom, bajba kerülhetünk.

- Nem, nem. Ezt hallottam. De neked dühöngened kéne, hogy miért vagyok ennyire felelőtlen.

- Miért lennél felelőtlen?

- Azért, mert nem gondolok a következményekre.

- Bella- fogta meg a kezem. –te egy csupa szív, szeretet teljes lány vagy, akit a szíve vezérel. És ez nem baj. Nem fogok kiabálni veled, mikor én is támogatlak téged, de volt időm átgondolni mi lesz, ha nem jelentjük be, hogy találtunk egy kislányt.

- Akkor mit tehetünk? Én nem akarom, hogy visszamenjen az árvaházba. Látszik rajta mennyire megviselte az egész. És én… megszerettem őt. Nem tudnám elengedni őt. Főleg nem úgy, hogy tudom, egy árvaházba dugnák vissza, ahol senki nem figyel rá, ahol nem szeretik. Itt sokkal jobb helye lenne. Nálunk.

- De Bella, mi nem vagyunk emberek. És a pici sem lesz az.

- Akkor mit tegyünk?- kérdeztem kétségbeesve. Ez a kislány furcsa érzéseket kelt bennem. Úgy érzem nem szabad elengednem. Velünk normális élete lehetne.

- Tudod mit? – kérdezte Chris, majd választ nem várva folytatta. –Holnap utánanézek keresik-e valamelyik városban. Hogy a rendőrség kutat-e utána. Aztán kiderítjük melyik árvaházban élt eddig, és ha annyira szeretnéd, beadhatunk egy keresetet, miszerint szeretnénk örökbe fogadni őt. Így jó?

- Tökéletes- ugrottam a nyakába. Majd adtam neki egy puszit és felsétáltam a szobámba. Gyorsan lezuhanyoztam, felvettem a pizsamám és bebújtam a jó meleg ágyikóba. Hogy aztán magával ragadjon a megnyugtató sötétség.

Reggel korán keltem. Egyszerűen nem bírtam tovább aludni. Éreztem a finom illatokat, amik a konyhából szűrődtek ki és felvéve a köntösömet az isteni illatok felé vettem az irányt. A konyhában Chris készítette a palacsintát, amit Emily élvezettel figyelt. Az ajtóban megálltam és onnan figyeltem őket tovább. Azonban Chris hamar lebuktatott, ugyanis megfordult és egy boldog mosolyt villantott felém.

-Jó reggelt álomszuszék.

Emily is felém fordult, majd mosolyogva felém szaladt.

- Belllaaa.

- Jó reggelt kincsem- adtam egy puszit az arcára. –Hogy aludtál?

- Nagyon jól.

- Ennek örülök.

- Na lányok, lehet leülni reggelizni. Kész a rengeteg palacsinta- tett le az asztalra két tányért, amin valóban sok megtöltött palacsinta volt. Emellett pedig két bögrét is tett mellé. Az egyikben, ha jól érzem kakaó volt, a másikban pedig tea.

- Hé, hol a reggeli kávém? Anélkül használhatatlan vagyok.

- Nincs kávé. Tea van- villantott rám egy mosolyt, miközben Emily-vel leültünk az asztalhoz. Kinyújtottam rá a nyelvem és enni kezdtem. Ahhoz képest, hogy Chris vámpír elég finomra sikeredett.

- Te nem eszel? –kérdezte Emily nagy szemekkel, mikor Chris kifelé indult a konyhából.

- Nem. Én most nem vagyok éhes- majd elhagyta a helységet.

- Ő nem kedvel engem annyira, mint te.

- Dehogynem. Csak Chris más. De biztos vagyok benne, hogy kedvel téged. Hiszen annyira aranyos vagy. De most egyél. Mert utána vennünk kell neked pár ruhát, mert nem járhatsz abban az egyben, amiben tegnap voltál.

- Köszönöm Bella- mosolyodott el, majd folytatta az evést. Reggeli után felküldtem a szobájába, hogy vegye vissza a ruháját, addig én elmosogatok. De ahogy Emily elment, Chris már a konyhában volt.

- Utánanéztem a rendőrségi adatbázisokban tegnap este és egyetlen Emily-t sem találtam. Senki nem keresi őt. De nem csak ebben a városban, hanem sehol. Megnéztem a környező városokat is, de semmi. Mintha nem tűnt volna el egyetlen kislány sem.

- Akkor mit fogunk csinálni? Ugye nem hagyjuk magára?

- Bella, én nem tudom. Rád bízom a döntést. Annyit ígérhetek, hogy mindenben támogatni foglak. Ahogy eddig is- majd csendbe burkolóztunk mind a ketten. Segített mosogatni, de nem nézett rám, nem szólt egy szót sem.

Én pedig a kislányra gondoltam. Hogy vajon mit kellene tennünk? Mi lenne a helyes?

- Chris én… én nem tudnám őt elengedni. Nem tudom miért, de úgy érzem, vigyáznom kell rá. De szeretném, ha elmondanád, mit gondolsz erről. Én szeretném, ha velünk maradna. Ha az én picim mellett ő is a gyermekem lehetne.

- Bella, egyre erősebbek benned az anyai ösztönök. És ez természetes. De…

- De?

- De hatalmas kockázatot jelent ez a kislány ránk. Mit fogunk neki mondani, ha látja, hogy sosem eszem. Hogy nem változunk. Nem öregszünk. És mit fogunk csinálni, ha látja, hogy egyre csak nő a kicsi a hasadban. És ha ő is megszületik? Akkor is így fogod érezni?

- Igen. Így fogom érezni. És remélem, egy nap megérti majd, hogy mik vagyunk.

- És ha nem akar majd velünk maradni, ha rájön, hogy vámpírokkal él együtt?

- Vá… vámpírok? –kérdezte egy vékony hang az ajtóból. Idegesen kaptam arrafelé a fejem, ahol Emily ácsorgott és legszívesebben odarohantam volna hozzá, hogy átöleljem és megnyugtassam, mert szíve olyan hevesen vert, hogy majd kiugrott a helyéből. De nem tehettem. Azzal csak ellökném magamtól. De valami nem engedi, hogy magára hagyjam a kislányt. Valami belül, ami sokkal erősebb nálam.