5.fejezet Döntés és egy rossz hír

(Bella szemszöge)

„A szerelem ugyanolyan, mint a gyűlölet. Bármit teszel, nem tudsz szabadulni tőle”

Muszáj volt elgondolkodnom az életemen. És nem húzhattam sokáig az időt, mert hét vámpír várja a döntésemet. Nővérem nagyon sokat segített a döntésem meghozatalában. Ki tudja mi lenne velem, ha ő nem lenne mellettem.

Most pedig itt állok jobban mondva ülök a kocsimban a Cullen villa előtt.

-Bella, gyere. Már várnak- fogta meg a karomat nővérem. Erőtlenül bólintottam, majd szép lassan kiszálltam az autóból. Mély levegőt vettem, bólintottam nővéremnek, aki engem nézett és felsétáltunk a lépcsőn. Épp hogy csak felértünk, Esme nyitott ajtót.

- Örülök, hogy itt vagy, bocsánat vagytok. Gyertek beljebb- mosolygott kedvesen és félreállt. Előre mentem és nővérem jött utánam. Odabent a nappaliban állt mindenki. Carlisle, Alice, Rosalie, Jasper, Emmett és Edward.

- Örülök, hogy itt vagy Bella- mosolygott idegesen Alice. –Foglaljatok helyet.

Leültünk, de még mindig nem tudtam megszólalni. Lexi megfogta a kezem és biztatólag rám mosolygott.

-  Nos, tudom, sokáig tartott meghozni a döntést, de meg kell értenetek, hogy rettenetesen nehéz ez most nekem. Hiszen elhagytatok. Egy évig felém se néztetek, az sem érdekelt benneteket élek-e vagy halok és most újra itt vagytok és arra kértek, felejtsek és legyen minden úgy, mint egy éve.

- Kicsim, tudjuk, hogy ez nagyon nehéz neked és senki nem hibáztat. Mi csupán szeretnénk ha újra a családunk tagja lennél. De persze bárhogy is döntöttél, mi elfogadjuk- mondta Esme.

- Köszönöm. Szóval, arra a döntésre jutottam, hogy… hogy… megbocsátok nektek. De- emeltem fel a kezem mielőtt bárki közbeszólhatott volna. –Egy valamit tisztáznunk kell. Én már nem ugyan az a Bella vagyok, aki egy évvel ezelőtt voltam. Nem fogom hagyni, hogy újra gúnyt űzzetek belőlem.

- Tudom. Látszik rajtad, hogy megváltoztál. De megígérem, bár lehet, hogy az ígéretem most nem ér számodra sokat, de meg megesküszöm, hogy nem fogom elrontani újra. Szeretlek és életem legnagyobb hibája volt, hogy téged elhagytalak. Soha többet nem teszek ilyet, kivéve, ha te magad küldesz el- állt meg előttem Edward.

- Ne bánts többet- álltam fel én is. –Azt nem tudnám újra elviselni- néztem rá könnyes szemekkel.

- Nem állt szándékomban. Szeretlek, úgy, mint még eddig soha senkit. És nem foglak elhagyni. Nem bántalak többet. Akkor inkább meghalok- nézett egyenesen a szemembe. Én pedig a nyakába vetettem magam. Felemelt és megpörgetett. Édes istenem, hogy mennyire hiányzott nekem. Nem tudom hogy bírtam ki nélküle ennyi ideig.

- Most még nem tudok megbízni bennetek, de igyekezni fogok. Újra el kell nyernetek a bizalmamat, mert attól, hogy most megbocsátottam, felejteni nem tudok. És remélem, képesek vagytok elfogadni így amilyen most vagyok, mert a régi Bella meghalt. Meghalt egy évvel ezelőtt- mondtam úgy, hogy körbenéztem a Cullen családon.

- Remélem nem fogjátok bántani, mert nem érdemli meg. És én nem értek egyet a döntésével, de a húgom csak akkor boldog, ha veletek lehet. Ezért nem állok a boldogságotok útjába. Viszont nem érdekel, hogy vámpírok vagytok, ha bántjátok megtalálom a módját, hogy legalább akkora fájdalmat okozzak nektek, mint ti neki- mondta nővérem nagyon komolyan és mellém állt.

- Megértettük- mondta Rose. –Isten hozott újra a családban Bella. És remélem tiszta lappal kezdhetünk mindent.

- Köszönöm. És Rosalie- szólítottam meg. –Kellemeset csalódtam benned. Én is remélem, hogy sikerül jól kijönnünk egymással.

- De egy valami itt nem stimmel- szólalt meg Alice boldogan. Értetlenül néztünk rá, mire még szélesebb lett a mosolya. –Hát először is, muszáj megbeszélnünk mindent. Tudni szeretnénk, hogy mi történt veled az elmúlt egy évben. És miért nem szóltál a nővéredről. Na meg ha már itt tartunk, be is mutathatnád nekünk. Mert már megfenyegetett minket, pedig nem is ismerjük.

Mindenki elnevette magát, Alice bosszús arckifejezésén miután kimondta az utolsó mondatot.

- Az lehet, hogy ti nem ismertek engem, de én eleget hallottam rólatok. Az én nevem Alexandra Swan. Bella nővére vagyok, de eddig nem is tudtunk egymás létezéséről. A szüleink elválasztottak egymástól, mikor kicsik voltunk. És miután ti elhagytátok őt, apa felhívta anyát és én vettem fel. Így tudtuk meg az igazat.

- Szóval nem is tudtátok, hogy van testvéretek? –lépődött meg Emmett.

- Pontosan- bólogattam. –De nem akarok mesélni. Azt az időt el akarom felejteni. Oké? Segítsetek benne- kértem őket.

- Mi lenne, ha elmennénk vásárolni? –pörgött fel Alice.

-  Neeee… ne most. Kérlek. Menjünk egy pár nap múlva. Jó?

- Rendben- sóhajtott.

- Készítek nektek valami ebédet- mosolygott Esme és eltűnt a konyhában.

- Rám pedig vár egy halom papír odafent. Ha megbocsátotok- aztán Carlisle már el is tűnt az emeleten.

- Edward, miért nem zongorázol egy kicsit, úgyis rég hallottunk már- mondta Alice és én helyeslőn bólogattam.

- Hajrá. Valami szépet- mosolyogtam rá. –Mindegy mit.

Edward megfogta a kezem és lehúzott a zongoraszékre. Majd belekezdett egy gyönyörű dalba. Ha jól emlékszem ez Esme kedvenc darabja. Mikor először hozott el ide, akkor is eljátszotta ezt a dalt. Mire véget ért, már senki nem volt a szobában. Ami a legfurcsább, hogy még a nővérem sem. És ha jól hallom, a konyhában segít Esmenek.

-Kérlek, játszd el az én dalomat is.

- Persze- mosolygott és már kezdte is. Ahogy játszotta a dalt, ahogy az ujjai jártak a billentyűkön eszembe jutottak a régi emlékek. A dal véget ért, de én még mindig az emlékeimbe temetkeztem.

- Ez a dal járt a fejemben, miután elmentetek. Csak ültem a szobámba, emlékeztem és közben próbáltam felidézni a hangodat. Nem tudtam elfelejteni és nem is akartam. Azt gondoltad könnyű lesz téged elfelejteni, de nem. Nem akartalak. Egyszerűen képtelen voltam elengedni téged. Emlékezni akartam és ennek a legjobb módja a fájdalom volt. Bár nem éppen ésszerű, de mindig is furcsa voltam. Nem igaz?

- Miért akartál emlékezni rám? –Kérdezte. - Hiszen akkor még nem tudtad, hogy hazudtam neked.

- Mert féltem. Féltem, hogy elveszíthetlek. Tudtam, hogy nem jössz vissza és nem foglak többet látni, de nem akartam felejteni. Egyedül a fájdalom volt, ami emlékeztetett rád és bár rossz volt, mégis megérte, mert volt mikor láttalak vagy csak a hangod hallottam. És ez örömmel töltött el még ha csak egy kis ideig is.

- Önkínzásban verhetetlen vagy. Eddig azt hittem egyedül csak én vagyok képes ennyi hülyeségre- ölelt magához és homlokon puszilt.

- Aztán jött Lexi meg Jacob. Jacob a legjobb barátom lett. Mellette a hiányod okozta fájdalom enyhült és nem fájt annyira. Találkoztam a nővéremmel is. Londonba kellett utaznia és megkért, hogy menjek vele. Akkor találkoztunk először és onnantól kezdve folyamatosan tartottuk a kapcsolatot. Most pedig itt van. És van egy olyan érzésem, hogy itt is marad- mosolyogtam, ahogy Jacobra gondoltam.

- Hogy érted ezt? Nem csak látogatóba jött? Vagy nyaralni?

- Annak indult, de biztos vagyok benne, hogy maradni fog. Hiszen Jacob is itt van.

- Jacob? Mi köze van ehhez neki?

- Jacob vérfarkas vagy jobban mondva alakváltó és bevésődött a nővérembe.

- Hogy alakváltó? Neked teljesen elment az eszed? Vérfarkasokkal lógni? –akadt ki.

- Mert az normális, hogy vámpírokkal vagyok? –hirtelen nagyon dühös lettem. Ha már a vámpírokkal járkáltam emberkoromban, akkor miért ne lehetne a barátom egy alakváltó. Kész röhej. Esküszöm.

- Nem, de ők nem tudnak uralkodni magukon. Bármikor elveszítheti a józan eszét és bajod eshet. Akaratlanul is bánthat.

- Nem fog- álltam fel dühösen. –Ő a legjobb barátom. Mellettem volt a legnehezebb időkben, mikor a legnagyobb szükségem volt egy barátra. És csakhogy tudd nem egyszer megmentette már az életem.

- Mi?

- Igen. Pár napja új falka jelent meg itt és Jacob meg a farkasok mentettek meg. A réten voltunk Lexivel és majdnem megtámadtak minket. Ha ők nem jönnek időben, lehet, hogy már halott lennék.

Nem hazudtam olyan nagyot. Lehet, hogy azok a farkasok végeztek volna velem. Egyedül nem sokra mentem volna négy alakváltó farkas ellen még akkor sem ha ennyi képességgel rendelkezem.

-Hálás vagyok, amiért megmentette az életed, de nincs ínyemre, hogy a közeledben van.

- Márpedig kénytelen leszel elfogadni, mert nem fogom kerülni őt csak azért, mert ti újra felbukkantatok az életemben. Ha nem tetszik, akkor sem érdekel. Mondtam, hogy megváltoztam és nem fogom hagyni, hogy bárki is irányítson.

- Ne érts félre. Nem akarlak irányítani.

- Remélem is. Mert megváltoztam. És erre te is hamarosan rá fogsz jönni- mondtam és átöleltem. Furán nézett rám, de inkább nem kérdezett semmit.

Jaj, Edward. Mennyit szenvedtem miattad. De annyira szeretlek. Nem tudnám elviselni, ha bármi tönkretenné újra a kapcsolatunkat. Ha megint elhagynál abba belehalnék. Azt már nem tudnám elviselni.

(Lexi szemszöge)

„Ha fáj, kapaszkodj bele. Szorítsd minél erősebben, hogy még jobban fájjon. Érezd a tüzet a testedben, találd meg a poklot a lelkedben. Mert ez emlékeztet arra, hogy itt járt, hogy létezett, hogy szeretett.” 

Bella nagyon belemerült az emlékeibe. Ezt látom. Az a dal, amit Edward játszott felidézte benne az emlékeket. Látom rajta. Elég ránéznem és látom a szemében a fájdalmat és a szeretetet. Mert bármennyit is ártottak neki ő még mindig szereti őket. És talán most végre boldog lehet. Nem értek egyet a döntésével, de ha neki ez örömet okoz és boldoggá teszi, akkor nem állok az útjába.

-Alexandra, gyere. Hagyjuk őket kettesben- suttogta Alice.

- Menjetek csak, én inkább megkeresem Esme-t és segítek neki- mondtam és arra indultam, amerre Esme eltűnt.

- Segíthetek? –Léptem be a konyhába.

- Ugyan, nem kell.

- De én szeretnék. Alice megkért, hogy hagyjam kettesben Belláékat.

- Értem. Ebben az esetben, segíthetsz. És beszélgethetünk is- mosolygott.

Mellé álltam és segítettem neki.

-Miért nem mondták el a szüleitek az igazat?

- Anya azt mondta, hogy azért, mert nem jöttek ki apával és nem is akartak találkozni. Bár nem értem miért nem akarták látni a másik lányukat. Bella apával élt, de engem soha nem látogatott. Én pedig anyával és ő sosem nézte meg Bellát. Nem értem őket. Az akaratuk erősebb volt, mint a gyermekeik iránti szeretete.

- Biztosan meg volt rá az okuk. A szülők sokszor tesznek olyat, ami nem helyes. És hogyan találkoztatok? –kérdezte kedvesen.

- Apa nagy nehezen rászánta magát, hogy felhívja anyát. Mivel Bella állapota nem javult. Magába volt zuhanva és nem beszélt senkivel. Apa pedig megrémül és úgy gondolta, hogy anya tehet valamit ez ellen. De én vettem fel a telefont. Aztán számon kértem anyán, ő mindent elmondott, én pedig felhívtam Bellát. Sikerült kissé kirángatnom abból a siralmas állapotból. Nekem Londonba kellett utaznom és megkértem jöjjön velem. Sokáig kellett győzködnöm, de végül beadta a derekát. Londonban találkoztunk először személyesen, de előtte minden nap beszélgettünk. Aztán hazajött és én is visszamentem Floridába. Ugyan úgy tartottuk tovább a kapcsolatot, mint az út előtt és sikerült elfeledtetnünk vagy inkább úgy mondom, hogy nem emlékeztettük a múltra. Megígértette velem, hogy meglátogatom és most ezért vagyok itt.

- Értem.

- Esme… kérdezhetek valamit?

- Igen. Persze.

- Tudni szeretném, miért bántottátok ennyire a húgomat. Ő igazán jó ember. Nem érdemelte meg ezt a sok szenvedést. Akkor miért bántottátok?

- Nem akartuk. Nem szándékosan tettük. Bella biztosan elmesélte mi történt a születésnapján- nézett rám én pedig bólintottam, hogy folytassa. –Edward nem akarta őt bántani. Féltette és úgy gondolta az lesz a legjobb mindenkinek, ha elhagyjuk Forksot. Mi pedig mentünk utána. Tudom, utólag rájöttünk, mekkora hibát követtünk el, de addigra már túl késő volt. Nem tudtuk mi lehet Bellával. De muszáj volt visszajönnünk, mert hiányzott és széthullott a családunk. Edward elszakadt tőlünk. Néha telefonált, de nem sokat tudtunk meg róla. Alice elveszítette a barátnőjét. Jasper alig volt otthon, mert bűntudata volt. Úgy érezte, miatta ment tönkre a családunk és csak ő tehet arról, hogy elhagytuk Bellát. Rosalie eleinte örült ennek a hírnek, de mivel a családját szereti és védi, ezért egy idő után rájött, hogy mindenki szenved ettől a döntéstől. Tudom nehéz elhinni, de nagyon megbántuk az egészet. Most pedig végtelenül boldognak érzem magam, amiért mégis megbocsátott nekünk. Mindig is tudtam, hogy Bella szíve hatalmas- mosolygott.

- Értem. De nem akarom, hogy bántsák őt. Nekem ő a testvérem. Az egyetlen testvérem. És nem érdemli meg, hogy még egyszer bántsátok. Nem tudom milyen volt régen. De most erős. Sokkal erősebb, mint azt ti el tudjátok képzelni. De erről majd később. Szerintem annyi jogom van, hogy arra kérjelek, ne okozzatok neki még több fájdalmat. Téged anyjaként szeret. És ha Edward még egyszer ilyen idióta döntést hozna a nélkül, hogy megbeszélné a húgommal, szeretném, ha te lebeszélnéd róla. Ha meg nem járnál sikerrel, mert hallottam mennyire makacs és önfejű, legalább ne hagyd őt magára. Az igaz, hogy erős, de nem viselne el még több fájdalmat.

- Megígérem neked, hogy nem hagyom magára. És ez jó lecke volt Edwardnak. Soha többet nem akarja elhagyni Bellát. Ebben biztos vagyok. Mi sem engednénk.

- Jól van. Ennyit akartam hallani.

Ekkor megcsörrent a telefon a zsebemben. Megnéztem ki hív. Phil neve villogott a kijelzőn. De miért ő hív? Miért nem anya?

-Ne haragudj, de ezt fel kell vennem- mondtam és már a fülemhez emeltem a telefont.

- Phil? Miért hívtál? –kérdeztem.

- Alexa- szólított meg idegesen. –Édesanyád…

- Mi a baj, Phil? Történt valami? Anya jól van? És Tina? Mi van, mondd már!- sürgettem.

- Édesanyád… meg…meghalt.

Meghalt… meghalt… meghalt…

4.fejezet Várakozás

                                               (Bella szemszöge)

Befordultam a bekötőútra és onnan már alig pár méter volt a házig. Leállítottam a kocsit és mély levegőt vettem, aztán kiszálltam a kocsiból. Felsétáltam az ajtóhoz és becsengettem. Mikor az ajtó kinyílt, Esme és Carlisle állt az ajtóban. Mosolyogtak és én képtelen voltam nem viszonozni gesztusukat. Beljebb léptem, ahol mindenki ott volt. A család minden tagja ott állt a nappaliban mozdulatlanul.

-Sziasztok- köszöntem halkan.

- Szia - jött a válasz kórusban.

- Örülök, hogy eljöttél. Jaj, Bella. Már azt hittem soha többet nem látlak. Annyira hiányoztál- rohant le Alice és átölelt. Én nem viszonoztam ölelését és hamar rájött, hiába ölelget, akkor sem fogom viszonozni. Ezért elengedett és bánatosan visszasétált férje mellé.

- Lehet, hogy most itt vagyok, de ez nem azt jelenti, hogy megbocsátottam, amit velem tettetek. Csak azért vagyok itt, hogy szóljak, nem akarok több éjszakai látogatót a szobámba. És megígértem, hogy végighallgatlak benneteket. Szóval, akár kezdhetjük is, mert vacsora vendégeink lesznek- mondtam és leültem a kanapéra. Mindenki helyet foglalt, majd Edward belekezdett a mondandójába.

- Először is. Tudnod kell, hogy a családom nem tehet semmiről. Őket ne okold. Én nem engedtem nekik, hogy elbúcsúzzanak tőled.

- Igen? És mégis hogyan kényszerítetted őket? Kést szorítottál a torkukhoz, vagy mi?- gúnyolódtam.

- Nem- hajtotta le a fejét és úgy suttogta.

- Szóval akkor ez tisztázva. Ha nagyon akartak volna, akkor megtalálják a módját, hogy elköszönjenek. De még csak meg sem fordult a fejükben. Igaz Alice? Hányszor mondtad, hogy a legjobb barátnők vagyunk?- néztem rá az említettre. –És te csak úgy itt hagytál. Szóval ejtsük ezt a részét a beszélgetésnek. Folytasd- mondtam Edwardra nézve.

- Szörnyű hiba volt elhagyni téged. Tudom, nem szabadott volna nélküled döntenem, de megbántam. Viszont abban a helyzetben ezt tűnt a legjobb megoldásnak. Kérlek, értsd meg, hogy rettenetesen féltettelek és mikor a baleset történt, megrémültem. Attól tartottam, hogy nem vagyok képes megvédeni téged. Nem tudtam volna elviselni, ha bármi bajod esik miattam.

- És most már elég erősnek érzed magad? Most már képes lennél elviselni, ha bármi történne velem? –kérdeztem csípősen.

- Nem. Természetesen nem. De ráébredtem, hogy nem tudok nélküled élni. Pokol volt az életem miután elhagytalak és sokáig tartott rájönnöm, hogy nm tudok nélküled élni. Egyszerűen képtelen vagyok rá.

- Tudod, erre hamarabb kellett volna rájönnöd. Könyörögtem neked. Vakon mentem utánad az erdőben, mindenhova követtelek volna, de neked nem kellettem. Teljesen mindegy milyen okból kifolyólag, de elhagytál. És ezzel akkora fájdalmat okoztál, ami teljesen megváltoztatott. Talán ha hamarabb visszajöttél volna, képes lettem volna egyszerűen a nyakadba vetni magam és megbocsátani, de most már nem megy ilyen könnyen. Sikerült új életet kezdenem. Rátaláltam a nővéremre és az ő segítségével talpra álltam. Pokolian nehéz volt, de sikerült eltemetnem az emlékeimet. Erre most megint itt vagytok és újra csak tönkre tesztek. Én ezt nem akarom- mondtam kemény arccal. Muszáj erősnek lennem.

- Kérlek Bella- szólalt meg Rosalie. –Adj egy esélyt a testvéremnek. Egy utolsó esélyt. Cserébe megígérem, hogyha megbánt vagy nem vagy képes újra szeretni őt, én magam rugdosom el őt innen és most itt mindenki előtt megígérem, hogy soha nem avatkozunk az életedbe. Tudom, nem voltunk jóban és a véleményem ugyan sokat nem változott, de nem szeretném újra olyannak látni a családomat, mint miután elhagytunk téged.

- Rosalie, én…

- Nem. Nem muszáj most rögtön válaszolnod. Igaz Edward- nézett testvérére a szőke szépség.

- Igen. Persze. Ha eldöntötted, mit szeretnél, tudod, hol találsz minket- nézett a szemembe Edward.

Jaj, istenem azok a szemek. Még nem vagyok túl rajta. Nem vagyok képes ellenállni neki. Nem tudok úgy nézni rá, mint egy barátra vagy egy ismerősre. De még csak úgy sem, mint az ellenségemre. Még mindig szeretem. Talán igaza van Rosalie-nak. Át kell gondolnom mindent és utána döntenem kell. Ha úgy döntök, képtelen vagyok neki megbocsátani, akkor elmennek és tényleg nem látom őket soha többet. Képes lennék rá? El tudnám engedni őket azok után, hogy újra itt vannak? Vagy egyszerűen csak próbáljak megbocsátani nekik?

-Tudnotok kell, hogy ha meg is bocsátok nektek, soha nem fogom elfelejteni, amit velem tettetek. És csak hogy tudd Edward, az emberek emlékezete nem olyan, mint a szita. Vagy legalábbis az enyém nem. És nem is akartam felejteni. Érezni akartam a fájdalmat, mert ez emlékeztetett rá, hogy ismertelek, hogy szerettelek. De most mennem kell. Amint döntésre jutok, közlöm veletek- álltam fel.

- Bella- szólított meg Carlisle. –Annyit még tudnod kell, hogy bármi történt is, és bárhogy döntesz is, nekünk mindig fontos leszel.

- Köszönöm. Most megyek- mondtam és kimentem a házból. Bevágódtam a kocsiba és hazafelé indultam. Amint kiértem a főútra, végre szabadjára engedhettem az érzéseimet. A könnycseppek egymás után folytak le az arcomon és hiába töröltem le, újak jöttek helyettük. Éppen ezért nem foglalkoztam velük. 200-zal hajtottam haza és hála a jó reflexeimnek, nem okoztam balesetet. Leálltam a ház elé és letöröltem a könnyeimet. Jake és az apja már megérkeztek és nyílván bent beszélgetnek. Ezért letöröltem a könnyeimet és kiszálltam a kocsiból. Bementem a házba és elkiáltottam magam.

-Megjöttem.

- Szia- jött a köszönés a nappaliból.

- Sziasztok. Billy, örülök, hogy újra látlak- mosolyogtam rá. –Apa- köszöntem neki is, majd a konyhába mentem, ahol a nővérem és Jacob mosogatott. –Jake- kiáltottam és szorosan átöleltem. Nem bírtam tovább és a könnyeim újra eleredtek.

- Bella, melegítek neked vacsorát és…- mondta tovább nővérem, de nem figyeltem rá. Jacob még mindig szorosan ölelt magához és simogatta a hátam. Végre most, hogy itt van neki a nővérem, helyesen szeret. Úgy, mint egy barátot.

- Édes istenem, jól vagy? Miért sírsz? –kérdezte Lexi, mikor észrevette, hogy még mindig Jake-t ölelgetem.

- Semmi. Jól vagyok, vagyis leszek –engedtem el barátomat. - Most nem vagyok éhes. Felmegyek a szobámba oké? Majd később beszélünk.

Bólintottak, én pedig már ott se voltam. Amint beértem a szobámba, az ágyra vetettem magam és zokogtam. Jacob nyilván hallja és informálja róla nővéremet, hogy mit csinálok, de nem érdekel. Most nem tudok másra gondolni, csakis rájuk és a fájdalomra, amit nekem okoztak.

Edward azért hagyott el, hogy megvédjen, de még mindig szeret- suttogta egyik felem. Az a részem, amelyik legszívesebben most rögtön rohant volna hozzá és megbocsátott volna neki.

De akkor is elment és rengeteg fájdalmat okozott. Nem érdekelte mi van veled és most sem nagyon izgatja, pedig azzal, hogy most újra itt vagy, legalább annyi fájdalmat okoz, mint mikor elment- tiltakozott a józanabbik felem.

Na jó. Kész. Most már tuti, hogy megőrültem. Saját magammal vitatkozok. Ez nem normális. Komolyan az őrületbe kerget ez a szerelem. De mit csináljak? Mi lenne a helyes? És mit akarok én? Igaz, amit én akarok, és ami helyes az két különböző dolog. Ajj, most mit csináljak?

Nem tudom mennyi idő telhetett el, mikor kopogtatást hallottam.

-Szabad- szóltam ki úgy, hogy az ajtó mögött álló is hallja.

- Hogy érzed magad? –kérdezte nővérem és ledőlt mellém az ágyra.

- Többiek? –hagytam figyelmen kívül a kérdését.

- Jacob és az apja hazamentek. Charlie pedig elment lefeküdni. Kérdezett felőled, de azt mondtam neki, hogy elfáradtál és már lefeküdtél- válaszolt. –De nem válaszoltál a kérdésemre. Hogy vagy?

- Nem tudom. Rosszul. Nagyon rosszul.

- Mit mondtak neked?

- Megtudtam, hogy Edward csak azért hagyott el, hogy megvédjen. Most pedig azért jöttek vissza, mert rájött, hogy nem tud nélkülem élni. Szeretnének még egy esélyt.

Szemeim még mindig tele voltak könnyel. Lexi mellém dőlt és az arca tele volt aggodalommal.

-És te? Mit szeretnél?

- Nem tudom. Egyszerűen nem tudok semmit. Nem tudom, mi lenne a helyes és azt meg végképp nem, hogy én mit szeretnék.

- Na jó, talán egy kicsit segíthetek. Bár nem rajongok különösebben Cullenékért és a vámpírokért, de nem szeretem, ha ennyire szomorú vagy.

- Nem tudok ellene mit tenni.

- Szereted őt?

- Fogalmam sincs.

- Mit éreztél ma, mikor megtudtad az igazat?

- Csalódott voltam, hiszen hazudott nekem. Azt mondta, nem szeret és nem vagyok hozzá való. Felszakította a sebeimet, amiket a távozása okozott. De határtalan öröm járt át, mert tudom, itt vannak.

- Mit érzel, mikor meglátod?

- Ezt ne. Nem akarom. Tudom, mit érzek, de nem akarom.

- Mondd ki- erősködött. –Mondd ki.

- Szeretem- kiáltottam és elsírtam magam. –Még mindig szeretem a fenébe is.

- Ezt akartam hallani- suttogta. –Képes lennél megbocsátani neki és újra vele lenni? Most ne azt nézd, mi lenne a helyes. Hallgass a szívedre. Az majd megsúgja, mit tégy- suttogta és miután megpuszilta a homlokom, elhagyta a szobámat.

- Könnyű azt mondani- motyogtam az ajtónak.

De igaza van Lexinek. Nem azt kell néznem, mi a helyes, hanem, hogy én mit akarok. Hiszen a szerelem nem ésszerű és bármennyire is tagadom, én még mindig szeretem Edwardot. Ő az életem és nem tudok nélküle élni. De félek, hogy újra bántani fog. Ha újra elhagyna, abba belehalnék. Garantáltan nem élném túl, ha még egyszer elmenne.

Igaza van Lexinek, hogy a szívem tudja mi legyen, de figyelembe kell vennem a következményeket. Ha ő elhagy, abba belepusztulok. Képes lennék újra talpra állni, ha elmenne? Ez a legnagyobb kérdés.

(Edward szemszöge)

Elment. Nem bírom ezt. Túl bizonytalan ez az egész. Vajon mit tehetnék annak érdekében, hogy megbocsásson nekem?

Elmegyek hozzá- döntöttem el.

-Nem mész sehova. Most rögtön leülsz és a helyeden maradsz- parancsolta Alice.

- De muszáj látnom őt.

- Nem. Ha most odamész, azzal csak rontasz a helyzeten. A nővére nem engedné, hogy beszélj vele. Bár nem értem, miért nem látom Bellát. Róla nem látok semmit, csak akkor, ha a nővére vele van. Egyedül rajta keresztül tudok bármit is kideríteni Belláról. Mi a fene van a képességemmel? –kérdezte zaklatottan.

- Alice, kérlek, ne most.

- Á, szóval téged nem érdekel, hogyan dönt Bella velünk kapcsolatban? –kérdezte csípősen.

- De- de. Ne haragudj- mondtam és leültem az egyik fotelba. –Nem bírom ezt a semmit tevést.

- Pedig el kell fogadnod- jelentette ki Rose. –Meg kell várnod, amíg ő maga jön el hozzánk és közli a döntését. És ez több napot is igénybe vehet.

- Mégis mióta érdekel téged, hogy mi van velem és mióta vagy ilyen majdhogynem kedves Bellával?

- Te idióta tuskó- sziszegte. –Ahelyett, hogy megköszönnéd, amit érted tettem, még kérdőre is vonsz? Hát nem vagy te normális. Csakhogy tudd. Ha én nem szólok közbe, lehet, hogy Bella már az elején elment volna innen. Örülhetsz neki, hogy egyáltalán fontolóra veszi az újrakezdést. De nem. Az uraságnak az kell, hogy rögtön a nyakába ugorjon, mintha misem történt volna. Hát tudd meg, hogy az ő helyében már rég elküldtelek volna melegebb éghajlatra. Fogd fel, hogy megbántottad. Olyan sebet ejtettél rajta, amit nehéz begyógyítani és mikor neki már nagyjából sikerült, újra megjelensz és felszakítod a sebet. Csak egy kicsit gondolj bele az ő helyzetébe. Lehet, hogy neked ez a visszatérés megkönnyebbülés, de neki lehet, hogy szenvedést okoz.

- Igazad van- suttogtam. –Nem kellett volna visszajönnöm. Nagy hiba volt.

- Edward- kiáltotta kétségbeesetten Alice. –Ugye nem akarsz elmenni megint?

- De. Ez lesz a legjobb mindenkinek.

- Meg ne próbáld- kiáltotta Rose is, majd elém rohant és akkora pofont adott, hogy kiestem a fotelből. Szép lassan felálltam és a szemébe néztem, melyek csak úgy szikráztak a dühtől. –El ne menj innen, mert akkor én végzek veled. Legutóbb is ezt mondtad és nem volt jó senkinek, még Bellának sem. Már sikerült felforgatnod az életét, de még mindig meg van az esélye, hogy megbocsát. De ha elmész, soha többet nem fogod látni. Ezt akarod? Újabb sebet akarsz ejteni rajta? Megint bántani akarod? Őt és az egész családot? Na nem. Ezt nem fogom hagyni. Itt maradsz addig, amíg Bella meg nem hozza a döntését. Aztán, ha elküld, majd elmehetsz.

- Miért vagy ilyen velem? Sosem érdekelt, mi van velem és Bellát sem kedvelted? –kérdeztem halkan. Nővérem szemében láttam a dühöt és a fejében azt fontolgatta, hogy újabb pofonnal jutalmaz, de végül a szemembe nézve válaszolt.

- Nem érted teszem, hanem a családomért. Ők is sokat szenvedtek miattad és nem akarom, hogy újra ez történjen. Ha Bella jelenléte kell ahhoz, hogy újra boldog legyen a család, akkor nem fogom megakadályozni, hogy a családhoz tartozzon. Még akkor sem, ha nem értek egyet vele és a döntésével.

Meglepődtem nővérem kirohanásán. Még soha nem láttam ennyire dühösnek. Soha nem ütött még meg senkit. Emmettet is csak kisebb pofonokkal jutalmazza, persze, ha megérdemli melák bátyám.

De igaza van. Várnom kell, míg Bella el nem jön, aztán minden kiderül. Vagy megbocsát, vagy örökre elzavar maga mellől. Az ő kezében van az életem. Most neki kell döntenie a sorsom felől. Mert ha arra kér hagyjam békén örökre, akkor el kell mennem. De ha megbocsát, soha nem fogom elengedni. Nem követek el még egyszer akkora hibát, mint akkor. Soha többet nem fogom bántani őt. Soha.

Néhány nappal később

Napok óta nem tudok semmit Belláról. Ez azt jelentené, hogy látni sem akar? De akkor is eljött volna közölni, hogy nem szeretne a közelében tudni minket és hagyjuk őt békén. De nem jött. És ami a legrosszabb, hogy nem látja őt Alice sem. Eddig nem zavart különösebb képen, de már kezd érdekelni, hogy vajon miért nem látja őt húgom. Azt látja, hogy ha Jacob hozzájuk megy, akkor eltűnik a jövő és olykor Alice teljesen „vak”. De miután Jacob elmegy, aztán sem látja őt. Kezd idegesíteni. Vajon mi vagy ki takarja őt előle?

Teljesen a gondolataimba merültem és nem érzékeltem a körülöttem lévőket. Ezért is ért váratlanul Alice érintése.

-Edward, gyere. Egy autó közeledig felénk. Ha jól hallom, Bella és még valaki. Gyere, állj fel és köszönj nekik- érintette meg a vállam.

Összerezzentem Bella nevének hallatára és úgy éreztem képtelen vagyok végig hallgatni szerelmem döntését. Pedig erre várok már napok ót. Hogy végre megtudjam Bella hogyan is döntött, most pedig legszívesebben elrohannék olyan messzire, amennyire csak lehet. De végig kell hallgatnom őt. Csak így tudhatom meg, hogyan folytatódik tovább a létezésem. Felhőtlenül boldog lehetek-e azzal a személlyel, akit mindennél jobban szeretek vagy éppen ellenkezőleg. Romokba hullik az életem és kénytelen leszek elhagyni őt, ezúttal örökre.

3.fejezet A titok

  Az emlékek azok, amelyek a testet belülről átmelegítik, ugyanakkor darabokra szaggatják.

                                             

                                                (Bella szemszöge)

Szép lassan haladtunk a rét felé. Arra a rétre, ami a miénk volt. Amiről csak mi ketten tudtunk. De ő elárult. Elment. Gúnyt űzött a szerelmemből, és ha egy nap meg is bocsátok neki soha nem fogom elfelejteni, hogy mennyi fájdalmat okozott. Pedig megígérte, hogy velem marad. De én nem leszek olyan, mint ő. Én nem fogom megszegni az ígéretemet még akkor sem, ha az lenne a leghelyesebb. Mert nem lenne szabad elmondanom a nővéremnek, mi vagyok. De itt Forksban nem lesz biztonságban. Annyi vámpír jár erre, hogy folyton veszélynek lenne kitéve főleg mellettem. Jobb, ha tudja, mire számíthat ebben az esős kisvárosban.

- Messze vagyunk még- kérdezte, ezzel kirángatva a gondolataimból.

Előre néztem és én már láttam a rétet, de az ő szemének nyílván még túl messze volt.

- Nem. Már csak 10 perc. De megéri- mosolyodtam el.

Tíz perc múlva valóban a rét széléhez értünk. És bennem feltörtek az emlékek. Minden közösen eltöltött pillanat. Az első alkalom, mikor elhozott ide. A baseball meccs, az első találkozás a családjával, aztán a nomádok, a szülinapom és végül a szakításunk.

- Ez gyönyörű.

- Tudom- mosolyogtam, miközben elszorult a torkom.

- De hogy találtál rá erre a varázslatos helyre? Eszméletlenül szép- sétált a rét közepére.

- Az. Mesébe illő. És nem én találtam. Ő hozott ide. Az első alkalommal, mikor megtudtam róla mi is ő valójában.

- Ezt nem értem- ráncolta a homlokát. - Hogy érted, hogy mi is ő valójában?

- Mindjárt elmagyarázom. De nem vagy éhes? Vagy szomjas? - kérdeztem, miközben leterítettem egy plédet és leültem rá.

- De, egy kicsit- mosolygott, majd leült mellém és enni kezdett. - Te nem eszel?

- Nem. Én nem vagyok éhes- álltam fel. Vagyis jobban mondva éhes vagyok, de nem emberi táplálékra. Helyesbítettem magamban.

Miután befejezte, elpakoltunk. Leült egy farönkre és várakozó arckifejezése elárulta, hogy itt az idő elmondani az igazat.

- Lexi, nézd. Nem könnyű elárulni az igazat. De a nővérem vagy és nem szeretném, ha titkaink lennének egymás előtt. De mielőtt elárulom az igazat meg kell ígérned nekem valamit.

- Persze. Akármit- nézett rám nagyon komolyan.

- Meg kell ígérned, hogy akármit is mondok, az kettőnk közt marad. Nem árulhatod el senkinek még akkor sem, ha undorodni fogsz tőlem. Kérlek, ígérd meg.

- Bella ez...- kezdte.

- Nem. Csak ígérd meg. Még azt sem fogom megakadályozni, hogy elmenj, ha akarsz, de ígérd meg, hogy nem szólsz róla senkinek. Se anyának se apának.

- Megígérem. De mondd már.

- Jól van. Lexi én...- de ekkor morgást hallottam az egyik bokorból és felébredt a kevésbé emberi énem. Kilépett a bokorból egy hatalmas farkas. De nem a quileute falkába tartozik. Sam falkájának minden tagját ismerem. De ő ismeretlen volt. És ahogy ő közelebb jött én úgy toltam magam mögé a nővéremet. Ám ahogy az első farkas kilépett az erdőből árnyékként követte őt még négy. Lexi a karomba kapaszkodott és remegett a félelemtől.

- Bella, mik ezek? - kérdezte remegő hanggal.

- Farkasok- suttogtam.

- És mit akarnak tőlünk? Jézusom, meg fogunk halni- esett pánikba.

- Ha minden igaz, engem akarnak. De ha azt mondom menj, akkor futás. Szaladj arra, merről jöttünk. Téged nem fognak követni.

- Nem. Nem hagylak itt. Megvesztél? Amúgy meg honnan tudod, hogy miattad jöttek? És mi a garancia, hogy nem fognak követni. Mégis mi folyik itt?- kérdezte hisztérikusan.

- Azt teszed, amit mondok- sziszegtem. Egy lépéssel közelebb mentem a farkasokhoz. Remélem, lehet velük beszélni. Hiszen ők is csak alakváltók, mint Jacob. És ha el tudom nekik magyarázni, mi vagyok, akkor...

- Kérlek, hadd magyarázzam el a dolgokat- emeltem fel a kezem és még egy lépést tettem feléjük. Ám mind a négy farkas morogni kezdett. De én folytattam. –Nem akarom őt bántani- kezdtem volna magyarázatba, de újabb farkasok jelentek meg. Csakhogy ezek a farkasok nagyon is ismerősek voltak. A hátunk mögül léptek elő. Elől egy fekete és ez rozsdavörös. Ebből tudtam, hogy biztonságban vagyunk. Jacob és Sam volt az első két farkas, akiket felismertem, mögöttük pedig Seth, Paul és Jared. Legalábbis ha jól emlékszem.

- Bella- visította Lexi és úgy kapaszkodott belém, hogy ha ember lennék már fájt volna. –Meg fogunk halni.

- Nem. Nem fogunk. Sss… nyugodj meg- öleltem át. Most már én is nyugodt voltam. Jacob az egyik, Sam a másik oldalunkra állt és a nővérem csak még jobban megijedt. A két falka vicsorgott egymásra, de pár perc elteltével visszamentek az erdőbe és a többiek követték. Sam, Jared és Paul is velük mentek. Jake és Seth velünk maradtak.

- Elmentek. Lexi, elmentek- emeltem fel a fejét.

- Nem, ott van még kettő. –Szeme tele volt könnyekkel és hihetetlenül félt. Éreztem rajta a félelmet.

- Nem bántanak. Hallod. Gyere velem és mindent elmagyarázok. Ne aggódj, nem bántanak- fogtam meg a kezét.

Szegény, annyira megijedt. Pedig még csak nem is látott semmit.

-Jake, Seth. Változzatok vissza. Kérlek. Legalább egy kis időre- kértem őket, mire ők bementek az erdőbe.

- Mi folyik itt? Bella… - emelte fel a hangját nővérem.

- Tudom, hogy össze vagy zavarodva, de pont ezt akartam neked elmondani, mielőtt megzavartak.

Jake és Seth pár perc múlva emberi alakban jöttek vissza. És amint Jacob mellém ért elkiáltottam magam.

-Jake- visítottam és a nyakába vetettem magam. –Olyan régen nem láttalak. Tényleg, miért is hanyagolsz mostanában?

- Bella- nevetett, majd elengedett. –Nem hanyagollak, csak sok dolgom volt. De bemutatnál a kisasszonynak? –kérdezte és le sem vette a szemét a nővéremről.

Na jó. Ez már felettébb érdekes.

-Igen persze. Jacob, Seth, ő itt a nővérem Alexandra Swan. Lexi, ők a barátaim, Jacob Black és Seth Clearwater. És ők voltak azok a farkasok.

- Micsoda? –kérdezte Lexi kikerekedett szemekkel.

- Azt hiszem ezt majd Jake elmondja. És van még egy pár dolog, amit nem ártana közölnie veled. Mint például a bevé…- kezdtem, de Jake félbeszakított.

- Sajnálom, de Sam azt kérte, hogy miután hazakísérünk benneteket, menjünk utánuk. Tudod, új falka van a környéken és most hozzájuk volt szerencsétek. De ne aggódj. Sam elmagyarázza nekik a helyzetet veled kapcsolatban.

- Oké. Kösz szépen.

- Hé-hé. Valaki magyarázza el nekem is hogy mi folyik itt.

- Tudod mit? Inkább megmutatom, és otthon majd elmagyarázom- mosolyogtam. –Jake, tudtok követni? –kérdeztem mire ő bólintott, de még mindig a nővéremet nézte. Ha jól sejtem, akkor Lexi már nem fog hazamenni anyához. Most már itt van neki Jake.

- Mit akarsz megmutatni?

- Bízol bennem? –kérdeztem Lexit, elengedve a kérdését a fülem mellett.

- Igen. De miért?

- Kapaszkodj- mondtam és elkapva a kezét a hátamra lendítettem és futni kezdtem vele hazafelé. A két farkas persze mögöttem volt, de én még így is gyorsabb voltam náluk.

- Ez nagyszerű volt- kiáltottam, mikor megálltam az erdő szélén, ahonnan már látszott a házunk. –Ugye neked is tetszett? Alexa? Jól vagy? –kérdeztem, miközben lesegítettem a hátamról.

- Nem. Hányingerem van- nyögte ki nagy nehezen.

Elmosolyodtam, mert nagyon is jól tudtam, hogy milyen érzés emberként egy vámpír hátán utazni. Ugyan így éreztem magam, mikor Edward először vitt a hátán.

-Ülj le egy kicsit- mondtam neki, majd az időközben megérkezett Jacobra néztem.

- Ugye jól van? –aggodalmaskodott.

- Persze. Csak kicsit szédül. Tudod, a gyorsaság. De ne aggódj. Viszont ha jól sejtem, te bevésődtél, igaz? –kérdeztem.

Zavartan bólintott és végre a szemembe nézett.

-Akkor este várunk. El kell mondanod neki az igazat. Én elmondom azt a részt, ami rám tartozik, meg esetleg mesélek neki egy keveset a farkasokról, de a többit neked kell elmondanod- mosolyogtam.

- Rendben van. Akkor este jövök. Szólj apádnak, hogy átjövünk este. Billy már amúgy is régóta nyaggat, hogy át akar jönni.

- Rendben van. Akkor este. És Seth- kiáltottam oda a farkasnak. –Köszönök mindent.

Majd Jacob átváltozott és már el is tűntek. Hajjaj, akkor most jön még csak a java.

-Jól érzed magad? –kérdeztem.

- Nem. Tudni akarom mi folyik itt- követelte.

- Akkor menjünk be a házba.

Szép lassan sétáltunk és ahogy beértünk a házba, leültünk a kanapéra.

-Szóval a történet ott kezdődik, hogy…- kezdtem és szépen elmeséltem neki mindent. A vámpírokról, egy pár mondatot az alakváltókról és persze mindent arról, amit eddig eltitkoltam előle. Cullenékről, hogy vámpírok, és arról is, hogyan lettem én ilyen. És nagy meglepetésemre nem ijedt meg. Sőt. Egész jól viselte és még csak nem is tartott tőlem. Nagyon úgy néz ki, hogy a Swan lányok gondolkodása kissé furcsa. De az is lehet, hogy Jacob felbukkanása és ez a bevésődés dolog könnyítette meg ennyire a dolgomat. Így lehet, hogy könnyebben el tudja fogadni az igazat.

Sokat kérdezett még Jake-ről és ezt nem is csodálom. Többet kell megtudnom Jacobtól erről a dologról. Azt már elmondta, hogy olyan a bevésődés, mint a szerelem első látásra, de semmi többet. Majd beszélnem kell vele.

Miután megbeszéltünk mindent, elkezdtünk főzőcskézni. Összeütöttünk egy finom vacsit, aztán jutott csak eszembe Cullenék.

-Lexi, nekem most át kell mennem Cullenékhez…

- Én is veled megyek- állt fel.

- Nem. Neked itthon kell maradnod. Jake és az apja nemsokára itt lesznek és apa is hamarosan hazaér. Kell valaki, aki felszolgálja a vacsit és fogadja a vendégeket. És nem tudom meddig tart majd ez a beszélgetés- fintorodtam el a végére.

- Jól van. De siess haza. Mit mondjak apának, hol vagy? –kérdezte.

- Azt, hogy elmentem a szokásos helyemre. Ő tudni fogja mit jelent ez és nem fog kérdezősködni. Sietek haza- mondtam és adtam neki egy puszit, majd felmentem a szobámba.

Felvettem egy farmert, egy kék pólót és egy tornacipőt. Felkaptam az egyik kabátomat és a kocsikulcsomat, majd miután köszöntem a nővéremnek, beszálltam a kocsimba és a Cullen villa felé hajtottam. Itt az ideje, hogy újra erős legyek és ellenálljak a kísértésnek, hogy Edward nyakába vessem magam és megbocsássak neki. Most nekem kell olyan könyörtelennek és erősnek lennem, mint amilyen Edward volt annak idején, mikor elhagyott.

                                          (Edward szemszöge)

-Edward, nyugodj már meg. El fog jönni.

- Alice, kérlek. Tudom, hogy eljön, csak az a kérdés, hogy megbocsát-e nekem. Hiszen miattam szenvedett annyit. Az én hülyeségem miatt.

- Ezt senki nem vonja kétségbe. Nem kellett volna annak idején elhamarkodottan döntened és akkor most nem lenne miért paráznod- magyarázott Alice.

- Gyereke, elég. Ezt már megbeszéltük. Edward hibázott, de mi is. És most reménykedjünk benne, hogy Bella megbocsát- mondta Esme, ezzel lezárva egy vitát.

Pedig Alice-nak igaza van. Egyedül az én hibám lesz, ha Bella nem bocsát meg nekünk. Miért is kellett nekem a saját fejem után menni?

Tudom, hogy nem érdemlem meg a bocsánatát, de reménykedem benne, hogy mégiscsak visszakaphatom. Fájtak a szavai, de igaza van. Fájt hallani, hogy már nem az enyém, hogy nem tartozik hozzám és ez csak az én hibám. Én dobtam el őt magamtól és egyedül én vagyok a felelős mindenért. De csak jót akartam neki. Szerettem volna, ha boldog életet él mindenféle veszély nélkül. De önző vagyok, mindig is az voltam. Képtelen vagyok élni nélküle. Nem vagyok elég erős ahhoz, hogy távol tartsam magam tőle. Ahhoz túlságosan is szeretem.

-Edward, kérlek, hagyd abba- nyögött fel Jasper.

- Bocs- suttogtam, majd meghallottam azt a hangot, amit egész nap vártam.

- Végre itt van- pattant fel Alice. –De miért nem látom?

Senki nem foglalkozott most Alice panaszkodásával. Esme és Carlisle az ajtóhoz mentek, mi többiek pedig állva vártuk, hogy Bella végre belépjen a házba. És miután meghallgatott minket kimondja az ítéletet. Most eldől, hogy megbocsát-e nekünk vagy elküld melegebb éghajlatra.