10. fejezet Váratlan fordulat

 (Bella szemszöge)

-Üzenetet hoztam Victoiától- mosolygott és elém szaladt. –A játék elkezdődött.

Amint ezt kimondta, már el is tűnt a szemem elől. Én pedig apámhoz szaladtam, hogy megbizonyosodjam róla, nem bántották. Semmi baja nem volt azon kívül, hogy nem is tudott magáról. Hát így nem fogjuk tudni elmondani neki a dolgokat. Kénytelenek leszünk várni holnapig. Remélem holnap olyan állapotban lesz, hogy legalább beszélni lehet vele. Felvittem az emeletre apát és betakartam. Hogy csinálhatott ekkora hülyeséget. Mégis miért itta le magát?  Benéztem Lexi szobájába is. Tina mellett aludt mosollyal az arcán. Olyan jó volt látni, hogy nyugodtan alszik. Anya és lánya újra együtt. Becsuktam az ajtót és átmentem a saját szobámba. Csak ledőltem az ágyra és gondolkoztam. Olyannyira a gondolataimba merültem, hogy el is aludtam. Arra ébredtem fel, hogy valami hidegen és keményen fekszem. Kinyitottam a szeme. Már reggel volt és kivételesen sütött a nap. Nem volt borús az ég. Ez aztán a nagy ritkaság Forksban. Felemeltem a fejem és szembe találtam magam Edward mosolygós arcával.

-Jó reggelt- ásítottam.

- Neked is. De aludhatsz még. Senki nem ébredt még fel- simogatta a hajam, közben pedig fülig ért a szája. A tegnapi rossz kedvét mintha elfújták volna. Bár egy kis féltés még mindig ott bujkált a tekintetében.

- De én nem akarok. Eleget pihentem- mosolyogtam, majd egy gyors puszi után a fürdőbe mentem. Mivel tegnap este elaludtam anélkül, hogy lezuhanyoztam volna, kissé kényelmetlenül éreztem magam. Gyorsan kibújtam a ruháimból, és beálltam a zuhany alá. Jól esett a forró víz. Ellazított és minden gondolat kiszállt a fejemből. Mikor már úgy éreztem elég volt, elzártam a csapot és magam köré tekertem egy törölközőt, majd gyorsan fogat mostam. Miután végeztem, visszaszaladtam a szobámba. Edward még mindig az ágyamon ült és maga elé meredt, de amint beléptem, rám emelte tekintetét. A mindig arany szempár most sötét volt, de nem az éhségtől. Vágytól izzó tekintettel nézett végig rajtam, majd vámpírsebességgel elém szaladt és szorosan magához szorított.

-El sem tudom mondani mennyire gyönyörű vagy- suttogta a nyakamba.

- Igazán? –incselkedtem, mire a szemembe nézett.

- Ebben ne kételkedj. Annyira…- kezdte, de egy kopogás félbeszakította. Az ajtó felé kaptam a fejem és mély lélegzetet vettem, hogy megtudjam ki zavart meg minket. Azért nem mindegy, hogy apa, a nővérem vagy a kislány lát meg minket, esetleg Jacob.

- Gyere csak be - kiáltottam. Kinyílt az ajtó és belépett rajta Lexi. Mikor megpillantott minket, zavartan elmosolyodott és szabadkozni kezdett.

- Nem akartam megzavarni semmit- sütötte le a szemét.

- Nem, gyere csak. Mondd- léptem el Edward elől és a nővéremre néztem. –Valami baj van?

- Nem, csak apu felébredt és szükségem lenne a segítségedre. El szeretném mondani neki, hogy itt van Tina. Még mielőtt felébred a lányom és Charlie véletlenül össze nem fut vele. Eléggé morcos ma reggel és fáj a feje. Mi történt tegnap este?

- Leitta magát- mondtam és ekkor újra eszembe jutott a vámpír, aki hazahozta őt és átadta az üzenetet.

- Mit csinált? –kérdezte Edward is.

- Ahogy mondom. Hulla részeg volt, mikor hazahozták.

- És ki hozta haza? –kérdezte Lexi.

- Nem tudom- vágtam rá gyorsan. Talán túl gyorsan is. –Nem ismerem. Egyszerűen csak hazahozta, lefektette a kanapéra és utána már el is tűnt.

Végül is nem hazudtam, csak nem mondtam el mindent. Valóban nem ismertem a vámpírt, de nem akartam elmondani neki, hogy egy vámpír hozta haza apámat, aki mellesleg Victoria egyik talpnyalója lehetett tekintve, hogy az ő üzenetét közvetítette.

-Figyi Bella, akkor segítenél? Félek, Charlie ki fog borulni- rántott vissza a gondolataimból Lexi.

- Azt hiszem jobb lesz, ha én most megyek- mondta Edward, majd maga felé fordított és szenvedélyesen megcsókolt. Nagyon ritkán engedi meg magának, hogy akár egy kicsit is, de átlépje a saját határait. És ha Lexi nem zavar meg minket, ki tudja…

- Akkor kicsit később látjuk egymást- suttogtam, majd egy utolsó puszi után eltűnt a szobámból az ablakon keresztül. –Na, akkor menjünk és nézzünk szembe Charlie-val.

- Öhm… Bella- szólított meg Lexi, mielőtt kiléptem volna az ajtón.

- Igen?

- Nem szeretnél előbb felvenni valamit? –kérdezte. Magamra néztem és akkor vettem észre, hogy még mindig egy szál törölközőben állok az ajtó előtt.

- Oh… De, talán nem ártana- a gardróbba siettem, amit Alice a távollétünk alatt kicsit feltöltött. Mivel ma kifejezetten jó idő volt, így felvettem egy farmer térdnadrágot, aminek az oldalán egy sárkány van, hozzá egy rózsaszín toppot, amire nagy betűkkel az van írva: V.I.P.

Plusz még egy rózsaszín magas sarkú cipőt. Mióta félvér lettem és javult az egyensúlyérzékem, egyáltalán nem félek felvenni az ilyen halálcsapdákat. És őszintén szólva nem tudtam nem megszeretni a ruhákat. Állandóan Alice-re gondoltam és hogy mennyire szerette volna, ha én is megszeretem a vásárlást. Tudat alatt is szerettem volna őt boldoggá tenni még akkor is, ha ő elment mindenféle köszönés nélkül.

-Mehetünk- nyitottam ki az ajtót és Lexivel együtt lesétáltunk a nappaliba, ahol apa a kanapén feküdt.

-Jó reggelt. Hogy van a fejed? –kérdeztem morcosan. Hogy lehet ennyire felelőtlen?

- Szörnyen hasogat.

- Mégis hogy gondoltad, hogy leiszod magad úgy, hogy nincs melletted senki. Hát szabad ilyen felelőtlennek lennie a forksi rendőrfőnöknek? Apa, mégis miért csináltad?

- Halkabban Bells. Úgy csinálsz, mintha orbitális hülyeséget csináltam volna. Egyszer az életben én is jól érezhetem magam. Vagy nem?

- De, de ez nem azt jelenti, hogy egy idegennek kell hazahoznia. Tudod, mennyire megijedtem, mikor hazahozott az a v… akarom mondani ember. Azt sem tudtam hírtelen mit csináljak veled.

- Bells… pszt…

- Ne pszt- telj le. Felelőtlen voltál.

- Bella, azt hiszem, elég lesz- fogta meg a kezem Lexi. –Most nem ezért vagyunk itt.

- Oh… tényleg. De még nem végeztünk- néztem apura, majd folytattam. –Viszont most fontosabb dolgokról szeretnénk veled beszélni.

- Nem lehetne később? Szörnyen fáradt vagyok.

- Nem, nem lehet. Komoly dologról van szó, apu- mondta Lexi és leült apa mellé. Én mögé álltam és megszorítottam a vállát biztatásképp.

- Mi lenne az?

- Apu, eggyel többen jöttünk vissza, mint amennyien elindultunk.

- Igen. Ezt a húgod már említette- mondta apa és látszott rajta, hogy most már tényleg figyel.

- Az igazság az, hogy egy kislány jött velünk. Tina. Ő… ő az én… én lányom- nyögte ki nagy nehezen nővérem és lesütötte a szemét. Egész idő alatt Charlie reakcióját figyeltem, de nem tudtam semmit sem leolvasni az arcáról. Kifejezéstelen volt.

- És hol volt eddig? Miért nem szóltál róla?- kérdezte még mindig maga elé bámulva.

- Anya nevelte. És azért nem szóltam, mert féltem. Féltem a reakciótoktól és attól is, hogy ő megtudja az igazat és soha többet nem akar látni. Ő úgy tudja, hogy a nővére vagyok. Kérlek, érts meg.

- Értselek meg- kiáltotta felháborodva és felpattant a helyéről. –Hogy voltál képes arra, hogy az anyáddal neveltesd fel a gyerekedet. És egyáltalán hány éves? És…

- Apu, elég- kiáltottam, mikor folytatni akarta. De láttam Lexin, hogy nem sok hiányzik ahhoz, hogy összeomoljon. –Fejezd be. Csak szerettük volna, ha tudod. Tekintve, hogy a kislány már a házban van. És szeretnélek megkérni rá, hogy ne áruld el neki az igazat. Majd Lexi elmondja neki, ha eljön az ideje.

- Szóval van egy unokám, akiről a mai napig nem is tudtam semmit.

- Pontosan.

- Nekem idő kell, hogy átgondoljam a dolgokat- mondta majd felment az emeletre, ha jól sejtem a szobájába. Nem értem mit kell átgondolnia. Hiszen örülnie kéne, hogy van egy unokája. De ehelyett ő időt akar és eltűnik a szemünk elől.

- Tudtam, hogy ez lesz- temette az arcát a kezébe nővérem.

- Nem. Nyugodj meg. Amint lecsillapodik, nem lesz semmi baj. Meg van lepődve. Hidd el, nem lesz semmi baj. Csak adj neki időt.

- Talán beszélnem kellene vele. Mindent elmondani neki nyugodtan.

- Lehet, az lenne a legjobb.

- Szerintem is.

- Tudod mit? Én elviszem Tinát Cullenékhez és akkor nyugodtan tudsz vele beszélni. Nem kell majd attól félned, hogy a lányod bármit is meghall.

- Rendben. Köszönöm- suttogta és átölelt.

- Ugyan, nincs mit. Menj és ébred fel a lányod. Addig én felhívom Edwardot, hogy megyünk- mosolyogtam rá. Elengedett, majd ő is felment. Én pedig előkaptam a telefonom és tárcsáztam is.

- Ennyire hiányzom? –kérdezte Edward és hallatszott a hangján, hogy mosolyog.

- El sem tudod képzelni mennyire. De lenne egy kérdésem.

- Halljuk.

- Átmehetek hozzátok?

- Ezt kérdezned sem kell- nevetett fel.

- Tudom, de nem egyedül mennék.

- A nővéreddel?

- Nem. Tinával. Nem okoz gondot? –kérdeztem. Ekkor recsegni kezdett a vonal, majd a várt bársonyos hang helyett meghallottam Rosalie csilingelő hangját.

- Dehogy okoz gondot. Már épp kérni akartalak, hogy hozd át. Esme és Alice szeretnék megismerni. Nekem pedig nagyon hiányzik. Siessetek. Várunk benneteket- azzal meg is szakadt a vonal.

Na, ez gyors volt. Leraktam a telefont az asztalra, de éppen hogy hátat fordítottam neki, csörögni kezdett.

-Halló- szóltam bele mosolyogva. Meg sem néztem ki hív, hiszen tudtam, hogy nem lehet más, mint Edward. De tévedtem.

- Hogy érzi magát apukád? –hallottam meg azt a hangot, amit utoljára emberi füllel hallottam. - Szegénykének nagyon fájhat a feje, ha most is éppen fekszik. És az a bejelentés… Nem is gondoltam volna, hogy az a kis törpe a nővéred lánya. Nagyon szép kislány azt meg kell hagyni. Szőke haj, kék szemek, aranyos pofi. Hm…

- Hagyd őket békén. Nekik semmi közük az egészhez.

- Edward szeret téged. Te szereted a családod. Így a legegyszerűbb ártani neki. Ha te szenvedsz, abba ő is belebetegedik. Szép lassan elveszek mellőled mindenkit. Aztán a végén veled is végzek. Mennyire fogom élvezni.

- Hagyd békén a családomat Victoria. Neked én kellek. Ők nem ártottak neked. Mondd meg hol és mikor találkozunk és megkapod, amit akarsz.

- Nem, nem. Így sokkal szórakoztatóbb.

- Ha bármi baja esik a családomnak megkereslek és egyenként tépem ki a végtagjaidat.

Victoria nem vett komolyan, csak nevetett.

-Te egy gyenge ember vagy.

Ne legyél benne annyira biztos- mondtam magamban.

-Nem leszek mindig ilyen és esküszöm, ha bajuk esik én megtalállak és James után küldelek.

- Te csak ne fenyegetőzz kislány. Még azelőtt meghalsz, hogy átváltozhatnál.

- És ha azt mondom, nem kell rá várnod? –kérdeztem baljós hangon.

- Majd meglátjuk- nevetett, majd letette a telefont. Egy cseppet sem voltam nyugodt. Sőt. Legszívesebben rohantam volna, hogy én magam keressem meg azt a nőszemélyt. De nem tehetem. Most még nem. Meg kell védenem a családomat.

-Bella, minden rendben? –fordított maga felé Jacob.

- Tessék? –kérdeztem még mindig a gondolataimba merülve. Vajon honnan tud ennyi mindent? Az világos, hogy apáról tud. Hiszen a vámpír az ő üzenetét adta át. De honnan tud a kislányról? Figyel minket? Igen. Ebben biztos vagyok. De nagyon megbánja, ha egy újjal is hozzáér a családomhoz.

-Bella… Hahó- kalimpált az orrom előtt Jake.

- Hm?

- Merre jársz? Merthogy nem itt az biztos.

- Bocs, csak elgondolkoztam.

- Azt vettem észre. Edward keresett, de te nem vetted fel. Kénytelen voltam én beszélni vele. Azt mondta értetek jön. Várjátok meg itt, mert nemsokára itt lesz.

- Értem. Köszönöm.

- Bella- fogta meg a karom, mikor el akartam menni mellette. –Minden rendben van? Olyan sápadt vagy, mint a fal.

- Nem, nincs- a szememet szúrni kezdték a könnyek, majd alattomosan ki is csordultak. –Victoria egyre közelebb van. Figyel minket. Veszélyben vagyunk. Tegnap este egy embervérrel táplálkozó vámpír hozta haza apát. És most Victoria hívott fel. Tudja, hogy a kislány az unokahúgom. Mindent tud rólunk. A legapróbb részletet is. Edwardnak akar fájdalmat okozni. És nagyon jól tudja, hogy őt azzal bánthatja a legjobban, ha engem bánt. Engem pedig a családomon keresztül tud megfogni. Mindent tud rólunk. Mindent. Érted? –kérdezte sírva és hozzá bújtam.

- Nyugodj meg. Elkapjuk- simogatta a hajam. –Várj, kinyitom az ajtót. Sietek.

Jacob eltűnt én pedig letöröltem a könnyeimet. Muszáj megnyugodnom, mielőtt Tina és a nővérem lejönnek. Amint Jacob kinyitotta az ajtót, Edward már mellettem állt és szorosan ölelt magához.

-Tud mindent Edward. A családom minden apró lépéséről tud- újra elkapott a sírás. Nem hiszem el, hogy ennyitől kiborultam. Nem engedhetem meg magamnak, hogy gyenge legyek. Nem. Főleg ebben a helyzetben nem. Muszáj erősnek lennem.

- Figyelj rám Bella- emelte fel a fejem, mikor már kicsit nyugodtabb voltam. –Nézd meg. Itt vagyunk mind a ketten. Jacob és én is. Két ősellenség, de mégis itt vagyunk. Egy házban és csakis azért, mert fontos vagy nekünk. És nemcsak te, hanem a családod is.

- Igaza van- kezdett bele Jacob is. –Bár teljesen másfajta szeretetet érzünk irántad, de mind a ketten szeretünk. Itt van a falka és az ő családja is. Csak azért, hogy vigyázzunk rátok. Hidd el Bells. Sosem hagynám, hogy a legjobb barátomnak baja essen. Soha.

- Köszönöm. Mindkettőtöknek- mosolyogtam rájuk. - Teljesen mindegy mik vagyunk. Nem számít, hogy vámpír, alakváltó vagy ember. A lényeg, hogy együtt vagyunk és vigyázunk egymásra. Akkor nagy baj nem történhet- mosolyogtam és egyszerre öleltem meg mind a kettőjüket.

- Mit mondtál az előbb? –kérdezte Charlie rémülten a lépcső tetejéről. A vér is meghűlt az ereimben. Charlie végighallgatta a beszélgetésünket, legalábbis az utolsó mondataimat biztosan hallotta. A francba. Teljesen elfelejtettem, hogy ő is itthon van. Ezt nem hiszem el. Most mi a fenét mondjak neki? Hajj, Bella, gondolkozz. Gondolkozz.

Ekkor megjelent Tina és Lexi is mögötte. Értetlenül néztek minket. Elengedtem a két fiút és apám felé sétáltam, de ő egyre csak hátrált. Itt az ideje mindent elmondani neki. Különben soha nem fog a közelébe engedni. Ezt nem hiszem el. Hogy lehetek ennyire szerencsétlen. Neki még nem szabadott volna megtudnia az igazat. Ilyen nincs. Most félni fog tőle, Edwardtól és Jacobtól is.

-Én…