Feel the love~ 8.fejezet

(Edward szemszöge)

Az ajtó nyitva volt, de a ház üresen állt. Mintha egy lélek sem lenne benne. Azonban valahonnan zenehang hallatszott. Viszont nem az emeletről, az biztos. Így elindultam lassan a lépcső felé, de nem mentem fel. A lépcső alatt volt két ajtó. Bár nem voltam benne biztos, hogy mennem kéne, de a kíváncsiságom nagyobbnak bizonyult. Így benyitottam az első ajtón, ahonnan egyre hangosabban hallatszott a zene. Így biztos voltam benne, hogy jó felé megyek. Az ajtó egy hosszú folyosón vezetett végig, ahol spot lámpák világítottak, hogy ne legyen vaksötét. A folyosó végéről fény szűrődött be a folyosóra, mígnem egyszer csak kiértem egy hatalmas helységbe. Egy fedett medencéhez. A medencében pedig megtaláltam azt a személyt, aki miatt most itt vagyok. A falnak támaszkodva figyeltem, ahogy el-vissza úszik a medencében, miközben szinte fel sem jön a víz felszínére. De hamar megszakadt ez a pillanat is, mert mintha érzékelné, hogy itt vagyok, felkapta a fejét, egyenesen rám nézett. Majd fogta magát, gyorsan kiszállt a vízből és magára tekert egy törölközőt. De még ez alatt a rövid idő alatt is láthattam fájdalmasan gyönyörű testét, amint a vízcseppek végigfolynak a bőrén, hogy aztán eltűnjenek a bikinije alatt. És az a törölköző sem sokat takart, tekintve, hogy éppen csak leért a combja közepéig.

-Edward, mit keresel itt? –kérdezte, de én még mindig nem tudtam egészen rá, illetve a mondandójára figyelni. –Khm… Edward, a szemeim kicsit feljebb vannak és választ várok a kérdésemre.

Nagy nehezen feljebb emeltem a fejem, hogy a szemébe tudjak nézni és erősen koncentráltam, hogy a tekintetem ott is tartsam. Az arcán.

-  Mi is volt a kérdés?

Bella elmosolyodott, majd megrázta a fejét, de megismételte a kérdést.

- Azt kérdeztem mit keresel itt? Egyáltalán hogyan kerültél ide? És miért nem hallottam, hogy itt vagy?

- Akkor szép sorjában. Alice hozott ide, hogy meg tudjuk beszélni a dolgokat, ő mondta, hogy az ajtó nyitva van én pedig csak bejöttem. Nem tudtam merre keresselek, de meghallottam a zenét és hát itt vagyok.

- Oké. A hogyan-t már értem és ezért még számolni fogok Alice-val, de a miért-et még mindig nem értem.

- Azért, hogy meg tudjuk beszélni nyugodtan és higgadtan, amit reggel elkezdtünk.

- Azt a beszélgetést befejeztük. Nincs miről beszélnünk Edward.

- Bella, csak adj egy esélyt. Kérlek. Had bizonyítsam be, hogy nem olyan vagyok, mint amilyennek gondolsz.

- Edward, nem érted az egészet- csattant fel mérgesen, amitől kissé hátrébb léptem. –Nem miattad nem akarok veled lenni. Nem azért, amiket rólad hallottam. Hát hányszor mondjam még el neked, hogy én nem vagyok az, akinek látszom. Fogalmad nincs róla, milyen vagyok és arról se mekkora veszélybe keveredhetsz, ha velem vagy.

- Nem értelek- adtam hangot a gondolataimnak.

- Persze hogy nem. Nem értesz te semmit. Ez sokkal nagyobb nálad vagy nálam. Fogd már fel, ha egyszer belekeveredsz, élve nem jutsz ki belőle és én azt akarom, hogy élj. Azt akarom, hogy olyan legyél, amilyen most vagy. Nem akarom, hogy megváltozz. A szemedben ott az élet. Az élet, ami az enyémből már hosszú ideje eltűnt. Bármennyire is szeretnék veled lenni, bármennyire is szeretném, hogy melletted lehessek, nem tehetem. Nem vehetem el tőled azt, ami boldoggá tesz.

- Akkor ne lökj el magadtól. Engem te teszel boldoggá. Engem is megrémiszt, amit érzek, de közben boldoggá tesz. És te el akarod venni tőlem, miközben azt mondod, hogy nem. Pedig de. Ezt teszed.

- Ne akarj befolyásolni- rázta meg a fejét, majd elsétált mellettem. Besétált egy ajtó mögé és magára zárta az ajtót. –Menj el Edward. Szólj Alice-nak, hogy vigyen haza. Mindenkinek az lesz a legjobb.

- Alice elment. Kirakott a háznál és tovább ment. Tényleg azt akarod, hogy gyalog induljak el az erdőben egyedül?

Senki nem válaszolt, már kezdtem feladni, mikor végül kinyílt az ajtó és Bella lépett ki rajta. Immáron felöltözve. Vizes haját felkötötte és csak egy egyszerű melegítő volt rajta egy sportcipővel.

- Szóval csőbe húztatok. És fogadjunk te is tudtál róla. Az átkozott boszorka tudta, hogy nem foglak egyedül elengedni, főleg nem gyalog és kihasznált. Hogy ezért mit fog kapni- morogta, majd elindult egy másik ajtó felé, én pedig követtem őt. Eszem ágában nem volt egyedül maradni a medencénél. Végül a konyhában kötöttünk ki, ahol Bella megállt a pulttal szemben és a konyhaszekrénynek döntötte a homlokát. Én megálltam mögötte és vártam. De mikor egy szót sem szólt, kénytelen voltam én megtörni a csendet.

- Sajnálom. Ne a testvéredre haragudj. Csak nekem akart segíteni. De látom hiba volt idejönni. Azt hiszem tényleg jobb lesz, ha elmegyek- fogtam magam és elindultam a kijárat felé. Aminta friss levegőre értem kicsit kitisztult a fejem, de nem eléggé. Nem tudtam merre menjek, így fogtam magam és egyenesen az erdőbe mentem. Semmi kedvem nem volt az ösvényhez. Úgy sem jutok sehová rajta. Nem teljesen mindegy, hogy hol tévedek el?

Egyszerűen csak egyedül akartam lenni és elfelejteni ezt a napot. Pedig milyen jól indult. És egyszer csak ilyen véget ért. Túlságosan is belebonyolódtam ebbe. Ha még mélyebbre ások, lassan már nem tudok kiszállni a gödörből. Addig kell abbahagynom, amíg sértetlenül ki tudok szállni belőle. Ki kell szállnom a fogadásból. Inkább elbukom és elismerem a vereséget, minthogy tönkre tegyem magam. Ezernyi gyönyörű lány van a világon. De nekem csak ő kell. Azt hiszem már így is elég késő. Beleszerettem és nagyon nehéz lesz elfelejtenem őt. Ki kell vernem a fejemből, de annyira nehéz. Nem értem miért nem ad egy esélyt. Csak egyet, hogy megpróbáljuk együtt. El kell ismernem, hogy itt már nem a fogadásról van szó. Bármennyire is szeretném azt hinni, ennek már semmi köze hozzá. Itt az a lényeg, hogy én egy balfék vagyok, egy idióta szerelmes balfék.

Az eső zuhogni kezdett, de az sem érdekelt. Az lenne a legjobb, ha most rögtön meghalnék. Bellának örömöt okoznék vele. Ebben biztos vagyok. Nem kellene többet aggódnia miattam. Összébb húztam magamon a kabátomat, de már az sem segített. Csurom víz volt az is. Esett az eső, sötétedett is és én még mindig az erődben bolyongtam. Már kezdtem feladni, hogy valaha is kijutok innen, mikor megrezzent a bokor és kilépett mögüle egy nő. Megnyugodtam, mert lehet, hogy tud segíteni. De ahogy közelebb értem hozzá megpillantottam vérvörös szemeit és gonosz mosolyát. A ruhái vizesen tapadtak rá, cipője nem volt, a haja ázott volt. De ami a legjobban megrémisztett, az nem a vérvörös szemei voltak, hanem az érzés, ami elöntött. Az a félelem, amit éreztem, ami elöntötte a szívemet. Ugyanakkor mégis vonzott, csábított, még így piszkosan és rongyosan is. Olyan csábítás, ami az összes Cullenben megvan, legyen az férfi vagy nő. Vonzza az embereket, de egy érzés óvatosságra int. Ugyan ezt érzem a Cullenek jelenlétében, azonban Bella mellett nem. Bella mellett elönt a nyugalom, a biztonságérzet. De ez a nő csak félelmet ébreszt bennem. És tudtam, nekem itt most végem. Egyetlen gondolat kavargott a fejemben, egyetlen egy valakire tudtam csak gondolni ebben a pillanatban. Csakis Bellára. Ha már így kell véget érnie az életemnek, akkor ő legyen az utolsó, akire gondolok.

-Jókor jó helyen- közelebb lépett hozzám és engem megbénított a félelem. Nem tudtam mozdulni. Megbénított a félelem. –Legalábbis nekem vagy nekünk. Neked már kevésbé. Nem akartunk itt táplálkozni, túl sok fajtársunk van itt, de ha már így az utamba keveredtél egytől még nem lehet bajunk. Aztán továbbállunk. Így senki nem tud meg semmit- hihetetlen sebességgel termett előttem, majd oldalra billentette a nyakam és…

(Bella szemszöge)

Egész délután szörnyen éreztem magam. Nem lett volna szabad elengednem Edwardot egyedül. Vele kellett volna mennem vagy itt tartani. De nem. Nekem sokkal fontosabb volt a saját önsajnálatom, mint az, hogy vigyázzak rá. Vajon hazaért már? Vagy még mindig az úton sétál? Felhívott valakit és hazavitték? Vagy történt vele valami? Mi van, ha megtámadták vagy…

-Nem Bella, nyugodj meg. Vegyél mély levegőt és higgadj le. Azzal nem jutsz előrébb, ha idegeskedsz. Hívd fel Alice-t. Ő majd megmondja, hazaért-e már- na jó, teljesen megzakkantam. Hangosan beszélgetek saját magammal. Ha így haladok Carlisle-nak nyitnia kell majd egy diliházat vámpírok számára és én leszek ott az első és nagy valószínűséggel az egyetlen páciens.

A telefonom keresésére indultam, de sehol nem találtam. Feltúrtam az egész házat, de semmi. Aztán eszembe jutott, hogy délután a medencénél voltam, ahova magammal vittem a telefonom és ott is volt. Pontosan a napozó ágyon volt, ott ahol hagytam. Csak kikapcsolva. Pedig nem emlékszem, hogy kikapcsoltam volna. És amint megpróbáltam bekapcsolni rájöttem, hogy lemerült. Így felmentem a szobámba és felraktam töltőre. Vártam egy kicsit és bekapcsoltam. Ekkor sorra jöttek az értesítők. Alice, Rosalie felváltva. 32 nem fogadott hívásom volt. És mivel szörnyen mérges voltam a kis kobold húgomra, ő volt az első, akit azonnal felhívtam. Az első csörgésre felvette.

- Na végre. A francba Bella, legközelebb figyelj a telefonodra. Majdnem elkaptak gyorshajtásért annyira sietünk haza. Mondd, hogy Edward ott van nálunk és nincs semmi baja. Kérlek, mondd, hogy még ott van.

- Nem, már elég régen elment. Ami azt illeti pont téged akartalak megkérdezni, hogy nézd meg nekem hazaért-e már. Szakad az eső és lassan besötétedik. Kezdek aggódni.

- Hát aggódhatsz is. Edward nem hazafelé indult, hanem az erdőbe. Amint megláttam elindultunk haza, de még mindig messze vagyunk. Emmett és Jasper futva mennek hátha úgy gyorsabb. A francba is, hogy engedhetted el egyedül?

- Alice, mondd már, mi van vele- morogtam rá, miközben majdnem összetörtem a telefonomat.

- Bella, Edward az erdőben bolyong és nincs egyedül. Két nomád kószál az erdőben és ott vannak még a farkasok is. A fenébe is, mondd, hogy nem a seggeden ülsz, amíg mi Rosalie-val úgy sietünk, mint két idióta.

- Merre van?

- Fogalmam sincs. Az utolsó, amit láttam, hogy nagyjából az erdő közepéig jutott. Nem messze van ott egy vízesés. De sötét volt és a két vámpír jobban lekötötte a figyelmemet. Oh… igen. Egy kisebb tisztáson vannak, ahol több szikladarab is van. A fák és a bokrok takarják. Semmi mást nem láttam. A fiúk sietnek, amennyire csak tudnak, nemsokára Forksba érnek és mi is sietünk, de Edward hamarosan összefut velük és nem csak beszélgetni akarnak. Siess Bella, keresd meg amilyen gyorsan csak tudod, vagy elveszted őt. Örökre- nem akartam többet hallani, amilyen gyorsan csak tudtam az erdőbe vetettem magam. Az eső szakadt, így nem éreztem az illatát. Csak abban lehettem biztos, hogy az erdőbe ment, szóval nem a bekötő út felé indultam. Olyan gyorsan futottam, mint még soha. Soha eddigi életemben nem éreztem még így magam. Sosem féltem még ennyire, hogy elvesztek valakit, akit alig ismerek. De most igen is féltem. Féltem, hogy elveszítem azt a személyt, aki a másik felem. Azt, aki olyan érzéseket ébreszt bennem, mint még senki. Rettegtem és most először mióta átváltoztam, imádkozni kezdtem. Tudtam, hogy Isten úgysem hallgatna meg egy ilyen átkozott lényt, mint amilyen én vagyok, de csak nem hagyja, hogy egy ártatlan fiú meghaljon. Igaz, ennek is én vagyok az oka. Hogy lehettem ekkora marha. Hogy engedhettem el egyedül. És ő? Miért nem azon az átkozott bekötőúton ment? Miért kellett neki az erdőben bóklásznia. Elhiszem, hogy kiakadt a viselkedésem miatt, de miért nem lehet egyszer ebben a szánalmas életben elhinni, hogy csak jót akarok. Hogy azt akarom, hogy annak a személynek, akit szeretek, legyen választása. Ne úgy járjon, mint én. Hogy neki ne kelljen elviselni azokat, amiket nekem kellett. Olyan nehéz ezt megérteni? És miért nem fogadják el?

Na jó elég ebből. Már kár ezen agyalnom. Most meg kell őt találnom, mielőtt a nomádok találnak rá és nem hiszem, hogy elmennének mellette szó nélkül. A francba is. Ez is miattam van. Mert egy hülye idióta vagyok, akinek eszébe sem jutott, hogy utána menjen, mert bajba keveredhet. Most pedig idegeskedhetek azon, hogy időben megtalálom-e?

Az eső csak még jobban rákezdett, ami még nehezebbé tette számomra, hogy megtaláljam őt. Az illatát alig éreztem még így, hogy a Volturinál rendes kiképzést kaptam. Remélem vagy én, vagy a fiúk időben megtaláljuk őt, mielőtt baja esne.

Az alapján, amit Alice mondott legalább el tudok indulni valamerre. Hiszen nem sok vízesés van a Forksi erdőben vagy a közelében. Amilyen gyorsan csak tudtam szaladtam, de már éreztem a két nomád illatát. És szinte biztos voltam benne, hogy már megtalálták Edwardot. Csak remélni mertem, hogy nem kések el. A nomádok illatát követtem, őrült módjára rohantam és szörnyű látvány fogadott, mikor megtaláltam őket. A szívem ha nem kőből lenne, már kiugrott volna a helyéről, annyira féltem. Nem gondolkoztam, nem érdekeltek a következmények csakis az, hogy megvédjem. A nő mögé siettem, aki éppen megharapni készült életem szerelmét és ezt nem hagyhattam. Lerántottam róla mielőtt megharaphatta volna és elhajítottam őt amilyen messzire csak tudtam. Végül Edwarddal nem foglalkoztam, mert a nő újra támadásba lendült. Azonban nem engem támadott, hanem a mellettünk fekvő Edwardot. Elkapta a nyakát és felemelte a földről.

Nem mertem támadni. Most az egyszer tehetetlen voltam az ellenfelemmel szemben.

- Szép lassan lépj el tőle- morogtam, de nem vett komolyan.

- Nem hallottad? Menj az ember közeléből- morgott fel bátyám is, én pedig végre kicsit felengedtem. Ha Emmett itt van, akkor Jasper sincs messze. És a lányok sem.

- Ugyan miért tenném? Kik vagytok ti?

Felmérgelt flegma stílusa, de még nem tehettem semmit. Hiszen Edward egyetlen apró szorításba belehalhat. 

- Egy nálad jóval idősebb, tapasztaltabb és erősebb vámpír vagyok és a helyedben nem kezdenék ki magammal. Emellett miénk ez a terület. Nem szabadna itt vadásznod. Nagyon jól tudod. Most engedd el az embert és menj el, míg szépen mondom.

- Nem- gonosz mosolyra húzódott ajka. Közelebb húzta magához Edwardot, mintha egy rongybaba lenne és a nyakához hajolt, de mielőtt megharaphatta volna, egy hangos kiáltás rázta meg. A nő felkapta a fejét és ezt a pillanatot kihasználva felé rohantam és a nyakát elkapva húztam magammal. A meglepettségtől elengedte Edwardot, így legalább nyugodt lehettem. Ő biztonságban van.

- Alighanem ez a társad volt, ami azt jelenti, hogy a családom a közelben van.

- Mire vársz még? Ölj meg… Gyerünk. Hiszen már úgysincs miért élnem. Nélküle nem.

- Talán ezt kellene tennem- gondolkodtam el, miközben erősítettem a nyakát tartó kezem szorításán.

- Bella, engedd el- lépett mögém Emmett és a kezét a vállamra tette- Te ennél jobb vagy. Hallod? Nem fogod bántani őt. Bella, hagyd elmenni. Már nem bánthatja őt. Biztonságban van. Itt van veled, semmi baja. Csak erre gondolj. Engedd el őt. Bizonyítsd be, hogy már nem vagy a régi és engedd el.

- Vedd át- suttogtam, majd amint éreztem, hogy bátyám szorosan tartja Edward mellé siettem. - Jól vagy?    

- Mi… mi ez az egész? Vámpír vagy?

- Nem foglak bántani.

- Mennem kell- ugrott talpra, de nem engedhettem el egyedül. Most nem. Azok után nem, ami történt, és amit megtudott.

- Ha elmész, nem garantálhatom a biztonságodat. Többen is lehetnek. Velünk biztonságban vagy. Mi mások vagyunk.

- Ezt hogy érted?

- Bella- hallottam meg Emmett hangját, mire rákaptam a tekintetem. De addigra már a nő kiszakította magát erős karjai közül és épp végezni készült vele. Azonban ő sem gondolhatta komolyan, hogy hagyom a testvéremet meghalni. Miközben ők vadul forogtak közéjük ugrottam és eldobtam a nőt. Ő pedig ezt kihasználva futásnak eredt.

- Mi a francért kell neked mindig a legrosszabb helyen lenni- kiabáltam egyenesen Edward arcába. Ha nem olyan hülye, hogy idejöjjön, akkor ez az egész nem történik meg. Most, hogy az aggodalom elmúlt, egy másik érzés kerített hatalmába. A harag.  

- Hé húgi állj le- karolt át Em.

- Nem- ráztam le magamról a kezeit és elléptem tőle. - Az istenit, Edward.  Mi van, ha nem érünk ide időben? Meg is ölhettek volna téged és a bátyámat is, mert rád figyeltem.

- Bella, elég. Nem is rá haragszol, hanem magadra- szakított félbe indulatosan Em. –Én jól vagyok és ő is. Felejtsd már el.

- Nem tudom elfelejteni. De igazad van. Sajnálom Edward.

- Na, akkor menjünk haza- csapta össze a tenyerét Emmett.

- És mit kezdünk vele?

- Természetesen a szívszerelmed is velünk jön.

- Tessék?

- Nem engedhetünk el így- adta meg a választ az értetlenkedő Edwardnak.

- Hogy így?

- Zaklatott vagy és muszáj tudnod néhány dolgot rólunk, mielőtt emberek közé mész azzal, hogy vámpírokat láttál- morogtam, majd elindultam vissza a ház felé. Még hallottam, hogy Emmett nagyot sóhajt, majd megkéri Edwardot, hogy másszon fel a hátára és én futásnak eredtem. Tudtam, hogy mögöttem jönnek és örültem, hogy nem nekem kell Edwardot vinnem. Na nem mintha nehézséget okozott volna a súlya… nem. Egyszerűen úgy éreztem ebben a pillanatban nem lenne jó, ha olyan közel lenne hozzám. Ha érezném az illatát, amit az este folyamán teljesen kizártam. Az illata helyett az életére koncentráltam és ez bejött. De vajon most mit fogunk tenni? Mihez kezdünk most, hogy tud rólunk? Talán el kell mennünk. Újra el kell költöznünk. De vajon menne? Képes lennék elhagyni őt? Ezek után? Hogy tudja, mi vagyok és ….

Nem. Nem szabad a „mi lenne ha” kérdésre gondolni. Nem engedhetem meg magamnak. Azzal csak hiú reményeket kergetnék, és nem akarok pofára esni. Még így is meg kell várnom, mit szól ehhez az egészhez. Talán végre azt teszi, amit kérek tőle és békén hagy. Talán annyira meggyűlöl majd, hogy hallani sem akar rólam. És akkor megkapom, amit akarok. Szóba sem fog állni velem. Levegőnek néz majd. És az fájni fog. De hát ezt akartam nem? Hogy ne keveredjen bele ebbe. Hogy ne kelljen neki is átélnie azt a sok rosszat, amin én keresztülmentem. Ugyanakkor tudom, hogy nehéz lenne, fájdalmat okozna, ha valóban elszakadna tőlem. De mit számítok én? Majdcsak elviselem valahogy. A lényeg, hogy ő mit akar. Most már Edward kezében van a döntés. És bárhogyan is dönt, nekem el kell fogadnom. Mert ez az ő döntése. A saját kezében van az élete.

Ahogy hazaértünk a lehető legmesszebb álltam meg a kanapétól, ahol Edward helyet foglalt. Esme, Carlisle és a lányok is hazaértek és végre Jaspert is láthattam. Biztos vagyok benne, hogy ő végzett a nő társával. Mindenki a kanapén ült rajtam kívül. Én egészen az ablakig sétáltam és hátat fordítottam a többieknek. Nem szándékoztam belefolyni a beszélgetésbe. De nem tehettem meg, hogy egyszerűen itt hagyom a családomat, hogy ők tálaljanak ki mindent. Ha már egyszer miattam került ilyen helyzetbe mindenki. Miattam, amiért képtelen voltam távol tartani magam tőle. És Alice miatt is, amiért idehozta őt. De most még nem engedhetem meg magamnak, hogy eltereljem a gondolataimat és nekiessek a húgomnak. Most még nem, amíg nem tudom, meg mit akar, vagy mit gondol Edward.

-Nos Edward-kezdett bele apa, de én továbbra is az ablakon bámultam ki a sötét erdőbe.  –Először is szeretnélek biztosítani róla, hogy miattunk sem neked, sem a családodnak, sem pedig senki másnak ebben a városban nem esik bántódása. Mi nem bántunk embereket. Szóval nem kell félned.

- Maguk vámpírok?

- Igen. Mind azok vagyunk. Egy család, és mint azt a szemeink is bizonyítják, nem embervérrel táplálkozunk. A szemünk barna, ami azt jelenti, hogy állatvérrel táplálkozunk.

- Miért kellett most idejönnöm? Miért nem mehettem haza?

- Mert tudnod kell az igazat rólunk.

- Muszáj mindent kiteregetnünk előtte? Nem lehetne, hogy ennyivel elmenjen? Megkérjük, hogy ne szóljon senkinek és ennyi. Cserébe m megvédjük a város a jelenlétünkkel- kérdezte Rose és hallottam, ahogy felállt a kanapéról és lassan sétálgatni kezdett. Elmosolyodtam. Mindig ezt csinálja, ha ideges és tart valamitől.

- Természetesen nem kell elmesélned neki mindent magadról. De ha nem osztunk meg Edwarddal semmit, nem is kérhetjük, hogy hallgasson a titkunkról- válaszolt nyugodtan Esme.

- Hát tegyetek, amit akartok. Én egy szót nem mondok neki. Nem akarom egy halandónak, egy idegennek kiteregetni az életemet a múltamat meg főleg nem.

- De Rose, Edward nem idegen. Ő is a családunk ta…- kezdett bele Alice, mire már én is megfordultam. Ezt már tényleg nem teheti.

- Elég ebből. Alice, értsd meg, hogy Rosalie nem fog mondani semmit. Ő nem olyan, mint te. Nem mindenki olyan szerencsés, hogy elveszítse az emlékeit. Ő mindenre emlékszik, minden fájdalmas részletre, pont mint mi itt a legtöbben. Te vagy csak ilyen szerencsés helyzetben és éppen ezért képtelen vagy megérteni miért nem akarja valaki megosztani a legbensőbb titkait másokkal. Mindenbe beleütöd az orrod és nézd meg most is mekkora bajba sodortál minket és Edwardot is. Ha nem akarsz mindenáron beleszólni az életembe, akkor mindez nem történik meg. Te mész a saját fejed után, mert a látomásaidban hiszel, és nem gondolsz a következményekre. Aztán persze majd mi takaríthatunk utánad, ha nem találsz megoldást. Hát ezúttal nem. Csinálj, amit akarsz, de Rosalie-val egyetemben én sem vagyok hajlandó megosztani senkivel semmit.

- Rólad így sem sokat tudunk.

- Hát ez nem is fog változni. Ha évtizedek alatt nem nyíltam meg nektek teljesen, akkor most sem fogok.

- Te csak félsz- Alice felpattant szerelme mellől és dühösen meredt rám. –Félsz attól, hogy eláruld mi történt a múltban. Félsz saját magadtól. Az érzéseidtől. Ezért kellett közbeavatkoznom. Mert ha nem lennél ennyire csökönyös, nekem sem kellett volna kijátszanom mindenkit.

- Neked fogalmad sincs semmiről. Neked nincs semmi a múltadban, amit rejtegetned kellene. Fogalmad nincs róla, milyen az, ha az ember attól fél, hogy mindenki elfordul tőle, ha megtudják mit tett a múltban. Neked egyszerű, mert nem emlékszel rá milyen voltál emberként, nem tudod mi mindent tettél, amiért szégyenkezned kellene vagy egyáltalán van-e valami, ami miatt megutálhatnak. Te az első pillanattól kezdve tudtad, hogy van más megoldás az életben maradáshoz, de én nem. De veled ellentétben én emlékszem mindenre. Minden szörnyűségre, minden megaláztatásra és minden gyilkosságra. Egytől egyig emlékszem minden áldozatomra. Pontosan tudom hogyan öltem meg őket, tudom milyen felemelő érzés, mikor elengeded magad és engeded, hogy felülkerekedjen a sötétebb oldalad. Vagy mekkora örömöt okoz, ha látod, hogy félnek tőled. Amikor az áldozatod tudja, hogy a te kezedben van az élete. Elképzelni sem tudod milyen kellemes érzés, mikor a meleg embervér végigfolyik a torkodon. Minden kiszáll a fejedből és csak arra tudsz gondolni, hogy még… még többet akarsz belőle. És egyszerűen nem tudsz leállni. Rosszabb vagy, mint egy drogos, mert ebbe sose halsz bele. Ez a lételemed. A vér, a gyilkolás. És ha mindezek mellé még hatalmad is van. Nem tudod mennyire élveztem, hogy félelmet ébresztek bennük, mert ez hatalmad adott nekem.

- Akkor miért nem térsz vissza a régi életedhez? Ha ennyire hiányzik miért nem mész vissza azokhoz a mocskokhoz?

- Látod? Éppen ezért mondom, hogy nem érted. Annyi kioltott élet után már a tükörbe sem tudsz nézni. Hát ezért vagyok még itt. Hogy ne undorodjam magamtól még ennél is jobban. Hogy ne jussak el odáig, hogy végezzek magammal. Szerinted a férjed nem tudja, miről beszélek? Szerinted neki most nem jöttek elő a régi érzések? Tőle miért nem kérdezed meg, miért nem megy vissza? Hm?

- Nem ő áradozott róla az előbb, mennyire felemelő érzés gyilkolni.

- Nem. Te meg sem próbálod elképzelni milyen ez nekünk. Ebben a családban Jasper az egyetlen, aki átérzi ezt. Aki tudja milyen érzések kavarognak bennem és nem a képessége miatt. Hanem mert ő is átélte azt, amit én. Mert te és Carlisle még sosem öltetek, nektek könnyű. Nem tudjátok milyen lemondani az embervérről. Rosalie sem kóstolta még milyen, de ölt már. Az mindegy milyen okból, de gyilkolt már, vér szárad a kezéhez. Míg Emmett és Esme igen is kóstolták. Eszedbe jutott már megkérdezni bárkit is mit érzett akkor? Abban a pillanatban? Nem? Hát majd én elmondom. Azt érezték, hogy hatalmuk van minden és mindenki felett. És azért érezték magukat olyan rosszul utána, mert rájöttek, hogy nincs joguk elvenni mások életét még akkor sem, ha nekik ez természetes lenne. Te nem voltál sehol, mikor Esme belebotlott az öregemberbe, vagy amikor Rosalie végzett a hét Emberrel. Ugyan láttad Emmett utolsó két botlását, de meg sem fordult a fejedben, hogy mit érezhet. Elintézted egy egyszerű „véletlen volt, nem te tehetsz róla” mondattal. De én voltam ott, én segítettem túl a bűntudatán mindenkit.

- Nem kötelezett rá senki. De megtetted, hogy én is. Nem kérted, hogy segítsek Edwarddal, de megtettem, mert így láttam helyesnek.

- Hát nem érted? Komolyan Alice, sokszor annyira együgyű vagy. Szerinted én nem akartam vele lenni? Szerinted én nem azt kívántam bár mellette lehetnék? Úgy, ahogy szeretnék. Bár ne kellett volna ellöknöm magamtól. Szerinted jószántamból tettem? Szerinted én nem szeretnék olyan boldog lenni, mint amilyen te vagy a férjeddel? De nem értettél meg. Ezért kértem Rose segítségét. És te mindent elrontottál. Idehoztad őt, miközben kijátszottál. Tudtad, hogy nem engedném el egyedül, most pedig dühös vagy rám, amiért keresztülhúztam a számításaidat, mikor elküldtem és nem mentem utána. Szörnyen nehéz volt megállnom. Kettészakadtam és ez az, amit te nem értettél meg. Vagy csak nem akartad megérteni.

- Mégis mit? –látszott rajta, hogy teljesen összezavartam.

- Azt Alice, hogy Edward vére sokkal jobban csábít, mint bárki másé. Akárhányszor a közelembe kerül, mintha izzó vasruhat nyomnának le a torkomon. Rosszabb, mintha egy átlag ember állna mellettem, akiből csorog a vér. Edward vére hívogat, szinte beszél hozzám és te nem akartad megérteni, hogy el kell mennem innen. Ha nem menekülök el a vacsoráról, már ott megöltem volna. És az első napon mikor az ebédlőben megvágta magát úgy tűnt felfogod mekkora baj van. De tévedtem. Próbáltam többet ittam aznap este, kérdezd meg Esme-t. Vele voltam vadászni. Neki meséltem először erről. Aztán a kórházban Carlisle-nak. És még ő is megértett. Bár ha belegondolok Carlisle mindig mellettem állt. Megértette miért küzdök annyira ellene. Sőt, mindenki megértette, hogy miért akarok elmenni. Még a férjed és Emmett is, akik nem tudtak semmiről. És pont te nem álltál mellettem. Pont te, akinek megnyíltam. Akivel oly sok mindent megosztottam. Pont te, mikor bíztam benned. Tudod jól, hogy Emmett átváltozása után Rosalie-val a kapcsolatunk már nem volt olyan mint régen, ezt elmondtam neked és veled egész jól éreztem magam. Nem nyíltam meg feléd annyira, mint Rose-nak vagy Carlisle-nak, akik mindent tudnak rólam, de bíztam benned. Erre pont te árultál el. Még Rosalie is felajánlotta a segítségét. Ő, aki ki nem állja a kívülállókat. Csakis azért segített, mert a testvérem. Pont úgy, ahogy te, de annyi a különbség köztetek, hogy ő sosem árult még el.  De te hátba szúrtál. Szerinted ez milyen érzés? Ne, inkább ne is válaszolj. Azt csinálsz, amit akarsz. De a mai után semmi jogod kritizálni engem. És arra kérlek, hogy egy ideig ne gyere a közelembe. Nem akarok olyat tenni, ami fájdalmat okozna a többieknek. Nem akarok olyat tenni, amit régen tettem egy árulásért. Mert most az egyszer még én magam is megbánnám- azzal fogtam magam és felmentem az emeletre, ahol hangosan bevágtam az ajtót és leroskadtam az ágyra. Hát úgy látszik nem érdemes bízni senkiben. Mert mindenki, akit szeretsz, és akiben megbízol egyszer elárul. Pont az fog keresztbe tenni neked, akiről nem is gondolnád. De azért remélem, vannak kivételek. Remélem, hogy Rosalie-ban és Carlisle-ban soha nem kell csalódnom. Mert ha így lesz, akkor tényleg nincs miért életben maradnom. Edward ezek után, de főleg a kiborulásom után egész biztosan nem akar majd még látni sem, nemhogy velem lenni. Örökre elűztem magam mellől. Örökre.

Feel the love ~7.fejezet

(Bella szemszöge)

Boldogan indultam hazafelé, azonban út közben megejtettem még egy rövid vadászatot is, majd egyenesen hazamentem. A teraszon keresztül mentem, mert nem volt kedvem senkivel sem beszélni és szerencsére a lentiek is megértették, miért nem az ajtón közlekedem. És nem firtatták a dolgot, mert senki nem jött fel a szobámba. A fürdő felé vettem az irányt, ahol ledobáltam magamról a ruháimat, beálltam a zuhany alá és megengedtem a forró vizet. Hihetetlenül jó kedvem volt. Ugyanakkor féltem is, de a félelmemet elnyomta a lelkem boldogsága. De az is lehet, hogy nem gondolta komolyan. Hiszen aludt. És ki tudja, mit álmodhatott, aminek hatására ezt mondta. Lehet nem is gondolta komolyan. És ha mégis? Ha valami csoda folytán tényleg szeret? De nem. Hogyan is szerethetne engem? Semmi különleges nincs bennem kivéve, hogy nem vagyok ember.

Elég ebből- szóltam magamra és kiléptem a zuhany alól. Gyorsan összekaptam magam és inkább lementem a többiekhez, mielőtt teljes káoszt okoznék magamban.

-Hol jártál az este húgi? –húzogatta a szemöldökét Emmett.

- Nem vagyok a húgod.

- Jól van Bellus, azért ne harapd le a fejem. De térjünk csak vissza a kérdésemre. Hol is voltál?

- Semmi közöd hozzá- vetettem oda neki, de ő nem tágított.

- Mi történt? Csak nem bunyóztál valakivel, amiért ennyire fel vagy dobva? Vagy a kis Masen gyerek van rád ekkora hatással?

- De bunkó vagy te Emmett- sziszegtem. –Amúgy nem tartozom neked magyarázattal. Nem kell az orrodra kötnöm hol vagy kivel voltam és mit csináltam. De ha már ennyire kíváncsi vagy, elárulom neked most az egyszer. Mivel túlságosan hangosak voltatok a feleségeddel és én nem vagyok kíváncsi arra, mi folyik a hálószobátok falai között, így elmentem kicsit kiszellőztettem a fejem. Tényleg, legközelebb lehetnétek kicsit halkabbak is. Még a végén elijeszted az összes állatot a környékről… bátyus- veregettem vállon, majd lehuppantam a kanapéra Jasper mellé.

- Hát tesó, megint te húztad a rövidebbet. Ne köss bele Bellába, mert úgyis ő nyer-  mosolyodott el Jasper.

- A lányok? –tereltem a témát.

- Kettőt találhatsz- biggyesztette le ajkait.

- Alice, Rosalie gyertek már vagy el fogunk késni- kiáltottam fel.

- Majd Alice elsimítja, ha tényleg úgy alakul- jött a választ Rose-tól.

- Akkor én nem megyek ma. És majd Alice elsimítja a dolgokat- vigyorodtam el és ekkor már mind a ketten megjelentek a nappaliban.

- Meg ne tedd Bella, mert kitekerem a nyakad- morogta Alice, miközben a kabátját vette magára.

- Nem is állt szándékomban- mosolyodtam el, majd felálltam, adtam egy puszit Esme-nek, aki eddig csendben hallgatott minket végig, majd elindultam a garázsba.

(Edward szemszöge)

Ez a nő lesz egyszer a halálom. Az már egyszer biztos. Mikor először találkoztunk, bunkó volt. Jó, mondjuk mit vártam, mikor fellöktem. Aztán a menzán olyan elesettnek tűnt, mikor a testvére vitte ki. Utána ott volt a kórház, ahol legalább néhány szót tudtam váltani vele és akkor is azt mondta, hogy nem lenne jó, ha barátok lennénk. Az aznap este még rosszabb volt. Ott volt mellettem, de olyan volt, mintha mégsem ott lenne. Miután elrohant, aggódtam érte. Féltettem, hogy valami baja lesz. Hiszen olyan idegesnek és egyben rémültnek tűnt, mikor elhagyta a házat. Utána napokig nem láttam, sőt egy teljes hétig nem is hallottam róla semmit. Először azt hittem csak azért érdekel, mert ő nem ugrott rögtön a nyakamba. De ahogy teltek a napok, azon kaptam magam, hogy egyre többet gondolok rá. Egyre többször jut eszembe az arca, a hangja, az illata, a gyönyörű szemei… és most is. Már megint rá gondolok. Most pedig, hogy visszajött teljesen barátságos velem. Hajlandó beszélgetni velem, a közelemben maradni. Pedig azt hittem majd ugyan úgy elutasít, ellök magától, de tévedtem. Mintha teljesen megváltozott volna. Vagy lehet csak a betegsége miatt? Hiszen azt mondta a családja, hogy ingadozó a hangulata. Lehet, hogy ma majd megint goromba lesz és figyelembe sem vesz majd? Jézusom, mi van velem. Sosem agyalok ennyit egy csajon. De lehet csak a fogadás miatt van. Mert szeretném megmutatni a többieknek, hogy igen is képes vagyok magamba bolondítani egy olyan lányt, mint Bella.

Pedig ő nem ezt érdemli. Nem szabadna játszanom vele és az érzéseivel. De biztos, hogy csak játék? –kérdezte egy kicsi hang a fejemben.

Persze, hogy csak játék. Hiszen te sosem leszel szerelmes. Ez csak egy játék. Amivel kivívhatom a haverjaim tiszteletét. Igen. Pontosan. Csupán ennyi. És ma újra próbálkozom. Reméljük nem megy el megint, mert ha folyton elmenekül, esélyem sem lesz megnyerni a fogadást. Márpedig én nyerni akarok és fogok is- határoztam el, majd beültem az autómba és már indítottam is. Viszonylag hamar odaértem a sulihoz, de bánatomra vagy inkább szerencsémre még nem voltak ott a Cullenék. Így a srácokhoz mentem, akik mind egy csoportban ácsorogtak Josh autója mellett.

-Szevasz haver- veregette meg a vállam Martin.

- Sziasztok.

- Na, milyen volt a vacsora Cullenéknél?

- Nem volt rossz.

- Igaz, hogy az erdőben laknak? –kérdezte Nick.

- Ja. Apám felhívta a doktort, hogy nem talál oda, mire a doktor kijött elénk és utána már egyszerű volt a helyzet. De ha nem hívja fel, akkor lehet egész este az erdőben bolyongunk.

- És milyen a ház?

- Ház? Az egy villa. Csodaszép. A doktor feleségének nagyon jó ízlése van.

- És a fogadás? Hogy állsz vele?

- Haladok- vigyorodtam el és ekkor fordult be a tűzpiros autó, ami még mindig nagy feltűnést keltett, de már nem annyira. Mind kiszálltak belőle, de az én figyelmemen az a személy kötötte le, aki a hátsó ülésről szállt ki a vezető mögül. Ő is észrevett, de csak elmosolyodott és intett egyet, aztán visszafordult a testvérei felé . Tehát ma is jó napja van.

- Ez neked szólt? –húzta fel a szemöldökét Nick.

- Miért? Szerinted majd neked? –vágtam vissza neki és megindultam be a terembe, ahol az első órám lesz.

Mosolyogva léptem be a terembe, de az le is hervadt az arcomról, mikor megláttam ki ül a padomban. Nagyot sóhajtottam, majd leültem a vigyorgó lány mellé. Jaj, csak ezt az órát bírjam ki.

-Szia Edward- köszönt mosolyogva és megfogta a kezem.

- Helló Alexis.

- Ugye nem baj, hogy megint ideültem? Hiányzik a padtársam és gondoltam mivel te is egyedül ülsz, idejövök melléd- sűrűn pislogott, ami szinte már röhejes volt. Azonban mielőtt bármit is mondhattam volna, valaki a segítségemre sietett.

- Hé, cicám, ez az én helyem. Menj és keress magadnak másikat.

- Nem hiszem.

- Tényleg belém akarsz kötni? –kérdezte Bella gúnyosan, mire Alexis rám nézett.

- Te meg nem mondasz semmit?

- Van egy olyan érzésem, hogy nem én leszek, akit elküld. A helyedben már most elmennék- suttogta Bella Alexis felé, én meg csak csöndesen figyeltem őket.  

- Hagyod, h így beszéljen velem? Csinálj már valamit Edward -sipákolt.

- Na jó, nekem ebből elegem van- sóhajtotta Bella.  –Majd keresek magamnak valami más társaságot- pimaszkodott, majd elindult hátra, de elkaptam a kezét.

- Te nem mész sehova. Alexis, tűnés.

- De hát…

- Azt mondtam tűnés. Nem hallottad? –nem akartam ilyen durva lenni, de Alexis sokszor értetlen. És most is az volt.  

- Kicsit sokáig tartott kitalálnod, mit akarsz- ült le mellém Bella mosolyogva.

- Nem értelek téged. Napokra, hetekre eltűnsz most pedig egyetlen pillantásoddal képes vagy elvarázsolni. Két perc alatt eléred, hogy mindent és mindenkit elfelejtsek, és csak rád gondoljak- panaszkodtam.

- Sajnálom.

- Mit?

- Mindent. Azt, hogy olyan bukó voltam veled az első napon, meg azt, ahogy tegnap Rose viselkedett veled és azt is, hogy elüldöztem a barátnődet. Nem volt hozzá jogom.

- Nem kell magyarázkodnod. Igazából jól esik az egómnak, hogy féltékeny voltál.  A nővéred pedig nem tett semmi rosszat, bár igazán félelmetes volt.

- Féltékeny? Én? Álom világban élsz drága.

- Pedig a szemed nem erről árulkodott, mikor Alexis mellettem volt.

- Nincs miért féltékenynek lennem.

- Ebben igazad van. Hogy érzed magad? –kérdeztem, hogy tereljem a témát. Értetlenül nézett rám, mire rögtön magyarázni kezdtem. –A családod említette, mikor nálunk vacsoráztatok, hogy van egy betegséged.

- Jah, igen. Most viszonylag tűrhető. Szinte nem is érzem.

- Mióta van ez a betegséged?

- Már elég régóta- fintorgott, mire elnevettem magam. És ma nem fogod leharapni a fejem?

- Tessék? –kérdezte ijedten.

- Úgy értem ma nem fogsz nekem esni? Vagy számítsak egy kiadós fejmosásra?

- Ja- nevetett fel. A nevetése gyönyörű volt. Mintha ezer csengő szólalt volna meg. –Megígérem, hogy ha kiborulok, előtte szólok. Így jó?

- Elfogadható ajánlat. És nem mondták az orvosok, hogy mikor gyógyulsz meg?

- Nem- húzta el a száját. -Nem is olyan biztos, hogy valaha ki fogok gyógyulni ebből a betegségből. Nehezen fog menni, de mindent elkövetek a siker érdekében.

- Mi volt a baj? Persze csak ha szabad tudnom.

- Majd talán egyszer elmesélem, de nem most legyen annyi elég, hogy dolgozunk a gyógyulásomon. Mindenki.

- Szóval a testvéreid is segítenek? És az a Martin is?

- Igen, és a szüleim is.

- Én is segíthetek- ajánlottam fel.

- Köszi, de nem tudsz.

- Miért?

- Csak mert te ehhez nem értesz.

- De ha…

- Fogd fel, hogy nem- nézett rám mérgesen. - Egyáltalán miért érdekel téged az én gyógyulásom?

- Jó kérdés.

- Bella, jól vagy? –kérdezte Emmett, amint Rosalieval az oldalán az asztalunkhoz sétáltak. - Már megint mellette vagy?

- Em. Persze- eresztett meg egy gyenge mosolyt Bella, mire a nagydarab mellé sétált és elkapta a kezét, kihúzta a padból és szorosan átölelte.

- Jól vagyok. Tényleg- próbálta megnyugtatni Bella, de a bátyja nem hitt neki.

- Legutóbb is ezt mondtad, aztán egy hétre eltűntél. Nem akarom, hogy megint elhagyj minket. Rose is szomorú volt és anyáék is- adott egy puszit a homlokára, majd elengedte és visszasétált a barátnője mellé.

- Nem fogok. Ígérem- suttogta.

- Remélem is. Te pedig öcsi- bökött felém mérgesen- tartsd távol magad a húgomtól.

- Emmett viselkedj, kérlek- nézett rá komolyan Bella, majd visszaült mellém.

- Gyere, maci. Üljünk le. Oh… és Bella, Sam keresett és mivel téged nem ért utol, engem hívott. Azt üzeni, ha hamarosan nem beszél veled, akkor idejönnek. Tudod, hogy képes átutazni a fél világot is érted- húzta magával a barátját Rosalie, miközben kacagott - ha kellünk, hátul leszünk-tette még hozzá, majd leültek a hátsó padba.

-A bátyád nem kedvel- jegyeztem meg keserűen.

- Csak engem félt. Nem akarja, hogy bajba kerüljek.

- Szóval én bajnak számítok?

- Attól függ- fordította felém a fejét.

- Mitől?

- Hogy mit akarsz tőlem.

- Mondjuk téged.

- Akkor igen. Nagyon nagy bajnak számítsz- suttogta egészen közel hozzám. Arcomon éreztem hűs leheletét, amitől mintha megrészegültem volna.

- Ki az a Sam? Csak nem egy újabb hódoló? –tereltem a témát.

- Nem. Samantha nem férfi, hanem nő. Ő Martin felesége és a legjobb barátnőm.

- Náluk voltál a múlt héten, igaz?

- Igen.

- Ha szabad kérdeznem, kik ők neked? Valami rokon vagy…

- Nem- mosolyodott el. Martin és Sam a barátaim. Nagyon régóta ismerem őket. Mondhatom, hogy a legjobb barátaim. Mindig számíthatok rájuk.

- És miért mentél el?

- Mert el kellett. Ha itthon maradok, abból tragédia lett volna.

- Miért mondod ezt? Nem értem- ráztam meg a fejem. Rengeteg minden van a Cullen család körül, amit nem értek. Pedig mennyire szeretném.

- Ne is figyelj rám. Elég, ha én értem saját magam- legyintett, majd elfordította a fejét.  

- Olyan titokzatos vagy- mondtam ki, amit róla gondoltam.

- Csupán nehezen engedek közel másokat magamhoz. Ennyi az egész.

- Még engem sem? Nem akarsz közel engedni magadhoz? –csúsztam hozzá közelebb.

- Még téged sem Edward. Nem vagyok hozzád való. Annyi lány van, akik szívesen járnának veled. Bármire képesek lennének érted. Bármire, akár csak egyetlen mosolyodért. Hidd el- tekintete szomorú lett.

- Te is köztük vagy?

- Ezt nem mondtam. Már mondtam, hogy nem vagyok hozzád való. Nem vagyok olyan, mint a többi lány. Hidd el, bárcsak olyan lehetnék. Ha csak egy kicsit is hasonlítanék rájuk, nem löknék el magamtól mindenkit.

- Ugyan, miért ne lennél hozzám való? Honnan tudod, ha azt sem tudod, milyen vagyok?

- Mert lehet, hogy téged nem ismerlek, de magam annál inkább. És koránt sem az vagyok, akinek látszom. Nem mondták még neked, hogy a látszat néha csal?

- Miért? Talán egy vérszomjas sorozatgyilkos vagy? Nem lehetsz annyira más, mint amilyennek én látlak. Egyszerűen túlreagálod a dolgot-egyáltalán nem vettem komolyan, amit mondott. Ugyan miért ne lenne az, akinek látszik. Gyönyörű, okos és kedves nő, de sajnos nem látja tisztán magát.

- Nem jársz messze az igazságtól- elnevettem magam.  

- Elmondjam, én kit látok magam előtt? – kérdeztem, mire ő bólintott. - Egy gyönyörű, igazán csinos és pimasz lányt, akinek felvágták a nyelvét. Ugyanakkor zárkózott és félénk, aki a családján kívül nem enged magához közel senkit. Olyan vagy, mint egy csiga. Csak akkor bújsz elő a házadból, ha biztonságban érzed magad.

- Látod, már megint így kezdted a mondatot. A külső nem minden Edward. Az alapján nem ítélhetsz meg senkit- rázta meg a fejét és most már teljes testével felém fordult.

- Miért ne?

- Megnézted már közelebbről mondjuk Angela Webert?- pillantott hátra. Én is követtem tekintetét és megláttam a fekete hajú szemüveges csúnyácska lányt.

- Angelát? –fintorodtam el. –Tudom, nem szép ilyet mondani, de ő olyan… mint egy bánya rém.

- Igen, így ebben a rusnya szemüvegben és ősrégi nagymama ruhákban igen.  De elképzelted már milyen csinos lenne a szemüveg nélkül? Csinosabb ruhákban, egy kis sminkkel? Gyönyörű lenne. Még nálam is szebb.

- Ebben tévedsz. Nincs nálad szebb nő ezen a világon. Legalábbis én még nem láttam hozzád foghatót. És ebben biztos lehetsz.

- Akkor ezt a témát itt zárjuk le. Mert nincs kedvem veszekedni. Te csak a szemednek hiszel, és nem látsz a lélekig. Ugyanis az én lelkem koránt sem olyan, mint Angeláé. Ő tisztalelkű kedves és jó lány, ráadásul okos és figyelmes. Komolyan nem értem miért velem ülsz itt, miközben ő jobban illene hozzád.

- Mert én veled akarok lenni. Nekem csak te kellesz.

- Oké, ha lefekszem veled, akkor békén hagysz? –kérdezte felhúzott szemöldökkel. Mérlegeltem a dolgot. Hiszen akkor megnyerném a fogadást. De nem ezt akarom. Vagyis ezt csak nem így. Ő nem ezt érdemli. Nem szabad játszanom vele. Ő nem olyan, akit egy éjszakára megszerzek magamnak, aztán eldobom. Nem. Bármennyire is nehéz, de legalább magamnak be kell vallanom, hogy érdekel ez a lány. Úgy, mint eddig még senki.  

- Tényleg megtennéd?- kérdeztem egyenesen a szemébe nézve.

- Csak válaszolj a kérdésemre.

- Ha egyszer átadod magad nekem, akkor sosem engedlek el. Soha többet- suttogtam a fülébe.

- Akkor el kell, hogy keserítselek- tolt el magától a mellkasomnál fogva. Ahogy hozzámért, ujjai hidegek voltak, de számomra olyan volt az érintése, mintha égetne. - Soha nem leszek a tiéd. Úgyhogy ne is fecséreld rám a drága idődet.

- Pedig nekem ahhoz van kedvem. Nem mondhatod meg, mit tegyek vagy mit ne. Én mindig elérem amit akarok.

- És mit akarsz?

- Téged- suttogtam.

- Nem értelek Edward. Az előbb tettem fel egy kérdést. Lett volna rá lehetőséged, mégsem éltél vele.

- Tudom, hogy ha igent mondtam volna az előbb, akkor sem adtad volna magad ilyen könnyen. Te nem olyan lány vagy.

- Na látod, ebben biztos lehetsz. Már mondtam, hogy nem vagyok hozzád való. Nem vagyok elég jó neked. Akkor mégis miért nem hagysz békén? Nem vagyok az egy éjszakás kalandok híve. Rengeteg lány van, akik az életüket adnák egyetlen mosolyodért. Mégis itt ülsz és engem próbálsz meggyőzni. Miért? Mert elérhetetlennek gondolsz? Miféle játékot űzöl velem?

- Semmilyet. És nem csak elérhetetlennek gondollak, de az is vagy. Egy lánnyal sem találkoztam volna még, aki ennyire megfogott volna. Mintha mágnesként húznál magadhoz. És a személyiséged fogott meg. Tetszik az, amilyen vagy.

- Nem inkább a testem?

- Bella, miért csinálod ezt velem? Tudod jól, hogy mennyire csábító vagy. Tisztában vagy vele, hogy megőrülök érted és piszok módon ki is használod.

- Hidd el, nagyon sokszor azt kívánom, bár ne lennék olyan, amilyen vagyok. Ez az én szerencsétlenségem.

- Szerencsétlenség? Tudod, hány lány szeretne a helyedben lenni?  Ölni tudnának érte, hogy olyanok lehessenek, mint te és a nővéreid.

- Szerintem egy sem. Egyikük sem akarná, ha tudná, milyen ára van ennek a szépségnek.

- Pedig hidd el. Mást sem hallok a csajoktól, mint kövér vagyok, csúnya vagyok stb. De veled mindenről tudok beszélni. Te más vagy. Téged mintha nem érdekelnének ezek a dolgok. A külső nem fontos számodra. Mintha egyáltalán nem érdekelne, hogyan néz ki valaki. Neked csak a belső a fontos. Igaz? Minden szavad érdekes számomra. Alig várom, hogy beszélhessünk. Életemben nem éreztem még így magam. Állandóan rád gondolok. Mindig tudni akarok rólad mindent. És ez kétségbe ejt, mert még sosem történt velem ilyen.

- Oh… ez nem jó - temette arcát a kezébe.

- Mi? Miért? Miért félsz közel engedni magadhoz másokat?

- Hát nem érted?  Az egy dolog, hogy én hogy érzem magam, ha nem vagy mellettem, de neked nem kellene így érezned. Fogadd el, hogy nem kaphatsz meg és felejts el.  Úgy lesz a legjobb.

- Nem. Nem akarlak elfelejteni. Sőt. nem is tudnálak. Te olyan nő vagy, akit nem könnyű elfelejteni.

- Kérlek, Edward.

- Miért nem adsz nekem egy esélyt?

- Mégis mire?

- Hogy jobban megismerjük egymást- fogtam meg a kezét.

- De mi van, ha én nem akarlak jobban megismerni?

- Bella…

- Inkább hagyjuk a témát Edward, mert ebből semmi jó nem sülhet ki.

- Ahogy akarod- hagytam rá, majd a tábla felé fordultam és vártam, hogy a tanár belépjen és elkezdje az órát. Mégis mit vártam? Hogy majd a nyakamba ugrik? Hogy a fenébe adhattam ki magam ennyire? Hogyan mondhattam el neki mindent? Egy balfék vagyok és most már ő is tudja.

Óra után amilyen gyorsan csak tudtam elhagytam a termet és próbáltam egész nap kerülni őt. Pokolian éreztem magam. Eltaszít magától anélkül, hogy tudná, milyen vagyok. Nem engedi, hogy megismerjem a való énjét. Pedig tudom, hogy nem rossz ember.  Nem gondolhatja komolyan, hogy ő rossz. Pont ő? Aki a légynek sem tudna ártani. Képtelenség, hogy ő rossz lenne.

Bármennyire is mérges voltam rá, nem bírtam ki, hogy az ebédlőben ne őt figyeljem. Még akkor is, mikor Jessica egyik barátnője az ölembe ült és mindenféléről kezdett fecsegni. Bella felém pillantott és mikor meglátta az ölemben ülő lányt, egy pillanatra mintha szomorúság villant volna tekintetében, majd újra jégpáncél mögé rejtette érzelmeit. A testvérei is mind felénk pillantottak. Rosalie valamit odasúgott neki, de őt nem érdekelte. Felpattant a helyéről és kiszáguldott az ebédlőből. Alice Cullen szintén felemelkedett, azt hittem majd a testvére után megy, de tévedtem. Egyenesen felém lépkedett és megeresztett egy aprócska mosolyt is. Majd megállt mellettem.

-Beszélhetünk?

- Öhm…

- Kérlek, fontos lenne- pillantott rám és ekkor már mindenki minket nézett az ablaknál.

- Rendben. Mondd nyugodtan.

- Nem lehetne négy szemközt? –kérdezte újra. Ekkor felállítottam a lányt az ölemből- akinek a nevére egyáltalán nem emlékszem- majd Alice után indultam ki a parkolóba.

- Mi olyan fontos?

- Bella.

- Mi van vele?

- Edward, te nem ismered őt. Fogalmad nincs milyen. Ne ítéld el azért, mert próbálja távol tartani magát tőled.

- Ennyi? Ezért hívtál ki?

- Nem. Tudok a fogadásról.

- Mi? Milyen fogadásról? –adtam az ártatlant, holott nagyon jól tudtam miről beszél.

- Arról, amit a barátaiddal kötöttél. Aminek a testvérem a központja. Ne tagadd le, mert nekem nem tudsz hazudni.

- És mit akarsz? Elmondod neki?

- Ha eddig nem szóltam neki, akkor ezután sem fogok. De azon sem lepődnék meg, ha tudna róla. Csupán tudni szeretném, hogy játszol vele és csak a fogadás miatt üldözöd, vagy valóban érdekel?

- Eddig próbáltam a fogadásra hárítani mindent, de el kell ismernem, hogy igazán érdekel a testvéred. Nagyon csinos és kedves, de makacs és önfejű.

- Bella sokkal több ennél. Mondom, hogy én ismerem, de még én sem tudok róla mindent. Rosalie az, aki mindenkinél jobban ismeri őt. Bella és Rose nagyon hasonlítanak egymásra. Jobban megértik egymást, mint bárki más. Bellának Rose a legnagyobb támasza, de jól ismerem őt én is. Nagyon hosszú ideje élek mellette és nem szeretem, ha szomorú. Mert Bella a ház lelke.  A családunk lelke.

- És nekem ehhez mi közöm?

- Bella most miattad szomorú. Így is nehéz neki, de azzal, hogy mással lát nagyon sok fájdalmat okozol neki.

- Ő mondta, hogy keressek mást. Mert ő nem hozzám való. Ő mondta. Nem én. Nem akar tőlem semmit.

- Pasik- morogta. –Azt el kell ismernem, hogy Bellának is igaza van, de ha akarna sem tudna elszakadni tőled. Edward, Bella szeret téged és éppen ezért meg akar védeni saját magától. Mert azt gondolja ártana neked.

- De neked nem mellette kellene állnod?

- Én csak azt nézem mi a jó neki, nektek. Lehet, hogy mérges lesz rám és nem beszél majd velem, de megéri kockáztatni.

- És én mit tehetnék? Elzárkózik előlem.

- Bellának és nekem nincs már több óránk. És ha jól tudom, neked sincs. Szóval én megteszem, hogy itt maradok, és a többieket elviszem magammal miután végeztek. Esme nincs otthon, Carlisle dolgozik. Bella pedig már otthon van. Szóval, ha gondolod, elvihetlek hozzánk, hogy tisztázzátok a dolgokat. Mit szólsz hozzá? –kérdezte felhúzott szemöldökkel.

- És ha nem akar beszélni velem?

- Ha már ott vagy, nem tehet ellene semmit. Nem fog kidobni ebben biztos lehetsz. Bár távolság tartó lesz. És meg kell ígérned valamit.

- Mit?

- Ne menj túl közel hozzá. Hagyd, hogy ő közeledjen feléd és akkor minden rendben lesz. Ha lerohanod, képes lesz újra elmenni, de úgy, hogy mi sem találjuk meg. Szóval, ha lehet, ne üldözd el őt. Oké?

- Rendben.

- Akkor mehetünk? –kérdezte vidáman és a piros autóhoz sietett.

- Menjünk az én autómmal. Ez a nővéredé.

- Ő adta ide a kulcsokat. Bár ha megtudja mire kellett, akkor megnyúz, de majd kiengesztelem valahogy. És nem mehetünk a tiéddel, mert akkor Bella hazaküld. Így ha nem autóval mész, nem enged el gyalog.

- Te aztán tudod, hogy kell kijátszani másokat.

- Tudom tusom. Kicsi és bosszantó. Bella mindig ezt mondja- sóhajtotta.

- És milyen igaza van.

- Ne pimaszkodj, mert rögtön meggondolom magam és nem segítek.

- Oké. Akkor már csak egy kérdés. Mi lesz az én kocsimmal?

- Add ide a kulcsokat. Elviszem hozzátok, míg a többiek órán vannak- nyújtotta a kezét én pedig beleejtettem a kulcsot. Majd megkerültem az autót és beültem mellé. Alice elvigyorodott, majd elindította az autót. Én is szeretem a gyorsaságot, de ő olyan gyorsan ment, hogy majdnem rosszul lettem. És miután lefordult a bekötőútra akkor sem lassított. Úgy ment a fák közt, mint aki úgy ismeri az erdőt, mint a tenyerét. A háznál megállt és rám nézett.

- Bella odabent van. Az ajtó nincs bezárva, menj nyugodtan. De figyelj arra, amit mondtam neked. Szia Edward- intett, majd elhajtott. Én pedig ott maradtam a ház előtt. Vajon jól tettem, hogy hallgattam a húgára? Vagy most követtem el életem legnagyobb hibáját? Hát ezt csak akkor fogom megtudni, ha bemegyek és találkozok vele. Addig nem. Mély levegőt vettem és elindultam fel a lépcsőn az ajtó felé, nem is sejtve, hogy mi vár még rám. 

Sziasztok!

Hát sajnos nem jött össze hétvégére a friss, de most pótolom. A következő rész talán vasárnap felkerül, de lehet csak hétfőn. Majd még előtte szólok, ha csúszik a friss. 
Remélem ez a rész is tetszett. És köszönöm, hogy komiztok. Nagyon hálás vagyok érte. 
Vasárnap jövök. Addig legyetek jók. 
Puszi: Rosalice