More than love- 3.fejezet

„Nem veszítheted el azt, ami sosem volt a tiéd.”

(Bella szemszöge)

Az első nap mindig is nehéz volt az iskolában. Mind tudtuk, hogy mire számítsunk. Nem először kezdtünk új életet. Számtalan évtized áll mögöttünk. És az emberek sosem változnak. Mindig az új kell nekik.

A beiratkozás könnyen ment. A diákok kerültek minket, bár akadtak kicsit nehezebb esetek. Az egyik osztályteremben ültem, most kivételesen Edward nélkül, mert Emmett-nek szüksége volt rá valami miatt. Nem tudom mi lehetett az, de azt mondta siet vissza, mielőtt a tanár beérne a terembe. Én csendben ültem az egyik hátsó padban, mint mindig. Éppen a telefonommal voltam elfoglalva, amikor hirtelen a padomon termett egy srác az osztályból. Persze nem egyedül jött, körülöttünk hirtelen gyülekezni kezdtek a srácok. Úgy saccoltam, nagyjából hat vagy hét fiú az osztályból az én padom körül lebzselt. Az egyik beült mellém a táskámat a pad mellé dobva.

- Nem gondolod, hogy ez enyhén szólva bunkóság volt? –kérdeztem felhúzott szemöldökkel és zsebre vágtam a telefonom.

- Bocs- vetette oda nem törődöm stílusban és rám vigyorgott, mintha ezzel minden el lenne intézve, mintha nem történt volna semmi, de majd adok én nektek. –Te Isabella vagy, igaz?

- Eddig még úgy tudom igen- rántottam meg a vállam.

- Én Lucas vagyok, ők pedig…- végig sorolta mindenkinek a nevét, de őszintén a felére nem emlékszem. Jogos a kérdés, hogy hol a vámpír memória, de mentségemre szóljon, hogy nem is érdekelt melyiket hogy hívják. Már attól elment a kedvem, ahogyan körém gyűltek. Ezt mindig is utáltam. Az egy dolog, hogy néznek, és az egy másik, hogy ennyire… nem is találok rá szavakat, milyenek voltak. Mindegyik nagyképű, ez azonnal látszott, ahogy rám néztek és azt hitték majd én is elájulok tőlük. Valószínűleg ők az iskola nagymenői. –Mondd csak, miért költöztetek ide a családoddal?

- Talán zavarunk?

- Nem csak próbálunk többet megtudni rólad.

- Rendben. Apám itt kapott állást, de szerintem ezt már mindenki tudja. Itt  vagyunk egy ideje a városban. Már körbe kellett, hogy járjanak a pletykák vagy tévedek?

- Miért vagy ilyen undok? –kérdezte egy másik.

- Parancsolsz? Hogy én undok? Szállj le a magas lóról drágám, ha én undok vagyok, az neked már régen rossz. Tudjátok, nem csípem az olyan pasikat, akik ennyire nagyképűen. És ha nem veszed le rólam a kezed nagyon megjárod- kaptam a tekintetem a mellettem ülő Lucas-ra, aki idő közben elkezdte simogatni a combomat.

- Talán barátod van? –kérdezte összeráncolt szemöldökkel egy másik.

- Mi lenne, ha elhúznátok a húgom közeléből, amíg szépen mondom- hallottam meg Edward hangját és nemsokára megláttam őt magát is, amint a tömeg előre engedte. A Lucas nevű srácra meredt és vészjósló hangon beszélni kezdett. –Vedd le róla a kezed vagy eltöröm.

A srác visszahúzta a kezét a többiek pedig lassan eltűntek a padunktól. De Lucas még mindig nem kapcsolt. –Öcskös, nem tűnik fel, hogy rossz helyen vagy?

-Szerintem pont jó helyen vagyok- ellenkezett a másik én pedig mélyet sóhajtva felálltam a székről. Átmentem a másik oldalra, felvettem a táskámat a földről, ahova az a barom dobta. Megfogtam Edward kezét és gyengéden magam felé fordítottam a fejét. –Gyere, nem éri meg.

Edward a derekamra tette a kezét és a lehető legközelebb húzott magához. Mindig mondta, hogy a közelségem megnyugtatja, így hagytam, hogy kissé csillapodjon a dühe, majd elindultam egy másik pad felé, ám Lucas nem hiszem, hogy nagyon felfogta volna, mekkora veszélybe kerülhet.

- Most akkor a barátja vagy, vagy a testvére? Mert a kettő együtt nem megy- szólt utánunk és Edward olyan gyorsan fordult meg, hogy az már majdnem a lebukás határát súrolta.

- Rohadtul semmi közöd hozzá- sziszegte neki Edward dühösen.

- Edward –kaptam el erősen a kezét és elé álltam. Felpipiskedtem és átöleltem. Testtartása merev volt, feszült, miközben én a hátát simogattam és halkan megnyugtató szavakat suttogtam a fülébe. Lassan enyhült a testtartása és felengedett. Visszaölelt és pár perc múlva eltolt magától.

- Bocsáss meg nekem.

- Nem a te hibád- mosolyogtam rá. –Gyere, üljünk le- húztam egy üres pad felé. Helyet foglaltunk és én a vállára hajtottam a fejem, hogy ezzel is a helyén tartsam őt. Tudom, hogy nehéz neki. Mindig így reagál, ha ilyen helyzetbe kerülök. Előbújik a védelmező énje. Már meg sem lepődöm rajta. Tudom, mit kell tennem, ahhoz hogy megnyugtassam és csak ez a fontos. El kell terelnem a figyelmét. Úgyis nemsokára leszállnak majd az új diák témáról.

A nap ezután nyugodtan telt. Bár mindenki tudott Edward kis kiborulásáról és félreértelmezték, de nem szóltunk semmit. Egy valami bosszantott. Hogy úgy ítélik meg őt, hogy nem is ismerik. De amíg Edwardot nem zavarja, addig engem sem.

-Hallom jelenetet rendeztél öcsi- pattant le az ebédlő asztalhoz Emmett vigyorogva. Egy tálca volt a kezében, amin egy szelet pizza volt meg egy kis üveges narancs. –Legalább beverted a srác képét? Volt egy kis bunyó?

- Te hülye- ráztam meg a fejem elkeseredetten, de a mosolyomat nem tudtam elrejteni. Ő már csak Emmett. Javíthatatlan. –Nem gondolod, hogy az nem lett volna valami jó ötlet?

- Miért? Legalább móresre tanította volna azokat a nagyképű ficsúrokat. A csajoktól úgy tudom, hogy ők itt az „istenek”

- Kár, hogy nem hiszek az istenekben- fintorogtam, mire Emmett olyan hangosan kezdett el nevetni, hogy szinte mindenki ránk figyelt. Hátra néztem, ahol az a Lucas volt a többi talpnyalóval együtt.  És… ha jól láttam vagy gondoltam, akkor a barátnőjével.

- Hé, hé- vontam magamra a figyelmét újra. –Nincs kedved egy kicsit játszani?

- Miről van szó?

Elmagyaráztam neki a kis tervemet, ami csak bosszantaná azt az öntelt hólyagot és ő azonnal bele is egyezett. Tehát amint elmagyaráztam mindent, ő és Jasper szépen odasétáltak az asztalhoz. El tudtam képzelni, hogy a csajok szó szerint elalélnak tőlük. Legalábbis az arcukat látva mindnek csorgott a nyála.

- Soha nem fogom megérteni ezeket a tyúkokat- suttogtam Ed fülébe.

 - Rád nincs hatással a vámpír szépség, mert te magad is az vagy, de ha látnád magunkat kívülről, akkor te is így reagálnál.

- Meglehet.

- Tudod, gonosz kis tervet eszeltél ki. Ördögi vagy.

- Lehet- nevettem el magam és kicsit hozzábújtam.

- Ők csak sekélyes emberek Bella. Nem kellene foglalkoznod velük. Tudod, milyen megalázó lesz annak a két lánynak, ha idejönnek hozzánk és porig alázod őket?

- Igen tudom. Tudom milyen érzés.

- Akkor miért csinálod ezt? Te nem vagy ilyen.

- Egyfolytában bántanak téged Edward. Mindenféle ocsmányságot kitalálnak csak azért, mert megvédtél engem és nem fogom hagyni, hogy rajtad köszörüljék a nyelvüket.

- De mind ez engem nem érdekel. Te is tudod. Felejtsd el. Oké?

- Rendben- sóhajtottam, majd felálltam az asztaltól és a bátyám után indultam. Megálltam az asztalnál, ahol éppen egy durva szakítás közepébe csöppentem. A botrányt viszont a két bátyám nagyon is élvezte. Jaspertől persze megtudtam, hogy semmi komolyat nem szakítanak szét, hiszen ahogy Edward is mondta az előbb ezek csak sekélyes emberek semmirevaló érzelmekkel. Csak azért vannak együtt, hogy kihasználják egymást, legalábbis legtöbben így vannak, ha jól látom. Ezeknek fogalmuk sincs a valódi szerelemről, a valós érzelmekről.

- Gyertek, nincs itt semmi keresnivalótok- álltam be a két bátyám közé és megragadtam a karjukat.

- De…

- Emmett, kérlek- a lehető legszebben néztem rá, mire megadta magát. Adott egy puszit a homlokomra és elindultunk visszafele az asztalunkhoz.

- Neked bármit húgi.

Megöleltem a nagy mackó bátyámat, de a mosolyom az arcomra fagyott, mikor megpillantottam egy hosszú szőke hajú szépséget az asztalunknál, ráadásul Edward mellett, aki udvariasan mosolygott a lányra.  Aki hangosan nevetett. Látva milyen jól érzik magukat együtt, valami szúrni kezdett belülről.  Féltékeny voltam. Féltékeny, amiért mással is olyan fesztelenül tud beszélgetni, nem csak velem és a családjával. Pedig nem lett volna szabad így éreznem. Sőt, boldognak kellett volna lennem, hogy nem zárkózik be és nyit az emberek felé, de akkor is fájt a lelkem. A lelkem, amit talán már nagyon régen elvesztettem.

Bevallom, az első gondolatom az volt, hogy botrányt rendezek, de látva, hogy mennyire elbeszélgetnek, nem akartam tönkretenni semmit. Újfent emlékeztettem magam, hogy Edward a testvérem és nem a tulajdonom. Nem birtokolhatom őt.

- Azt… azt hiszem inkább kimegyek. Megyek órára- engedtem el Em-et.

- Bella, minden rendben? –Jasper furcsán nézett rám és gondolom az érzelmeimet elemezte.

- Megkérlek rá, hogy ne turkálj az érzelmeim között. Azok csak rám tartoznak- előtört belőlem a düh és a sértettség, majd fogtam magam és szó nélkül ott hagytam az ebédlőt. A parkolóba mentem, de rájöttem, hogy a kulcs nincs nálam. Edwardnál maradt reggel, így csak a motorháztetőre pattantam fel. Lábaimat felhúztam a mellkasomhoz és a fejemet a térdemre fektettem, hogy megnyugodjak. Semmi értelme ennek az egésznek. Mi a franc van velem? Az odáig oké, hogy félek, hogy elveszthetem a testvéremet. Ez tiszta. Ahogy az is, hogy nem akarok osztozni senkivel a szeretetén a családomon kívül. Ez is rendben. De miért fáj ennyire? Ez nem normális. Nem szabad így reagálnom. Ő nekem csak a testvérem. Semmi más. A támaszom, a megmentőm, de nem a tulajdonom.

-Elég ebből- szóltam magamra és felemeltem a fejem. Éppen ekkor léptek ki az épületből a testvéreim és a szőke lány is velük volt. Nem akartam odanézni, ezért elfordítottam a fejem. Gyerünk Bella, itt az ideje jó képet vágni. Mosolyogj- biztattam magam.

- Bella- szólított meg Edward mikor odaértek hozzám. Automatikusan reagáltam a hangjára és emeltem fel a fejem, hogy rá nézhessek.

- Mond.

- Mi van veled? Miért szaladtál ki az ebédlőből?

- Nem szaladtam csak siettem. És azért mert nem éreztem jól magam. Még valami?

- Oké, mi van veled?

- Semmi. Mehetünk? Vagy van még valami, amiért maradni szeretnétek?

- Nem, mehetünk.

- Kérem a kulcsokat- nyújtottam felé a kezem, de nem adta oda.

- Mit kapok, ha visszaszolgáltatom?

- Semmit. Az én kocsim, jogom van hozzá, hogy én vezessek. Most pedig kérem- nyújtottam felé a kezem és sikeresen legyűrtem magamban egy grimaszt és közömbös maradt az arcom, miközben megkaptam a kulcsokat és beültem az autóba. Edward mellém ült, de most azt kívántam bár ne tette volna. Hogy bár Emmett vagy Jasper került volna mellém. De nem akartam mást csak minél hamarabb hazaérni és bezárkózni a szobámba.  Minél gyorsabban akartam hazaérni annál lassabban telt az út. Mintha nem is 120 km/h sebességgel mennék, hanem egy csiga tempójával.

- Nyugi húgi, mert a végén kidobom a taccsot- szólt rám Emmett és hallottam a hangjában, hogy nem viccből mondja. Oké, persze mindenki tisztában volt vele, hogy nem lehet rosszul, de értettem a célzást. Viszont a menekülési ösztönöm most erősebb volt, mint az együttérzésem.

- Vámpír vagy az isten szerelmére. Mégis úgy rinyálsz, mint egy halandó- mérgemben a kormányra csaptam, de nem erősen, nehogy kárt tegyek benne.

- Jól van, azért le ne szedd a fejem- ez után hála az istennek csendben maradt. És a többiek sem szóltak egy szót sem. Nem kritizálták a vezetési stílusomat még akkor sem, amikor ráfordultam a föld útra és még csak nem is lassítottam. A ház előtt úgy álltam meg, hogy felvertem a port és kiugrottam a kocsiból. Viszont mielőtt bemehettem volna valaki elkapta a karomat, megfordított és erősen a kocsinak nyomott.

- Itt az ideje, hogy közöld mi a problémád kicsilány- sziszegte dühösen Edward. Láttam a szemében, hogy nem igazán dühös, sokkal inkább tanácstalan. De idegesítette, hogy nem tudja, mi a fene bajom van. Természetesen senkitől nem várhattam segítséget, tekintve, hogy a testvéreim szép csendben kettesben hagytak minket.

- Eressz el Edward. Nem akarlak bántani, nem akarom használni az erőmet ellened, de istenemre mondom, ha nem engedsz el, megteszem- kapálóztam, ütöttem a vállát, amíg el nem kapta a nekem. A testemet pedig az övével szorosan az autónak préselte, ezzel elzárt előlem minden lehetséges menekülési útvonalat.

- Ezt akarod? Megfosztanál az akaratomtól? Akkor csináld, ne csak a szád járjon. Gyerünk, nézz a szemembe és kényszeríts, hogy elengedjelek, mert ha nem teszed, én bizony el nem engedlek addig, amíg ilyen vagy.

- Engedj el- sziszegtem neki dühösen és a szemébe néztem, de nem voltam rá képes. Sosem tudtam őt vagy a többieket megbűvölni. –Mit akarsz tőlem, mit mondjak? – abbahagytam a kapálózást és már csak ő tartotta a testem. A teste, amely az enyémhez simult és a kocsi, aminek nekidöntött.

- Mondd el, mi bánt- suttogta és az arcomhoz dörzsölte a sajátját. Szemeit lehunyta, de a szorítása nem lazult. Még mindig erősen tartott. –Belehalok, hogy látom bánt valami és nem tudom mi az. Látom a szemedben, sugárzik belőled a harag és a szívem összeszorul, hogy nem mondod el nekem. Mi van veled?

- Én… én…

- Gyerünk Bella, bökd ki, mi fáj?

- A rohadt életbe, nem tudom- fakadtam ki és úgy éreztem összeomlok. –Olyan dolgon húztam fel magam, amihez semmi közöm. Nem tudom mi ez, nem értem. Vagyis értem csak azzal is tisztában vagyok, hogy nem szabad. De szörnyen fáj- hangom elcsuklott és elfordítottam a fejem.

- Mi? Bella beszélj világosan, mert nem értelek. És az nagyon ritka, ha már én nem értelek téged. Úgyhogy kezdj bele szépen lassan. Kiről van szó?

- Az nem fontos.

- De, nagyon is fontos- elengedte az egyik kezem és az állam alá csúsztatva az ujját felemelte a fejem, hogy a szemembe tudjon nézni. –Mondd el.

- Azt hiszem túl messzire mentünk Edward. Túl sokat vagyunk együtt és szinte megfolytjuk egymást. Te nem így gondolod?

- Tessék? Ez most hogy jön ide?

- Nem hagyjuk egymást élni, természetesnek vesszük, hogy mi ketten ott vagyunk egymásnak és nem vesszük észre, hogy szükségünk van másokra is. Neked is és nekem is. Tudod, hogy önző ember vagyok és imádlak, de neked is kell egy kis szabad tér és úgy érzem, hogy ezt nem adom meg neked. Úgy kezellek, mintha a tulajdonom lennél, nem pedig a testvérem. Talán… talán jobb lenne, ha kicsit eltávolodnánk. Nem is tudom, elutazom valahova vagy…

- Na jó, itt állj meg, mert ennek semmi értelme.

- De Edward te is tudod, hogy nagyon is sok értelme van.

- Miért? Miért most? Tegnap még…

- Tegnap más volt a helyzet. Tegnap nem láttam mennyire jól érzed magad másokkal és amíg én ott vagyok veled, addig esélytelen, hogy mással is foglalkozz. Olyan, mintha valamiféle őrző lennék, aki nem enged a közeledbe senkit. Csodálkozok, hogy ilyen helyes pasiként miért nincs barátnőd és csak magamba kellene néznem. Miattam, mert miattam nem közelítenek meg téged. Mindenkit elüldözök mellőled.

- Ezt most Rosalie miatt mondod igaz?

- Rosalie?

- A lány, aki ebédnél odajött hozzám, amíg leállítottad Emmett-et és Jaspert.

- Á így hívják a szőke plázacicát. De mindegy is.

- Nem, nem mindegy. Bánt téged. Rosszul esett, hogy beszélgettem vele? Csak mert az anyja szervezi a holnapi jótékonysági bált és…

- Nem érdekel Edward. Vagyis de, de akkor sem kell magyarázkodnod. Ez ostobaság. Teljesen abszurd a dolog. A húgod vagyok, nem a barátnőd, aki ilyeneken megsértődhet.

- Bella…

- Nem is tudom mi ütött belém. Egyszerűen fájt látnom, hogy másokkal is mennyire jól el tudsz beszélgetni. Túl nagy a birtoklási vágyam és ez nem jó.

- De engem nem zavar.

- Tudom, mert megszoktad, de Edward, akkor sem egészséges. Változtatnunk kell rajta. Mert így ha komolyabban érdekel majd egy lány, én és te is természetesnek fogjuk venni, hogy engem zavar a dolog, te pedig tenni fogsz valamit, hogy én jobban érezzem magam és közben észre sem vesszük majd, hogy ezzel tönkreteszem a boldogságod. Pedig semmi mást nem szeretnék, mint hogy te boldog legyél. Hiszen tudod. Sosem akarok neked rosszat. De most ártalmas vagyok rád és a jövődre nézve.

- Ne csináld ezt, kérlek. Nagyon fontos vagy nekem- magához szorított én pedig a vállára hajtottam a fejem.

- Te is nekem Edward. Pont ezért mondom, amit mondok. Teljesen mindegy, hogy most ki volt az a lány, nekem fáj, hogy így éreztem. Nem akarok így érezni soha többet. Nem én irányítok. És ez megrémiszt. Kérlek… kérlek szépen.

- Mit szeretnél, mit csináljunk? Bármit. Bármit, csak ne menj el.

- Nem tudom- ráztam meg a fejem tanácstalanul. –Töltsünk együtt kevesebb időt. Próbáljunk meg úgy viselkedni, mint a normális testvérek. Oké?

- Rendben- suttogta és átölelt. De úgy, hogy éreztem benne az ígéretet. –Bármit, csak ne hagyj el minket. Tudod, hogy szükségem van rád. Rád és az életkedvedre. Szeretem, hogy olyan boldog és fesztelen lehetek melletted. Hogy te tudsz rólam mindent. És ezt nem akarom elveszteni, de azt sem akarom, hogy neked fájjon vagy rosszul essen valami.

- Tudom- szorosan magamhoz öleltem, majd eltoltam magamtól kissé. –Megyek vásárolni a holnapi bálra.

- Várj egy kicsit, Esme szeretne veled menni. Minket várt.

- Rendben- mosolyogtam rá és adtam egy puszit az arcára. Ő hátrébb húzódott és csak mosolygott rám, majd megölelte Esme-t, aki miután elbúcsúzott a fiától bepattant az anyós ülésre. Én pedig egy utolsó pillantást vetettem Edwardra, majd beültem újra az autóba. Megfordultam és immáron visszafele újra száguldozni kezdtem. Igaz kicsit lassabban, mert tudom Esme nem szereti, ha nagyon gyorsan vezetek, de még épp annyira, hogy élvezetes legyen számomra az út. És mint azt vártam, Esme nemsokára belekezdett a mesélésbe. Megtudhattam mennyi mindent tudott meg a holnapi bálról, hogy mennyi embert ismert meg, hogy az árvaház vezetőjének a lánya odajár a suliba. De persze ezt már Edwardtól is megtudhattam. Elmesélte mennyire jól érezte magát a gyereke között, hogy mennyi mindenre lenne szükségük még. Újfent kifejtette, mennyire csalódott, amiért a szülők képesek lemondani a gyerekeikről.  És nekem eszem ágában nem volt őt félbeszakítani. Nagyon jól esett hallgatni őt és kicsit kikapcsolni a saját problémáimat és érzéseimet. Amúgy pedig nagyon is érdekelt a közelgő bál. Mindig szerettem kiöltözni, főleg az emberek között. Szeretem, hogy mindenki szépnek talál. Bár jópofizni kevésbé szeretek, de általában nem velem foglalkoznak egy-egy ilyen eseményen, hanem Esme- vel és Carlisle-val. A gyerekek viszont megérdemlik, hogy a lehető legtöbb pénzt gyűjtsünk nekik, ezért is egyeztem bele egy árverésbe, aminek a nyertese egy táncot kap tőlem. Jó, olyan, mintha kiárusítanának engem, de hát a gyerekekért mindent. Hiszen nagyon is tudom milyen árvaházban felnőni. Én is ott éltem. És ha Esme nem ilyen lenne, mint amilyen, lehet sosem találkoztam volna a Cullen családdal és lehet, hogy ott haltam volna meg a sikátorban.  Nagyon sokkal tartozom a Cullen családnak. Az egész életemmel. Éppen ezért soha nem tudnék elszakadni tőlük. Soha. Az életemet mentették meg és ezt azzal fogom meghálálni, hogy megvédem a családomat bármi áron. Mindent megteszek a nyugalmukért, ami hatalmamban áll. Akkor is, ha az ördöggel kell szövetkeznem a védelmükért. Semmi sem fontosabb számomra, mint ők. Semmi és senki.

Sziasztok!

Kicsit sok kimaradás után de itt a friss fejezet. Remélem nem haragszotok nagyon a majd 1 hónapos kimaradásom után, de nagyon zsúfolt volt az elmúlt hónapom. Most sem ígérhetek nektek rendszeres friss részeket, mert készülök egy hosszabb nyaralásra. Még nem tudok konkrétat mondani nektek, mert még én sem tudok semmit, de az biztos, hogy a jövőben lesz még ilyen kimaradásom. De próbálkozok nem elhagyni titeket és szakítani időt az írásra. Addig is csak azt kérem tőletek, ha lehet, hogy legyetek türelmesek és kitartóak. Ezt a történetet elkezdtem és be is fogom fejezni. Ez biztos.
Hamarosan újra találkozunk.
Puszi: Rosalice

More than love- 2.fejezet

„Ha egy lány sok fiútestvér között nő fel… óhatatlanul megtanulja elviselni a pofonokat, nem bőg mások előtt, és még annál is keményebb, mint amennyire elvárják tőle.”

(Bella szemszöge)

A vadászatból visszaérve a ház már csöndes volt, de mind a ketten nagyon jól tudtuk, hogy mindenki otthon van. Hiszen már majdnem reggel van. Emmett és Jasper nem mennek sehova nélkülünk, hiszen iskolába kell ma mennünk, Esme ilyen korán nem mehet az árvaházba és egyetlen bolt sincs még nyitva, ahova mehetne ilyen korán. Az egyedüli, aki nem biztos, hogy itthon tartózkodik, az Carlisle. A helyi kórházban kapott állást és mind tudjuk, mennyire szereti a munkáját. Ő tipikusan az az orvos, aki a végsőkig elmegy, hogy megmentse a betegeit. Ezen felül pedig remek ember.

-Ugye megengeded, hogy kiválasszam a ruháidat? –kérdeztem a lépcső tetején állva. Edward csak elmosolyodott és megrázta a fejét, majd kinyújtotta a karját.

- Csak utánad- boldogan indultam tovább a szobájába, de mikor benyitottam egy csöppet meglepődtem. Ugyanis egy emberlányt találtam az ágyában. Nagyon is ébren volt és hát nem éppen úgy volt felöltözve, amit illendőnek találnék, bár mivel Edward ágyában volt, gyanítom, hogy nem akárkivel akart találkozni.

- Ezt nem hiszem el- dühöngött Edward és meg akart kerülni, de elkaptam a karját és visszahúztam, majd megindultam az ágya felé.

- Hogy hívnak? –ültem le az ágy szélére és a legbarátságosabb hangomat vettem elő. Szegény nem lehetett idősebb nálam. Egész biztosan még iskolába jár és van családja. Lehet, hogy a szülei otthon aggódnak miatta, miközben az idióta bátyáim ideráncigálták, mert azt hiszik, Edwardnak erre van szüksége.

- Jessica.

- Jessica- néztem mélyen a szemébe, ekkor Edward mellettem termett és megfogta a vállam.

- Bella, ne. Kérlek, ne használd.

- Hagyj- rántottam meg a vállam és visszafordultam a lány felé. Nyugalmat erőltettem magamra és a lehető legkedvesebb hangon kezdtem hozzá beszélni –Most öltözz fel és menj haza. Felejtsd el, hogy itt voltál, felejtsd el, hogy találkoztál a testvéreimmel. Egész este buliztál, aztán elfáradtál és hazamentél. Reggel úgy ébredsz, hogy fájni fog a fejed és a sok italt hibáztatod majd érte. Utána minden megy rendesen, ahogy eddig. Mielőtt megismerted a testvéreimet. Megértetted?

- Igen- bólintott, majd megszakítottam a szemkontaktust és engedtem, hogy összeszedje magát és elmenjen. Addig az ablak mellé sétáltam és néztem, hogyan kel fel a nap, hogy aztán elbújjon a felhők fölött és biztonságot nyújtson nekünk. Mikor hallottam az ajtó csukódását kicsit felengedett bennem a feszültség, de még mindig nagyon ideges voltam. Mégis hogy lehettek ennyire felelőtlenek a bátyáim? Hogyan képzelik, hogy idehoznak egy ennyire fiatal lányt ráadásul anélkül, hogy Edward és bárki más tudott volna róla.

- Bella.

- Ez már túl sok. Edward, mindenhol eljátsszák ugyan azt. Olyanok, mint a gyerekek. Én nem akarok innen is elmenni csak azért, mert ők nem bírnak magukkal. Szeretem őket, ezért segítek nekik mindenben, de már túl sok. Bele sem akarok gondolni, hogy hány ilyen szerencsétlen és fiatal lány életét tették már tönkre, nem is beszélve azokról, akik meghaltak azért, mert ők nem tudták kontrollálni magukat és egy ilyen éjszakába belehaltak.

- Bella- jött egy fájdalmas hang az ajtó másik oldaláról.

- Jas, szerintem jobban járunk, ha most elmész, oké? –szólt ki neki Edward és úgy helyezkedett, hogy az ajtó és közém kerüljön.

- Nem, dehogy is- kiáltottam fel. -Engedd csak be. Had beszéljek vele.

- Te nem beszélni akarsz most vele. Bella, meg kell nyugodnod. Túl sokszor használtad mostanában az erődet. Emiatt vagy most ilyen. Kérlek- tette a vállamra a kezét Edward, de mikor leráztam magamról, egyszerűen az ágyra lökött és úgy helyezkedett, hogy a kezeimet és a lábaimat is szorosan tartotta.

- Ne mondd meg nekem, miért vagyok ilyen- sziszegtem az arcába, de ő csak mosolygott.

- Jasper, menj most vissza a szobádba. Bellával majd én foglalkozok.

- Ah, utálom ezt- nyögtem fel elkeseredetten. –Olyan mintha egy probléma lennék, amit orvosolni kell.

- Bella, az istenért, kérlek, nekem sem egyszerű. Az erőd hatalmas, de segítségre szorulsz.Csak próbálj meg nekem egy kicsit segíteni és nyugodj le- kérte Edward gyengéd hangon és mélyen a szemembe nézett. Őszintén fogalmam nincs, hogyan csinálja, de egyszerűen nem tudok neki ellen állni. Tudja, hogy simán megbűvölhetném, legalábbis ha nagyon erősen próbálkoznék, szerintem menne, de képtelen lennék megszabadítani a saját akaratától. És ezt ő nagyon jól tudja. És ki is használja.

- Megint meg fog történni, igaz? –kérdeztem kétségbeesetten, mikor már sikerült lenyugodnom. A józanság visszatért a gondolataimba, már nem azaz őrült voltam, aki meg akarta büntetni a testvéreit. Edward eleresztett és felült, engem is magával húzva. –Megint olyan leszek, mint egy őrült és elpusztítok magam körül mindent.

- Itt vagyok, meg foglak védeni.

- Nem tudsz. Senki nem tud. Senki nem tudja megállítani azt, ami rám vár. Tudjuk, hogy újra bekövetkezik. És megint ártatlanok fognak szenvedni miattam. Lehet, hogy megint lesznek olyanok, akik miattam halnak meg- már majdnem elsírtam magam.

- Nem hagyom, hogy bajod essen Bella. Mióta ismerlek, az életemet adnám érted. És ezt te is tudod. Tudod, hogy a világ végére is elmennék, hogy megóvjalak téged. Előbb vetnék véget az életemnek, minthogy téged szenvedni lássalak.

- De nem tudod ezt eltüntetni.

- De ketten csökkenteni tudjuk. Segíthetek elvonni a figyelmed, segíthetek, hogy lenyugodj és elnyomd magadban a varázslatot. Bella, ne lökj el magadtól sem engem, sem a többieket. Jasperék is csak jót akarnak, ezért értették meg, hogy le kell állniuk.

- Nem úgy tűnik, hogy megértették. Az a lány nem magától jött ide.

- Csak nekem akartak jót. Legalábbis azt hitték jót tesznek nekem.

- Nem tudják mi a jó neked. Vagy…

Elmosolyodott, de nem mondott semmit. Csak magához húzott és ringatni kezdett mindkettőnket. Olyan megnyugtató volt a karjaiban. Mint mikor még ember voltam. De nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy talán én tévedek és én vagyok, aki nem tudja, mire van Edwardnak szüksége. Hiszen ő egy felnőtt férfi és vannak szükségletei.

- Edward, kérlek, mond el. Tévedtem? Szeretted volna, ha az a lány itt marad?

- Bella…

- Szükséged van a női társaságra. Tudom, tisztában vagyok vele. És becsülöm benned, hogy te nem hozod haza azokat a nőket, nem úgy, mint a testvéreink. De azt hiszem most tévedtem. Sajnálom. Csak elöntötte az agyamat a köd és…

- Bella, nem tévedtél. Egyáltalán nem akartam, hogy az a lány itt maradjon. Nincs szükségem a bátyáimra. Ahogy mondtad én nem hozom őket haza.

- Soha nem mondtad még el nekem, hogy miért?

- Miért? Szeretnél találkozni velük?

Egy pillanatig elgondolkoztam a válaszon.

-Azt hiszem nem- ráztam meg a fejem. –Bár jó lenne tudni, milyen lányok tetszenek neked. De azt hiszem jobb nekem az édes tudatlanság. A magánéletednek ez a része nem tartozik rám.

- Húgi, azért nem hozom őket haza, mert egyik sem kell többre, csak egy éjszakára. Emellett nem szeretnélek kitenni sem téged sem anyáékat semmilyen kellemetlenségnek. Nincsenek állandó nők az életemben és ezt szerintem nálad jobban senki nem tudja. Te vagy az egyetlen állandó.

- De én a húgod vagyok, nem a barátnőd- mosolyogtam rá.

- Igen, ezt mi tudjuk, de egy külső szemlélő nem. El tudod képzelni, mit gondolhatnak rólunk az emberek?

- Hát hamarosan megtudjuk. Öltözködnünk kell, mert nemsokára indulunk- kipattantam a karjai közül és a gardróbjába vetettem magam. Előszedtem egy sötét farmert, egy fekete sport cipőt, egy sötétkék testhez simuló pólót, amiben jól látszott izmos felső teste, valamint egy fekete bőrkabátot, ami az egyik kedvencem volt. Már akkor beleszerettem ebbe a kabátba, mikor a plázában megláttam. Szerintem ez az egyetlen olyan darab, amit engedtem neki, hogy többször felvegyen.

- Tessék- mosolyogtam rá és letettem a ruháit az ágyra. - Odalent találkozunk egy óra múlva- adtam egy puszit az arcára, majd az ajtó felé siettem és még visszaszóltam, mielőtt elhagytam volna a szobáját. –Nem tudom, mi lenne velem nélküled Edward.

- Addig itt leszek, amíg te szeretnéd Bella, ezt soha ne felejtsd el- szemében gyengédség csillant, ugyanakkor láttam a komolyságot a tekintetében. Tudtam, hogy ezt a lehető legkomolyabban gondolja.

- Szeretlek.

- Én is téged.

Aztán a saját szobámba siettem, hogy időben elkészüljek. Itt az ideje, hogy bemutatkozzunk a Forks-i embereknek, mint Carlisle és Esme Cullen fogadott gyermekei.

Hosszas töprengés után végül sikerült kiválasztanom a ruhát, amivel sokkolom a Forks-i diákokat. Egy szaggatott farmert vettem fel hozzá pedig egy világoskék mellényszerűséget, ami elől gombos volt, hátul pedig megkötős, de a hátam teljesen szabadon volt, mert a fűzőn kívül semmi nem takart. Ráadásul a hasam teljesen ki volt belőle. Ezek mellé pedig egy magas világoskék tűsarkút választottam, amit az időjárásból ítélve nem hiszem, hogy sokan hordanak. Elmosolyodtam, mikor megláttam magam a tükörben. Tuti, hogy mindenkit megbotránkoztat majd az öltözékem. Már előre tetszik a reakció. Hiszen ez egy poros kisváros. Kicsit sem hasonlít Las Vegas-ra, ahol ez a megszokott, sőt még az ennél kevesebb. Hiányzik is. Talán egyik hétvégén el kellene mennünk. Vagy legalábbis én szívesen elmennék pár napra. Régen voltam már és hiányzik a sötét oldal.

A hajamat leengedtem és a hátam közepéig leért, kissé hullámos volt, a frufrumat hátra csatoltam, szempilla spirált tettem fel meg egy kis szájfényt, de még ez is feleslegesnek tűnt. Még előkaptam egy kék szövetkabátot a látszat kedvéért. Gyorsan bepakoltam egy kis táskába az irataimat, a telefonomat, felkaptam a kocsi kulcsot és már mentem is le a nappaliba, ahol a többiek mind lent vártak. Mikor megláttak a lélegzetük is elakadt.

-Mit gondoltok?

- Bella, nem lesz ez kicsit merész? –kérdezte Esme, miután megölelt és kaptam tőle egy anyai puszit.

- Csak szeretném feldobni egy kicsit az itteni életet.

- Előre tudom, mit fogok hallani- sóhajtott Esme. –Edward, kérlek, próbáld meggyőzni. Talán rád hallgatni fog.

- Anya, ne már. Utána jó leszek, ígérem- tudtam, hogy ha Edwardot is bevonja, akkor nekem végem. De elég nagy vagyok már ahhoz, hogy egyedül döntsek. Nem egy kislány vagyok, akit öltöztetni kell.  Eddig nem szóltak bele az öltözködésembe. Most mégis miért csinálják ezt? - Csak egy kicsit had szórakozzam- néztem rá kölyökkutya szemekkel. - Amúgy is, holnap lesz az árvaház részére rendezett alapítványi bál, nem? Ott viselkednem kell. Mindenki szépnek és elbűvölőnek fog találni.

- Mindegy mit csinálsz, elbűvölő vagy kicsim, de ez akkor is túlzás. Talán egy nagyvárosban elmenne, de itt. Kérlek, öltözz át- mosolygott rám, azzal az elnéző anyai mosolyával, mert tudta bármit is mond, nem fogok ráhallgatni, majd a fiúk felé fordultam.

- Mehetünk?

- Öh… A…

- Azt hiszem elértem a kellő hatást- Edward vállára raktam az állam és úgy néztem a két bátyámat, akiknek értelmes szó nem jött ki a torkán. De túl hamar örültem a győzelmemnek.  

- Így nem jössz sehova. Menj fel és vegyél fel valami normális felsőt- szólt rám Edward és ezuttal semmi melegség nem volt a hangjában.

- Na már csak ez hiányzott. Eddig nem volt kifogásod az ilyen ruháim ellen. Most mégis mi változott?  

- Húgi, ha az ember csajok is mind így öltöznének, mint te…- kezdett Emmett magához térni, de rögtön kapcsolt és másfelé szaladtak a gondolatai. –Várjunk csak, eddig? Mikor láttunk téged ilyen ruhában?

- Talán Vegas-ban, amikor ti nagyon el vagytok foglalva az ember lányokkal és a vámpír hölgyekkel.  Edwarddal szoktunk oda kiruccanni, ha pihire van szükségünk és eddig nem tette szóvá, ha ilyen ruhákat vettem fel. Ráadásul akkor még kabát sincs nálam- mutattam az említett ruhadarabra, ami a karomon lógott.

- De ez itt Forks és mi iskolába készülünk, nem Vegasban vagyunk kaszinózni.

- Kérleeeeek, ne csináld ezt. Had szórakozzak egy kicsit- nyöszörögtem, miközben felvettem a kabátot és meglóbáltam előtte a kocsi kulcsom. –Vezetheted, ha nem hisztizel.

- Nem- mondta keményen.

- Edward- már nem könyörögtem. Hangom kemény volt és éles. –Semmi jogod nincs hozzá, hogy megmondd, mit vehetek fel és mit nem. A bátyám vagy, nem a párom vagy a férjem.  Ne vedd el azt a kis örömömet is. Kérlek.

- Nagyon meg fogom én ezt bánni- emelte égnek a szemét. –Menjünk, mielőtt meggondolom magam, de előre szólok, hogy egyetlen hiszti, amiért nem engedlek el vagy mindig melletted vagyok és itthon minden ilyen ruhadarabodat elégetem. Világos?

- Igen- tudtam, hogy csak miattam aggódik, de én is vámpír vagyok. Képes vagyok megvédeni magam. Abban viszont biztos voltam, hogy a gondolatok miatt sokkal idegesítőbb lesz, mint eddig bármikor. Szeretem a védelmező oldalát, de néha kicsit sok. Úgy kezel, mintha a tulajdona lennék, nem pedig a testvére. Soha nem szerette hallani más férfiak gondolatait, főleg akkor, ha én voltam a gondolataik fő témája. Meg tudtam érteni, de ugyanakkor nem szerettem, ha korlátoznak. Még tőle sem tudom elviselni, pedig tényleg imádom őt. - Egy szót nem fogok szólni. Elviselem a védelmező stílusodat, de nem viselkedhetsz velem így Edward, ezt már ezerszer megbeszéltük. Különben is. Inkább legyél rá büszke, hogy ilyen csinos húgod van- ördögi mosolyt villantottam rá. –Kíváncsi vagyok, hogy ha a barátnőd venne fel ilyet, akkor is tiltakoznál? Vagy neki megengednéd, mert még tetszene is, hogy villoghatsz vele?

- Ha a barátnőm ilyet venne fel, már nem idelent lenne a nappaliban, hanem a szobánkban és maradjunk annyiban, hogy soha nem engedném így emberek közé.

- Akkor hálát adok az égnek, hogy csak a testvéred vagyok és nem a barátnőd- kicsit dühös voltam, hiszen semmim nem látszik ki, akkor mégis mi baja van. Igaz nem sokat takar a felsőm, de nekem így tetszik. Az biztos, hogy ha találok egy pasit magamnak, biztos nem fogom hagyni, hogy megmondja, mit vegyek fel. –Komolyan nem hiszem el, hogy ilyesmin veszünk össze- hajtottam le a fejem, mikor megláttam a szomorú tekintetét és megint én törtem meg. Megint én adom meg a lehetőséget a békülésre.

- Én sem- magához húzott és átölelt. –Bocsáss meg nekem, annyira hülye tudok lenni- adott egy puszit a homlokomra. Tudom, hogy ennek a veszekedésnek nem lesz folytatása, hiszen megígértem neki, hogy nem panaszkodok bármennyire is idegesít majd a viselkedése.

-Na akkor ha megvolt a nagy kibékülés, akkor akár indulhatnánk is, nem? –rángatott vissza a valóságba Emmett hangja. Edward kezébe nyomtam a kulcsomat és anyától elbúcsúzva a garázsba siettem. Ott azonnal a saját autóm felé vettem az irányt, ami egy fehér audi a4-es volt. Bepattantam az első ülésre Edward pedig mellém. A srácok egy szót nem szóltak, Edward pedig elindította az autót. Csendben tettük meg az utat az iskoláig. A parkolóban az egyik üres helyre beállt, majd mielőtt kiszállhattam volna hozzám fordult.

-Várj- azonban mielőtt kinyitotta volna az ajtót, elkaptam a kezét.

- Ne haragudj rám Edward. Kérlek.

- Én nem haragszom- eresztett meg felém egy féloldalas mosolyt, amitől tudtam, hogy minden rendben van köztünk. Azután kiszállt, megkerülte az autót és kinyitott nekem az ajtót. Gyorsan belebújtam a kabátomba és elfogadva Edward felém nyújtott kezét kiszálltam az autóból. Szétnéztem a parkolóban és nem csalódtam. Majdnem minden szem ránk szegeződött. Edward elkapta a derekamat és közelebb húzott magához, amitől csak még nagyobb lett a mosolyom. Remélem azért nem lesz egész nap ilyen védelmező, de azért tetszett ez a tette. Így tudom, hogy bármi történjen is, a testvérem biztosan megvéd. Ezekkel az apró kis tetteivel bizonyítja nekem minden egyes nap, hogy valóba fontos vagyok neki és hogy sosem hagyná, hogy bajom essen. Belegondolva tényleg olyanok lehetünk, mint egy pár, de ez nem így van. Szerencsés lesz az a nő, aki egyszer elnyeri a testvérem szerelmét. De amint talál valakit, biztos lehet benne, hogy alaposan megdolgoztatom majd a választottját. Hiszen nem fogom hagyni, hogy valaki kihasználja vagy bántsa Edwardot. Ő az egyik legcsodásabb ember a világon és ahogy ő értem én is bármit megtennék érte és a boldogságáért. Mindent, ami tőlem telhető.

Tekintetem végigsiklott az egész parkolón, ahogy az ajtó felé sétáltunk. Edward az egyik oldalamon, Emmett a másikon. Míg Edward a derekamat fogta, addig Emmett a hatalmas mancsába fogta a kezemet. Őt is annyira szeretem és ő is sokat jelent nekem, de mind ismerjük ezt a hatalmas mackót. Őt nem kell megvédeni, főleg nem a nőktől. Éppen fordítva. Nekik kellene óvakodniuk a bátyámtól. Jasper pedig Emmett mellett lazán, lezseren, int egy valódi ragadozó.

A lányok irigykedő pillantásokat küldtek felém, míg a három bátyámat sóvárogva figyelték. A fiúk többsége pedig gyanakvón méregette a testvéreimet, de amint rám pillantottak, a gyanakvás abbamaradt és átvette helyét a csodálkozás. Azt hiszem, ez az iskola sem különbözik a többitől.

Csak remélni tudom, hogy itt valaki megtalálja a társát. Olyan jó lenne, ha valamelyik bátyám találna magának egy lányt. Nem én lennék az egyetlen a családban Esme-n kívül. De egyet nem akarok. Azt nem akarom, hogy Edward legyen az, aki megtalálja a másik felét. Még nem állok rá készen, hogy eltávolodjak tőle. Mióta átváltoztam olyan, mintha ő a részem lenne és egy barátnő ezt megváltoztatná. Egy napon képes leszek őt elengedni, de most még nem. Most még nem érzem elég erősnek magam. Szükségem van a támogatására és a teljes figyelmére.

Szeretnék egy új családtagot, de nem ő általa. Persze ha ez bekövetkezik, nem tudok ellene tenni. Csak remélni tudom, hogy még nem most, nem ebben a városban fog megtörténni.

Sziasztok!

Hát ez lett volna a friss fejezet. Tudom, megint megcsúsztam. Megint sokáig tartott mire megérkezett a friss. Sajnálom. De remélem tetszett ez a rész is. Megpróbálom hamarabb hozni a következőt. A jövőhéten biztosan nem, mert jövőhéten vizsgázom. Egymás után három nap, azután meg dolgozom, de 30-a körül mindenképpen megpróbálom hozni nektek az új rész.
Addig is vigyázzatok magatokra és szurkoljatok a vizsgáimhoz.
Puszi: Rosalice

More than love- 1.fejezet

„Ritka nagy szerencse, ha találunk valakit, akinek feltárhatjuk a lelkünket, és aki elfogad annak, akik vagyunk. Sokáig vártam, egy örökkévalóságig, hogy meghaladjam önmagam, és veled úgy érzem, végre hozzákezdhetek.”

Bella szemszöge:

A nevem Isabella Cullen. 18 éves vagyok, legalábbis úgy nézek ki, mint egy 18 éves fiatal középiskolás lány, közben pedig jócskán elmúltam már 50 is. És ez hogy lehetséges? Vámpír vagyok. Egy vámpír, aki próbál emberien viselkedni. Tudom, viccesen hangzik, de koránt sem az. Sosem akartam vámpírrá válni. Az egész csak egy szörnyű véletlen volt, mégis valamilyen szinten örülök ennek a véletlennek. Mert így végre van egy családom, akik szeretnek és elfogadnak olyannak, amilyen vagyok. Van egy anyám, Esme, aki olyan, mintha az édesanyám lenne. Bár fogalmam sincs milyen egy igazi édesanya, de biztos vagyok benne, hogy Esme úgy viselkedik velem. Van egy apám Calisle, akire felnézek, és akit mélységesen tisztelek. És ezzel a második, elátkozott élettel kaptam három testvért is. Jaspert, Emmett-et és Edwardot. Végülis azon kívül, hogy egy szörnyeteg lettem, ezzel az élettel nagyon is sokat nyertem. Emberként nem volt családom. Mióta az eszemet tudom, anyámmal éltem, amíg meg nem halt, de nem foglalkozott velem. Aztán árvaházba kerültem onnan pedig 18 éves koromban kidobtak, mint valami szemetet. Már gyermekként ismertem Esme-t. 15 éves voltam, mikor először megpillantottam az árvaházban, ahol én éltem. Nagyon kedves volt, és figyelmes mindenkivel. De főleg velem. Sokszor mentünk sétálni az árvaház kertjébe, sokat mesélt magáról és a családjáról. Akkor még nem tudtam mik is ők valójában. Rajta kívül soha senkivel nem találkoztam a családjából. 3 éven keresztül folyton látogatott, míg egy napon, mikor betöltöttem a 18-at, el kellett mennem az árvaházból. Mivel nem tudtam hol lakik, nem volt rá lehetőségem, hogy megkeressem és elbúcsúzni sem tudtam tőle. Onnantól kezdve soha többet nem láttam. Egészen addig a napig, míg hozzájuk nem kerültem. Kimerült voltam, éhes és beteg. Hiszen nem volt hova mennem, nem volt munkám, nem tudtam eltartani magam, így az utca volt az életem. Edward talált rám egy sötét sikátorban és nem hagyott magamra. Megígérte, hogy nem bánt és nem hagy egyedül. Ő tudta ki vagyok. Bizonyára felismert Esme gondolataiból és hazavitt magával. A láztól és a betegségtől út közben elájultam és csak néhány nappal később ébredtem fel. Az első, akit megpillantottam, az Esme volt. Hihetetlenül boldog voltam, hogy újra láthatom őt. De féltem. Féltem, hogy csak addig törődött velem, amíg odabent voltam, de biztosított róla, hogy nem így van. Mindenben segített nekem, törődött velem. Vigyáztak rám, amíg felépültem és megerősödtem és végül felajánlották, hogy maradjak velük és én maradtam. Megismertem a fiait és Carlisle-t. És végül Edwardot is megismerhettem és megköszönhettem neki, hogy nem hagyott ott az utcán. Hogy nem hagyta, hogy a szenvedés és fájdalom maga alá gyűrjön. Utána pedig átváltoztattak. Én nem akartam. Békében akartam élni mellettük, míg el nem ér az idős kor és meg nem halok, de egy szörnyű baleset közbeszólt. Így mivel nem akartak elengedni, átváltoztattak. Tulajdonképpen kétszer mentették meg az életemet és nagyon hálás vagyok nekik. Nem tudom mi lett volna velem, ha az első napon Esme szíve nem esik meg rajtam, vagy ha Edward nem jár arra és nem talál rám. Talán akkor ott, 18 évesen meghaltam volna úgy, hogy senki nem tudott volna róla. De nem így lett. A halál helyett kaptam egy második lehetőséget. És élek is vele. Bár nehéz a szomjúság miatt, de vannak jó oldalai is ennek a létnek. Bármit megtehetsz, bármit megkaphatsz, amit csak akarsz, nem öregszel, nem kell félned az időtől. Persze a hátrányai is megvannak, de megpróbálok nem arra gondolni mi mindent veszítettem, hanem azt tartom szem előtt, hogy mennyi mindent nyertem ezzel az élettel. És próbálok a többieknek is segíteni, hogy így fogják fel a dolgokat. Különösen Edward. Mindannyiunk közül neki van a legnagyobb szüksége a támogatásunkra, mert ő az, aki a legnehezebben viseli ezt az életet. És én azt szeretném, ha a családban, amiben élek, mindenki jól érezné magát. Mindenki, nem csak én.

-Min töri a fejecskéjét az én gyönyörűséges kishúgom? –ült le mellém Edward és adott egy puszit az arcomra, amitől ha még dobogna a szívem, most kiugrana a helyéről. Valahogy mindig ezt a hatást váltja ki belőlem, ha a közelemben van.50 évem volt rá, hogy megszokjam, mégsem tudom figyelmen kívül hagyni.

- Rád gondoltam- adtam meg neki a választ gondolkodás nélkül. Sosem hazudtam senkinek a családban. Főleg nem neki. Mindig azt mondtam, amire éppen gondoltam, tudván, hogy nem hallja a gondolataimat.

- Rám? –kérdezte felhúzott szemöldökkel. És látszott az arcán, mennyire szeretné tudni, mi jár a fejemben.Tényleg érdekli mire gondoltam. Én vagyok az egyedüli a családban, akinek a gondolataiban nem tud olvasni, pedig azt mondja, hogy az enyémet szeretné igazán hallani. Úgy hiszi, hogy az én fejemben nyugalmat találna és el tudna menekülni a többiek elől. El sem tudja képzelni mennyire téved.  –Na mesélj csak.

- Ne is álmodj róla. Nem fogom elárulni neked- ráztam meg a fejem mosolyogva és tüntetőleg karba fontam a kezeimet a mellkasom előtt és még a fejemet is elfordítottam, hogy nyomatékosítsam szavaimat, azonban ő olyasmit tett, amire nem számítottam. Kezeit először a derekamon éreztem, majd végigdöntött a kanapén, fölém tornyosult és könyörtelenül csiklandozni kezdett, amitől belőlem először egy éles sikoly tört fel, majd nevetve próbáltam meg elütni a kezeit a testemtől, miközben könyörögtem, hogy hagyja abba, de hasztalan volt minden próbálkozásom, ugyanis Edward erősebb és gyorsabb volt és ráadásul még élvezte is a kínzásomat.

Persze a sikoltásomra mindenki lejött a nappaliba, aki itthon tartózkodott, de amint észrevettek minket, el is tűntek.Nem volt szokatlan, amit láttak. Már szinte mindennapossá váltak az ilyen játékaink. 

- Oké…oké, elég- visítottam és szerencsémre Edward most már hallgatott rám. Amint csillapodott kissé a zihálásom, lekászálódott rólam és segített felülni, én pedig a vállára hajtottam a fejem.  –Ez nem volt szép tőled. Tudod, hogy nem szeretem.

- Te pedig tudod, hogy nem szeretem, ha nem árulsz el valamit, amit nagyon is tudni szeretnék. Kvittek vagyunk- szorosan magához ölelt, én pedig elvesztem ölelésében. Edwarddal mindig is így viselkedtünk egymással. Esme azt mondta, hogy azóta ilyen felszabadult, mióta én velük élek. Úgy gondolja, hogy jó hatással vagyok Edwardra. És én is észrevettem, hogy ha rossz kedve van, senki más nem képes felvidítani csak én. Talán azért, mert én vagyok az egyetlen bolond ebben a családban. Persze Emmett-en kívül. És az is lehet, hogy azért, mert mi mindent meg tudunk beszélni Edwarddal. Bármi legyen is a probléma, mindig egymást keressük fel először. Ha mellettem van, úgy érzem, biztonságban vagyok. Hogy nincs mitől félnem, mert megvéd mindentől. Tudom, ez olyan, mintha fülig szerelmes lennék belé, pedig nem így van. Csak nagyon szeretem és kötődöm hozzá. Olyan mint egy igazi nagy testvér, akire mindig is vágytam.

-Nem is tudom mi lesz velem, ha egy napon megtalálod az igazit Edward- nem mertem ránézni. De hirtelen kicsúszott a számon, amitől a legjobban féltem. Hogy egy napon elveszíthetem egy nő miatt, akit szerelemmel szeret.

- Mégis mi lenne?

- Félek, hogy már többé nem lehetünk így. Egy barátnő vagy feleség nem nézné jó szemmel, hogy ennyire közvetlenek vagyunk egymással- mutattam kettőnkre, de nem mertem ránézni, válaszolni is csak nagyon nehezen sikerült.

- Bella- emelte fel a fejemet az államnál fogva és kényszerített, hogy a szemébe nézzek. –Ugyan ettől félhetnék én is. Hiszen gyönyörű lány vagy, egyszer megtalálod a társad és akkor már nem lesz szükséged rám- szomorúság csillant arany tekintetében és nekem összeszorult a rég halott szívem. Nem akartam, hogy ilyesmire gondoljon. Meg akartam nyugtatni, de egyszer meg kell beszélnünk ezt is. Előbb utóbb úgyis bekövetkezik és tudnom kell mire számítsak akkor. 

- Nekem mindig szükségem lesz rád, még akkor is, ha lesz valaki más az életemben. El kell fogadnia, hogy te mindig is ott leszel velem és el kell fogadnia, hogyan viselkedünk egymással, különben nem lehet az életem része. Azonban…

- Pont ugyan ezt mondhatom én is neked Bella. Annak a nőnek, aki a társam lesz el kell fogadnia téged és a köteléket köztünk. Ettől ne félj. Soha nem fogom hagyni, hogy megváltozzon a kapcsolatunk, főleg nem egy harmadik személy miatt- még szorosabban ölelt magához és én nem tiltakoztam. Szükségem volt rá, hogy halljam ezt tőle és érezzem, hogy így is gondolja. Átöleltem a nyakát és szorosan lehunytam a szemem. A gyomrom görcsbe rándult a gondolatra, hogy egy napon megváltozik a kapcsolatunk és én nem akartam elveszíteni őt. Ő volt az egyetlen olyan személy, aki tényleg mindent tudott rólam, akihez bármikor fordulhattam, bármilyen kérdést feltehettem neki anélkül, hogy attól félnék, hogy valami orbitális hülyeséget kérdezek. Sokszor együtt menekülünk el a házból, mikor Emmett és Jasper társaságot hoznak haza. Együtt megyünk vadászni, az időnk nagy részét együtt töltjük. És ezt egy barát vagy barátnő megváltoztatná. Mondjuk a barátnő valószínűbb, mert abban biztos vagyok, hogy ha én találok is valakit, attól én nem fogok eltávolodni Edwardtól. Ugyan úgy fogok viselkedni vele, mint most.

- Hogy jutott eszedbe ez éppen most?

- Nem tudom. Csak úgy- rántottam meg a vállam és kicsit elhúzódtam tőle. Elnyújtóztam a kanapén, a fejem a kanapé karján, a lábaimat pedig rátettem Edward combjaira és lehunytam a szemem. –Mit szólsz hozzá, hogy holnap suliba kell mennünk?

- Várható volt, hogy Carlisle így dönt. Már majdnem két hete itt vagyunk a városban. Mindenki tud már rólunk. Épp itt az ideje, hogy mi is bemutatkozzunk- hallottam a hangján, hogy mosolyog. –Kíváncsi leszek, itt mennyien akaszkodnak majd ránk, vagy mit gondolnak majd rólunk.

- Én tudom, mit gondolnak majd rólam- húztam el a számat, mikor eszembe jutott az utolsó város, ahol azt hitték, hogy mind a három fiúval lefekszem.

- Nem hagyjuk, hogy bárki is ilyesmit feltételezzen.

- Tény, hogy eléggé adjuk alájuk a lovat.

- Akkor sem fogok másképp viselkedni veled, mert valaki annyira prűd, hogy megbotránkoztatja két testvér szoros köteléke- hangja dühös volt. –Épp fordítva kellene lennie. Nekem kéne megbotránkoznom az ő viselkedésükön. Hiszen én vagyok az aki másik korból származik, mégis természetesebbnek veszek egy ilyen dolgot, mint a mai fiatalok.

- Tudod, hogy ők mindenben a hátsó szándékot keresik. Ennyit változott a világ- kinyitottam a szemem és rámosolyogtam. –Most megyek, keresek valami ruhát holnapra. Utána elmehetnénk vadászni. Van hozzá kedved? –kérdeztem miközben felálltam a kanapéról.

- Persze. Úgy tudom Emmettnek és Jaspernek tervei vannak ma estére.

- Jaj ne- nyögtem fel elkeseredetten, miközben az emelet felé vettem az irányt. Hiszen mind a ketten tudjuk mit jelent ez pontosan. Újabb emberi lények a Cullen villában és újabb munka nekem, hogy elfeledtessem a két lánnyal, hogy itt voltak, és hogy a bátyáimmal töltötték az éjszakát.  – Nem tudom, mit szólnának, ha egyszer azt mondanám nekik egy ilyen este után, hogy nem vagyok hajlandó kitörölni a lányok emlékezetét.

- Addig járnának a nyakadra, amíg meg nem tennéd. Bár egy ponton biztosan megértenék és elfogadnák a döntésed.

- Ez igaz- bólintottam és tudom, hogy közben neki is eszébe jutott az a bizonyos utolsó alkalom, mikor már képtelen voltam teljesíteni a bátyáim kívánságát. - Kilenc körül itt találkozunk, oké?- kérdeztem visszatérve a vadászat témához.
- Persze.

(Edward szemszöge)

Bella olyan az életemben, mint egy őrangyal. Ő változtatta meg a Cullen család életét. A jelenléte már nélkülözhetetlen számunkra. Soha nem tudtam mi hiányzik igazán ebből a családból, amíg Bella be nem lépett az életünkbe. Ő lett a családunk lelke. Nem tudom, mi lenne velem nélküle. Talán már belehaltam volna az önmarcangolásba. Ő az, aki a rossz időkben is képes a legjobbat láttatni velem és másokkal is. A kedve ragadós, nem lehet neki nemet mondani. Legalábbis én nem tudok. Olyan, mint egy kislány, mégis annyira felnőttként látja a dolgokat. Most is, az előbb mikor előállt azzal a komoly témával nem tudtam mit mondhatnék neki. Az biztos, hogy nincs az a nő a földön, aki el tudna szakítani tőle. Soha nem hagynám őt magára. Nekem azonban nagyon is van mitől félnem. Hiszen egy férfi bármikor megadhatja neki azt, amit én. Egy társ, aki többet is adhat neki, akit szerelemmel szerethet nem csak testvéri szeretettel. Bár ő a húgom, nekem valahogy erősebbnek tűnik ez a kötelék köztünk. Ha rossz kedve van, mindenre hajlandó lennék, hogy mosolyogni lássam.

Amikor rátaláltam ott az utcán, szinte félholtan, tudtam, hogy neki így vagy úgy, de élnie kell. Soha, senkit nem akartam még annyira átváltoztatni, mint őt. De ahogy telt az idő és felgyógyult, egyre többet beszélgettünk és rájöttem, hogy ő nem akar vámpírrá válni. De az a baleset… Az az idióta féreg teljesen tönkretette az életét, és ha úgy vesszük véget is vetett neki. Még jó, hogy Bella nem láthatta a saját arcát csak az átváltozás után, miután a méreg már helyrehozta a töréseket és eltüntetett minden sebet róla. Na, attól a naptól kezdve megfogadtam, hogy soha többet nem engedem el magam mellől. És azóta így is van. Szinte sehova nem megyünk egymás nélkül, mindent megbeszélünk, mintha egy pár lennénk. De tudom, hogy Bellának csupán a testvére vagyok és a legfőbb támasza. Ahogy ő is nekem. Viszont van egy kis különbség köztünk. Én már szinte létezni sem tudnék nélküle. Olyan szinten kötődöm hozzá, hogy az már beteges.

-Na öcsi, biztos nem jössz velünk? –huppant le mellém Emmett.

- Nem. Bellával vadászni megyünk este.

- Hú öcskös, ti tényleg minden pillanatban együtt vagytok. Mintha össze lennétek nőve.

- Emmett, hagyd már- szólt rá Jasper, de melák bátyánk nem volt hajlandó befejezni. Sőt, a gondolatai elárulták, hogy még csak most kezdte.

- Nekem ehhez most nincs kedvem Emmett és ti nemsokára mentek, ha jól tudom. Oh igen, majd elfelejtettem, igazán nagyra értékelném, ha nem nyúznátok Bellát megint azzal, hogy elfelejtesse a lányokkal az estéteket.

- Miért? Sokkal egyszerűbb, mint leépíteni a lányokat.

- Azért Emmett, mert Bellának elege van belőle és a másik indok, hogy a húgunkat nagyon legyengíti az ilyesmi. Te is tisztában vagy ezzel. Tudod jól, hogy egy idő után sok lesz neki.

- Már ott tart? –kérdezte Jasper aggódva. Mind tudjuk, mi történik, ha Bella sokszor használja az erejét. Egy idő után átveszi felette a hatalmat és kontrollálhatatlan lesz. Ilyenkor mindig elutazik Esme szigetére, nagyjából Esme vagy Carlisle elkísérik, míg vissza nem áll a normális állapotába. Anyáék gondolataiból arra tippelek, hogy Bella ereje a fél szigetet elpusztítja. Hiszen az idegei kikészülnek és képtelen kordában tartani az erejét.

- Még nem, de szerintem nem akarjuk megvárni. Most hagyjunk neki egy kis szünetet, hátha helyrejön érzelmileg és utána meglátjuk. Csak akkor kérjétek, hogy segítsen, ha baj van. Kérlek.

- Rendben- bólogattak mindketten, majd Emmett feltápászkodott a helyéről és az ajtó felé indult, Jasper pedig követte, de mielőtt kilépett volna a házból még visszafordult.

- Edward, vigyázz Bellára, kérlek.

- Tudod, hogy mindig azt teszem. Kérned sem kell.

- Tudom. Csak biztos akartam lenni benne- rám mosolygott, aztán ő is elhagyta a házat. Visszamentem a szobámba, de nem találtam a helyem. Úgy éreztem máshol kell lennem, de nem tudtam hol. Aztán azon kaptam magam, hogy Bella szobájának ajtaja előtt állok, kezem a kilincsen.

- Bemehetek Bella? –kérdeztem, mire egy erőteljes persze volt a válasz. A szobában nem találtam senkit, de a fürdőszobából vízcsobogást hallottam, majd Bella hangja is társult hozzá.

- Na mi az? Nem bírtad nélkülem? Vagy Emmett-ék megint megtaláltak?

- Az utóbbi- elmosolyodtam, ahogy újra világossá vált számomra, mennyire jól ismer engem.

- Helyezd magad kényelembe- kiáltotta újra és elzárta a csapot. –Mindjárt kimegyek. Addig mesélj. Mint alkotott a két idióta megint?

Felfeküdtem az ágyára, kezemet a fejem alá tettem és behunytam a szemem. Egyszerűen csak hallgattam a hangját.

- Mennek „vadászni” csak nem éppen olyan értelemben, mint mi. És figyelmeztettem őket, hogy ezután ne számítsanak rád reggelente, ha a partnerük távozni készül. Oldják meg egyedül.

- Életmentő vagy- hallottam a hangján, hogy mosolyog. –És már el is mentek?
- Igen.

- És hogyhogy itt kötöttél ki nálam? Nem mintha zavarna, csak azt hittem majd úgy kell kirángatnom a szobádból.

- Nem találtam a helyem- sóhajtottam végül. –Nem tudom, mi van, de valamiért nem éreztem jól magam a szobámban.

- Mi a baj? –jelent meg azonnal a fürdőszoba ajtóban. Szemeim egyből kipattantak és őt pásztázták. Egy egyszerű fekete melegítő ruha volt rajta sportcipővel és a haját is összefogta. Még ez is jól állt neki. Aztán mellém suhant és felült az ágyra, miközben engem is felhúzott az ingemnél fogva. Arcunk alig néhány centire volt egymástól, mikor dühösen szusszantott egyet, majd aprót lökött rajtam és leugrott az ágyról. –Úgy sem fogsz nekem semmit sem mondani ebben a pillanatban, már most látom, úgyhogy akár indulhatunk is vadászni. Már felgyulladt a torkom a szomjúságtól- felém nyújtotta a kezét és mosolygott. Megráztam a fejem és elkapva a kezét a nyitott erkélyajtóhoz húztam.

- Vadászni mentünk, majd jövünk- kiáltottam el magam, hiszen tudtam, hogy Esme úgyis meghallja. Aztán kiugrottunk az ablakon és belevetettük magunkat a sötétedő erdőbe.


Sziasztok!

Nos, ez lett volna az új történet első része, ami nagyon remélem elnyerte a tetszéseteket. Mint azt már megszokhattátok tőlem, Friss időpontot most sem mondok nektek. Legalábbis konkrétat nem, mert nem tudom, mikor tudom hozni és senkit nem akarok átverni. Amint tudom hozom. Megpróbálok folyamatosan minden héten friss fejezetet hozni, de előre szólok, hogy nem mindig fog menni. Sőt. Nagyobb a valószínűsége, hogy inkább két hetente érkezne az új részek, mint hetente.
Addig is, mindenkinek sok puszi küldök: Rosalice

Következő történet!!!

Sziasztok!

Nos, megint itt vagyok. A legtöbben Edward-Bella (vámpíros) történetre szavaztatok. Nos a többség döntött!
Én pedig remélem ezzel a történettel sem okozom nektek csalódást. Szeretném előre felhívni a figyelmeteket, hogy valószínűleg nem lesznek minden héten frissek. Nem szeretnék senkit elszomorítani, de szeretném ha ezzel tisztában lennétek. A frissek érkezése bizonytalan. Előre is elnézést kérek mindenkitől.
Az első fejezet jövő héten valamelyik nap érkezik, még pontosan nem tudom, de időben értesültök majd róla, ígérem.

És most egy kis előzetes a történetről: (De csak nagy vonalakban)

A már jól ismert Cullen család Forks-ba költözik, hogy újra kezdhessenek mindent. A gyerekek az iskolát, Carlisle a munkát a helyi kórházban és Esme a jótékonykodást az árvaházakban. Ebben a történetben Bella, Edward, Jasper és Emmett alkotják a Cullen "gyerekeket" és elég rendese felkavarják majd a Forks-i lakosok nyugodt kis életét.
Emmett és Jasper eléggé hm... normális, emberi életet élnek. Buliznak, csajoznak és a végén Bella húzza ki őket egy-egy szorult helyzetből, ami elég sűrűn előfordul. Azonban ők ketten mindenféle hülyeségben benne vannak, bármiről is legyen szó.
Edward valamivel visszafogottabb mint a testvérei. Úgy is mondhatjuk, hogy ő a józanság mintaképe. Legalábbis a többiekhez képest, de az életét adná a húgáért (Belláért) akit ő mentett meg a haláltól. Igen, a szerelmeseink ebben a történetben nincsenek együtt, bár a kapcsolatuk nem olyan, mint egy átlagos testvérpáré. Sokkal szorosabb a kapcsolat egymással, mint a családba bárki mással. Bella sok reményt fűz az új városhoz és nem is sejti, hogy mennyi újdonságot hoz az életébe ez a poros kisváros.
És mint az lenni szokott, mindig akkor történnek a legrosszabb dolgok, amikor minden tökéletes. Hogy mi lesz az a szörnyűség, ami tönkreteszi a családi idillt és vajon a Cullen család megbírkózik-e ezzel a szörnyűséggel? Vajon Edward és Bella kapcsolata hogyan alakul? Emmett és Jasper élete ugyan olyan marad vagy végre mind a ketten megtalálják a boldogságot?
Rengeteg kérdés van, amire csak akkor tudjátok meg a választ, ha ebben a történetemben is velem tartotok. Hamarosan jelentkezem az első fejezettel.
Puszi: Rosalice

Információ!!!!!

Sziasztok!

Nos, először is azért jelentkezem, hogy nehogy azt higgyétek, hogy megint hosszabb időre szándékozom eltűnni. Örömmel látom, hogy sokan szavaztatok és mindenki szeretne új történetet. Ezek szerint csak nem üldöztem el mindenkit a hosszabb szüneteimmel, aminek nagyon örülök.
Másodszor pedig olyan kérdésem lenne hozzátok, hogy újabb szavazásra hívjam fel a figyelmeteket. Tudni szeretném milyen történetet olvasnátok legszívesebben. Újra csak teszek ki egy szavazást, de komiban is válaszolhattok, ahogy nektek jó. Szeretnék olyan történetet írni, ami mindenkinek tetszik.
Hamarosan újra jelentkezem.
Puszi: Rosalice

Feel the love~37.fejezet (Epilógus)

„A család köteléke mérhetetlen hatalommal áld meg minket. De azt is el kell fogadnunk, ami vele jár. Felelősséget nyújt, hogy feltétel nélkül szeressünk, sajnálkozás nélkül. Sosem mondhatunk le e kötelék hatalmáról, még akkor sem, ha próbára teszik. A kötelék táplál minket, erőt ad nekünk. E nélkül az erő nélkül semmink sincs.”

(Bella szemszöge)

„Nehezen ugyan, de mindenki beletörődött, hogy Sarah és a gyermeke itt marad velünk. A Cullen család nem szállt vitába velem, akik megkérdőjelezték a döntésemet éppen az a két személy volt, akik a legfontosabbak az életemben. Edward és Cara. Mind a ketten próbáltak meggyőzni, hogy más megoldást kell találnunk, de én nem látok más megoldást. Nekem sem nagyon tetszik, hogy Ricardo fiát hordja a szíve alatt a testvérem, de ő az unokaöcsém lesz. Nem érdekel ki az apja. Csak az a fontos, hogy a testvérem fia. Őt sem érdekelte ki a lányom apja. Neki is elég volt, hogy az én gyermekem. És én is így fogom fel a dolgot. Mindent megteszek, hogy segíthessek neki, akkor is, ha szembe kell szállnom érte Edwarddal és a lányommal.

-Bella, beszélhetnénk? –zavart meg a gondolkodásban Edward. Szinte észre sem vettem, hogy utánam jött. Mostanában annyira el tudok merülni a saját gondolataimban, hogy észre sem veszem azt, ami körülöttem van.

- Nem akarok tovább erről veszekedni Edward. Én már lezártam ezt a témát. És ha nem tetszik nektek a döntésem, akkor akár el is utazhattok egy kis időre Cara-val. Amúgy is rátok férne.

- El akarsz küldeni minket?

- Nem- néztem mélyen a szemébe. –Nem akarlak elküldeni titeket, de egyszerűen képtelenek vagytok megérteni engem és az érzéseimet. Ha Sarah szóba kerül, ti teljesen ellenem vagytok. Nem fogom hagyni, hogy elmenjen innen és azt meg végképp nem, hogy valami baja legyen a kicsinek. Ő egy ártatlan gyerek és nem számít ki az apja. Sarah-t sem érdekelte soha, hogy ki Cara apja.

- Jól van, felejtsük el, mert nem akarok megint vitatkozni ezen. Én is belefáradtam már. Ha így látod jónak, akkor legyen. Gondoskodj róla. Én nem foglak megakadályozni semmiben. És a lányod sem. Hidd el, hogy nem a rossz szándék vezérelt minket. Nem akartunk rosszat senkinek, de nehéz elfogadnunk, hogy Sarah annak a férfinak a gyerekét várja, aki megkeserítette az életünket. Mi nem tudunk olyan könnyen túllépni ezen, mint te, de próbálkozunk. Eddig ugyan nem sok sikerrel, de próbálkozunk.

- Olyan jó lenne, ha tényleg így lenne. Ha ti is elfogadnátok, és nem veszekednénk miatta folyton.

- Úgy lesz. Ígérem neked- suttogta, majd letérdelt elém és az ajkához emelte az ölemben nyugvó kezemet. –De nem pont ezért jöttem utánad. Nagyon fontos dolgot kell kérdeznem tőled Bella. Olyat, amit még soha senkitől nem kérdeztem meg.

- Jézusom, ne ijesztgess. Kérdezd csak. Tudod, hogy bármit kérdezhetsz tőlem. Ha tudok, válaszolok rá.

- Az a baj, hogy erre csak te tudsz nekem válaszolni.

- Edward…

- Ugye tudod, hogy az első pillanatban beléd estem?

- Persze- mosolyogtam rá, mikor eszembe jutott a legelső nap. –gyűlöltelek, mert úgy gondoltam, hogy a poklok poklát hoztad el nekem. Istenem, az az égető érzés, amit kiváltottál belőlem, az az éhség… És még sem tudtalak megölni. Pedig neked már ott csengettek.

- Ennek ellenére még életben vagyok, és ezt neked köszönhetem. Neked és a szerelmednek. Megmentettél, mert a szerelmeddel értelmet adtál az életemnek.

- Edward…

- Had mondjam végig, kérlek- nézett mélyen a szemembe és nekem sírhatnékom támadt. Mindig is tudtam, hogy mélyen érez irántam, de hogy ennyire… és sosem mondta ki így az érzéseit, mint most. –Olyan sok mindent köszönhetek neked Bella. Megváltoztattad az életemet, visszahoztál a sötétségből, a gyűlöletből és visszaadtad a valódi énemet. Ezen felül pedig neked köszönhetem a lányunkat. Chiara valódi csoda a számomra és legfőképpen azért, mert a kettőnk közös gyermeke. Mert ő a miénk. Soha nem lehetek neked elég hálás érte.

- Nem is kell.

- Boldoggá akarlak tenni téged Bella. Te is mindenkivel ezt teszed, és közben megfeledkezel saját magadról.

- Nem…

- Szeretlek és szeretnélek minden lehetséges módon magamhoz kötni. Isabella Cullen megtisztelnél azzal, hogy hozzám jössz feleségül?

A szavam elakadt, a levegő a tüdőmben rekedt az utolsó kérdése után. Az agyam nehezen akarta felfogni mit is hallottam az előbb. A szívemet elöntötte valami furcsa érzés, amit még magam sem tudnék meghatározni. Talán a döbbenet, a szerelem, az izgatottság és a hitetlenkedés keveréke lehetett. 

- Bella, kérlek, mondj valamit- suttogta Edward és mindegy egyes pillanattal egyre csak nőtt benne a feszültség. Tekintete egyre inkább elkomorult és zavarodottá vált, majd lassan felállt előlem, miután egy szót sem tudtam kinyögni –Azt hiszem rossz ötlet volt. Bocsáss meg nekem. Nem akartam rád erőltetni semmit -majd elfordította a tekintetét és éppen távozni készült.

- Edward, ne- suttogtam és én is felálltam. –El ne merészelj most menni, mert akkor isten a tanúm rá, hogy nemet mondok.

- Tessék? –kérdezte mosolyogva.

- Egyszerűen megleptél, ennyi, de igen, igen hozzád megyek.

- Komolyan? –hatalmas mosolyra húzódtam ajkai és gyönyörű aranyszín szemében újra megjelent az a csillogás.

- Igen, igen és ezerszer is igen- nevettem el magam, mikor felkapott és megpörgetett a levegőben. Mikor megálltunk, szenvedélyesen megcsókolt, de úgy, hogy ha nem tart erősen egészen biztosan összeesem. A térdeim remegni kezdtek, egész lényemet átjárta az izgalom és a szerelem, amit Edward iránt éreztem. Emberként már rég kiugrott volna a szívem a helyéről, sőt megállt volna ennyi érzelemtől. Nem lett volna képes elviselni ezt a túláradó boldogságot, amely ebben a pillanatban a testemben tombolt.”

Ezek után, ahogy azt Edward megígérte, ő és Cara többet nem kezdtek vitatkozni velem Sarah-ról és az unokaöcsémről. Igen. Sarah-nak fia született, aki a Nicholas nevet kapta apánk után. És mindenki tévedett. Sarah, Edward, Cara és mindenki, aki azt gondolta, hogy a kicsi gonosz lesz, csak mert azt apja is az volt. Nicholas remek fiú. Tudja, tisztában van vele, hogy mit tett az apja, tudja, hogyan rombolta tönkre a családunkat és bár mi nem hibáztatjuk őt ezért, ő szégyelli az apját. Azt mondta, hogy soha többet nem akar hallani róla. Hogy neki nincs apja, csakis Alberto. Alberto Sarah új szerelme. Az egyik utazásuk során találkoztak és Alberto egyből beleszeretett a testvérembe és az sem zavarta, hogy van egy fia. Nicholas elfogadta az anyja döntését és idővel valóban az apjának tekintette Alberto-t, aki mostanra a családunk teljes értékű tagja, mint a húgom férje és az én sógorom.

Lilian Rosalie és Emmett lánya pedig napról napra gyönyörűbb. Pont, mint az édesanyja. Ő is felnőtt az évek során és Cara-val szinte elválaszthatatlanok. Minden pillanatot kihasználnak, hogy együtt lehessenek, együtt járnak vásárolni, nyaralni, sőt, még az iskolába is beiratkoztak. Mint az igazi testvérek, úgy viselkednek egymással. És Nicholas-t sem hagyják ki semmiből. A két lány majdnem mindenhova magával rángatja szegény fiút, legyen az vásárlás vagy utazás. Cara már nem néz rossz szemmel az unokatestvérére és ez nagyon jól esik. Nem is tudom mit tettem volna, ha Cara nem békél meg a helyzettel. Hiszen egyikükről sem tudtam volna lemondani. Sem a húgomról, sem a lányomról. De szerencsére erre nem került sor. Már soha nem kell megtudnom mi lett volna, ha…

Esme és Carlisle időről időre elszakadnak tőlünk, éveket töltenek kettesben, beilleszkedve az emberek közé, ahogy mindig is éltek. Carlisle-nak a gyógyítás a hivatása, ebben leli örömét és én nem fogom megfosztani ettől, ahogy Esme-t sem az árva gyerekektől. Sokszor meglátogatnak minket és az unokáikat és egy-egy ilyen különválás után évekig maradnak velünk.

Jasper elvállalta Sarah követőinek kiképzését és Alice vele tart. Ők folyamatosan úton vannak, egyik városból a másikba és mind a ketten az csinálják, amit szeretnek. Míg Jasper kiképzi az újakat és tanítja a régieket, addig Alice vásárol, üzleteket nyit, forgatja a család pénzét. Azt csinálja, amihez a legjobban ért.

Rosalie és Emmett, Sarah és Alberto, Edward és én a kastélyban maradtunk. Ez maradt az állandó otthonunk. Mind megkaptuk az élettől, amit vártunk. Szerelmet, boldogságot, családot. Egy olyan nagyszerű és hatalmas családot, ami jóban és rosszban összetart.

Az életem szörnyen indult. Rengeteg nehézséggel, kudarccal, veszteséggel és most mindenem megvan. Mindenem, amit valaha akartam. Esme és Carlisle személyében csodálatos szülőket kaptam. Egy anyukát, aki szeret, aki elfogad olyannak, amilyen vagyok, akit nem érdekel a múltam és az sem mennyi szörnyűséget tettem életem során. Egy apát, aki büszke rám, akihez bármilyen problémával fordulhatok, és még ha nem is tud segíteni, legalább meghallgat.

Sarah, a testvérem, aki évekig gyűlölt, megbocsátott nekem és esélyt adott rá, hogy valóban a testvére lehessek.

Rosalie aki mindig is mellettem volt. Az élet lehetőséget adott nekem, hogy viszonozzam a szeretetét, az önzetlenségét. Lehetőségem nyílt rá, hogy megvalósítsam a legnagyobb álmát, egy gyermeket és úgy érzem végre elértem azt, hogy ő is boldog legyen. Maradéktalanul boldog Emmett oldalán.

Emmett az én nagy medve méretű testvérem. A szíve akár egy gyermeké, bárkit képes szeretni és bármit megtenne a szeretteiért. Akár az életét is odaadná azért, akit szeret, így ő a legmegfelelőbb személy a húgomnak. Mindent megtesz, hogy boldoggá tegye Rosalie-t és nagyon szereti a lányát.

Lili gyönyörű, akárcsak az édesanyja és olyan bolondos, mint az apja. Mintha a két testvéremet összegyúrták volna.

Alice a vásárlásmániás testvérem a családunk lelke. A legrosszabb időkben is képes a legjobb dolgokra összpontosítani és feldobni mindenkinek a hangulatát. Ezt pedig Jasper nagyon jól kezeli. Már hosszú-hosszú évek óta. Boldog házasságban élnek és örökké fognak is, mert nincs az a hatalom, ami őket szét tudná választani. Az ő boldogságukhoz nem kell semmi. Még egy gyermek sem. Pedig nincs annál nagyobb áldás. Én már csak tudom. Hiszen az én kislányom Chiara az életem egyik legfontosabb személye. Gyönyörű, okos és nem csak az elfogultság beszél belőlem. Cara olyan felnőtt nő lett, aki egyenes, szerethető és becsületes. Olyan lány, akire egy édesanya büszke lehet. Ő adott értelmet az életemnek, mikor a legmélyebben voltam, mikor azt hittem minden elveszett. Ő az, aki miatt a testvérem lehetőséget adott a bizonyításra, ő az, aki miatt sikerült mindent tisztáznunk. Nem is tudom mi lett volna velem, ha akkor ott az erdőben anya nem figyelmeztet minket. Lehet, hogy a szerelmem elvesztése miatt egyenesen a volturihoz rohantam volna. És akkor nem tudtam volna meg, hogy a szerelmem életben van, elvehettem volna az életét anélkül, hogy tudtam volna, hogy létezik. Abban a pillanatban nem láttam ennek az egésznek a végét. Összetört voltam a szerelmem halála miatt és nem gondolkoztam tisztán. Egyedül a kislányom tartott életben és ez mindennél többet jelent nekem. A köztünk lévő köteléket senki nem tudja szétszakítani. Még egy őrült sem, aki tönkretette az egész életünket. De immáron vége a rossz időknek. A múltat meg kell tanulnunk magunk mögött hagyni és csak előre nézni. Mindenki követ el hibákat az élete során, egyesek, mint például én, nagyon is sokat, de előbb utóbb az élet úgyis a helyes útra terel és megadja, amire szükséged van. Én is megkaptam, bár hosszú út áll mögöttem. Van egy családom és egy férjem, aki szeret, és akit én is szeretek.

-Min gondolkozik az én csodálatos feleségem?- karolta át a derekamat Edward. Fejét a vállamra hajtotta, így együtt csodálhattuk meg a tenger és együtt élvezhettük a napsütést. Testünk gyémántként ragyogott a napfényben, a homok forró volt, még az úszástól nedves testem ellenére is éreztem. Ez a sziget varázslatos, már az első pillanatban tudtam, mikor itt jártam, de most a szerelmemmel kettesben még tökéletesebbnek tűnik minden.

-Az életünkön, a múlton. A fájdalmainkon, a boldogságunkon. Mindenen Edward. Hatalmasat fordult az életem és úgy érzem most minden tökéletes. Mindenem megvan, és nem akarom elveszteni.

- Nem fogod elveszteni soha. Mindent megkapsz, amit csak szeretnél.

- Csak egy valamit akarok. Boldog akarok lenni a családommal, a szeretteimmel. Ha ez megvan, nem kell semmi más. Itt vagyok veled kettesben egy szigeten elzárva mindentől és mindenkitől. Kell ennél szebb nászút bárkinek is?

- Imádlak, szeretlek, meghalnék nélküled- suttogta a fülembe, majd apró csókokat lehelt a fülem mögé, a nyakamra, az arcomra és a számra is. –Te vagy az életem attól a pillanattól kezdve, hogy megláttalak és ez soha nem fog megváltozni. Senki nem választhat el minket egymástól. Örökké szeretni foglak, amíg csak létezem.

- Akkor örökre erre a sorsra vagy kárhoztatva, mert nem fogom hagyni, hogy bármi történjen veled. Veled vagy bárki mással. A végsőkig elmegyek, hogy megvédjem a családomat és hogy boldoggá tegyelek téged Edward. Szeretlek és belehalnék, ha történne veled valami. Soha többé nem akarom azt a fájdalmat érezni.

- Nem is fogod- suttogta. –Mert itt vagyok veled, örökké- majd szenvedélyesen birtokba vette ajkaimat.

The End

                                                                  Sziasztok!

Nos, elérkeztünk ehhez a ponthoz is. Ennek a történetnek is a végére értünk. Remélem nem okoztam csalódást senkinek. Tudnotok kell, hogy hihetetlenül jó érzés, hogy itt vagytok velem, hogy támogattok és erőt adtok ahhoz, hogy folytassam, akkor is, ha nincs hozzá erőm. Nagyon sokat köszönhetek nektek. Azoknak, akik végig kísérték a történetet és hétről hétre várták az újabb részeket (amiket vagy sikerült hoznom vagy nem). Amiért külön hálás vagyok, azok a kritikák, kommentek, amikben leírtátok a véleményeteket.

Így itt a történet végén szeretnék bocsánatot kérni mindenkitől az utóbbi idők miatt, hiszen mostanában nagyon ritkán tudtam frisseket hozni és sokszor hetekre eltűntem minden szó nélkül. Nagyon sajnálom.

Most pedig gondolom, érdekel titeket a folytatás. Bevallom őszintén, nem tudom, mi legyen, hogy mit szeretnétek. A segítségeteket fogom kérni. Szavazni oldalt vagy kommentben lehet majd. A kérdésem, hogy szeretnétek-e még további történetet?

Szeretném, ha minél többet írnátok vagy szavaznátok, az nekem nagyon sokat segítene.

Azonban egy kis időre van szükségem. Hamarosan jelentkezem.

Addig is puszi mindenkinek: Rosalice