More than love- 4.fejezet

 Sziasztok!

Újra itt a friss. Remélem ez is tetszeni fog. Köszönöm mindenkinek, aki kommentelt az előző részhez, részekhez. Nem is húzom tovább az időt. Jó olvasást mindenkinek. Hamarosan újra jelentkezem. 

Puszi: Rosalice

„Soha ne félj kimondani azt, amiről egész lelkeddel tudod, hogy igaz.”

(Bella szemszöge)

A vásárlás mindig megnyugtatott. Legalábbis a vámpír életem során ez volt a tapasztalatom, hiszen emberként nem tehettem meg ilyesmit. Sem akkor, amikor az árvaházban laktam, sem pedig miután kikerültem onnan. Hiszen nem volt miből. Most, hogy van rá lehetőségem szeretem körbejárni a hatalmas plázákat, megvenni azt, ami éppen megtetszik, vásárolni a többieknek. Esme-nek, Carlisle-nak, a fiúknak. És jó kínzási módszer is a számukra, ha valami miatt bosszút kell állnom rajtuk.  

-Kicsim, már akartam kérdezni, de nem tudtam hogyan. Ami azt illeti, most sem tudom, de nagyon érdekelne- vonta magára a figyelmem Esme, miközben a mozgólépcsőn álltunk. 

- Tudod, hogy bármit megkérdezhetsz tőlem anya. Ha tudok rá válaszolni, úgyis megteszem. Nincsenek titkaim előtted- mosolyogtam rá biztatóan, de Esme továbbra is kissé szorongott, majd mély levegőt vett és miután kifújta, már csak elszántság tükröződött a tekintetében, mikor rám nézett.

- Igen, de… Bella, mi volt, amin odakint vitatkoztatok Edwarddal? Emmett és Jasper nem mondtak semmit, de tudom, hogy nagyon is komoly dolog volt. Nem olyan semmiség, amin általában vitáztok. Ez egy sokkal komolyabb vita volt és aggódom.

- Kicsit… azt hiszem összezavarodtam. Túl sok időt töltünk együtt és ez nagy hatással van ránk. Mindkettőnkre. Ez így nem egészséges. Képzeld, ma féltékeny lettem egy lányra, akivel beszélt pár mondatot. Pedig semmi jogom nem volt hozzá. Eddig annyira természetesnek tűnt, hogy ilyen közel vagyunk egymáshoz, hogy ennyire szeretjük egymást, de ez nem egészséges. Ráadásul az emberek is egyfolytában… minden olyat feltételeznek, ami nincs. És nem hibáztathatom őket, mert nem beszélnének, ha nem adnánk rá okot.

- Bella, mióta velünk vagy, te és Edward így vagytok egymással. Egymás támaszai vagytok. Titeket soha nem érdekelt, hogy ki mit gondol. Ti tudtátok mi van köztetek, mi hozzászoktunk és nem foglalkoztatok mások véleményével, főleg nem az emberekével. Eddig is voltak lányok, akikkel beszélgetett és nem lettél féltékeny. Miért pont most? –de nem azért kérdezte, mert nem tudta. Láttam a szemében, hogy rá akar vezetni valamire. Valamire, amire még nem sikerült rájönnöm. Valamire, amit ő tudott és azt akarta, hogy én magam mondjam ki.

- Na ez a jó kérdés. Miért most? Nem tudom- ráztam meg a fejem. –Csak ma rájöttem, hogy nem érezhetek így. Hogy ez nem helyes. Ő a testvérem Esme. A bátyám, akit tiszta szívemből szeretek. Ő a biztos pontom Esme. Az egyik biztos pont az életemben és nem tudom, mit csinálnék, ha ez megszűnne.   

- Kicsim, te már rég máshogy érzel a bátyád iránt- megállított és leültünk egy padra, majd felém fordult és magyarázni kezdett. - Sokkal mélyebben, mint az normális lenne. Már akkor tudtam, mikor emberként kerültél hozzánk. Már akkor láttam, hogy ragaszkodott hozzád Edward. Tudtam, hogy te vagy az egyetlen, aki boldoggá teheti.

- Esme… mégis… miről beszélsz?

- Kicsim, te már az elejétől fogva szereted Edwardot.

- Igen. Hiszen az előbb mondtam is- teljesen értetlennek éreztem magam. Olyan, mintha egy nagyon is nyilvánvaló dolgot nem vennék észre. És ez bosszantott.

- Nem. Úgy értem szerelemmel. Nem testvérként. Ezért vagy féltékeny. Ezért nem tudod elviselni, ha rajtad kívül más nővel is jól érzi magát, ezért nem akarod, hogy barátnője legyen. Mert szereted. Szerelmes vagy belé és nem vagy képes osztozni rajta egyetlen nővel sem.

- Nem. Hiszen akkor… nem- teljesen összezavarodtam. Ennek semmi értelme. És akkor eszembe jutott valami, amivel bizonyíthatom, hogy Esme téved. - Ott vannak a Las Vegas-i utjaink. Mindig annyi nővel van, mikor ott vagyunk, mégsem szóltam érte soha. Sőt, mindig vásárolni mentem, hogy egyedül lehessen velük. Én magam hagytam ott őket, hogy szórakozzanak és sosem éreztem így magam, mint ma.

- Azért nem zavart, mert tudtad, hogy csak használja, és utána úgyis kidobja őket. Tudtad, hogy te vagy az egyetlen nő az életében, aki fontos neki. Tisztában voltál és vagy vele, hogy férfi lévén vannak szükségletei, amiket csak egy nő adhat meg neki, és amiktől te nem akarod megfosztani, de tudod, hogy mindig hozzád tér vissza. Mindig te vagy mellette, ha valakire szüksége van, ha úgy érzi, összedől a világ és ez egyfajta elégedettséggel tölt el. De megrémiszt a tudat, hogy komolyabb barátnője legyen, nem? Nem félsz, hogy akkor majd elhanyagol téged? Hogy más is képes lesz megnyugtatni őt, kirángatni az önsanyargatásból? Sosem fordult még meg a fejedben, hogy esetleg megváltozhat a szeretete irántad, ha lesz egy nő az életében, aki nagyon szereti őt, és akit ő is tiszta szívéből szerethet szerelemmel, nem csak testvérként?- és itt volt az a pillanat, amikor vámpír létemre elsápadtam.

- Ezt… Honnan tudod? Soha nem mondtam. Soha senkinek. Még Edwardnak sem ennyire részletesen csak nagy vonalakban. Honnan tudod, mit érzek? –kétségbeestem.

- Mert én is átestem ezeken, csak nem éltem Carlisle mellett hosszú évekig úgy, mint a testvére. Ezen kívül pedig ismerlek kicsim, már nagyon régóta. Tudom, hogy milyen vagy, hogy mennyire intenzívek az érzéseid és ehhez nem kell a bátyád képessége. Kislány voltál, mindössze 15 éves mikor találkoztunk és nyitott könyv voltál előttem. A mai napig az vagy kicsim. A szemed mindent elárul nekem anélkül, hogy szavakra lenne szükséged- megsimogatta a fejem és egy tincset a fülem mögé rejtett. - Még nálad is jobban tudom, mire van szükséged. Nem is lennék jó édesanyád, ha nem így lenne.

- De ez nem igaz. Én nem… nem vagyok szerelemes. Nem lehetek szerelmes a bátyámba.

- Semmi sem lehetetlen. Ezt neked kellene a legjobban tudnod.  És ő nem a bátyád, csak elfogadtad annak. Ahogy engem elfogadtál anyádnak és Carlisle-t apádnak. De a szerelem és a szeretet erősebbek az akaratnál kicsim, ezt ne felejtsd el. Tapasztalatból mondom.  Előbb utóbb te magad is rá fogsz jönni, hogy igazat mondok. Nézz a lelkedbe kicsim. Csak azt remélem, hogy még idejében rájössz, hogy boldogok lehessetek. Hiszen ismeritek egymást. Senki nem tud többet Edwardról, mint te. Nálad jobban senki nem tudja, hogyan kell kibillenteni az önsanyargatásból, a letargiából. Az ő kedve olyan, mint a tiéd. Ha boldog vagy, ő is az, ha szomorkodsz, ő is rosszul érzi magát és egyből azt találgatja, hogyan vidítson fel. És te…  ő az egyetlen, aki képes a megnyugtatásodra. Az egyetlen olyan ember, aki mellett teljesen önmagad vagy. Mindent elmondasz neki, ő az, akiben a legjobban bízol. Míg én csak látom a szemedben, ő olvas benned. Nem kell kimondanod, mit akarsz, ő úgy is tudja. Ahogy mozdulsz, úgy mozdul ő is. Bármitől képes lenne megvédeni téged.  Bármit megtenne, hogy téged boldognak lásson. És te is így érzel. Tökéletesen illetek egymáshoz. És Edward ezt kezdi felfedezni. Még ugyan nincs tudatában az érzéseinek, de kezd rájönni, hogy több vagy neki, mint a testvére. Mit gondolsz, miért nem akarja, hogy elhagyd? Miért mondana le mindenről a te kedvedért? Szerinted ő miért nem csinálja ugyan azt, amit Emmett és Jasper? Pedig hidd el, ha nem lennél, még lehet, hogy a fivéreit is lekörözné.

- Nem tudom- most már tényleg tanácstalan voltam.

- Mert esze ágában nincs megbántani téged. Soha nem tenne semmi olyat, ami neked fájna. Előbb szenvedne ő, minthogy te rosszul érezd magad. És tisztában van vele, hogy azzal nagyon megsebezne, ha látnád egy lánnyal. Nem így van Bella? Őszintén válaszolj, kérlek. Nézz a lelkedbe és ne hazudj. Főleg ne magadnak.

- De. Így van, de akkor sem…

- És te? Miért nem keresed a férfiak társaságát? Miért nem ismerkedsz velük?

- Mert abban a balesetben nem csak az arcom tört össze, hanem a szívem is. És megfogadtam, hogy ha sikerül összeraknom, soha senki nem érheti el újra. Emellett pedig azt hiszem, tartozom Edwardnak annyival, hogy ha ő nem hoz haza lányokat, én sem fogok minden nap másik férfit kiengedni a szobámból. 

- Nem kell minden nap másik. Miért nem keresel valakit, aki komolyan érdekel?

- Mert nem akarom, hogy megváltozzon a kapcsolatunk Edwarddal és bármennyire is mondtam neki, hogy nem változtatna a dolgon egy barát, tudom, hogy ő megváltozna. Már nem nyílna meg nekem annyira, mint most.

- Látod? Megint Edward a válaszod és az, hogy ne bántsd őt, hogy nem akarod elveszteni. Ugyan így érez Edward is. Miattad bármiről képes lenne lemondani. Csak idézz fel magadban pár dolgot édesem. És hamarosan te is rájössz majd- nézett mélyen a szemembe. –Megváltoztak az érzései, sokkal szorosabban kötődik hozzád, mint eddig és te is hozzá. Gondolj a reggelre. Szerinted miért nem akart úgy iskolába engedni? Én láttam az arcát, mikor megjelentél a nappaliban. Tetszett neki, amit látott és nem úgy, mint Jasper-nek vagy Emmett-nek. Fogadni mernék, hogy nem volt egyszerű a mai napja. Beszélj vele Bella. De komolyan. Kérdezd meg, hogyan érez. Mondd el neki, te mit érzel. És ne told el magadtól. Mert tudom, hogy boldogok lehettek. Csak te állhatsz a boldogságotok útjába. Ne utasítsd el őt különben elveszted. És nem csak, mint férfit, hanem mint testvért is.  

- Esme, olyasmiről beszélsz, ami lehetetlen- ráztam meg a fejem és felpattantam a padról. –Csupán a birtoklási vágyam erősödött egy kicsit, de meg fogom fékezni. Ráadásul Edwarddal megbeszéltük, hogy kicsit távolságot tartunk. Hagyjuk egymást levegőhöz jutni és utána minden rendben lesz. Ugyan olyan lesz, mint régen. Testvérek vagyunk, semmi nem fog változni.

- Jól van. Ha azt hiszed menni fog, próbáld meg- mosolygott rám kedvesen. –De ha beszélni szeretnél valakivel, én itt leszek. Mindig itt vagyok neked, még ha csak a háttérben is, de itt vagyok, ezt ne felejtsd el.

- Tudom anya, csak nehéz komolyan venni téged, ha ilyen képtelen dolgokat mondasz- mosolyogtam rá, de valahol mélyen csak nem hagyott nyugodni ez az egész. Mert bármennyire is nem akartam, magamnak kénytelen voltam elismerni, hogy van logika abban, amit Esme mondott. Talán nem is annyira képtelenség az egész.

- Képtelen? Meglehet. De mi van, ha igazam van?

- Inkább menjünk tovább, mielőtt valóban bogarat ültetsz a fülembe- karoltam bele és tovább sétáltunk a plázában, hogy megkeressük a tökéletes ruhákat a holnap esti jótékonysági bálra. A fiúknak az öltönyöket már megvettük, de a saját ruháinkat még nem találtunk meg. Márpedig ki nem teszem a lábam ebből a plázából, amíg meg nem találom a megfelelő ruhát.

A baj csak az volt, hogy a gondolataim nem hagytak nyugodni és egyfolytában Esme szavai jártak a fejemben. Bármennyire is nem akartam a fejemben újra és újra lejátszódott a beszélgetés egyre többször kaptam magam azon, hogy elgondolkozom a „mi lenne ha” részén is.

Végül hosszas keresgélés után megtaláltuk a két legszebb ruhát. Mivel már későre járt, amint kifizettük a ruhákat már mentünk is vissza az autóhoz. Átbeszéltük a mai napot, persze egyikőnk sem hozta fel a beszélgetést. Mind a ketten tudtuk, hogy nem akarunk belemenni újra és szükségünk van arra, hogy végiggondoljunk mindent. Vagyis nekem szükségem volt rá, de ahhoz egyedül kellett lennem. Esme pedig nem akarta felhozni a témát, mert mint mondta, már nagyon régóta ismer. Tudja, hogy elgondolkozom a szavain és nem kell többször elmondania. Aztán csendben tettük meg az út további részét. Otthon Carlisle segített Esme-nek becipelnie a csomagokat én pedig mindent, amit vettem felvettem a szobámba. Szétválogattam a fiúknak vett cipőket, öltönyöket, ingeket. Külön vállfára akasztottam mindet és beakasztottam a gardróbba. Elpakoltam a ruháimat és a fürdőbe mentem, hogy lezuhanyozzak. Bár lehetetlen, hogy izzadt vagy koszos legyek, de jól esett ez a kis emberi tevékenység. Sokáig áztattam magam, aztán felvettem egy melegítőt és bebújtam az ágyba. Bekapcsoltam a hifi-t, halkan, hogy ne zavarjak senkit és becsuktam a szemem. Átadtam magam a gondolataimnak, az emlékeimnek, hátha sikerül tisztán látnom. Hátha ki tudom verni a fejemből a hülyeségeket és újra normálisan látok majd mindent.

(Edward szemszöge)

Az egész délután kész gyötrelem volt. Egyfolytában attól féltem, hogy Bella a vásárlás alatt meggondolja magát és megint a fejébe veszi, hogy elmegy innen. Abban a pillanatban azt hittem elvesztem. Nagyon féltem. És nem akarom még egyszer átélni, de sajnos ismerem Bellát és tudom, hogy ha egyszer valamit a fejébe vesz, azt az isten sem veri ki onnan. Márpedig ő nagyon rágódik ezen a témán és azt hiszem, most talán tényleg el fogom veszíteni, de azt nem hagyhatom. Nagyon sokszor elmondtam neki és mindenki másnak, hogy mindenről lemondanék érte, de ezt úgy sem értik. Nem érthetik, mert én sem értem. Egyszerűen nem tudok más nőre nézni, ha ő ott van. Ha nincs, akkor meg azon rágom magam, hogy mit szólna, ha ott lenne. De olyankor tudom a választ. Amíg ő ott van, képtelen vagyok másra figyelni. Minden porcikámmal érzem őt és megvédem még magamtól is. Attól is, hogy csalódás érje.

Este mikor hazaértek Esm-vel a vásárlásból, hatalmas volt a késztetés, hogy átmenjek hozzá, hogy megöleljem, hogy beszéljünk, de megígértem neki, hogy kicsit távolságot tartok. És be kell tartanom. Lehet, hogy éppen most dönti el, hogy eleget lógtam a nyakán és hagyjam békén. Bár… mindig azt mondta, hogy ő nem akar engem elveszíteni. Remélem ez az ösztöne erősebb, mint az a gondolata, hogy árt nekem a közelségével. Ő csak azzal tud nekem ártani, ha elmegy, ha elhagyja a családunkat. Amíg ő itt van, addig mindenkivel minden rendben van, de főleg velem.

Aztán bekapcsolta a zenét és tudtam, hogy ma már nem láthatom őt. Hagynom kell, hogy egyedül legyen a gondolataival, magányosan, mert biztos vagyok benne, hogy most erre van szüksége. Ismerem már, minden mozdulatát, minden szokását. Esme gondolatai is azt sugallták felém, hogy Bellának nincs most rám szüksége. Arra kért, hagyjam magára Bellát, hogy senki ne zargassa őt, de azt nem árulta el, miről beszélgettek egész délután. Pedig nagyon érdekelt volna. Főleg így, hogy Esme külön kért rá, hogy ne is kutassak a beszélgetés után, mert ez olyan dolog, amiről nem kell tudnom. Legalábbis most még nem.

-Gyere- szóltam ki, mielőtt bekopogott volna.

- Miért nem mész be hozzá? –kérdezte Jasper az ajtóban állva.

- Nem lenne túl bölcs dolog.

- Szüksége van most valakire Edward. Talán nem is akárkire. Nem tudom mi történt vele ma, de nincs jól. Zavarosak az érzései és fáj, amit érez. Már nekem fáj, nemhogy neki.

- Hidd el nekem, bármennyire is szeretnék most mellette lenni és bármennyire is szeretné, hogy ott legyek vele, sokkal jobb lesz, ha most egyedül marad. Akkor tényleg a saját döntése lesz, hogy marad-e vagy elhagy minket. Nem akarom őt befolyásolni.

- Itt akar hagyni minket?

- Attól félek igen. Annyi butaságot vett a fejébe, mikor látott engem Rosalie-val beszélgetni, tudod, a szőke lánnyal, amelyik tetszik Emmett-nek. Azt mondta, hogy az utamban áll, hogy megakadályozza, hogy boldog legyek, mert elüldözi azokat a nőket, akik közelednének hozzám.

- Edward… nincs igaza? –beljebb lépkedett és leült a kanapéra. –Nem ő az oka annak, hogy nem vagy hajlandó velünk jönni? Nem miatta küldted el a tegnapi lányt is?

- Nem én küldtem el.

- Az már részletkérdés. De ha Bella nem tette volna meg, te is elküldted volna. Nem használtad volna ki az alkalmat. És itt a kérdés, hogy miért?
- Mert…

- Ne hazudj Edward. Az igazat. Magadnak előbb utóbb úgyis be kell vallanod. Én pedig úgy is érezni fogom, szóval teljesen mindegy.

- De miatta. Mert tudom, hogy rosszul esett volna neki.

- És miért számít ennyire? Oké, én is rosszul érzem magam, ha Bella hozza helyre a dolgokat helyettem, de attól még ugyan úgy folytatom. Csak mondjuk, mint hajnalban, nem kérem meg a kishúgomat, hogy törölje ki a csaj emlékét, hanem ráveszem a lányt, hogy menjen haza. Csak azért mert a testvérem még nem fogok mindenben alkalmazkodni hozzá. Ugyan úgy élvezni fogom az életemet, mint eddig anélkül, hogy bármitől is megfosztanám magam. Te csak akkor vagy más nővel, ha Bella nincs a közelben vagy ha ő magam küld el, hogy menj és szórakozz. Miért?

- Szeretem őt és soha nem tudnám megbántani. Bármiről képes lennék lemondani érte. Bármiről.

- Egy testvér sem érez így a másik iránt Edward. Szerelmes vagy Bellába, ha tetszik, ha nem. És ez nem most kezdődött, te is tudod.

- Persze hogy tudom- csattantam fel mérgesen és sétálgatni kezdtem a szobában. –Már akkor így éreztem, mikor Esme gondolataiban megláttam 15 évesen. Már akkor meg akartam őt védeni. Már akkor azt akartam, hogy biztonságban legyen. És amikor rátaláltam az utcán, lesoványodva, betegen, azt hittem újra meghalok. Nem tudtam mit tegyek, de azt tudtam, hogy nem hagyhatom meghalni. Ahogy a karjaimba vettem, ahogy éreztem a szívverését mintha áramot vezettek volna belém. Aztán a baleset napján, mikor megláttam őt összeroncsolt arccal, a halálán, nem volt kérdés mit teszek. Tudod, hogy soha senkit nem változtattam volna át, de akkor és ott nem tudtam másra gondolni, minthogy meg kell mentenem bármi áron. Abban a pillanatban nem foglalkoztam a lelkével. De most már tudom, hogy vámpír létére neki van lelke. Hiszen senki, egy lelketlen szörnyeteg sem olyan, mint ő. Gyönyörű, kedves, aranyos, okos, segítőkész és még rengeteg jelző van rá. A végtelenségig tudnám sorolni, de ugyan az lenne a vége. Hogy szeretem őt. Nem kell rávezetned semmire. Tudom, hogy azért jöttél, de tisztában vagyok vele, hogy nem testvéri szeretetet érzek iránta.

- Úgy látom nekem itt semmi dolgom- mosolygott rám. –Te már az elején tisztában voltál vele. De mi van, ha egyszer nem tudod magad visszafogni és ő eltaszít magától?

- Pont ettől félek Jasper. Ezért nem mondtam el neki soha, hogy mennyire szeretem. Inkább vagyok mellette testvérként, mint sehogy. Jasper, a világom összeomlana, ha ő nem lenne. Megfogadtam a balesete után, hogy nem hagyom magára. Nem fogom elengedni őt. Soha. Szeretem őt, ezért nem tudok másra nézni. Azok a nők számomra nem jelentenek semmit. Csak használom őket. Bella viszont ott van minden pillanatban a szívemben, a fejemben. Én nem csak a testvért látom benne, hanem a nőt is. Már nagyon rég óta. Megtanultam visszafogni magam, mert ez nem helyes. Nem érezhetek így iránta. Nem erőltethetek rá olyasmit, amit ő nem akar. És elrontani sem akarom a kapcsolatunkat. Szükségem van rá. Azonban tudom, hogy én nem fogok találni egyetlen olyan nőt sem, akihez annyira kötődnék, mint Bellához. Én örökké itt leszek neki. Már csak az a nagy kérdés, ő meddig hagyja, hogy így maradjunk?

- Öregem, remélem, ha kiderül ez az egész Bella nem fog megijedni és elmenni, mert ahogy én most ezt látom, te nem élnéd túl ha elhagyna.

- Nagyon kérlek Jasper, fogd vissza Emmett-et. Nem akarok még több a tegnapihoz hasonló meglepetést, nem akarok több beszólást.

- Megpróbálom. És? Mit tervezel a születésnapjára?

- Még nem tudom. Szerintem valami utazást.

- Megint Vegas-ba akarod vinni? Nem unalmas az már?

- Bella szereti Vegas-t, de nem. Esme szigetére gondoltam, ahol kicsit egyedül lehet, ahol megnyugodhat. Úgy érzem, megint az őrület határán van, és talán ez segíthet neki. De még nem tudom.

- És te elkíséred igaz?

- Jaj Jasper, szeretném, de lehet, hogy ő nem. Láttad milyen volt velem az iskolában történtek miatt. Egyelőre csak azt szeretném, ha velünk maradna. Azt sem bánnám, ha valaki mással szeretne elutazni, csak tudjam, hogy visszajön.

- Bárcsak én is találnék valakit, aki ennyit jelent nekem, mint neked Bella.

- Tudod, hogy úgy is megtalálod a párodat Jasper. És akkor talán leszoksz az ilyen könnyűvérű nőcskékről.

- Jól van, nem lehet mindenki olyan szentéletű, mint te- lökött meg, majd felállt és az ajtó felé lépkedett. –Még ha nem is beszélsz vele, akkor is mellette kellene lenned. Tényleg nincs jól.

- Meglátom, mit tehetek- bólintottam, de már tudtam mit kell tennem. Eddig is ezt akartam, de már mindegy. Sokkal erősebb a késztetés, hogy lássam, mint az akaratom. Ha pedig el akar menni, majd meggyőzöm, de most semmi és senki nem állít meg, hogy bemenjek hozzá.

Amint Jasper kilépett a szobából már indultam is Bella szobája felé. Nem kopogtam, tudtam, hogy úgyis hallja a léteimet. Lassan kinyitottam az ajtót és bekukucskáltam. Bella az ágyon feküdt, háttal az ajtónak és meg sem fordult, mikor beléptem a szobába. Az ágy mellé sétáltam és leültem mellé, majd lassan megsimogattam a karját.

- Mi a baj? Mi az, ami ennyire emészt téged? Mondd el, had segítsek. Kérlek- suttogtam. Mély levegőt vett és lassan megfordult, rám nézett.

- Nem tudsz. Senki nem tud. Ez az én feladatom Edward.

- Akarod, hogy magadra hagyjalak? –kérdeztem még mindig suttogva. Hosszú ideig csendben maradt, még csak rám sem nézett, majd arrébb húzódott és megrázta a fejét.

- Azt szeretném, ha itt maradnál velem. Ne mondj semmit, ne kérdezz, csak ölelj át és maradj velem. Talán az majd segít.

- Bármit, ami eltünteti a szemedből a szomorúságot- lefeküdtem mellé ő pedig a mellkasomra hajtotta a fejét. 

- Annyira össze vagyok zavarodva, annyira félek. Mintha az eddigi világom eltűnne. Mintha eddig csukott szemmel jártam volna. Itt az ideje kinyitnom a szemem, de félek. Félek, hogy az egész eddigi életem hazugság volt és erre nem akarok rájönni. Azt akarom, hogy minden olyan legyen, mint régen. Hogy te, én, a családunk, az érzéseim minden a régi legyen.

- Mi változott?

- Én, a világom, te a családunk… Minden Edward. Úgy, hogy észre sem vettem. És félek szembenézni ezzel a változással.

- Nézzünk szembe vele együtt. Tudod, hogy mindig veled vagyok.

- Csak ölelj át és ne engedj el. Kérlek szépen, most ne hagyj magamra- hozzám bújt úgy, ahogy már nagyon régen tette. Egyetlen egy alkalom volt, mikor így bújt hozzám, ennyire szorosan, ennyire elveszetten. Sosem fogom elfelejteni azt a pillanatot. Én pedig úgy öleltem át, mint akkor. Meg akartam nyugtatni, azt akartam, hogy ne féljen ennyire, de én sem voltam nyugodt. Hát tényleg itt az a pillanat, amikor meghozza a döntését. Ennyi volt. Érzi ő is, hogy valami megváltozott köztünk. Már csak idők kérdése, hogy rájöjjön mi az és akkor vagy a mennyekbe emel a döntésével, vagy a pokol legmélyebb bugyraiba taszít. 

More than love- 3.fejezet

„Nem veszítheted el azt, ami sosem volt a tiéd.”

(Bella szemszöge)

Az első nap mindig is nehéz volt az iskolában. Mind tudtuk, hogy mire számítsunk. Nem először kezdtünk új életet. Számtalan évtized áll mögöttünk. És az emberek sosem változnak. Mindig az új kell nekik.

A beiratkozás könnyen ment. A diákok kerültek minket, bár akadtak kicsit nehezebb esetek. Az egyik osztályteremben ültem, most kivételesen Edward nélkül, mert Emmett-nek szüksége volt rá valami miatt. Nem tudom mi lehetett az, de azt mondta siet vissza, mielőtt a tanár beérne a terembe. Én csendben ültem az egyik hátsó padban, mint mindig. Éppen a telefonommal voltam elfoglalva, amikor hirtelen a padomon termett egy srác az osztályból. Persze nem egyedül jött, körülöttünk hirtelen gyülekezni kezdtek a srácok. Úgy saccoltam, nagyjából hat vagy hét fiú az osztályból az én padom körül lebzselt. Az egyik beült mellém a táskámat a pad mellé dobva.

- Nem gondolod, hogy ez enyhén szólva bunkóság volt? –kérdeztem felhúzott szemöldökkel és zsebre vágtam a telefonom.

- Bocs- vetette oda nem törődöm stílusban és rám vigyorgott, mintha ezzel minden el lenne intézve, mintha nem történt volna semmi, de majd adok én nektek. –Te Isabella vagy, igaz?

- Eddig még úgy tudom igen- rántottam meg a vállam.

- Én Lucas vagyok, ők pedig…- végig sorolta mindenkinek a nevét, de őszintén a felére nem emlékszem. Jogos a kérdés, hogy hol a vámpír memória, de mentségemre szóljon, hogy nem is érdekelt melyiket hogy hívják. Már attól elment a kedvem, ahogyan körém gyűltek. Ezt mindig is utáltam. Az egy dolog, hogy néznek, és az egy másik, hogy ennyire… nem is találok rá szavakat, milyenek voltak. Mindegyik nagyképű, ez azonnal látszott, ahogy rám néztek és azt hitték majd én is elájulok tőlük. Valószínűleg ők az iskola nagymenői. –Mondd csak, miért költöztetek ide a családoddal?

- Talán zavarunk?

- Nem csak próbálunk többet megtudni rólad.

- Rendben. Apám itt kapott állást, de szerintem ezt már mindenki tudja. Itt  vagyunk egy ideje a városban. Már körbe kellett, hogy járjanak a pletykák vagy tévedek?

- Miért vagy ilyen undok? –kérdezte egy másik.

- Parancsolsz? Hogy én undok? Szállj le a magas lóról drágám, ha én undok vagyok, az neked már régen rossz. Tudjátok, nem csípem az olyan pasikat, akik ennyire nagyképűen. És ha nem veszed le rólam a kezed nagyon megjárod- kaptam a tekintetem a mellettem ülő Lucas-ra, aki idő közben elkezdte simogatni a combomat.

- Talán barátod van? –kérdezte összeráncolt szemöldökkel egy másik.

- Mi lenne, ha elhúznátok a húgom közeléből, amíg szépen mondom- hallottam meg Edward hangját és nemsokára megláttam őt magát is, amint a tömeg előre engedte. A Lucas nevű srácra meredt és vészjósló hangon beszélni kezdett. –Vedd le róla a kezed vagy eltöröm.

A srác visszahúzta a kezét a többiek pedig lassan eltűntek a padunktól. De Lucas még mindig nem kapcsolt. –Öcskös, nem tűnik fel, hogy rossz helyen vagy?

-Szerintem pont jó helyen vagyok- ellenkezett a másik én pedig mélyet sóhajtva felálltam a székről. Átmentem a másik oldalra, felvettem a táskámat a földről, ahova az a barom dobta. Megfogtam Edward kezét és gyengéden magam felé fordítottam a fejét. –Gyere, nem éri meg.

Edward a derekamra tette a kezét és a lehető legközelebb húzott magához. Mindig mondta, hogy a közelségem megnyugtatja, így hagytam, hogy kissé csillapodjon a dühe, majd elindultam egy másik pad felé, ám Lucas nem hiszem, hogy nagyon felfogta volna, mekkora veszélybe kerülhet.

- Most akkor a barátja vagy, vagy a testvére? Mert a kettő együtt nem megy- szólt utánunk és Edward olyan gyorsan fordult meg, hogy az már majdnem a lebukás határát súrolta.

- Rohadtul semmi közöd hozzá- sziszegte neki Edward dühösen.

- Edward –kaptam el erősen a kezét és elé álltam. Felpipiskedtem és átöleltem. Testtartása merev volt, feszült, miközben én a hátát simogattam és halkan megnyugtató szavakat suttogtam a fülébe. Lassan enyhült a testtartása és felengedett. Visszaölelt és pár perc múlva eltolt magától.

- Bocsáss meg nekem.

- Nem a te hibád- mosolyogtam rá. –Gyere, üljünk le- húztam egy üres pad felé. Helyet foglaltunk és én a vállára hajtottam a fejem, hogy ezzel is a helyén tartsam őt. Tudom, hogy nehéz neki. Mindig így reagál, ha ilyen helyzetbe kerülök. Előbújik a védelmező énje. Már meg sem lepődöm rajta. Tudom, mit kell tennem, ahhoz hogy megnyugtassam és csak ez a fontos. El kell terelnem a figyelmét. Úgyis nemsokára leszállnak majd az új diák témáról.

A nap ezután nyugodtan telt. Bár mindenki tudott Edward kis kiborulásáról és félreértelmezték, de nem szóltunk semmit. Egy valami bosszantott. Hogy úgy ítélik meg őt, hogy nem is ismerik. De amíg Edwardot nem zavarja, addig engem sem.

-Hallom jelenetet rendeztél öcsi- pattant le az ebédlő asztalhoz Emmett vigyorogva. Egy tálca volt a kezében, amin egy szelet pizza volt meg egy kis üveges narancs. –Legalább beverted a srác képét? Volt egy kis bunyó?

- Te hülye- ráztam meg a fejem elkeseredetten, de a mosolyomat nem tudtam elrejteni. Ő már csak Emmett. Javíthatatlan. –Nem gondolod, hogy az nem lett volna valami jó ötlet?

- Miért? Legalább móresre tanította volna azokat a nagyképű ficsúrokat. A csajoktól úgy tudom, hogy ők itt az „istenek”

- Kár, hogy nem hiszek az istenekben- fintorogtam, mire Emmett olyan hangosan kezdett el nevetni, hogy szinte mindenki ránk figyelt. Hátra néztem, ahol az a Lucas volt a többi talpnyalóval együtt.  És… ha jól láttam vagy gondoltam, akkor a barátnőjével.

- Hé, hé- vontam magamra a figyelmét újra. –Nincs kedved egy kicsit játszani?

- Miről van szó?

Elmagyaráztam neki a kis tervemet, ami csak bosszantaná azt az öntelt hólyagot és ő azonnal bele is egyezett. Tehát amint elmagyaráztam mindent, ő és Jasper szépen odasétáltak az asztalhoz. El tudtam képzelni, hogy a csajok szó szerint elalélnak tőlük. Legalábbis az arcukat látva mindnek csorgott a nyála.

- Soha nem fogom megérteni ezeket a tyúkokat- suttogtam Ed fülébe.

 - Rád nincs hatással a vámpír szépség, mert te magad is az vagy, de ha látnád magunkat kívülről, akkor te is így reagálnál.

- Meglehet.

- Tudod, gonosz kis tervet eszeltél ki. Ördögi vagy.

- Lehet- nevettem el magam és kicsit hozzábújtam.

- Ők csak sekélyes emberek Bella. Nem kellene foglalkoznod velük. Tudod, milyen megalázó lesz annak a két lánynak, ha idejönnek hozzánk és porig alázod őket?

- Igen tudom. Tudom milyen érzés.

- Akkor miért csinálod ezt? Te nem vagy ilyen.

- Egyfolytában bántanak téged Edward. Mindenféle ocsmányságot kitalálnak csak azért, mert megvédtél engem és nem fogom hagyni, hogy rajtad köszörüljék a nyelvüket.

- De mind ez engem nem érdekel. Te is tudod. Felejtsd el. Oké?

- Rendben- sóhajtottam, majd felálltam az asztaltól és a bátyám után indultam. Megálltam az asztalnál, ahol éppen egy durva szakítás közepébe csöppentem. A botrányt viszont a két bátyám nagyon is élvezte. Jaspertől persze megtudtam, hogy semmi komolyat nem szakítanak szét, hiszen ahogy Edward is mondta az előbb ezek csak sekélyes emberek semmirevaló érzelmekkel. Csak azért vannak együtt, hogy kihasználják egymást, legalábbis legtöbben így vannak, ha jól látom. Ezeknek fogalmuk sincs a valódi szerelemről, a valós érzelmekről.

- Gyertek, nincs itt semmi keresnivalótok- álltam be a két bátyám közé és megragadtam a karjukat.

- De…

- Emmett, kérlek- a lehető legszebben néztem rá, mire megadta magát. Adott egy puszit a homlokomra és elindultunk visszafele az asztalunkhoz.

- Neked bármit húgi.

Megöleltem a nagy mackó bátyámat, de a mosolyom az arcomra fagyott, mikor megpillantottam egy hosszú szőke hajú szépséget az asztalunknál, ráadásul Edward mellett, aki udvariasan mosolygott a lányra.  Aki hangosan nevetett. Látva milyen jól érzik magukat együtt, valami szúrni kezdett belülről.  Féltékeny voltam. Féltékeny, amiért mással is olyan fesztelenül tud beszélgetni, nem csak velem és a családjával. Pedig nem lett volna szabad így éreznem. Sőt, boldognak kellett volna lennem, hogy nem zárkózik be és nyit az emberek felé, de akkor is fájt a lelkem. A lelkem, amit talán már nagyon régen elvesztettem.

Bevallom, az első gondolatom az volt, hogy botrányt rendezek, de látva, hogy mennyire elbeszélgetnek, nem akartam tönkretenni semmit. Újfent emlékeztettem magam, hogy Edward a testvérem és nem a tulajdonom. Nem birtokolhatom őt.

- Azt… azt hiszem inkább kimegyek. Megyek órára- engedtem el Em-et.

- Bella, minden rendben? –Jasper furcsán nézett rám és gondolom az érzelmeimet elemezte.

- Megkérlek rá, hogy ne turkálj az érzelmeim között. Azok csak rám tartoznak- előtört belőlem a düh és a sértettség, majd fogtam magam és szó nélkül ott hagytam az ebédlőt. A parkolóba mentem, de rájöttem, hogy a kulcs nincs nálam. Edwardnál maradt reggel, így csak a motorháztetőre pattantam fel. Lábaimat felhúztam a mellkasomhoz és a fejemet a térdemre fektettem, hogy megnyugodjak. Semmi értelme ennek az egésznek. Mi a franc van velem? Az odáig oké, hogy félek, hogy elveszthetem a testvéremet. Ez tiszta. Ahogy az is, hogy nem akarok osztozni senkivel a szeretetén a családomon kívül. Ez is rendben. De miért fáj ennyire? Ez nem normális. Nem szabad így reagálnom. Ő nekem csak a testvérem. Semmi más. A támaszom, a megmentőm, de nem a tulajdonom.

-Elég ebből- szóltam magamra és felemeltem a fejem. Éppen ekkor léptek ki az épületből a testvéreim és a szőke lány is velük volt. Nem akartam odanézni, ezért elfordítottam a fejem. Gyerünk Bella, itt az ideje jó képet vágni. Mosolyogj- biztattam magam.

- Bella- szólított meg Edward mikor odaértek hozzám. Automatikusan reagáltam a hangjára és emeltem fel a fejem, hogy rá nézhessek.

- Mond.

- Mi van veled? Miért szaladtál ki az ebédlőből?

- Nem szaladtam csak siettem. És azért mert nem éreztem jól magam. Még valami?

- Oké, mi van veled?

- Semmi. Mehetünk? Vagy van még valami, amiért maradni szeretnétek?

- Nem, mehetünk.

- Kérem a kulcsokat- nyújtottam felé a kezem, de nem adta oda.

- Mit kapok, ha visszaszolgáltatom?

- Semmit. Az én kocsim, jogom van hozzá, hogy én vezessek. Most pedig kérem- nyújtottam felé a kezem és sikeresen legyűrtem magamban egy grimaszt és közömbös maradt az arcom, miközben megkaptam a kulcsokat és beültem az autóba. Edward mellém ült, de most azt kívántam bár ne tette volna. Hogy bár Emmett vagy Jasper került volna mellém. De nem akartam mást csak minél hamarabb hazaérni és bezárkózni a szobámba.  Minél gyorsabban akartam hazaérni annál lassabban telt az út. Mintha nem is 120 km/h sebességgel mennék, hanem egy csiga tempójával.

- Nyugi húgi, mert a végén kidobom a taccsot- szólt rám Emmett és hallottam a hangjában, hogy nem viccből mondja. Oké, persze mindenki tisztában volt vele, hogy nem lehet rosszul, de értettem a célzást. Viszont a menekülési ösztönöm most erősebb volt, mint az együttérzésem.

- Vámpír vagy az isten szerelmére. Mégis úgy rinyálsz, mint egy halandó- mérgemben a kormányra csaptam, de nem erősen, nehogy kárt tegyek benne.

- Jól van, azért le ne szedd a fejem- ez után hála az istennek csendben maradt. És a többiek sem szóltak egy szót sem. Nem kritizálták a vezetési stílusomat még akkor sem, amikor ráfordultam a föld útra és még csak nem is lassítottam. A ház előtt úgy álltam meg, hogy felvertem a port és kiugrottam a kocsiból. Viszont mielőtt bemehettem volna valaki elkapta a karomat, megfordított és erősen a kocsinak nyomott.

- Itt az ideje, hogy közöld mi a problémád kicsilány- sziszegte dühösen Edward. Láttam a szemében, hogy nem igazán dühös, sokkal inkább tanácstalan. De idegesítette, hogy nem tudja, mi a fene bajom van. Természetesen senkitől nem várhattam segítséget, tekintve, hogy a testvéreim szép csendben kettesben hagytak minket.

- Eressz el Edward. Nem akarlak bántani, nem akarom használni az erőmet ellened, de istenemre mondom, ha nem engedsz el, megteszem- kapálóztam, ütöttem a vállát, amíg el nem kapta a nekem. A testemet pedig az övével szorosan az autónak préselte, ezzel elzárt előlem minden lehetséges menekülési útvonalat.

- Ezt akarod? Megfosztanál az akaratomtól? Akkor csináld, ne csak a szád járjon. Gyerünk, nézz a szemembe és kényszeríts, hogy elengedjelek, mert ha nem teszed, én bizony el nem engedlek addig, amíg ilyen vagy.

- Engedj el- sziszegtem neki dühösen és a szemébe néztem, de nem voltam rá képes. Sosem tudtam őt vagy a többieket megbűvölni. –Mit akarsz tőlem, mit mondjak? – abbahagytam a kapálózást és már csak ő tartotta a testem. A teste, amely az enyémhez simult és a kocsi, aminek nekidöntött.

- Mondd el, mi bánt- suttogta és az arcomhoz dörzsölte a sajátját. Szemeit lehunyta, de a szorítása nem lazult. Még mindig erősen tartott. –Belehalok, hogy látom bánt valami és nem tudom mi az. Látom a szemedben, sugárzik belőled a harag és a szívem összeszorul, hogy nem mondod el nekem. Mi van veled?

- Én… én…

- Gyerünk Bella, bökd ki, mi fáj?

- A rohadt életbe, nem tudom- fakadtam ki és úgy éreztem összeomlok. –Olyan dolgon húztam fel magam, amihez semmi közöm. Nem tudom mi ez, nem értem. Vagyis értem csak azzal is tisztában vagyok, hogy nem szabad. De szörnyen fáj- hangom elcsuklott és elfordítottam a fejem.

- Mi? Bella beszélj világosan, mert nem értelek. És az nagyon ritka, ha már én nem értelek téged. Úgyhogy kezdj bele szépen lassan. Kiről van szó?

- Az nem fontos.

- De, nagyon is fontos- elengedte az egyik kezem és az állam alá csúsztatva az ujját felemelte a fejem, hogy a szemembe tudjon nézni. –Mondd el.

- Azt hiszem túl messzire mentünk Edward. Túl sokat vagyunk együtt és szinte megfolytjuk egymást. Te nem így gondolod?

- Tessék? Ez most hogy jön ide?

- Nem hagyjuk egymást élni, természetesnek vesszük, hogy mi ketten ott vagyunk egymásnak és nem vesszük észre, hogy szükségünk van másokra is. Neked is és nekem is. Tudod, hogy önző ember vagyok és imádlak, de neked is kell egy kis szabad tér és úgy érzem, hogy ezt nem adom meg neked. Úgy kezellek, mintha a tulajdonom lennél, nem pedig a testvérem. Talán… talán jobb lenne, ha kicsit eltávolodnánk. Nem is tudom, elutazom valahova vagy…

- Na jó, itt állj meg, mert ennek semmi értelme.

- De Edward te is tudod, hogy nagyon is sok értelme van.

- Miért? Miért most? Tegnap még…

- Tegnap más volt a helyzet. Tegnap nem láttam mennyire jól érzed magad másokkal és amíg én ott vagyok veled, addig esélytelen, hogy mással is foglalkozz. Olyan, mintha valamiféle őrző lennék, aki nem enged a közeledbe senkit. Csodálkozok, hogy ilyen helyes pasiként miért nincs barátnőd és csak magamba kellene néznem. Miattam, mert miattam nem közelítenek meg téged. Mindenkit elüldözök mellőled.

- Ezt most Rosalie miatt mondod igaz?

- Rosalie?

- A lány, aki ebédnél odajött hozzám, amíg leállítottad Emmett-et és Jaspert.

- Á így hívják a szőke plázacicát. De mindegy is.

- Nem, nem mindegy. Bánt téged. Rosszul esett, hogy beszélgettem vele? Csak mert az anyja szervezi a holnapi jótékonysági bált és…

- Nem érdekel Edward. Vagyis de, de akkor sem kell magyarázkodnod. Ez ostobaság. Teljesen abszurd a dolog. A húgod vagyok, nem a barátnőd, aki ilyeneken megsértődhet.

- Bella…

- Nem is tudom mi ütött belém. Egyszerűen fájt látnom, hogy másokkal is mennyire jól el tudsz beszélgetni. Túl nagy a birtoklási vágyam és ez nem jó.

- De engem nem zavar.

- Tudom, mert megszoktad, de Edward, akkor sem egészséges. Változtatnunk kell rajta. Mert így ha komolyabban érdekel majd egy lány, én és te is természetesnek fogjuk venni, hogy engem zavar a dolog, te pedig tenni fogsz valamit, hogy én jobban érezzem magam és közben észre sem vesszük majd, hogy ezzel tönkreteszem a boldogságod. Pedig semmi mást nem szeretnék, mint hogy te boldog legyél. Hiszen tudod. Sosem akarok neked rosszat. De most ártalmas vagyok rád és a jövődre nézve.

- Ne csináld ezt, kérlek. Nagyon fontos vagy nekem- magához szorított én pedig a vállára hajtottam a fejem.

- Te is nekem Edward. Pont ezért mondom, amit mondok. Teljesen mindegy, hogy most ki volt az a lány, nekem fáj, hogy így éreztem. Nem akarok így érezni soha többet. Nem én irányítok. És ez megrémiszt. Kérlek… kérlek szépen.

- Mit szeretnél, mit csináljunk? Bármit. Bármit, csak ne menj el.

- Nem tudom- ráztam meg a fejem tanácstalanul. –Töltsünk együtt kevesebb időt. Próbáljunk meg úgy viselkedni, mint a normális testvérek. Oké?

- Rendben- suttogta és átölelt. De úgy, hogy éreztem benne az ígéretet. –Bármit, csak ne hagyj el minket. Tudod, hogy szükségem van rád. Rád és az életkedvedre. Szeretem, hogy olyan boldog és fesztelen lehetek melletted. Hogy te tudsz rólam mindent. És ezt nem akarom elveszteni, de azt sem akarom, hogy neked fájjon vagy rosszul essen valami.

- Tudom- szorosan magamhoz öleltem, majd eltoltam magamtól kissé. –Megyek vásárolni a holnapi bálra.

- Várj egy kicsit, Esme szeretne veled menni. Minket várt.

- Rendben- mosolyogtam rá és adtam egy puszit az arcára. Ő hátrébb húzódott és csak mosolygott rám, majd megölelte Esme-t, aki miután elbúcsúzott a fiától bepattant az anyós ülésre. Én pedig egy utolsó pillantást vetettem Edwardra, majd beültem újra az autóba. Megfordultam és immáron visszafele újra száguldozni kezdtem. Igaz kicsit lassabban, mert tudom Esme nem szereti, ha nagyon gyorsan vezetek, de még épp annyira, hogy élvezetes legyen számomra az út. És mint azt vártam, Esme nemsokára belekezdett a mesélésbe. Megtudhattam mennyi mindent tudott meg a holnapi bálról, hogy mennyi embert ismert meg, hogy az árvaház vezetőjének a lánya odajár a suliba. De persze ezt már Edwardtól is megtudhattam. Elmesélte mennyire jól érezte magát a gyereke között, hogy mennyi mindenre lenne szükségük még. Újfent kifejtette, mennyire csalódott, amiért a szülők képesek lemondani a gyerekeikről.  És nekem eszem ágában nem volt őt félbeszakítani. Nagyon jól esett hallgatni őt és kicsit kikapcsolni a saját problémáimat és érzéseimet. Amúgy pedig nagyon is érdekelt a közelgő bál. Mindig szerettem kiöltözni, főleg az emberek között. Szeretem, hogy mindenki szépnek talál. Bár jópofizni kevésbé szeretek, de általában nem velem foglalkoznak egy-egy ilyen eseményen, hanem Esme- vel és Carlisle-val. A gyerekek viszont megérdemlik, hogy a lehető legtöbb pénzt gyűjtsünk nekik, ezért is egyeztem bele egy árverésbe, aminek a nyertese egy táncot kap tőlem. Jó, olyan, mintha kiárusítanának engem, de hát a gyerekekért mindent. Hiszen nagyon is tudom milyen árvaházban felnőni. Én is ott éltem. És ha Esme nem ilyen lenne, mint amilyen, lehet sosem találkoztam volna a Cullen családdal és lehet, hogy ott haltam volna meg a sikátorban.  Nagyon sokkal tartozom a Cullen családnak. Az egész életemmel. Éppen ezért soha nem tudnék elszakadni tőlük. Soha. Az életemet mentették meg és ezt azzal fogom meghálálni, hogy megvédem a családomat bármi áron. Mindent megteszek a nyugalmukért, ami hatalmamban áll. Akkor is, ha az ördöggel kell szövetkeznem a védelmükért. Semmi sem fontosabb számomra, mint ők. Semmi és senki.

Sziasztok!

Kicsit sok kimaradás után de itt a friss fejezet. Remélem nem haragszotok nagyon a majd 1 hónapos kimaradásom után, de nagyon zsúfolt volt az elmúlt hónapom. Most sem ígérhetek nektek rendszeres friss részeket, mert készülök egy hosszabb nyaralásra. Még nem tudok konkrétat mondani nektek, mert még én sem tudok semmit, de az biztos, hogy a jövőben lesz még ilyen kimaradásom. De próbálkozok nem elhagyni titeket és szakítani időt az írásra. Addig is csak azt kérem tőletek, ha lehet, hogy legyetek türelmesek és kitartóak. Ezt a történetet elkezdtem és be is fogom fejezni. Ez biztos.
Hamarosan újra találkozunk.
Puszi: Rosalice

More than love- 2.fejezet

„Ha egy lány sok fiútestvér között nő fel… óhatatlanul megtanulja elviselni a pofonokat, nem bőg mások előtt, és még annál is keményebb, mint amennyire elvárják tőle.”

(Bella szemszöge)

A vadászatból visszaérve a ház már csöndes volt, de mind a ketten nagyon jól tudtuk, hogy mindenki otthon van. Hiszen már majdnem reggel van. Emmett és Jasper nem mennek sehova nélkülünk, hiszen iskolába kell ma mennünk, Esme ilyen korán nem mehet az árvaházba és egyetlen bolt sincs még nyitva, ahova mehetne ilyen korán. Az egyedüli, aki nem biztos, hogy itthon tartózkodik, az Carlisle. A helyi kórházban kapott állást és mind tudjuk, mennyire szereti a munkáját. Ő tipikusan az az orvos, aki a végsőkig elmegy, hogy megmentse a betegeit. Ezen felül pedig remek ember.

-Ugye megengeded, hogy kiválasszam a ruháidat? –kérdeztem a lépcső tetején állva. Edward csak elmosolyodott és megrázta a fejét, majd kinyújtotta a karját.

- Csak utánad- boldogan indultam tovább a szobájába, de mikor benyitottam egy csöppet meglepődtem. Ugyanis egy emberlányt találtam az ágyában. Nagyon is ébren volt és hát nem éppen úgy volt felöltözve, amit illendőnek találnék, bár mivel Edward ágyában volt, gyanítom, hogy nem akárkivel akart találkozni.

- Ezt nem hiszem el- dühöngött Edward és meg akart kerülni, de elkaptam a karját és visszahúztam, majd megindultam az ágya felé.

- Hogy hívnak? –ültem le az ágy szélére és a legbarátságosabb hangomat vettem elő. Szegény nem lehetett idősebb nálam. Egész biztosan még iskolába jár és van családja. Lehet, hogy a szülei otthon aggódnak miatta, miközben az idióta bátyáim ideráncigálták, mert azt hiszik, Edwardnak erre van szüksége.

- Jessica.

- Jessica- néztem mélyen a szemébe, ekkor Edward mellettem termett és megfogta a vállam.

- Bella, ne. Kérlek, ne használd.

- Hagyj- rántottam meg a vállam és visszafordultam a lány felé. Nyugalmat erőltettem magamra és a lehető legkedvesebb hangon kezdtem hozzá beszélni –Most öltözz fel és menj haza. Felejtsd el, hogy itt voltál, felejtsd el, hogy találkoztál a testvéreimmel. Egész este buliztál, aztán elfáradtál és hazamentél. Reggel úgy ébredsz, hogy fájni fog a fejed és a sok italt hibáztatod majd érte. Utána minden megy rendesen, ahogy eddig. Mielőtt megismerted a testvéreimet. Megértetted?

- Igen- bólintott, majd megszakítottam a szemkontaktust és engedtem, hogy összeszedje magát és elmenjen. Addig az ablak mellé sétáltam és néztem, hogyan kel fel a nap, hogy aztán elbújjon a felhők fölött és biztonságot nyújtson nekünk. Mikor hallottam az ajtó csukódását kicsit felengedett bennem a feszültség, de még mindig nagyon ideges voltam. Mégis hogy lehettek ennyire felelőtlenek a bátyáim? Hogyan képzelik, hogy idehoznak egy ennyire fiatal lányt ráadásul anélkül, hogy Edward és bárki más tudott volna róla.

- Bella.

- Ez már túl sok. Edward, mindenhol eljátsszák ugyan azt. Olyanok, mint a gyerekek. Én nem akarok innen is elmenni csak azért, mert ők nem bírnak magukkal. Szeretem őket, ezért segítek nekik mindenben, de már túl sok. Bele sem akarok gondolni, hogy hány ilyen szerencsétlen és fiatal lány életét tették már tönkre, nem is beszélve azokról, akik meghaltak azért, mert ők nem tudták kontrollálni magukat és egy ilyen éjszakába belehaltak.

- Bella- jött egy fájdalmas hang az ajtó másik oldaláról.

- Jas, szerintem jobban járunk, ha most elmész, oké? –szólt ki neki Edward és úgy helyezkedett, hogy az ajtó és közém kerüljön.

- Nem, dehogy is- kiáltottam fel. -Engedd csak be. Had beszéljek vele.

- Te nem beszélni akarsz most vele. Bella, meg kell nyugodnod. Túl sokszor használtad mostanában az erődet. Emiatt vagy most ilyen. Kérlek- tette a vállamra a kezét Edward, de mikor leráztam magamról, egyszerűen az ágyra lökött és úgy helyezkedett, hogy a kezeimet és a lábaimat is szorosan tartotta.

- Ne mondd meg nekem, miért vagyok ilyen- sziszegtem az arcába, de ő csak mosolygott.

- Jasper, menj most vissza a szobádba. Bellával majd én foglalkozok.

- Ah, utálom ezt- nyögtem fel elkeseredetten. –Olyan mintha egy probléma lennék, amit orvosolni kell.

- Bella, az istenért, kérlek, nekem sem egyszerű. Az erőd hatalmas, de segítségre szorulsz.Csak próbálj meg nekem egy kicsit segíteni és nyugodj le- kérte Edward gyengéd hangon és mélyen a szemembe nézett. Őszintén fogalmam nincs, hogyan csinálja, de egyszerűen nem tudok neki ellen állni. Tudja, hogy simán megbűvölhetném, legalábbis ha nagyon erősen próbálkoznék, szerintem menne, de képtelen lennék megszabadítani a saját akaratától. És ezt ő nagyon jól tudja. És ki is használja.

- Megint meg fog történni, igaz? –kérdeztem kétségbeesetten, mikor már sikerült lenyugodnom. A józanság visszatért a gondolataimba, már nem azaz őrült voltam, aki meg akarta büntetni a testvéreit. Edward eleresztett és felült, engem is magával húzva. –Megint olyan leszek, mint egy őrült és elpusztítok magam körül mindent.

- Itt vagyok, meg foglak védeni.

- Nem tudsz. Senki nem tud. Senki nem tudja megállítani azt, ami rám vár. Tudjuk, hogy újra bekövetkezik. És megint ártatlanok fognak szenvedni miattam. Lehet, hogy megint lesznek olyanok, akik miattam halnak meg- már majdnem elsírtam magam.

- Nem hagyom, hogy bajod essen Bella. Mióta ismerlek, az életemet adnám érted. És ezt te is tudod. Tudod, hogy a világ végére is elmennék, hogy megóvjalak téged. Előbb vetnék véget az életemnek, minthogy téged szenvedni lássalak.

- De nem tudod ezt eltüntetni.

- De ketten csökkenteni tudjuk. Segíthetek elvonni a figyelmed, segíthetek, hogy lenyugodj és elnyomd magadban a varázslatot. Bella, ne lökj el magadtól sem engem, sem a többieket. Jasperék is csak jót akarnak, ezért értették meg, hogy le kell állniuk.

- Nem úgy tűnik, hogy megértették. Az a lány nem magától jött ide.

- Csak nekem akartak jót. Legalábbis azt hitték jót tesznek nekem.

- Nem tudják mi a jó neked. Vagy…

Elmosolyodott, de nem mondott semmit. Csak magához húzott és ringatni kezdett mindkettőnket. Olyan megnyugtató volt a karjaiban. Mint mikor még ember voltam. De nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy talán én tévedek és én vagyok, aki nem tudja, mire van Edwardnak szüksége. Hiszen ő egy felnőtt férfi és vannak szükségletei.

- Edward, kérlek, mond el. Tévedtem? Szeretted volna, ha az a lány itt marad?

- Bella…

- Szükséged van a női társaságra. Tudom, tisztában vagyok vele. És becsülöm benned, hogy te nem hozod haza azokat a nőket, nem úgy, mint a testvéreink. De azt hiszem most tévedtem. Sajnálom. Csak elöntötte az agyamat a köd és…

- Bella, nem tévedtél. Egyáltalán nem akartam, hogy az a lány itt maradjon. Nincs szükségem a bátyáimra. Ahogy mondtad én nem hozom őket haza.

- Soha nem mondtad még el nekem, hogy miért?

- Miért? Szeretnél találkozni velük?

Egy pillanatig elgondolkoztam a válaszon.

-Azt hiszem nem- ráztam meg a fejem. –Bár jó lenne tudni, milyen lányok tetszenek neked. De azt hiszem jobb nekem az édes tudatlanság. A magánéletednek ez a része nem tartozik rám.

- Húgi, azért nem hozom őket haza, mert egyik sem kell többre, csak egy éjszakára. Emellett nem szeretnélek kitenni sem téged sem anyáékat semmilyen kellemetlenségnek. Nincsenek állandó nők az életemben és ezt szerintem nálad jobban senki nem tudja. Te vagy az egyetlen állandó.

- De én a húgod vagyok, nem a barátnőd- mosolyogtam rá.

- Igen, ezt mi tudjuk, de egy külső szemlélő nem. El tudod képzelni, mit gondolhatnak rólunk az emberek?

- Hát hamarosan megtudjuk. Öltözködnünk kell, mert nemsokára indulunk- kipattantam a karjai közül és a gardróbjába vetettem magam. Előszedtem egy sötét farmert, egy fekete sport cipőt, egy sötétkék testhez simuló pólót, amiben jól látszott izmos felső teste, valamint egy fekete bőrkabátot, ami az egyik kedvencem volt. Már akkor beleszerettem ebbe a kabátba, mikor a plázában megláttam. Szerintem ez az egyetlen olyan darab, amit engedtem neki, hogy többször felvegyen.

- Tessék- mosolyogtam rá és letettem a ruháit az ágyra. - Odalent találkozunk egy óra múlva- adtam egy puszit az arcára, majd az ajtó felé siettem és még visszaszóltam, mielőtt elhagytam volna a szobáját. –Nem tudom, mi lenne velem nélküled Edward.

- Addig itt leszek, amíg te szeretnéd Bella, ezt soha ne felejtsd el- szemében gyengédség csillant, ugyanakkor láttam a komolyságot a tekintetében. Tudtam, hogy ezt a lehető legkomolyabban gondolja.

- Szeretlek.

- Én is téged.

Aztán a saját szobámba siettem, hogy időben elkészüljek. Itt az ideje, hogy bemutatkozzunk a Forks-i embereknek, mint Carlisle és Esme Cullen fogadott gyermekei.

Hosszas töprengés után végül sikerült kiválasztanom a ruhát, amivel sokkolom a Forks-i diákokat. Egy szaggatott farmert vettem fel hozzá pedig egy világoskék mellényszerűséget, ami elől gombos volt, hátul pedig megkötős, de a hátam teljesen szabadon volt, mert a fűzőn kívül semmi nem takart. Ráadásul a hasam teljesen ki volt belőle. Ezek mellé pedig egy magas világoskék tűsarkút választottam, amit az időjárásból ítélve nem hiszem, hogy sokan hordanak. Elmosolyodtam, mikor megláttam magam a tükörben. Tuti, hogy mindenkit megbotránkoztat majd az öltözékem. Már előre tetszik a reakció. Hiszen ez egy poros kisváros. Kicsit sem hasonlít Las Vegas-ra, ahol ez a megszokott, sőt még az ennél kevesebb. Hiányzik is. Talán egyik hétvégén el kellene mennünk. Vagy legalábbis én szívesen elmennék pár napra. Régen voltam már és hiányzik a sötét oldal.

A hajamat leengedtem és a hátam közepéig leért, kissé hullámos volt, a frufrumat hátra csatoltam, szempilla spirált tettem fel meg egy kis szájfényt, de még ez is feleslegesnek tűnt. Még előkaptam egy kék szövetkabátot a látszat kedvéért. Gyorsan bepakoltam egy kis táskába az irataimat, a telefonomat, felkaptam a kocsi kulcsot és már mentem is le a nappaliba, ahol a többiek mind lent vártak. Mikor megláttak a lélegzetük is elakadt.

-Mit gondoltok?

- Bella, nem lesz ez kicsit merész? –kérdezte Esme, miután megölelt és kaptam tőle egy anyai puszit.

- Csak szeretném feldobni egy kicsit az itteni életet.

- Előre tudom, mit fogok hallani- sóhajtott Esme. –Edward, kérlek, próbáld meggyőzni. Talán rád hallgatni fog.

- Anya, ne már. Utána jó leszek, ígérem- tudtam, hogy ha Edwardot is bevonja, akkor nekem végem. De elég nagy vagyok már ahhoz, hogy egyedül döntsek. Nem egy kislány vagyok, akit öltöztetni kell.  Eddig nem szóltak bele az öltözködésembe. Most mégis miért csinálják ezt? - Csak egy kicsit had szórakozzam- néztem rá kölyökkutya szemekkel. - Amúgy is, holnap lesz az árvaház részére rendezett alapítványi bál, nem? Ott viselkednem kell. Mindenki szépnek és elbűvölőnek fog találni.

- Mindegy mit csinálsz, elbűvölő vagy kicsim, de ez akkor is túlzás. Talán egy nagyvárosban elmenne, de itt. Kérlek, öltözz át- mosolygott rám, azzal az elnéző anyai mosolyával, mert tudta bármit is mond, nem fogok ráhallgatni, majd a fiúk felé fordultam.

- Mehetünk?

- Öh… A…

- Azt hiszem elértem a kellő hatást- Edward vállára raktam az állam és úgy néztem a két bátyámat, akiknek értelmes szó nem jött ki a torkán. De túl hamar örültem a győzelmemnek.  

- Így nem jössz sehova. Menj fel és vegyél fel valami normális felsőt- szólt rám Edward és ezuttal semmi melegség nem volt a hangjában.

- Na már csak ez hiányzott. Eddig nem volt kifogásod az ilyen ruháim ellen. Most mégis mi változott?  

- Húgi, ha az ember csajok is mind így öltöznének, mint te…- kezdett Emmett magához térni, de rögtön kapcsolt és másfelé szaladtak a gondolatai. –Várjunk csak, eddig? Mikor láttunk téged ilyen ruhában?

- Talán Vegas-ban, amikor ti nagyon el vagytok foglalva az ember lányokkal és a vámpír hölgyekkel.  Edwarddal szoktunk oda kiruccanni, ha pihire van szükségünk és eddig nem tette szóvá, ha ilyen ruhákat vettem fel. Ráadásul akkor még kabát sincs nálam- mutattam az említett ruhadarabra, ami a karomon lógott.

- De ez itt Forks és mi iskolába készülünk, nem Vegasban vagyunk kaszinózni.

- Kérleeeeek, ne csináld ezt. Had szórakozzak egy kicsit- nyöszörögtem, miközben felvettem a kabátot és meglóbáltam előtte a kocsi kulcsom. –Vezetheted, ha nem hisztizel.

- Nem- mondta keményen.

- Edward- már nem könyörögtem. Hangom kemény volt és éles. –Semmi jogod nincs hozzá, hogy megmondd, mit vehetek fel és mit nem. A bátyám vagy, nem a párom vagy a férjem.  Ne vedd el azt a kis örömömet is. Kérlek.

- Nagyon meg fogom én ezt bánni- emelte égnek a szemét. –Menjünk, mielőtt meggondolom magam, de előre szólok, hogy egyetlen hiszti, amiért nem engedlek el vagy mindig melletted vagyok és itthon minden ilyen ruhadarabodat elégetem. Világos?

- Igen- tudtam, hogy csak miattam aggódik, de én is vámpír vagyok. Képes vagyok megvédeni magam. Abban viszont biztos voltam, hogy a gondolatok miatt sokkal idegesítőbb lesz, mint eddig bármikor. Szeretem a védelmező oldalát, de néha kicsit sok. Úgy kezel, mintha a tulajdona lennék, nem pedig a testvére. Soha nem szerette hallani más férfiak gondolatait, főleg akkor, ha én voltam a gondolataik fő témája. Meg tudtam érteni, de ugyanakkor nem szerettem, ha korlátoznak. Még tőle sem tudom elviselni, pedig tényleg imádom őt. - Egy szót nem fogok szólni. Elviselem a védelmező stílusodat, de nem viselkedhetsz velem így Edward, ezt már ezerszer megbeszéltük. Különben is. Inkább legyél rá büszke, hogy ilyen csinos húgod van- ördögi mosolyt villantottam rá. –Kíváncsi vagyok, hogy ha a barátnőd venne fel ilyet, akkor is tiltakoznál? Vagy neki megengednéd, mert még tetszene is, hogy villoghatsz vele?

- Ha a barátnőm ilyet venne fel, már nem idelent lenne a nappaliban, hanem a szobánkban és maradjunk annyiban, hogy soha nem engedném így emberek közé.

- Akkor hálát adok az égnek, hogy csak a testvéred vagyok és nem a barátnőd- kicsit dühös voltam, hiszen semmim nem látszik ki, akkor mégis mi baja van. Igaz nem sokat takar a felsőm, de nekem így tetszik. Az biztos, hogy ha találok egy pasit magamnak, biztos nem fogom hagyni, hogy megmondja, mit vegyek fel. –Komolyan nem hiszem el, hogy ilyesmin veszünk össze- hajtottam le a fejem, mikor megláttam a szomorú tekintetét és megint én törtem meg. Megint én adom meg a lehetőséget a békülésre.

- Én sem- magához húzott és átölelt. –Bocsáss meg nekem, annyira hülye tudok lenni- adott egy puszit a homlokomra. Tudom, hogy ennek a veszekedésnek nem lesz folytatása, hiszen megígértem neki, hogy nem panaszkodok bármennyire is idegesít majd a viselkedése.

-Na akkor ha megvolt a nagy kibékülés, akkor akár indulhatnánk is, nem? –rángatott vissza a valóságba Emmett hangja. Edward kezébe nyomtam a kulcsomat és anyától elbúcsúzva a garázsba siettem. Ott azonnal a saját autóm felé vettem az irányt, ami egy fehér audi a4-es volt. Bepattantam az első ülésre Edward pedig mellém. A srácok egy szót nem szóltak, Edward pedig elindította az autót. Csendben tettük meg az utat az iskoláig. A parkolóban az egyik üres helyre beállt, majd mielőtt kiszállhattam volna hozzám fordult.

-Várj- azonban mielőtt kinyitotta volna az ajtót, elkaptam a kezét.

- Ne haragudj rám Edward. Kérlek.

- Én nem haragszom- eresztett meg felém egy féloldalas mosolyt, amitől tudtam, hogy minden rendben van köztünk. Azután kiszállt, megkerülte az autót és kinyitott nekem az ajtót. Gyorsan belebújtam a kabátomba és elfogadva Edward felém nyújtott kezét kiszálltam az autóból. Szétnéztem a parkolóban és nem csalódtam. Majdnem minden szem ránk szegeződött. Edward elkapta a derekamat és közelebb húzott magához, amitől csak még nagyobb lett a mosolyom. Remélem azért nem lesz egész nap ilyen védelmező, de azért tetszett ez a tette. Így tudom, hogy bármi történjen is, a testvérem biztosan megvéd. Ezekkel az apró kis tetteivel bizonyítja nekem minden egyes nap, hogy valóba fontos vagyok neki és hogy sosem hagyná, hogy bajom essen. Belegondolva tényleg olyanok lehetünk, mint egy pár, de ez nem így van. Szerencsés lesz az a nő, aki egyszer elnyeri a testvérem szerelmét. De amint talál valakit, biztos lehet benne, hogy alaposan megdolgoztatom majd a választottját. Hiszen nem fogom hagyni, hogy valaki kihasználja vagy bántsa Edwardot. Ő az egyik legcsodásabb ember a világon és ahogy ő értem én is bármit megtennék érte és a boldogságáért. Mindent, ami tőlem telhető.

Tekintetem végigsiklott az egész parkolón, ahogy az ajtó felé sétáltunk. Edward az egyik oldalamon, Emmett a másikon. Míg Edward a derekamat fogta, addig Emmett a hatalmas mancsába fogta a kezemet. Őt is annyira szeretem és ő is sokat jelent nekem, de mind ismerjük ezt a hatalmas mackót. Őt nem kell megvédeni, főleg nem a nőktől. Éppen fordítva. Nekik kellene óvakodniuk a bátyámtól. Jasper pedig Emmett mellett lazán, lezseren, int egy valódi ragadozó.

A lányok irigykedő pillantásokat küldtek felém, míg a három bátyámat sóvárogva figyelték. A fiúk többsége pedig gyanakvón méregette a testvéreimet, de amint rám pillantottak, a gyanakvás abbamaradt és átvette helyét a csodálkozás. Azt hiszem, ez az iskola sem különbözik a többitől.

Csak remélni tudom, hogy itt valaki megtalálja a társát. Olyan jó lenne, ha valamelyik bátyám találna magának egy lányt. Nem én lennék az egyetlen a családban Esme-n kívül. De egyet nem akarok. Azt nem akarom, hogy Edward legyen az, aki megtalálja a másik felét. Még nem állok rá készen, hogy eltávolodjak tőle. Mióta átváltoztam olyan, mintha ő a részem lenne és egy barátnő ezt megváltoztatná. Egy napon képes leszek őt elengedni, de most még nem. Most még nem érzem elég erősnek magam. Szükségem van a támogatására és a teljes figyelmére.

Szeretnék egy új családtagot, de nem ő általa. Persze ha ez bekövetkezik, nem tudok ellene tenni. Csak remélni tudom, hogy még nem most, nem ebben a városban fog megtörténni.

Sziasztok!

Hát ez lett volna a friss fejezet. Tudom, megint megcsúsztam. Megint sokáig tartott mire megérkezett a friss. Sajnálom. De remélem tetszett ez a rész is. Megpróbálom hamarabb hozni a következőt. A jövőhéten biztosan nem, mert jövőhéten vizsgázom. Egymás után három nap, azután meg dolgozom, de 30-a körül mindenképpen megpróbálom hozni nektek az új rész.
Addig is vigyázzatok magatokra és szurkoljatok a vizsgáimhoz.
Puszi: Rosalice

More than love- 1.fejezet

„Ritka nagy szerencse, ha találunk valakit, akinek feltárhatjuk a lelkünket, és aki elfogad annak, akik vagyunk. Sokáig vártam, egy örökkévalóságig, hogy meghaladjam önmagam, és veled úgy érzem, végre hozzákezdhetek.”

Bella szemszöge:

A nevem Isabella Cullen. 18 éves vagyok, legalábbis úgy nézek ki, mint egy 18 éves fiatal középiskolás lány, közben pedig jócskán elmúltam már 50 is. És ez hogy lehetséges? Vámpír vagyok. Egy vámpír, aki próbál emberien viselkedni. Tudom, viccesen hangzik, de koránt sem az. Sosem akartam vámpírrá válni. Az egész csak egy szörnyű véletlen volt, mégis valamilyen szinten örülök ennek a véletlennek. Mert így végre van egy családom, akik szeretnek és elfogadnak olyannak, amilyen vagyok. Van egy anyám, Esme, aki olyan, mintha az édesanyám lenne. Bár fogalmam sincs milyen egy igazi édesanya, de biztos vagyok benne, hogy Esme úgy viselkedik velem. Van egy apám Calisle, akire felnézek, és akit mélységesen tisztelek. És ezzel a második, elátkozott élettel kaptam három testvért is. Jaspert, Emmett-et és Edwardot. Végülis azon kívül, hogy egy szörnyeteg lettem, ezzel az élettel nagyon is sokat nyertem. Emberként nem volt családom. Mióta az eszemet tudom, anyámmal éltem, amíg meg nem halt, de nem foglalkozott velem. Aztán árvaházba kerültem onnan pedig 18 éves koromban kidobtak, mint valami szemetet. Már gyermekként ismertem Esme-t. 15 éves voltam, mikor először megpillantottam az árvaházban, ahol én éltem. Nagyon kedves volt, és figyelmes mindenkivel. De főleg velem. Sokszor mentünk sétálni az árvaház kertjébe, sokat mesélt magáról és a családjáról. Akkor még nem tudtam mik is ők valójában. Rajta kívül soha senkivel nem találkoztam a családjából. 3 éven keresztül folyton látogatott, míg egy napon, mikor betöltöttem a 18-at, el kellett mennem az árvaházból. Mivel nem tudtam hol lakik, nem volt rá lehetőségem, hogy megkeressem és elbúcsúzni sem tudtam tőle. Onnantól kezdve soha többet nem láttam. Egészen addig a napig, míg hozzájuk nem kerültem. Kimerült voltam, éhes és beteg. Hiszen nem volt hova mennem, nem volt munkám, nem tudtam eltartani magam, így az utca volt az életem. Edward talált rám egy sötét sikátorban és nem hagyott magamra. Megígérte, hogy nem bánt és nem hagy egyedül. Ő tudta ki vagyok. Bizonyára felismert Esme gondolataiból és hazavitt magával. A láztól és a betegségtől út közben elájultam és csak néhány nappal később ébredtem fel. Az első, akit megpillantottam, az Esme volt. Hihetetlenül boldog voltam, hogy újra láthatom őt. De féltem. Féltem, hogy csak addig törődött velem, amíg odabent voltam, de biztosított róla, hogy nem így van. Mindenben segített nekem, törődött velem. Vigyáztak rám, amíg felépültem és megerősödtem és végül felajánlották, hogy maradjak velük és én maradtam. Megismertem a fiait és Carlisle-t. És végül Edwardot is megismerhettem és megköszönhettem neki, hogy nem hagyott ott az utcán. Hogy nem hagyta, hogy a szenvedés és fájdalom maga alá gyűrjön. Utána pedig átváltoztattak. Én nem akartam. Békében akartam élni mellettük, míg el nem ér az idős kor és meg nem halok, de egy szörnyű baleset közbeszólt. Így mivel nem akartak elengedni, átváltoztattak. Tulajdonképpen kétszer mentették meg az életemet és nagyon hálás vagyok nekik. Nem tudom mi lett volna velem, ha az első napon Esme szíve nem esik meg rajtam, vagy ha Edward nem jár arra és nem talál rám. Talán akkor ott, 18 évesen meghaltam volna úgy, hogy senki nem tudott volna róla. De nem így lett. A halál helyett kaptam egy második lehetőséget. És élek is vele. Bár nehéz a szomjúság miatt, de vannak jó oldalai is ennek a létnek. Bármit megtehetsz, bármit megkaphatsz, amit csak akarsz, nem öregszel, nem kell félned az időtől. Persze a hátrányai is megvannak, de megpróbálok nem arra gondolni mi mindent veszítettem, hanem azt tartom szem előtt, hogy mennyi mindent nyertem ezzel az élettel. És próbálok a többieknek is segíteni, hogy így fogják fel a dolgokat. Különösen Edward. Mindannyiunk közül neki van a legnagyobb szüksége a támogatásunkra, mert ő az, aki a legnehezebben viseli ezt az életet. És én azt szeretném, ha a családban, amiben élek, mindenki jól érezné magát. Mindenki, nem csak én.

-Min töri a fejecskéjét az én gyönyörűséges kishúgom? –ült le mellém Edward és adott egy puszit az arcomra, amitől ha még dobogna a szívem, most kiugrana a helyéről. Valahogy mindig ezt a hatást váltja ki belőlem, ha a közelemben van.50 évem volt rá, hogy megszokjam, mégsem tudom figyelmen kívül hagyni.

- Rád gondoltam- adtam meg neki a választ gondolkodás nélkül. Sosem hazudtam senkinek a családban. Főleg nem neki. Mindig azt mondtam, amire éppen gondoltam, tudván, hogy nem hallja a gondolataimat.

- Rám? –kérdezte felhúzott szemöldökkel. És látszott az arcán, mennyire szeretné tudni, mi jár a fejemben.Tényleg érdekli mire gondoltam. Én vagyok az egyedüli a családban, akinek a gondolataiban nem tud olvasni, pedig azt mondja, hogy az enyémet szeretné igazán hallani. Úgy hiszi, hogy az én fejemben nyugalmat találna és el tudna menekülni a többiek elől. El sem tudja képzelni mennyire téved.  –Na mesélj csak.

- Ne is álmodj róla. Nem fogom elárulni neked- ráztam meg a fejem mosolyogva és tüntetőleg karba fontam a kezeimet a mellkasom előtt és még a fejemet is elfordítottam, hogy nyomatékosítsam szavaimat, azonban ő olyasmit tett, amire nem számítottam. Kezeit először a derekamon éreztem, majd végigdöntött a kanapén, fölém tornyosult és könyörtelenül csiklandozni kezdett, amitől belőlem először egy éles sikoly tört fel, majd nevetve próbáltam meg elütni a kezeit a testemtől, miközben könyörögtem, hogy hagyja abba, de hasztalan volt minden próbálkozásom, ugyanis Edward erősebb és gyorsabb volt és ráadásul még élvezte is a kínzásomat.

Persze a sikoltásomra mindenki lejött a nappaliba, aki itthon tartózkodott, de amint észrevettek minket, el is tűntek.Nem volt szokatlan, amit láttak. Már szinte mindennapossá váltak az ilyen játékaink. 

- Oké…oké, elég- visítottam és szerencsémre Edward most már hallgatott rám. Amint csillapodott kissé a zihálásom, lekászálódott rólam és segített felülni, én pedig a vállára hajtottam a fejem.  –Ez nem volt szép tőled. Tudod, hogy nem szeretem.

- Te pedig tudod, hogy nem szeretem, ha nem árulsz el valamit, amit nagyon is tudni szeretnék. Kvittek vagyunk- szorosan magához ölelt, én pedig elvesztem ölelésében. Edwarddal mindig is így viselkedtünk egymással. Esme azt mondta, hogy azóta ilyen felszabadult, mióta én velük élek. Úgy gondolja, hogy jó hatással vagyok Edwardra. És én is észrevettem, hogy ha rossz kedve van, senki más nem képes felvidítani csak én. Talán azért, mert én vagyok az egyetlen bolond ebben a családban. Persze Emmett-en kívül. És az is lehet, hogy azért, mert mi mindent meg tudunk beszélni Edwarddal. Bármi legyen is a probléma, mindig egymást keressük fel először. Ha mellettem van, úgy érzem, biztonságban vagyok. Hogy nincs mitől félnem, mert megvéd mindentől. Tudom, ez olyan, mintha fülig szerelmes lennék belé, pedig nem így van. Csak nagyon szeretem és kötődöm hozzá. Olyan mint egy igazi nagy testvér, akire mindig is vágytam.

-Nem is tudom mi lesz velem, ha egy napon megtalálod az igazit Edward- nem mertem ránézni. De hirtelen kicsúszott a számon, amitől a legjobban féltem. Hogy egy napon elveszíthetem egy nő miatt, akit szerelemmel szeret.

- Mégis mi lenne?

- Félek, hogy már többé nem lehetünk így. Egy barátnő vagy feleség nem nézné jó szemmel, hogy ennyire közvetlenek vagyunk egymással- mutattam kettőnkre, de nem mertem ránézni, válaszolni is csak nagyon nehezen sikerült.

- Bella- emelte fel a fejemet az államnál fogva és kényszerített, hogy a szemébe nézzek. –Ugyan ettől félhetnék én is. Hiszen gyönyörű lány vagy, egyszer megtalálod a társad és akkor már nem lesz szükséged rám- szomorúság csillant arany tekintetében és nekem összeszorult a rég halott szívem. Nem akartam, hogy ilyesmire gondoljon. Meg akartam nyugtatni, de egyszer meg kell beszélnünk ezt is. Előbb utóbb úgyis bekövetkezik és tudnom kell mire számítsak akkor. 

- Nekem mindig szükségem lesz rád, még akkor is, ha lesz valaki más az életemben. El kell fogadnia, hogy te mindig is ott leszel velem és el kell fogadnia, hogyan viselkedünk egymással, különben nem lehet az életem része. Azonban…

- Pont ugyan ezt mondhatom én is neked Bella. Annak a nőnek, aki a társam lesz el kell fogadnia téged és a köteléket köztünk. Ettől ne félj. Soha nem fogom hagyni, hogy megváltozzon a kapcsolatunk, főleg nem egy harmadik személy miatt- még szorosabban ölelt magához és én nem tiltakoztam. Szükségem volt rá, hogy halljam ezt tőle és érezzem, hogy így is gondolja. Átöleltem a nyakát és szorosan lehunytam a szemem. A gyomrom görcsbe rándult a gondolatra, hogy egy napon megváltozik a kapcsolatunk és én nem akartam elveszíteni őt. Ő volt az egyetlen olyan személy, aki tényleg mindent tudott rólam, akihez bármikor fordulhattam, bármilyen kérdést feltehettem neki anélkül, hogy attól félnék, hogy valami orbitális hülyeséget kérdezek. Sokszor együtt menekülünk el a házból, mikor Emmett és Jasper társaságot hoznak haza. Együtt megyünk vadászni, az időnk nagy részét együtt töltjük. És ezt egy barát vagy barátnő megváltoztatná. Mondjuk a barátnő valószínűbb, mert abban biztos vagyok, hogy ha én találok is valakit, attól én nem fogok eltávolodni Edwardtól. Ugyan úgy fogok viselkedni vele, mint most.

- Hogy jutott eszedbe ez éppen most?

- Nem tudom. Csak úgy- rántottam meg a vállam és kicsit elhúzódtam tőle. Elnyújtóztam a kanapén, a fejem a kanapé karján, a lábaimat pedig rátettem Edward combjaira és lehunytam a szemem. –Mit szólsz hozzá, hogy holnap suliba kell mennünk?

- Várható volt, hogy Carlisle így dönt. Már majdnem két hete itt vagyunk a városban. Mindenki tud már rólunk. Épp itt az ideje, hogy mi is bemutatkozzunk- hallottam a hangján, hogy mosolyog. –Kíváncsi leszek, itt mennyien akaszkodnak majd ránk, vagy mit gondolnak majd rólunk.

- Én tudom, mit gondolnak majd rólam- húztam el a számat, mikor eszembe jutott az utolsó város, ahol azt hitték, hogy mind a három fiúval lefekszem.

- Nem hagyjuk, hogy bárki is ilyesmit feltételezzen.

- Tény, hogy eléggé adjuk alájuk a lovat.

- Akkor sem fogok másképp viselkedni veled, mert valaki annyira prűd, hogy megbotránkoztatja két testvér szoros köteléke- hangja dühös volt. –Épp fordítva kellene lennie. Nekem kéne megbotránkoznom az ő viselkedésükön. Hiszen én vagyok az aki másik korból származik, mégis természetesebbnek veszek egy ilyen dolgot, mint a mai fiatalok.

- Tudod, hogy ők mindenben a hátsó szándékot keresik. Ennyit változott a világ- kinyitottam a szemem és rámosolyogtam. –Most megyek, keresek valami ruhát holnapra. Utána elmehetnénk vadászni. Van hozzá kedved? –kérdeztem miközben felálltam a kanapéról.

- Persze. Úgy tudom Emmettnek és Jaspernek tervei vannak ma estére.

- Jaj ne- nyögtem fel elkeseredetten, miközben az emelet felé vettem az irányt. Hiszen mind a ketten tudjuk mit jelent ez pontosan. Újabb emberi lények a Cullen villában és újabb munka nekem, hogy elfeledtessem a két lánnyal, hogy itt voltak, és hogy a bátyáimmal töltötték az éjszakát.  – Nem tudom, mit szólnának, ha egyszer azt mondanám nekik egy ilyen este után, hogy nem vagyok hajlandó kitörölni a lányok emlékezetét.

- Addig járnának a nyakadra, amíg meg nem tennéd. Bár egy ponton biztosan megértenék és elfogadnák a döntésed.

- Ez igaz- bólintottam és tudom, hogy közben neki is eszébe jutott az a bizonyos utolsó alkalom, mikor már képtelen voltam teljesíteni a bátyáim kívánságát. - Kilenc körül itt találkozunk, oké?- kérdeztem visszatérve a vadászat témához.
- Persze.

(Edward szemszöge)

Bella olyan az életemben, mint egy őrangyal. Ő változtatta meg a Cullen család életét. A jelenléte már nélkülözhetetlen számunkra. Soha nem tudtam mi hiányzik igazán ebből a családból, amíg Bella be nem lépett az életünkbe. Ő lett a családunk lelke. Nem tudom, mi lenne velem nélküle. Talán már belehaltam volna az önmarcangolásba. Ő az, aki a rossz időkben is képes a legjobbat láttatni velem és másokkal is. A kedve ragadós, nem lehet neki nemet mondani. Legalábbis én nem tudok. Olyan, mint egy kislány, mégis annyira felnőttként látja a dolgokat. Most is, az előbb mikor előállt azzal a komoly témával nem tudtam mit mondhatnék neki. Az biztos, hogy nincs az a nő a földön, aki el tudna szakítani tőle. Soha nem hagynám őt magára. Nekem azonban nagyon is van mitől félnem. Hiszen egy férfi bármikor megadhatja neki azt, amit én. Egy társ, aki többet is adhat neki, akit szerelemmel szerethet nem csak testvéri szeretettel. Bár ő a húgom, nekem valahogy erősebbnek tűnik ez a kötelék köztünk. Ha rossz kedve van, mindenre hajlandó lennék, hogy mosolyogni lássam.

Amikor rátaláltam ott az utcán, szinte félholtan, tudtam, hogy neki így vagy úgy, de élnie kell. Soha, senkit nem akartam még annyira átváltoztatni, mint őt. De ahogy telt az idő és felgyógyult, egyre többet beszélgettünk és rájöttem, hogy ő nem akar vámpírrá válni. De az a baleset… Az az idióta féreg teljesen tönkretette az életét, és ha úgy vesszük véget is vetett neki. Még jó, hogy Bella nem láthatta a saját arcát csak az átváltozás után, miután a méreg már helyrehozta a töréseket és eltüntetett minden sebet róla. Na, attól a naptól kezdve megfogadtam, hogy soha többet nem engedem el magam mellől. És azóta így is van. Szinte sehova nem megyünk egymás nélkül, mindent megbeszélünk, mintha egy pár lennénk. De tudom, hogy Bellának csupán a testvére vagyok és a legfőbb támasza. Ahogy ő is nekem. Viszont van egy kis különbség köztünk. Én már szinte létezni sem tudnék nélküle. Olyan szinten kötődöm hozzá, hogy az már beteges.

-Na öcsi, biztos nem jössz velünk? –huppant le mellém Emmett.

- Nem. Bellával vadászni megyünk este.

- Hú öcskös, ti tényleg minden pillanatban együtt vagytok. Mintha össze lennétek nőve.

- Emmett, hagyd már- szólt rá Jasper, de melák bátyánk nem volt hajlandó befejezni. Sőt, a gondolatai elárulták, hogy még csak most kezdte.

- Nekem ehhez most nincs kedvem Emmett és ti nemsokára mentek, ha jól tudom. Oh igen, majd elfelejtettem, igazán nagyra értékelném, ha nem nyúznátok Bellát megint azzal, hogy elfelejtesse a lányokkal az estéteket.

- Miért? Sokkal egyszerűbb, mint leépíteni a lányokat.

- Azért Emmett, mert Bellának elege van belőle és a másik indok, hogy a húgunkat nagyon legyengíti az ilyesmi. Te is tisztában vagy ezzel. Tudod jól, hogy egy idő után sok lesz neki.

- Már ott tart? –kérdezte Jasper aggódva. Mind tudjuk, mi történik, ha Bella sokszor használja az erejét. Egy idő után átveszi felette a hatalmat és kontrollálhatatlan lesz. Ilyenkor mindig elutazik Esme szigetére, nagyjából Esme vagy Carlisle elkísérik, míg vissza nem áll a normális állapotába. Anyáék gondolataiból arra tippelek, hogy Bella ereje a fél szigetet elpusztítja. Hiszen az idegei kikészülnek és képtelen kordában tartani az erejét.

- Még nem, de szerintem nem akarjuk megvárni. Most hagyjunk neki egy kis szünetet, hátha helyrejön érzelmileg és utána meglátjuk. Csak akkor kérjétek, hogy segítsen, ha baj van. Kérlek.

- Rendben- bólogattak mindketten, majd Emmett feltápászkodott a helyéről és az ajtó felé indult, Jasper pedig követte, de mielőtt kilépett volna a házból még visszafordult.

- Edward, vigyázz Bellára, kérlek.

- Tudod, hogy mindig azt teszem. Kérned sem kell.

- Tudom. Csak biztos akartam lenni benne- rám mosolygott, aztán ő is elhagyta a házat. Visszamentem a szobámba, de nem találtam a helyem. Úgy éreztem máshol kell lennem, de nem tudtam hol. Aztán azon kaptam magam, hogy Bella szobájának ajtaja előtt állok, kezem a kilincsen.

- Bemehetek Bella? –kérdeztem, mire egy erőteljes persze volt a válasz. A szobában nem találtam senkit, de a fürdőszobából vízcsobogást hallottam, majd Bella hangja is társult hozzá.

- Na mi az? Nem bírtad nélkülem? Vagy Emmett-ék megint megtaláltak?

- Az utóbbi- elmosolyodtam, ahogy újra világossá vált számomra, mennyire jól ismer engem.

- Helyezd magad kényelembe- kiáltotta újra és elzárta a csapot. –Mindjárt kimegyek. Addig mesélj. Mint alkotott a két idióta megint?

Felfeküdtem az ágyára, kezemet a fejem alá tettem és behunytam a szemem. Egyszerűen csak hallgattam a hangját.

- Mennek „vadászni” csak nem éppen olyan értelemben, mint mi. És figyelmeztettem őket, hogy ezután ne számítsanak rád reggelente, ha a partnerük távozni készül. Oldják meg egyedül.

- Életmentő vagy- hallottam a hangján, hogy mosolyog. –És már el is mentek?
- Igen.

- És hogyhogy itt kötöttél ki nálam? Nem mintha zavarna, csak azt hittem majd úgy kell kirángatnom a szobádból.

- Nem találtam a helyem- sóhajtottam végül. –Nem tudom, mi van, de valamiért nem éreztem jól magam a szobámban.

- Mi a baj? –jelent meg azonnal a fürdőszoba ajtóban. Szemeim egyből kipattantak és őt pásztázták. Egy egyszerű fekete melegítő ruha volt rajta sportcipővel és a haját is összefogta. Még ez is jól állt neki. Aztán mellém suhant és felült az ágyra, miközben engem is felhúzott az ingemnél fogva. Arcunk alig néhány centire volt egymástól, mikor dühösen szusszantott egyet, majd aprót lökött rajtam és leugrott az ágyról. –Úgy sem fogsz nekem semmit sem mondani ebben a pillanatban, már most látom, úgyhogy akár indulhatunk is vadászni. Már felgyulladt a torkom a szomjúságtól- felém nyújtotta a kezét és mosolygott. Megráztam a fejem és elkapva a kezét a nyitott erkélyajtóhoz húztam.

- Vadászni mentünk, majd jövünk- kiáltottam el magam, hiszen tudtam, hogy Esme úgyis meghallja. Aztán kiugrottunk az ablakon és belevetettük magunkat a sötétedő erdőbe.


Sziasztok!

Nos, ez lett volna az új történet első része, ami nagyon remélem elnyerte a tetszéseteket. Mint azt már megszokhattátok tőlem, Friss időpontot most sem mondok nektek. Legalábbis konkrétat nem, mert nem tudom, mikor tudom hozni és senkit nem akarok átverni. Amint tudom hozom. Megpróbálok folyamatosan minden héten friss fejezetet hozni, de előre szólok, hogy nem mindig fog menni. Sőt. Nagyobb a valószínűsége, hogy inkább két hetente érkezne az új részek, mint hetente.
Addig is, mindenkinek sok puszi küldök: Rosalice

Következő történet!!!

Sziasztok!

Nos, megint itt vagyok. A legtöbben Edward-Bella (vámpíros) történetre szavaztatok. Nos a többség döntött!
Én pedig remélem ezzel a történettel sem okozom nektek csalódást. Szeretném előre felhívni a figyelmeteket, hogy valószínűleg nem lesznek minden héten frissek. Nem szeretnék senkit elszomorítani, de szeretném ha ezzel tisztában lennétek. A frissek érkezése bizonytalan. Előre is elnézést kérek mindenkitől.
Az első fejezet jövő héten valamelyik nap érkezik, még pontosan nem tudom, de időben értesültök majd róla, ígérem.

És most egy kis előzetes a történetről: (De csak nagy vonalakban)

A már jól ismert Cullen család Forks-ba költözik, hogy újra kezdhessenek mindent. A gyerekek az iskolát, Carlisle a munkát a helyi kórházban és Esme a jótékonykodást az árvaházakban. Ebben a történetben Bella, Edward, Jasper és Emmett alkotják a Cullen "gyerekeket" és elég rendese felkavarják majd a Forks-i lakosok nyugodt kis életét.
Emmett és Jasper eléggé hm... normális, emberi életet élnek. Buliznak, csajoznak és a végén Bella húzza ki őket egy-egy szorult helyzetből, ami elég sűrűn előfordul. Azonban ők ketten mindenféle hülyeségben benne vannak, bármiről is legyen szó.
Edward valamivel visszafogottabb mint a testvérei. Úgy is mondhatjuk, hogy ő a józanság mintaképe. Legalábbis a többiekhez képest, de az életét adná a húgáért (Belláért) akit ő mentett meg a haláltól. Igen, a szerelmeseink ebben a történetben nincsenek együtt, bár a kapcsolatuk nem olyan, mint egy átlagos testvérpáré. Sokkal szorosabb a kapcsolat egymással, mint a családba bárki mással. Bella sok reményt fűz az új városhoz és nem is sejti, hogy mennyi újdonságot hoz az életébe ez a poros kisváros.
És mint az lenni szokott, mindig akkor történnek a legrosszabb dolgok, amikor minden tökéletes. Hogy mi lesz az a szörnyűség, ami tönkreteszi a családi idillt és vajon a Cullen család megbírkózik-e ezzel a szörnyűséggel? Vajon Edward és Bella kapcsolata hogyan alakul? Emmett és Jasper élete ugyan olyan marad vagy végre mind a ketten megtalálják a boldogságot?
Rengeteg kérdés van, amire csak akkor tudjátok meg a választ, ha ebben a történetemben is velem tartotok. Hamarosan jelentkezem az első fejezettel.
Puszi: Rosalice

Információ!!!!!

Sziasztok!

Nos, először is azért jelentkezem, hogy nehogy azt higgyétek, hogy megint hosszabb időre szándékozom eltűnni. Örömmel látom, hogy sokan szavaztatok és mindenki szeretne új történetet. Ezek szerint csak nem üldöztem el mindenkit a hosszabb szüneteimmel, aminek nagyon örülök.
Másodszor pedig olyan kérdésem lenne hozzátok, hogy újabb szavazásra hívjam fel a figyelmeteket. Tudni szeretném milyen történetet olvasnátok legszívesebben. Újra csak teszek ki egy szavazást, de komiban is válaszolhattok, ahogy nektek jó. Szeretnék olyan történetet írni, ami mindenkinek tetszik.
Hamarosan újra jelentkezem.
Puszi: Rosalice