19.fejezet A kórházban...

(Lexi szemszöge)

Esteledett már, mikor Jake felajánlotta, hogy ha mindenképpen haza akarok menni, akkor ő majd elvisz minket. Nem tudom miért, de úgy érzem, most otthon kell lennem. Aggódom. Félek, hogy Bella csinált valami hülyeséget, és ha így van, akkor otthon kell lennem, mire hazaér.

-Ott meg mi történt? –kérdeztem Jaket. Mert, ahogy elhagytuk LaPush területét, nem sokkal utána le volt zárva az út. Nem lehetett elmenni és az autósok hosszú sorban álltak egymás mögött.

- Mindjárt megnézem- adott egy puszit a számra, aztán kiszállt a kocsiból és előrébb ment. A gyomrom szinte liftezett, mikor megláttam a villogó tetejű rendőrautót és meghallottam a szirénázó mentőt. Azt hittem mentem rosszul leszek. Pedig még azt sem tudom mi történt. De a szüleim halála óta szinte rettegek az ilyen balesetektől. Olyannyira elgondolkoztam, hogy azt sem vettem észre, hogy szerelmem mikor ült vissza az autóba.

-Baleset volt. Egy autó és egy kamion ütközött. A személyautó szinte teljesen össze van roncsolva. Az eleje a kamion alatt van. Azt mondják, hogy a kamion sofőrje könnyebben sérült, de a BMW tulajdonosa súlyos állapotban van. Most vitte el a mentő.

-Mit… mit mondtál? Milyen autó? –kérdeztem akadozva.

- Egy BMW. Ha jól láttam egy szürke. De már nem vagyok benne biztos. Szörnyű állapotban van szegény autó.

- Szürke? És… és B…Bmw?

- Igen, miért?

- Jake… Bella… Bellának is ilyen autója van. A francba is. Nem lett volna szabad elengednem otthonról.

- Lexi, nyugodj meg. Nem biztos, hogy ő az. Lehet, hogy csak hasonló. Hiszen bárkinek lehet ilyen autója. Hallod? Puszta véletlen.

- És ha nem? –éreztem, hogy az őrület határán állok.

- Akkor…- kezdte, de megszólalt a telefonom és már nem érdekelt mit akart mondani. Amint megtaláltam, meg sem néztem ki hív, csak megnyomtam a „Fogad” gombot.

- Haló- szóltam bele rémülten és azt vártam, hogy a húgom szóljon bele. De nem ő volt. Helyette egy teljesen másmilyen hang szólalt meg.

- Lexi? –hallottam meg Rosalie elgyötört hangját. A kezem remegni kezdett. Féltem, hogy olyat halok, amit nem akarok. –Hol vagy most?

- LaPush határában. Egy baleset miatt nem tudunk tovább menni. Mi… mi történt? –kérdeztem remegő hangon.

- Amilyen gyorsan csak tudsz, gyere a kórházba. A baleset, ami miatt áltok, Bellával történt. Ő ütközött. Carlisle most ment be a kórházba, hogy segítsen rajta. Mi is ott leszünk. Siess.

Kiesett a kezemből a telefon és nem hallottam mit mondott ezek után. De az is lehet, hogy semmit.

-Lexi…

- Indíts a kórházba.

- Miért?

- Bellának balesete volt. Ő volt az. Megmondtam neked, hogy ő az. Én éreztem. Tudtam, hogy történt valami.

- Nyugodj meg…

- Hogy tudsz nekem ilyet mondani?

- Gondolj a… húgodra. Tinát nem vihetjük be a kórházba.

- Igaz. Vidd őt haza és vigyázz rá. Én bemegyek a kórházba és…

- Nem hagylak magadra. Figyelj rám- fogta meg a kezem, ami idegesen remegett. –Elvisszük Tinát Billyhez és utána beviszlek. Addigra biztosan szabad lesz az út és minden akadály nélkül mehetünk. Oké?

- Rendben, de siessünk, kérlek- kértem könyörögve. Tudom, hogy igaza van, de az egyetlen húgomról van szó.

Jake úgy vezetett, mint még soha. Pár perc alatt Billynél voltunk. Bevitte Tinát, aki végig aludt a kocsiban, így nem vett észre semmit. Aztán visszarohant hozzám és már mentünk is vissza, egyenesen a kórházba. Nem tudtam magammal mit kezdeni. Szinte megőrjített a semmit tevés és megbénított a félelem.

-Bella erős. Pontosan tudod, mennyire. Ezen is túl lesz.

- Inkább ne. Ezt most ne- kértem idegesen és végre megérkeztünk a kórházba. Jake alig állította le az autót, de én már ki is ugrottam és elindultam befelé. Jake hamar utolért és szinte szaladtunk befelé.

-Kisasszony, kérem, megmondaná, hol találjuk Isabella Swant? –kérdezte szerelmem a recepcióstól, aki ha minden igaz éppen magán beszélgetést folytatott.

- Egy pillanat- mondta, de a telefon a fülén lógott és nem úgy nézett ki, hogy hamar be szeretné fejezni a társalgást. Még percekig nem szólt egyikünk sem, ő pedig tovább csacsogott, az idegeim meg a plafonon voltak. Kikaptam a nő kezéből a telefont és leraktam, mire morcosan nézett rám.

-Hé, mégis…

- Nem érdekel a rinyálása. Kérdeztünk néhány perccel ezelőtt valamit. Úgyhogy most rögtön nézzen utána vagy jelentem a főnökének, hogy nem teljesíti a feladatát. Keresse meg azt az átkozott nevet és nyögje ki hol találjuk, aztán felőlem azzal pletykál, akivel csak akar- morogtam indulatosan.

- Éppen a 6-os műtőben van- dünnyögte.

- Igazán kedves öntől, hogy végre normálisan elvégzi a feladatát- vetettem oda neki, majd elindultam a folyosón és Jake minden szó nélkül követett. Fogalmam nem volt, merre kéne keresnem, de miután megláttam a Cullen lányokat, már nem foglalkoztam többet a kereséssel. Csak mentem feléjük.

-Mi történt? Hogy lehet, hogy ide került? –kérdeztem amint odaértem hozzájuk.

- Bella kiborult és nem figyelt eléggé. A sofőr szerint éppen keresett valamit a mellette lévő ülésen aztán már nem tudták elkerülni az ütközést.

- Hogy van?

- Az életéért küzdenek. Carlesle-val még nem beszéltünk. Mióta itt vagyunk, még nem jött ki senki a műtőből.

- Hogyan történhetett ez? Hiszen olyan jól vezet. Sosem volt még balesete. Miért? Édes istenem, annyi szörnyűség történik vele. Előbb anya, aztán apa, most pedig ő. Nem akarom elveszíteni. Abba én belehalnék. Őt nem veszíthetem el. A lányomon kívül már csak ő maradt nekem.

Sírva bújtam Jacob forró, biztonságot jelentő karjai közé és arcomat mellkasába fúrtam.

- Egy valamit nem értek- szólalt meg kis idő múlva szerelmem a hátamat simogatva. Könnyes szemeimet arcára emeltem és értetlenül néztem rá. –Mitől volt kiborulva Bella? Mert Lexi azt mondta, mikor reggel elment otthonról, sokkal jobban nézett ki, mint pár nappal ezelőtt. Ráadásul nyugodt volt.

- Az…- kezdte Rosalie, de Alice felállt és elénk sétált.

- Várj, hol van Edward? –kérdeztem összezavarodva, mielőtt bármit is mondhatott volna. Hiszen neki is itt kellene lennie. De ahogy látom, csak ő hiányzik. Mindenki más itt van.  

- Lexi… ez…

- Mindent tudni akarok- sziszegtem. Volt egy olyan érzésem, hogy nem véletlenül nincs ő itt. Vajon mi történhetett?

- Rendben- suttogta Alice és Jasper azonnal mellette termett. Szorosan átölelte feleségét, aki pár perc múlva már beszélni is kezdett.

- Az az igazság, hogy Bella szörnyű állapotban hagyta el a házunkat. Miután a temetőben végzett felhívott engem, hogy szeretne eljönni hozzánk én pedig rávágtam, hogy rendben. Edward úgy is otthon van. Menjen nyugodtan és mi is sietünk. Ugyanis az egész család vadászni volt, kivéve Edwardot. Mire hazaértünk, Bella már a padlón volt. Szó szerint. Össze volt zuhanva és ennek az volt az oka, hogy meglátta Edwardot és Scarlettet együtt.

- Tessék?

Nem hittem a fülemnek. Mi az, hogy Scarlett és Edward? Ráadásul együtt? A húgom szeme láttára?

- Sajnálom- hajtotta le a fejét bűnbánóan Alice.

- Nem te tehetsz róla- próbáltam vigasztalni. Ő újra rám nézett és ismét beszélni kezdett.

- De én is tudtam róla. És nem mondtam el Bellának. Hagytam, hogy továbbra is abban a tudatban éljen, hogy minden rendben van. És…

- Ilyen nincs. Itt próbállak vigasztalni, közben te is akkora szemét vagy, mint a testvéred.

- Alexa- kezdte Rosalie, de nem érdekelt most ő sem.

- Miért nem mondtad el neki? Megbízott benned. És egészen biztos vagyok benne, hogy nem hagyott volna magatokra benneteket akkor sem, ha szakít Edwarddal. Olyan voltál neki, mint a testvére. Első találkozásunk óta úgy emlegetett téged, mint a legjobb barátnőjét. Szinte a testvérének tekintett. Miért tetted ezt vele? Most jobb, hogy így tudta meg? Nem lett volna egyszerűbb közölni vele a dolgot? És akkor tudtunk volna rá figyelni. Most nem történt volna ez meg vele. Erre tessék. Most élet halál között lebeg, és ha meghal az csakis a ti hibátok lesz.

- Ne mondd ezt, kérlek. Én nem akartam őt bántani. Eléggé meg volt zuhanva Charlie halála miatt. Nem akartam még ezzel is bosszantani. Kértem Edwardot, hogy beszéljenek, de nem akart. Nem az én dolgom volt elmondani. Ő az utolsó ember a földön, akinek ártani tudnék. Hidd el.

- Pedig megtetted- suttogtam és újra sírni kezdtem.

- Sajnálom.

- Majd meglátjuk, mi lesz Bellával. Ha felépül, talán elfelejtem mit tettél ellene, de ha elveszítem, jobban teszitek, ha elhagyjátok a várost.

Esme rám nézett, majd Jacobra. Szerelmem is rám pillantott, majd megerősítette szavaimat.

- Ha Bella meghal- megremegtem mikor belegondoltam, hogy valóban nagy az esély rá, hogy elvesztem. Hiába félig vámpír. Egy ilyen balesetet kész csoda, ha túlél. –el kell hagynotok a várost és soha többet nem jöhettek ide vissza. Akkor a szerződést semlegesnek tekintjük. Sajnálom, de Bella számomra családtag. És megvédjük a családtagjainkat- idézte azokat a szavakat, amiket Bella mondott, mikor a Cullenekről mesélt nekünk.

- Megértem Jacob- sütötte le a szemét Esme és könnyek nélküli zokogásba kezdett. Ekkor a nagydarab Emmett mellette termett és vigasztalni próbálta. Sajnáltam őket, de képtelen vagyok elviselni a jelenlétüket most, hogy tudom az igazat. Azon csodálkozom, hogy még innen nem dobtam ki őket. De ezt nem tehetem. A kórház nem az én tulajdonom.

Nem tudom meddig állhattunk ott a műtő előtt mozdulatlanul, de egyszer csak megjelent Edward oldalán egy nővel. Bennem pedig felment a pumpa. Minden erőmmel azon voltam, hogy ne kiabáljak, hiszen mégiscsak egy kórházban vagyunk, de nagyon nehezen ment.

-  Te önző, önfejű, aljas szemét dög. Egy utolsó féreg vagy Edward Cullen. Még van pofád idejönni ezzel a nővel? –sziszegtem és legszívesebben nekiugrottam volna, de esélytelen volt. Úgyis én jártam volna rosszul. És Jacob sem engedett el és ezért hálás voltam neki. Nem lett volna túlzottan jó, ha itt kitör a botrány. Biztos voltam benne, ha Edward akár egy rossz megjegyzést tesz rám, Jacob nem fogja visszafogni magát és a kórház kellős közepén tépi szét Edwardot.

- Látom, tudod. De nem miattad vagyok itt. Hanem a húgod miatt- mondta szinte rám sem pillantva, de egy pillanatra azért elkaptam a tekintetét. Annyi minden volt benne, mégsem tudtam kiolvasni egyetlen érzelmet sem. Ahhoz túl gyorsan fordította el a tekintetét.

- Én viszont nem akarom, hogy itt legyél. Takarodj innen. Felejtsd el, hogy létezik. Sokkal jobb lesz neki, ha nem leszel a közelében.

- Már pedig én nem megyek innen sehova, amíg nem tudom mi lesz Bellával- sziszegte, mire már Jake is mozdult.

- Vegyél vissza.

- Szólj a barátnődnek, hogy maradjon veszteg. És fogadja el, hogy nem megyek innen sehova.

- Edward, fiam- szólt Esme is.

- De amint megtudod, mi van vele elmész innen. Különben…

- Különben?

- Különben a falka fog távol tartani a kórháztól- morogta Jake.

- Tényleg elküldenél minket innen?

- Mindenkinek az lett volna a legjobb, ha vissza sem jöttök. Bella is kilábalt belőled. Erre most itt fekszik- magyarázta hevesen Jake és teste remegni kezdett.

- Nézz rám… Jake, nézz rám…- fogtam két kezem közé forró arcát. –Nyugodj meg, hallod? Nem lesz semmi baj. Oké? Csak rám figyelj. Ne gondolj rájuk, rendben? Hamarosan elmennek. Amint híreket kapunk Belláról, rendben? –kérdeztem, mire ő egy aprót bólintott, majd magához húzott és mélyeket lélegzett. Senkinek nem lenne jó, ha itt változna át.

Újabb gyötrelmes fél óra telt el, mire végre kinyílt a műtő ajtaja és kilépett rajta Carlisle.

- Hogy van? –kérdeztem tőle azonnal.

- Válságos az állapota. A teste tele van horzsolásokkal és karcolásokkal, a jobb keze eltört és megsérült a gerince. Emellett megsérült a feje és rengeteg vért vesztett. Kész csoda, hogy még életben van.

- De felgyógyul?

- Sajnálom. Ezt nem tudom előre megmondani.

- Láthatom?

- Egyelőre még nem. Az intenzív osztályra viszik, megfigyelés alatt tartjuk. De amint lehet, szólni fogok.

- De én látni akarom. Könyörgöm Carlisle. Csak pár percre. A húgomról van szó. Kérlek- néztem rá könnyes szemmel.

- Pár perc- figyelmeztetett.

- Ne csinálj semmi butaságot. Sietek- suttogtam szerelmemnek, majd Carlisle után indultam. Ahogy elhaladtam Edward mellett még odavágtam neki.

- Mire visszajövök, nem akarlak itt látni.

Carlisle bevezetett az egyik rendelőbe és adott egy ruhát és maszkot, amit fel kellett vennem. Aztán magamra hagyott. Amint végezetem, visszajött.

-Nem lehetne bemenned hozzá. Csak nagyon ritka esetekben engedünk be bárkit is az intenzívre. Előre szólok, hogy nem lesz szép látvány. Viszont pár percnél többet nem maradhatsz bent. Rendben?

- Rendben- bólintottam, majd Carlisle mellett sétáltam a testvéremhez. Carlisle megállt egy ágy mellett és én nem hittem a szememnek. A húgom ott feküdt eszméletlenül, gépekre kapcsolva. Az arca tele volt kisebb karcolással, a jobb karja be volt gipszelve, a nyakán egy merevítő és a szája előtt egy oxigén maszk volt. Mellette mindenféle gép pittyegett és az életfunkcióit mérte. Szörnyű volt őt gépekre kötve látni.

-Magadra hagylak egy kicsit. Aztán visszajövök- érintette meg a vállam Carlisle, majd eltűnt.

- Ne csináld ezt velem Bella. Fel kell épülnöd. Te nem hagyhatsz magamra. Tudom, hogy fáj apa halála, de nem mehetsz utána. Túljutunk rajta együtt. Edwarddal pedig ne foglalkozz. Ő azt sem érdemli meg, hogy ránézz. Ébredj fel húgi. Nyisd ki a szemed. És mondd, hogy jól vagy. Kérlek szépen. Ne hagyj magamra. Ne tedd ezt velem te is- kértem őt suttogva és megfogtam szabad kezét. Sírni kezdtem, miközben őt néztem. Mindig annyira erős volt. És pont most történik ez vele, mikor már éppen talpra állt volna. Miért ver minket az isten?

- De egyben biztos lehetsz testvérkém. Én mindig melletted leszek, és nem fogom engedni, hogy a Cullenek még többet ártsanak neked. Ha kell, akkor ráveszem Jacobot, hogy elzavarják őket innen. Nem engedem többet a közeledbe őket. Megóvlak, ha kell, akkor saját magadtól is. Innentől kezdve valóban a nővéred leszek- suttogtam és adtam egy puszit az a homlokára. Még egy ideig csendben zokogtam mellette, majd megjelent Carlisle. El kellett köszönnöm tőle. Megértettem, hogy nem maradhatok mellette, de minden nap itt leszek. Minden áldott nap egészen addig, amíg fel nem ébred. És még utána is…

(Carlisle szemszöge)

Vámpír létemre is elfáradtam. Ez a műtét mindegyiknél nehezebb volt. Nem csak azért, mert komplikációk léptek fel, hanem azért is, mert az egyik lányom feküdt a műtő asztalon. Az egyik lányom életéért küzdöttem, miközben szörnyen éreztem magam és tudtam, hogy az egyik fiam miatt történt ez az egész. Nem hibáztattam Edwardot, de nem is tudtam őt megérteni. Hiszen Bella kedves, aranyos és szeretetre méltó lány. Soha nem fogom megérteni miért nem volt elég neki csak ő.

Bekísértem Lexit Bellához és utána kimentem a családomhoz. Jacob az ablak előtt állt és kifelé bámult. A többiek amint megláttak, elindultak felém.

-Hogy van Bella?

- Mint már mondtam válságos az állapota. Egyelőre azért imádkozunk, hogy a következő 72 órát átvészelje. Aztán van esély arra, hogy felépüljön. De addig bármi megtörténhet.

- Meg is halhat? –kérdezte Edward.

- Igen fiam.

- Mit titkolsz? –kérdezte. Nem akartam vele megosztani. Végül is minek, ha már nem szereti őt?

- Semmit.

- Carlisle, ha Bellával kapcsolatos, kérlek, mondd el- könyörgött. Bármennyire is haragudtam rá, úgy éreztem tudnia kell. Ha másért nem, akkor azért, mert valamikor szerette. Ha már most nem is.

- Rendben. Mikor behozták Bellát, szörnyű állapotban volt. Egy ember nem élhette volna ezt túl. Bella sokkal erősebb, mint amilyennek látszik. Már az ütközéstől meg kellett volna halnia. Legalábbis a sérülései alapján. Jó, nem volt jó állapotban, mikor behozták és örülök neki, h él csak azt mondom ez nem normális. Vettem tőle vérmintát és megvizsgálom. Akkor kiderül, mi olyan furcsa…

- Nem kell megvizsgálnod. Én pontosan tudom, mi van Bellával, de kérdezd meg a nővérét, mert én nem fogom neked elmondani. Ő választ fog adni… talán…- szólalt meg Rose Emmett karjai közül. Ekkor Jacob felénk fordult és a szemei szikrákat szórtak.