Feel the love~ 5.fejezet

(Bella szemszöge)

Egy hét. Ennyi ideje vagyok távol a családomtól és ennyi ideje próbálok megszabadulni a fejemben kavargó gondolatoktól. Mióta eljöttem otthonról egyfolytában azon kattog az agyam, hogy vajon mit csinál, kivel van és ehhez hasonlók. Egyszerűen képtelen vagyok kiverni a fejemből. Ezzel nem is lenne baj, hiszen szeretem őt, de ott van az az apró, ám nem elhanyagolható tény is, hogy mennyire szeretném átharapni a torkát. Ráadásul az én esetemben ez szó szerint értendő. Azóta sem tudtam kiverni a fejemből az illatát. Egyszerűen megőrjít. Képtelen vagyok anélkül rágondolni, hogy eszembe ne jutna csodás illata. Vajon tényleg annyira finom, mint amilyennek képzelem?

Nem, elég- szóltam magamra gondolatban és ekkor lépteket hallottam magam mögött.

- Sam szerint napok óta itt gubbasztasz- hallottam meg egy nem várt hangot, mire azonnal felpattantam, hogy megnézzem tényleg itt van vagy csak  képzelődöm.

- Rose…

- Meddig akarsz még a hóban fetrengni? Most őszintén. Martin már aggódik érted. Úgy hívott fel, hogy csináljunk veled valamit. Észrevetted, hogy minden nap próbálnak beszélgetni veled? Vagy csak nézel ki a fejedből és észre sem veszed mi folyik körülötted?

- Inkább az utóbbi.

- Bella, nem mehet ez így tovább. Gyere haza.

- Nem lehet. Nem bírnám…

- Mi mind melletted állunk, de haza kell jönnöd. Mindenkinek nagyon hiányzol. Alice szerint ha nem rángatunk ki ebből az állapotból, hónapokig nem látunk.

- Ezért jöttél ide?

- Nem csak ezért. Martin és Sam aggódnak érted. Olyan vagy, mint egy zombi. Bella, a Volturi óta nem láttalak ilyennek. És megrémítesz.

- Sajnálom, de nem megy. Nem tudok a közelében lenni.

- Mondd meg nekem, mit érzel iránta? –leguggolt mellém és megfogta a kezem.

-  Szeretem őt- suttogtam, miközben lehajtottam a fejem. Ez az egyetlen, amiben vele kapcsolatban biztos voltam.

- Szereted… mint egy testvért vagy barátot… vagy

- Szerelmes vagyok belé.

- És mi itt a probléma?

- Rose, miért nem akarod észrevenni azt, ami az orrod előtt van?

- Mégis mit?

- Azt, hogy ő egy ember és bármelyik pillanatban megölhetem.

- Ugyan miért tennéd? Mert csábít a vére? Nem drága nővérkém. Te képtelen lennél őt bántani. Én pontosan tudom milyen a szerelem és azt is, hogy te félsz tőle. Nem azért menekülsz, mert bánthatod és nem akarod, hanem azért, mert félsz attól, hogy közel engedd magadhoz. Félsz attól, hogy szeress és viszont szeressenek. Igaz, engem nem csábított annyira Emmett vére, mint téged Edwardé, de attól még nekem is nehéz volt. És nem bántottam, pedig megtehettem volna. De amint a szemébe néztem tudtam, hogy ő az, akit kerestem. Hiszen ismered a történetem. Nem kell elmondanom ahhoz, hogy tudd min mentem keresztül. És én is ismerem a tiédet. A lelked mélyén tudod, hogy ha akarnád sem tudnád őt bántani. A szerelmed erősebb a benned lakó szörnyetegnél. Ő az, aki megállít és nem a családod. Nem miattunk nem tudsz végezni vele. Hanem azért, mert te benne találtad meg a másik feled, akit képtelen lennél bántani. A szerelemtől félsz, hogy elveszted önmagad, pedig ettől nem kell tartanod. Ez nem fog fájni, ettől nem fogsz szenvedni. Nem okoz semmi rosszat, csakis jót. Ne félj közel engedni magadhoz valakit. Meglátod mennyivel egyszerűbb lesz, ha megnyitod előtte a szíved és megismered. Utána már nem lesz annyira nehéz ellenállni neki. Higgy nekem.

- Te komolyan így gondolod?

- Igen. Annyi éven keresztül voltál egyedül ebben a világban, hogy megérdemled a boldogságot. Ne hagyd elmenni, mert örökké bánni fogod.

- Köszönöm Rose. Nem is tudom mi lenne velem nélküled.

- Még mindig a hóban feküdnél.

- Ez biztos- mosolyogtam rá, majd megöleltem.

- Na, mi lesz? Hazajössz velem vagy megvárod, míg Alice jön érted és rángat haza?

- Szerintem az első jobban hangzik.

- Szerintem is.

- De előtte beszéljünk Sam-mel és Martinnal. Hülyén viselkedtem velük, pedig csak kedvesek akartak lenni hozzám.

- Rendben. Te menj el hozzájuk, addig én veszek neked valami ruhát, mert ebben nem jöhetsz. Komolyan, egy hétig képes voltál ebben a ruhában maradni? Nem vagy normális. Ráadásul még a hóban is fetrengsz. Ha ember lennél, már rég tüdő gyulladást kaptál volna. Te eszetlen lány- morogta, majd felállt és engem is magával húzott. Végignéztem magamon. Még mindig az a ruha volt rajtam, amit a vacsora estéjén felvettem, de valahogy rám került egy kabát is, ami nyílván valóan férfié volt. Martin mindig gondol rám. Még akkor is, ha bunkó vagyok vele. De hát istenem. Erre vannak a barátok, nem? Martin régóta ismer. Pontosan tudja, hogy milyen vagyok. Még a Volturis korszakomban találkoztunk. Nem sűrűn beszélünk, de tudom, hogy mindig számíthatok rá. És ez fordítva is igaz. Martin és Sam nagyon rendesek hozzám. Még akkor is, amikor nem érdemlem meg és ezért végtelenül hálás vagyok nekik.

(Rosalie szemszöge)

-Sikerült. Észhez térítettem.

- Igen, láttam. Valahogy add be neki a mai vacsorát út közben, hogy mire hazaértek lenyugodjon. De csak akkor közöld vele, ha már elindultatok. A vásárlásnál pedig az első lesz a nyerő. Sok sikert. Puszi- azzal letette a telefont.

- Kösz a segítséget- morogtam, majd beléptem a plázába. Az első. Milyen elsőről magyarázott nekem? Hiszen csak egy ruhát veszek Bellának, amiben haza tud jönni. Bár ő Alice. Ki az, aki képes kiigazodni rajta? A válasz egyszerű. Senki. Talán még ő sem érti saját magát.

Sokáig keresgéltem a ruhák között, míg megtaláltam a megfelelőt. Ugyanis mire hazaérünk, a vendégeink is megérkeznek. Edward és a családja ma este nálunk vacsorázik. Bár én sem rajongok az ötletért, de előbb-utóbb túl kell esnünk ezen. Ha már Esme meghívta őket. De amennyire csak lehet, távol tartom Edwardot a húgomtól. Nagyon nem tetszik, hogy olyan nagy hatással van Bellára, hogy képes volt elhagyni miatta minket is. De mit tehetnék, ha az őrült testvérem szerelmes belé? Semmit. Hiszen ő sem tett semmit, mikor én összejöttem Emmett-tel. Ő is boldog volt, amiért én megtaláltam a páromat annyi szörnyűség után és én is mellette leszek. Hiszen ő is rengeteget szenvedett már és megérdemli a boldogságot. Tudom, ha figyelünk rá, egy napon elmúlik a gyötrelme és képes lesz Edward mellett lenni anélkül, hogy a vérére szomjazna. Csak segítségre van szüksége, amit még magának sem mer beismerni. Edward nem éppen a szívem csücske, de Bella szereti és ennek elégnek kell lennie, hogy normálisan viselkedjem vele. Feltéve ha tiszteli és szereti Bellát. Mert ha bántja, esküszöm, hogy a saját kezemmel vetek véget az életének.

A ruhát megvettem és már éppen indultam volna ki az üzletből, mikor megakadt a szemem a naptáron. Szeptemben 13.

- Jézusom- szám elé kaptam a kezem. Ma van Bella születésnapja. És én teljesen elfelejtettem.

- Valami baj van kisasszony? –lépett oda hozzám az eladó nő.

- Nem, köszönöm, csak elfelejtettem valamit- gyenge mosolyt villantottam felé, majd elindultam ki az épületből, hogy aztán újabb perceket töltsek el a plázában bolyongva, míg találok valami szépet a testvéremnek. Már épp kezdtem volna feladni, mikor az utolsó üzletben rábukkantam. Megtaláltam a tökéletes ajándékot.

Boldog mosollyal az arcomon léptem be az üzletbe, hogy megvegyem Bella legszebb születésnapi ajándékát.  Egy olyan ajándékot, ami mindegyiknél nagyobb és remélem értékesebb is lesz számára. Már régen nem vettem neki ilyesmit, de ezúttal kivételt teszek. Hiszen tehetséges és kár lenne ha nem használná ki.És Alice-nak igaza lett. Sok hozzá hasonlót láttam az üzletben, de az, amit először megláttam, az volt a legszebb. Az nyerte el azonnal a tetszésemet. Alice és az ő képessége.

(Bella szemszöge)

Rose több mint egy órán keresztül távol volt, így addig volt alkalmam bocsánatot kérni Samy-től és Martintól, amiért eljöttem ide és tudomást sem vettem róluk.

-Biztos minden rendben lesz? –kérdezte Sam, már vagy harmadszorra.

- Persze. Majd túl leszek ezen is, mint minden máson.

- Bella, ránk mindig számíthatsz- állt fel Martin is és ebben a pillanatban lépett be a nappaliba Rose is.

- Megjöttem.

- Igen, látom. De mitől van ilyen fene jó kedved?

- Majd megtudod, ha hazaértünk. Most pedig menj. Öltözz át, mert szerencsétlen ruhát már tönkretetted- fintorgott, majd a kezembe nyomott egy táskát. Sóhajtva mentem fel az emeletre és ott abba a szobába, ami mindig az enyém, mikor ellátogatok hozzájuk. Bementem a fürdőbe, lezuhanyoztam, felöltöztem és miután mindennel készen lettem, visszamentem a többiekhez.

- Végre. Indulnunk kell, mert már várnak minket- pattant fel Rose.

- Menjetek, de előtte- Sam és Martin elém sétáltak, majd  Sam elém nyújtott egy kis dobozkát. –Boldog születésnapot Bella.

- Mondjátok, hogy nem költöttetek sokat. Kérlek.

- Nem. Nem költöttünk semennyit.

- Akkor rendben- kezembe vettem a dobozt és kinyitottam. Egy arany nyaklánc volt benne egy arany medállal. Szétnyitható medállal. Kezembe vettem a láncot és szétnyitottam. De az üres volt belül.

- Ez a nagymamámé volt- kezdte el Sam. –Nagyon szerette és mikor meghalt odaadta az anyámnak, akit sosem ismertem. Tudod jól, hogy meghalt a születésem napján és ez az egy maradt tőle, illetve a testvérem. De te nagyon fontos vagy nekem. És szeretném, ha nálad lenne.

- Ezt nem lehet. Ezt nem fogadhatom el. Tudom jól, mennyire fontos neked ez a medál.

- Nagyon fontos igen, de te is fontos vagy nekünk Bella. Hiszen ha te nem vagy, akkor mi sem lehetnénk együtt. És talán már nem is élnénk. És amit te tettél értünk, az ezerszer fontosabb bármilyen tárgynál. Az életedet kockáztattad azért, hogy mi ma itt lehessünk együtt, békében. Emellett a képeket kivettem belőle és beletettem egy másikba. Szóval nincs miért visszautasítanod. Mostantól a tiéd. És ha rám hallgatsz, olyasvalakinek vagy valakiknek a képét teszed bele, akik mindenkinél közelebb állnak hozzád.

- Köszönöm- öleltem meg barátnőmet. Ha lehetne, már rég sírnék. Elmondani nem tudom, mennyi olyan értékes ékszer van a birtokomban, amiknek nem csak anyagi, de érzelmi értéke is nagy. Egy részük az anyámtól, a saját családomtól, és vannak olyanok, mint például ez a nyaklánc, ami másoknak fontos. És ezeknek talán még nagyobb az érzelmi értékük számomra.

- Jól van, most már menjetek.

- Köszönök mindent- öleltem meg Martin is.

- Nincs mit. Gyertek csak nyugodtan, amikor csak szeretnétek. És remélem ha legközelebb meglátogatsz minket Bella, akkor többet beszélgethetünk majd.

- Ha legközelebb meglátogatlak, ígérem nem leszek ilyen.

- Remélem is. Még egyszer boldog születésnapot Bella-mind a ketten újra megöleltek, majd elköszöntek Rose-tól is és végül elindultunk. Rose vezetett, tekintve, hogy Carlisle autója azóta is nálam jobban mondva Samék garázsában raboskodott. Rose pedig repülővel jött el idáig, úgyhogy én csak utasként ültem mellette.

Egy ideig nem beszélgettünk. A nyakláncot bámultam, amit még mindig a kezemben fogtam. Ez rengeteget jelent Samy-nek. Vigyázni fogok rá, de csak addig, amíg úgy nem látom, hogy szüksége van rá.

-Nagyon rendes tőle. Látszik, mennyire szeret téged.

- Hálás nekem. Az nem ugyan az. Hiszen hallhattad, hogy segítettem nekik.

- Szeret téged, mintha a testvére lennél. Akárcsak én. Bella, vedd észre, hogy téged is szerethetnek.

- Annak ellenére, milyen voltam? Azok után, hogy mennyi ártatlan embert öltem meg azért, hogy csillapítsam a szomjamat? Hogy annyi vámpírral végeztem „igazságszolgáltatás” címszó alatt? Komolyan azt gondolod, hogy még szerethetnek engem? Hiszen nyomorult gyilkos vagyok. És most is annak a férfinak az vérére szomjazom, akit mindennél jobban szeretek. Távol kellene tartanom magam tőle, de nem megy. Folyton rá gondolok, azon jár az eszem, vajon milyen nővel van most vagy nem esett-e baja. Tudod milyen rossz? Annyira szeretném, ha ember lehetnék és megadhatnám neki, amit szeretne, de így nem lehet. Vámpírként nem.

Rose nem szólt semmit, mereven bámulta az utat. Úgy vezetett akár egy szélvész. A tájból csak egy elmosódott csíkot láttam. Ha ember lennék, már szívinfarktust kaptam volna. De így, vámpírként még élvezem is. Az autósokra sem kellett figyelnünk, mivel már sötétedett és alig volt autó az utakon.

- Tudod, be kell vallanom, hogy egyáltalán nem szimpatikus nekem- törte meg a csendet Rose.

- Kicsoda?

- Edward. De tudnod kell, hogy egyetlen lánnyal sem láttam, mióta te nem vagy suliban. Bár azt sem tudhatom hogyan viselkedett előtte, de én szomorúnak látom. Alice szerint téged hiányol. És az is igaz, hogy nem egyszer kérdezett felőled.

- Ez csak a f… -hoppá, majdnem elszóltam magam. –Biztos csak kitalálta Alice. Tudod milyen.

- Bella, Alice szerint nem fogod bántani. Át fogod őt változtatni. És együtt lesztek majd. Edward a családunk tagja lesz és a te párod.

- Nem. Alice képessége elromlott. Soha nem változtatnám át. Elég emberi életet vettem már el ahhoz, hogy tudjam az elején bármennyire is szeretné, hogy megtegyem, a végén meggyűlölne érte, hogy elvettem tőle az életét. És azt nem élném túl. Elhagyna, meggyűlölne én pedig abban a szent pillanatban keresnék egy megoldást, hogy végezzek magammal. Mert nem tudnék úgy élni, hogy ő nincs többé. Ezért nem tudnám elvenni az életét. Ezért küzdök annyira, hogy ellenálljak a vére csábításának.

- Megértelek Bella.

- Nem. Csak szeretnél megérteni. Igazából fogalmad sincs róla, mit érzek. Nem kellene így éreznem. Nem kellene éreznem. Minden könnyebb lenne.

- Nem lenne és ezt te is tudod. Csak a harag és a kétségbeesés beszél belőled.

- Nem.

- De- kötötte az ebet a karóhoz. –Hiszen próbáltad már. Nem éreztél, nem engedted, hogy érezz és épp ezért gyilkoltál. Aztán mikor újra feltörtek belőled, összezuhantál. Emlékezz, Carlisle kapart össze. Ha ő nincs, akkor már halott lennél, mert a lelkiismereted megfojtott volna és a halálba kergetett volna. Gondolkozz egy kicsit. Ha kikapcsolod és visszamész, az út végén a halál vár, mert újra nem fogunk tudni összerakni. A Volturi szétszed. Kiégeti belőled a valódi énedet és csak egy katona leszel a sok közül, majd a végén belerokkansz és meghalsz egy csatában. Ezt akarod? –Rose hangja kétségbeesetten csengett, nem kiabált, de nem is halkan beszélt hozzám. És igazat kellett adnom neki. Hiszen láthatta mit tett velem a Volturi. Megmutattam neki. Én magam. Nem hibáztathatom érte, ha most ezt felhozza.

- Igazad van.

- Még jó hogy belátod. Bella, a testvéred vagyok. Segítek bármiben, amiben csak szeretnéd. De nem fogom végignézni a halálodat. Soha többet nem engedlek oda vissza. Akkor sem, ha te ezt akarod. Nem foglak elveszíteni, megértetted?

- Rose…

- Mindenki melletted áll Bella. Mindenki. Bár a saját módján, még Alice is jót akar neked. Ha azt akarod, elmegyünk innen. Ha nem akarod, nem látod többet Edwardot. Mindenhová követnénk téged Bella. Te olyan vagy a családunknak, mint egy második család fő. És nem csak azért, mert mindenkinél idősebb vagy. Nem. Hanem azért, mert bízunk benned. Tudjuk, hogy helyesen döntesz bármi legyen is a probléma.

- Ez nagyon jól esik Rose. De nem hiszem, hogy helyesen döntenék bármiben is. Hiszen most is elmenekültem a gondok elől. Nem ilyen egy erős vezető.

- Bella, nem is kell mindig erősnek lenned. Mióta ismerlek, még nem láttalak ennyire sebezhetőnek. Ez az első alkalom. Hiszen mindenkit ellöksz magadtól, hogy ne lássák, hogy milyen vagy valójában.

- Te nem ezt csinálod? Te is pontosan ugyan ezt teszed, úgyhogy nem értem miért veted ezt a szememre.

- Nem vetek semmit a szemedre. Egyszerűen csak kimondom, amit látok. És igen, igazad van, én is ellökök magamtól mindenkit, de nem úgy mint te. Én nem akarom a családomat eltávolítani magamtól. De te minket is el akarsz lökni. Mert azt képzeled, hogy mindent egyedül meg tudsz oldani. Hogy nincs melletted senki, akire számíthatnál, pedig ha egy kicsit jobban körülnéznéd, láthatnád, hogy mennyien szeretnek és mennyi mindenkinek vagy fontos Bella. És ez a sok ember vagy vámpír mind segítene neked, ha hagynád. Nem vagy egyedül.

- Pedig sokszor úgy érzem. Annyira egyedül érzem magam. Megtanultam, hogy ha túl akarom élni, akkor csak magamra számíthatok, mert azok fognak hátba szúrni, akikre sosem gondolnál.

- Bella, kérlek, felejtsd el. Ne keresd mindenben a rosszat. Nem mindenki fog elárulni. Ha más nem is, de én mindig melletted leszek. És a többiek is. Mindig számíthatsz ránk. A családod vagyunk.

- Köszönöm.

- Nem kell megköszönnöd semmit. Ezért vagyok.

Ezután újra csendbe burkolóztunk. Mindenki a maga gondolataiba meredve. Már csak az hiányzik, hogy Rosalie-val is összekapjak. Bár ha elkap minket a hév, nem tudom ki fog szétszedni minket. Carlisle és Esme sincsenek itt, úgyhogy nyugi Bella, nyugi. Ő a húgod és neked kell észnél lenni, akkor is, ha hülyeségeket beszél és akkor is, ha nem értesz vele egyet.

- Amúgy ma este vacsora vendégeink lesznek.

- Tessék? –úgy néztem rá, mint valami idiótára. Az előbb még teljesen másról beszéltünk, most meg hirtelen vacsora vendégek. –És kik?

- Ne legyél dühös, kérlek, Alice mondta, hogy ne szóljak hamarabb. Vele kell ordítoznod, nem velem- húzta összébb magát, mire nekem leesett a dolog.

- Mondd, hogy nem Edward és a családja jönnek vacsorára.

- De vagyis hát Edward és a szülei. A testvérei nincsenek itthon, úgyhogy nem kell elviselnem Emmát. Komolyan, láttad milyen szemeket meresztett Emmett-re? Legszívesebben kitekertem volna a nyakát.

- Mégis mikor akartál nekem szólni? Ha hazaértünk?

- Nem. Előtte.

- Kösz szépen- összefontam a karomat a mellkasom előtt és tüntetőleg kibámultam az ablakon. Nem hiszem el, hogy… áááá… átvertek. És már nem menekülhetek az este elől.

- Legalább előtte álljunk meg vadászni. Ha már egy egész estét kell kibírnom velük, legalább ne szomjasan menjek haza.

- Rendben.

- Köszönöm- és újra a tájat tüntettem ki figyelmemmel. Újra kezdődik előröl. Már rögtön az első napon össze leszek zárva vele. De ki fogom bírni. Ha nem, legfeljebb felmegyek a szobámba. Igen. Ez azért mégiscsak másabb, mintha egy vadidegen házban lennék. Otthon legalább bármelyik pillanatban meglóghatok. Igen. És ki fogom bírni. Erősnek kell lennem. És az is leszek. Nem fogom hagyni, hogy eluralkodjon rajtam a vérszomj. Nem fogom bántani őt. Sőt. Meg fogom védeni mindentől és mindenkitől. De legfőképpen önmagamtól.

Az út többi része csendesen telt. Próbáltam nem rá gondolni, nem az illatát felidézni magamban és elnyomni a szörnyetegemet. Ez többnyire sikerült is és már csak azon kaptam magam, hogy Rose leállítja az autót és kiszáll. Én is így tettem és miután megbizonyosodtunk róla, hogy senki nincs a közelben, az erdőbe vetettük magunkat.

Két szarvas után elég erőt éreztem magamban, hogy elviseljem az estét. Visszamentem az autóhoz és ott vártam, hogy Rose megérkezzen, immár a kormány mögött ülve. Egész úton ő vezetett és nekem is hiányzott már a száguldás. A vadászattól jobb kedvem lett és szinte teljesen feloldódtam. Már nem szorongtam a találkozás miatt. Egyszerűen úgy fogtam fel, mintha csak a családommal találkoznék újra.

Miután Rose is visszatért boldogan indítottam az autót és hazáig vezettem. Nem voltunk messze és hamar hazaértünk, de nekem a jó kedvem nem romlott el. Úgy éreztem, a kedvemet semmi nem ronthatja el. Leállítottam az autót és miután Rose is kiszállt, együtt indultunk el be a házba.

-Minden rendben lesz.

- Tudom- mosolyogtam rá, majd beléptem a házba, ahol minden szempár ránk szegeződött. Esme és Carlisle voltak az elsők, akik odajöttek hozzám és boldogan zártak a karjaikba.

- Olyan jó, hogy itt vagy. Annyira hiányoztál.

- Ti is nekem.

- Minden rendben? –kérdezte Carlisle és megfogta anya derekát.

- Persze.

- Örülök, hogy újra láthatom önöket- mosolyogtam rá a Masen szülőkre, akik felálltak és köszöntöttek. Mindenkinek köszöntem. Végül is nem volt olyan vészes. Mikor Edward elé értem és adtam neki két puszit, nem vettem levegőt és a lehető leggyorsabban léptem el tőle egyenesen Emmett és Jasper közé, majd elmosolyodtam és megköszörültem a torkom, hogy mindenki rám figyeljen.

- Mint látjátok, nem vagyok az alkalomhoz öltözve, ezért ha megbocsátotok, felmennék átöltözni.

- Elkísérlek. Nekem is fel kell vennem egy másik ruhát- Rose mellém lépett, majd megfogta a kezem és magával húzott az emeletre. Egyenesen az én szobámba mentünk, ahol a kezembe nyomott egy másik táskát, ami már indulás előtt nála volt, majd kiment. Értetlenül néztem az ajtót, ahol nem olyan régen még húgom állt, de ő már nem volt ott. Megráztam a fejem és az ágyhoz lépve kiszedtem a táskából a benne lévő ruhadarabokat. Ugyanis nem más volt benne, mint egy gyönyörű ruha hozzá illő cipővel. A ruha egyszerű volt, krém színű, pántos, elől egy kicsit ráncos, hozzá egy fekete övvel. A cipő egy hasonló színű magassarkú, aminek az orrán volt egy masni. És mindemellé egy fekete blézer, amit most nem volt kedvem felvenni. Miután a ruhát és a cipőt felvettem, kiettem a nyakamból azt a nyakláncot, amit az itt töltött utolsó estém óta viseltem és felraktam azt, amit Sam-től kaptam. Egy kicsit kihúztam a szemem, a hajamat csak megfésültem és egy haj pánttal hátra fogtam. Megnéztem magam a tükörben utána elindultam kifelé a szobából, de a lépcső előtt összefutottam Rosalie-val. Ő is csodásan festett, bár ő az, akin még egy rongyos ruha is jól állna. Így együtt mentünk le a nappaliba, ahol nagy meglepetésemre nem az a látvány fogadott, amire számítottam. Minden ugyan úgy nézett ki, mint mielőtt felmentünk, de mégis más volt. Mindenki tele volt élettel és ez megváltoztatta a helységet. És ami nem kerülte el a figyelmemet, az a kis emelvényen álló fehér gyönyörűség, rajta egy szalaggal. Amin az állt:

-Boldog születésnapot Bella!

Mindenki egy emberként kiáltott fel, még a Masen család is és nekem ez hihetetlenül jól esett. Ha tudnék, a meghatottságtól már sírtam volna. Ma már sokadjára, de nem tudok. Így csak álltam ott, a lépcső tetején, körbepillantva a családomon és egy ismeretlen családon, mígnem egy kezet éreztem meg az enyémen. 

 Néhány kép a fejihez: 

Bella nyaklánca

Bella ruhája

Bella cipője

Sziasztok!

Köszönöm, hogy annak ellenére, hogy ritkán van friss, még olvassátok a blogomat. És azt is, hogy komiztok. Tényleg hihetetlenül jól esik és ez ad erőt ahhoz, hogy a nehezebb napokon is folytatni tudjam az írást. Nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki nyomon követi a történetet. Mostantól megpróbálok a lehető legtöbb időt szánni az írásra, hogy valamelyest kárpótoljalak titeket. Hiszen mostanában ritkán van friss és ezért rosszul is érzem magam. Szóval ígérem, minden szabad pillanatomban azon leszek, hogy a leghamarabb hozhassam nektek a frisst. Remélem ez a rész is tetszett. A következő rész szintén bizonytalan, de megpróbálom jövőhét hétvégére befejezni. Addig is legyetek jók. Puszi:Rosalice