Feel the love~ 4.fejezet

Sziasztok!

És megérkezett a friss. Sikerült befejeznem. Remélem tetszeni fog. És köszönöm a türelmeteket. Megpróbálom a következőt hamarabb hozni és nem ennyire elhúzni, de nem ígérem.
Most pedig jó olvasást nektek. Puszi:Rosalice

(Bella szemszöge)

-Hadd mutassam be a családomat. Ő a feleségem Nora- mosolygott Will és átölelte a mellette álló vörös hajú nő derekát. –A fiam Edward, mellette az egyik lányunk Emma. A másik lányunk Karola és a férje Daniel. Ők pedig a Cullen család.

- Örvendek. A nevem Carlisle Cullen. Ő a feleségem Esme, a lányaink Alice, Rosalie és Isabella. A fiaink Emmett és Jasper.

- William már sokat mesélt rólatok. Örülök, hogy megismerhetünk benneteket. Foglaljatok helyet- mosolygott Edward anyukája, majd leült ő is.

- Bár nem régóta vagyunk a városban, de még sosem láttalak titeket- mosolygott kedvesen Alice a két lányra.

- Igen. Mert nem Forksban élünk. Néhány napra jöttünk, hogy meglátogassuk anyáékat- válaszolt a fekete hajú lány. Azt hiszem Karola.

- És melyik városban laktok? Persze nem muszáj válaszolni- viszakozott azonnal Esme.

- Los Angeles. Mivel a nővérem ott él sokszor meglátogattam és egy ilyen látogatás alkalmával találkoztam Daniel-lel- újfent Karola válaszolt. Viszont engem jobban érdekelt, hogy Edward egy folytában engem figyelt. Kissé zavart, de azért jól esett. És persze megnyugtatott a tudat, hogy az a lány a testvére és nem a barátnője. Ugyanakkor csalódott is voltam, mert eggyel kevesebb indokom van rá, hogy távol tartsam magam tőle.

- Azonnal megnézem a vacsorát. Mi lenne, ha átmennénk az ebédlőbe? –kérdezte Nora.

- Természetesen. Segíthetek esetleg valamiben? –kérdezte anya, miközben felállt.

- Nem köszönöm. A lányok majd segítenek. Addig a fiúk megmutatják merre van az étkező.

Amint ezt kimondta, a lányaival együtt eltűnt az egyik ajtó mögött, minket pedig a férje átvezetett egy hatalmas étkezőbe, mely hangulatos volt, de hiányzott a már nálunk megszokott világosság. Igaz sötét van, de furcsa volt a hatalmas ablakok és üvegfalak nélkül ez a nagy ház. Hiszen nem sűrűn hívnak minket vendégségbe, nem sok időt töltünk mások házában. Gondolom érthető, hogy zavar. Szinte olyan, mintha be lennék zárva a négy fal közé. Szinte pánikrohamot kaptam, ahogy eszembe jutott, innen csakis az ajtón keresztül jutok ki, ha bármi történik.

Máris a menekülésen jár az eszem, pedig most érkeztünk. Hát normális vagyok?

- Bella- hallottam meg a nevem és ezzel egy időben egy érintést éreztem a vállamon. Felnéztem és megpillantottam azt a személyt, aki miatt már azt sem tudom ki vagyok.

- Mit akarsz? –arrébb léptem és a keze visszaesett a teste mellé, nekem pedig hiányérzetem támadt. De tudtam ez a helyes.

- Csak már mindenki leült és te olyan arcot vágtál, mintha halálra ítéltek volna.

- Nincs semmi bajom- elhúztam a szám, majd leültem Emmett mellé. De pechemre pont Edward mellé kerültem. Átkoztam a sorsot, amiért direkt tesz keresztbe nekünk. Amiért folyton csak megnehezíti az életemet. Amiért folyton próbára tesz.

A vacsora minden egyes pillanatában azt kívántam bár lennék inkább a Volturinál, mint itt. Ha ott lennék, akkor nem veszélyeztetném Edward és a családja életét. És nem okoznék csalódást a családomnak sem. Ott nem várnák el tőlem, hogy tartsam magam.

De itt sem teszik. Egyszerűen te kényszeríted erre magad- egy apró hangocska volt csupán, de minden előző gondolatomat semmissé tette és olyan dolgokat erősített meg bennem, amiket eddig is tudtam. –Te akarsz megfelelni nekik és te nem akarod őt bántani. Hiszen tudod, hogy bármit is tennél, ők megbocsátanák és melletted állnának. De azt gondolod, ha elveszed Edward életét, nem érdemled meg a Cullen nevet. Ezért teszed, amit teszel. Ezért nem fogod bántani akkor sem, ha erre kényszerítenének. Szereted őt és a családodat annyira, hogy ellenállj a kísértésnek.

- Dicséretes a gondoskodásod Esme- újra a többiekkel voltam, éreztem őket, érzékeltem a körülöttem lévőket. Ami jót tett, mert elvonta a figyelmemet a mellettem ülő férfiról. –Nem sokan vannak, akik hajlandóak örökbe fogadni vadidegen gyerekeket. Nem hogy ötöt, de még egyet sem. Téged mi vezérelt?- kérdezte Edward édesanyja. És bár nem látszott rosszindulatúnak, mégis volt valami furcsa a szemében, ahogy anyámra nézett. Mintha bolondnak tartaná eme tette miatt.

- Köszönöm. Nekem nem lehet saját gyermekem. Talán ez volt az oka, hogy Carlisle-val így döntöttünk. De őket úgy szeretem, mintha a sajátjaim lennének. Már régóta együtt vagyunk, egy család vagyunk. És ezen semmi nem változtathat.

- Kivéve, ha a gyerekek kirepülnek. Hidd el, ha megtalálják a párjukat, el kell engedned őket. Mi már csak tudjuk. Igaz drágám- kérdezte, miközben megszorította férje kezét és melegen rámosolygott.

- Én ettől nem félek.

- Hát igen. Nem mindennapi, hogy az ember végignézze, ahogy a gyerekei egymásba szeretnek. Ne értsetek félre, nem rosszindulatból mondom. Csak furcsa számomra. Ebben a kisvárosban nem találkoztunk még ilyennel.

Hiába próbálkozott, nem tudta elrejteni mennyire megbotránkoztatja őt ez a tény. Kezdett egyre jobban bosszantani és egyre rosszabbul éreztem magam.

- Nem gond. Már megszoktuk- válaszolta húgom enyhe gúnnyal a hangjában és megfogta Jasper kezét.

- Tudjátok, mi csak boldogok vagyunk, amiért így alakultak a dolgok. Legalább nem kell azon aggódnunk, hogy nem találnak magukhoz illő párt a gyerekeink- Carlisle tekintete megakadt rajtam én pedig lehajtottam a fejem. Pontosan tudom, hogy nem azért nézett rám, mert haragszik, hanem mert féltett. Félt, hogy nem találok magamnak megfelelő párt. És félt attól is, hogy nem elengedem magam mellett a boldogságot. És milyen igaza van. Olya sok évig voltam egyedül és most, mikor elkezdek érezni valamit egy férfi iránt, el kell fojtanom, mert nem olyan, mint én.

- És te Bella? Nincs senki, aki felkeltette volna az érdeklődésedet?- nevem hallatán felkaptam a fejem és egyenesen Emma szemébe néztem, aki velem szemben ült és furcsán nézett rám.

- Egyelőre nincs – hazudtam - de úgy gondolom, hogy nincs mit elsietnem. Egyszer mindenki megtalálja a hozzá illő párt. Még rengeteg időm van.

-  Ez igaz. Egy ilyen csinos lány, mint te egész biztos nem marad egyedül.

- Erre inkább nem válaszolnék.

- Na de húgi, ne legyél ennyire szégyenlős- vigyorgott Emmett. Én pedig meg tudtam volna fojtani.

- Emmett- sziszegtem dühösen, mire Rose észrevétlenül férje combjára simította kezét és jó erősen belemarkolt, amitől Em félrenyelt, miközben megpróbálta legyűrni a torkán a bort.

- Jaj, édesem, jól vagy?- adta az ártatlant Rose, miközben óvatosan ütögetni kezdte férje hátát, aki az orra alatt valami olyasmit motyogott, hogy „ezért még számolunk.”

Viszont én nem tudtam elrejteni mosolyomat, ahogy a nagy melák nem győzött elnézést kérni. Azonban nem kerülte el a figyelmemet, hogy Edward testvére Emma le sem vette a szemét az öcsémről, vagy ha úgy jobb, a bátyámról. És nem csak nekem tűnt fel, mert Rose egész vacsora alatt gyilkos tekintettel méregette a lányt. Én csak sajnálni tudtam, ha kikezd Em-mel.  Mert jobbik esetben csak visszautasítják, rosszabbik esetben Rose elválasztja a fejét a testétől. Ami senkinek nem lenne jó.

Ezek után a vacsora nyugisan telt, nem beszélgettünk sokat. Én inkább piszkálgattam az ételt, mintsem megettem, de azért néhány falatot így is legyűrtem. Az biztos, hogy ha hazamegyek, egész este a vécé fölött fogok gubbasztani. Miután elfogyasztottuk a vacsorát mind a nappaliban kötöttünk ki újra. Ahol mindenféle jelentéktelen dolgokról beszélgettünk. Egészen addig nem volt semmi baj, míg Edward mellém nem került. Onnantól kezdve nem volt menekvés. Edward egyre közelebb jött, egyre többször ért hozzám, mintha véletlen lenne és tudtam nekem egyszer túl sok lesz. Hiába próbáltam a beszélgetésre figyelni, hiába nem vettem levegőt, egyetlen pillanat, egyetlen rossz mozdulat elég volt, hogy újra elveszítsem a fejem. Pedig próbáltam. Isten látja lelkem, hogy tényleg küzdöttem a bennem lakó szörny ellen. De mikor a szél kivágta az ablakot és egyenesen felém fújta az illatát, abban a pillanatban már nem én voltam, aki irányított.

Mély levegőt vettem akaratomon kívül, és az illat tűzként égett az ereimben, a mellkasomtól, minden porcikámba szétterjedt. Egyetlen rövid pillanatra képes voltam tisztán gondolkozni. Abban az értékes másodpercben két arcot láttam egymás mellett a fejemben. Az egyik az enyém volt.

A vörös szemű szörnyeteg, aki annyi embert ölt meg, hogy nem is számoltam. Az a sok ártatlan emberélet, amely mind az én kezemen szárad.

A másik arc Carlisle-é volt.

Mindannak a sok évnek a tükörképe, amit a mentorommal, a teremtőmmel, az apámmal töltöttem egy pillanat alatt elhalványul majd, amint magamba szívom ennek a fiúnak a vérét. A szemeim újra vörösen csillognak majd, mint az ördögé; és minden elveszik. Minden, amiért eddig küzdöttem, minden, amit elértem.

A fejemben Carlisle kedves szemei nem ítéltek el. Tudtam, hogy megbocsátaná nekem, akármekkora szörnyűséget tennék. Mert szeretett. Mert jobbnak gondolt, mint amilyen voltam. És még ezután is szeretne, annak ellenére, hogy kiderülne, tévedett. És ekkor újra én irányítottam. Nem érdekelt ki mit gondol rólam, az volt most a legkevesebb. Addig kellett cselekednem, amíg még ura voltam önmagamnak. Felpattantam a kanapéról és kirohantam az udvarra. Egyenesen Carlisle kocsijába. Nem akartam elmenni, de nem volt más lehetőségem. Ha most megállok, akkor mindennek vége. A többiek nem fognak elengedni. Nem fogják hagyni, hogy ilyen könnyen elmenjek. Így hát anélkül, hogy bárki megállított volna, indítottam az autót és teljes gázzal hajtottam el Forks-ból. Alice látni fogja hogyan döntöttem és jól tudtam, hogy mérgesek lesznek rám, de azt is, hogy nincs választási lehetőségem és meg fognak érteni. Mindent magam mögött hagyva indultam el, minél messzebb ettől a várostól és minél messzebb a szenvedésem okozójától.

(Carlisle szemszöge)

Nem tűnt fel, Bella mennyire nem érzi jól magát. Ahogy az sem mennyire kínlódik. Pedig kellett volna. Hiszen tudom mennyire nehéz neki. Elmondta. Figyelnem kellett volna rá. És nem tettem. Csakis miattam történt az, ami. Egyik pillanatban még elmélyülten beszélgettünk, a másikban pedig Bella kiszáguldott a házból. Néhány pillanattal később pedig bár a Masen család nem hallhatta, de mi igen, hogy felbúgott a kocsim motorja és Bella padlógázzal száguldott el innen. És gyanítom, hogy most nem hazament. Ezt az elméletemet Alice hamarosan alá is támasztotta.

-Elment- suttogta Alice maga elé meredve. Jasper maga felé fordította az arcát, majd szorosan magához húzta feleségét. Mi, a családja tudtuk, hogy nem csak innen ment el. Hanem a városból is.

- Mi történhetett? Az előbb még vidám volt- értetlenkedett Karola, ugyanakkor őszinte aggás csillant tekintetében, miközben átölelte a férjét.

- Szeretnék bocsánatot kérni a lányom nevében is. Bella mostanában nincs túl jó állapotban. Hirtelen változik a hangulata, főleg mióta ideköltöztünk- mentegetőzött szerelmem, de fogalma nem volt mi mást mondhatna.

- De ugye nincs komolyabb baja? Úgy értem ez nem valami szellemi probléma, ugye?

- Bella különleges lány, de nem elmebeteg, ha arra célzott- pattant fel Emmett.

- Bellánál nemrég súlyos betegséget diagnosztizáltak és sajnos a gyógyszerek mellékhatása ez a hangulatingadozás- mentette meg a helyzetet Alice. Nem is tudom, mi lenne velünk nélküle. Nekem eszembe nem jutott volna egy ilyen magyarázat.

- Elnézést, ezt nem tudtam. Bocsánat. És milyen betegség? –kérdezte Nora.

- Így is túl sokat beszéltünk róla. Az ő egészsége, az ő élete, az engedélye nélkül ennyit sem lett volna szabad mondanunk. Kérem, értsék meg, hogy ez nem olyan dolog, amit szívesen megosztunk másokkal- Rose próbált udvarias maradni, hát kevés sikerrel.

- Bocsássatok meg, de a lányomnak igaza van. Nem szeretnénk ezzel terhelni benneteket. Majd mi megoldjuk- álltam fel. Hiszen nem mondhatjuk el nekik, mi a valódi oka annak, hogy Bella elment.

- Rendben. Megértjük, de ha bármiben tudunk segíteni, szóljatok bátran- ajánlotta William.

- Köszönjünk és így lesz.

- Bella tegnap is rosszul lett- meredt maga elé Edward.

- Igen- bólintottam. –Tegnap az ebédlőben összeesett.

- Nem éppen összeesett, de mindegy. Hagyjuk, had nyugodjon meg.

- Valakinek haza kellene mennie, megnézni, hogy van- nézett rám Esme.

- Bella nem lesz otthon- csóválta a fejét Alice. –Elment.

- Tessék?

- Nem csak innen ment el. Tudom, hogy nem haza ment. Ismerem már.

- Alice, hova ment?

- Elment. Elment, de fogalmam sincs hova. Még szerintem ő sem tudja. De amint tudom, előkerítem- ez burkolt célzás volt, hogy figyelni fogja a testvérét. Miután ezt megbeszéltük tekintetem a vendéglátóink felé siklott, akik értetlenül néztek ránk.

- Sajnálom, ha ez most érthetetlen volt.

- Igen, az volt- bólintott Nora.

- Már megbocsáss Carlisle, de honnan tudjátok, hogy a lányod elment? És ha így is van és elhagyta a várost, miért nem látom rajtad az aggodalmat? –állt fel William.

- Mert Bella tudja, mit csinál.

- De az imént mondtátok, hogy Bella beteg. Mi van, ha éppen rosszul lett és most isten tudja hol van és milyen állapotban.

- Ne haragudj, de Bella a mi lányunk. A mi felelősségünk. Pontosan tudom mit kell tennem. Én pedig bízom a lányomban. Ha történik valami, arról tudni fogunk. És biztos vagyok benne, hogy hamarosan jelentkezni fog- amint ezt kimondtam megszólalt a zsebemben lévő telefon. Ismeretlen szám volt, de felvettem.

- Halló?

- Carlisle, én vagyok Bella. Kérlek, bocsáss meg, hogy csak úgy elrohantam, de nem bírtam tovább. Úgy sajnálom.

- Semmi gond. Minden rendben? Hol vagy most?

- Egy benzinkúton. És igen, már rendben vagyok, nagyjából.

- Hova mész most?

- Azt hiszem meglátogatom Samantha-ékat.

- Biztos?

- Igen. Már rég el kellett volna jönnöm. Bánom, hogy Alice-ra hallgattam. Így legalább rendbe tudom tenni a gondolataimat.

- Rendben. Akarod hogy valamelyikünk odamenjen? Esme vagy én, esetleg a többiek?

- Nem. Most jobb, ha magam vagyok. Csak szólni akartam, mert gondolom nagy port kavartam nektek.

- Hát ami igaz, az igaz, de minden rendben lesz. Ne aggódj. Maradj, ameddig jónak látod. Csak annyit kérek, hogy néha hívj fel minket.

- Rendben apa. Köszönöm, hogy ilyen megértő vagy. Én… szeretlek. Nagyon.

- Én is téged- elmosolyodtam, mert nem sűrűn mondja ki ezt a szót. Nehezére esik ennyire nyiltan beszélnie az érzéseiről. De örültem, hogy kimondta. – Majd még beszélünk. És mi is üdvözöljük őket. Vigyázz magadra.

- Ti is. Majd hívlak.

- Oké. Szia.

Letettem a telefont és a többiekre néztem.

- Bella volt.

- Hol van? Mi történt- pattant fel azonnal Edward ezzel mindenkit meglepve. Bella érzéseiről tudtam, de Edwardot nem ismertem. Bár ahogy látom neki sem közömbös a lányom. Milyen jó is lenne, ha egymásra találnának.

- Jól van. És azt nem mondta miért rohant el. Annyit mondott, hogy így érezte jónak- füllentettem egy picit, majd folytattam. –Elhagyta a várost és elmegy egy régi barátjához egy kis időre.

- Gondolom nem akar senkivel sem beszélni- Rosalie hangja szomorú volt és átkarolta férjét. Hát igen. Rose és Bella kapcsolata nehezen indult, de mostanra olyanok lettek egymásnak, mint az édestestvérek.

- Nem. Azt mondta magányra van szüksége, de hamarosan újra telefonál.

- Csak azt remélem időben visszajön, különben én megyek érte, mielőtt mindent tönkretesz- morogta az orra alatt Alice.

- Azt hiszem ideje mennünk- néztem a családomra. Még mielőtt Alice kirobbantja a harmadik világháborút Bella utazása miatt.

- Igazad van drágám- állt fel feleségem is. -Köszönjük a vendéglátást és remélem hamarosan mi is viszonozhatjuk. Még nem tudunk pontos időt mondani, mert szerintem úgy illik, ha mindenki otthon van, úgyhogy ha Bella visszajön azonnal szólni fogunk.

- Ugyan, nem szükséges.

- Kérlek, ne bántsatok meg ezzel. Ahogy Nora, úgy én is szívesen készítek valami finomat nektek. Sőt.

- Akkor elfogadjuk a meghívást.

- Köszönünk mindent, nagyon finom volt a vacsora és a társaság is remek volt. Sajnálom, hogy Bella elrohanása véget vetett a jókedvnek. Nem szokott ilyet csinálni, de hát az állapota sajnos…- próbáltam valahogy menteni a menthetőt és ha jól láttam mindenki elintézte annyival az eltünését, hogy a betegsége miatt ingadozik a hangulata.

Mind felvettük a kabátjainkat, elköszöntünk a vendéglátóinktól, majd mivel Bella elvitte az autómat, mind Rosalie kocsijához mentünk. Rose vezetett, mellette Emmett, Esme én és a többiek beültünk hátra és hogy elférjünk Alice befészkelte magát Jasper ölébe. Rose indított és egyenesen hazamentünk. Én pedig biztos voltam benne, hogy Alice még nem nyelte le a dühét. És igazam lett. Amint hazaértünk, kipattant a kocsiból, beszáguldott a házba, ahol idegesen rótta a köröket, miközben arra várt, hogy a másik oldalon valaki beleszóljon a telefonba.

- Igen?

- Alice vagyok. Bella nálatok van?

- Még nincs. Alig fél órája hívott, hogy ha nem bánjuk meglátogatna minket. Szerintem még bő két óra mire ideér. Miért?

- Ha odaért, mondd meg neki, hogy hívjon fel, különben odamegyek és hazaráncigálom.

- Miért Alice? Valami baj van? –kérdezte Samantha a vonal másik végén.

- Nem, nincs- Alice megállt, majd kifújta a bent tartott levegőt. –Csak mondd meg neki, hogy hívjon fel. Köszönöm- azzal letette a telefont, majd a kanapéra dobta. Még sosem láttam ennyire feldúltnak egy utazás miatt. Hiszen Bella nem egyszer ment már el tőlünk néhány napra. Nem ez az első eset. Egyszerűen nem értettem miért fújja fel ennyire a dolgot.

- Szívem, mi a baj? –kérdezte Jasper, miközben felesége elé lépett.

- Azt, hogy Bella mindent elront a makacssága miatt. Komolyan, mintha egy kisgyereknek beszélnék. Minek kellett elmennie? Mondtam, hogy eszébe ne jusson, erre fogja magát és lelép. De lesz hozzá egy két keresetlen szavam. Az biztos.

- Alice, nyugodj meg egy kicsit és mondd el, mitől vagy ennyire feldúlt- kérte őt Esme.

- Hogy mitől? Attól, hogy Bella egy ideig nem szándékozik hazajönni. Nem csak néhány napig. Ahogy most állnak a dolgok, hónapokig ne látjuk és ennyi ideig Edward nem fog rá várni. Csupán ennyi a bajom.

- És miért várna rá Edward? –kérdezte Rosalie, mire Alice megállt és a lehető legnagyobb csendben maradt. Úgy nézett ki, mint aki olyasvalamit mondott, amit nem lett volna szabad. Ekkor újra lepörgettem Alice szavait magamba és leesett az állam.

- Ezért nem akartad, hogy elmenjen- mindenki rám nézett.

- Igen. Edward egy napon közénk fog tartozni, mint Bella párja. És ez az idióta most mindent el akar rontani. De majd én teszek róla, hogy boldogok legyenek- azzal fogta magát és felment az emeletre.

Én pedig bár lehet nem kellene, de boldog voltam. Hiszen egy napon a lányom, az utolsó gyermekem is boldog lesz. Mert azzal a férfival lesz együtt, akit szeret. És tudom, hogy Edward is szeretni fogja őt. 

Karola és Daniel

Emma és Karola