Feel the love ~3.fejezet

(Bella szemszöge)

Szép lassan teltek az órák és szerencsére ma nem okozott gondot Edward illata, mivel szinte alig láttam. Egyedül az ebédlőben volt nehéz megállnom, hogy ne menjek oda hozzá és ne hívjam ki az épületből, hogy aztán kiszívjam minden csepp vérét. De végül sikerült megállnom anélkül, hogy ostobaságot tettem volna. Alice és a többiek már az autónál vártak és siettem hozzájuk, mikor megszólalt a telefonom. Apa neve villogott rajta.

-Szia!-vettem fel a telefont mosolyogva.

- Szia Bella. Ráérsz?

- Persze. Miért?

- Szeretném, ha bejönnél hozzám a kórházba. Lenne itt pár dolog, amit meg kellene beszélnünk és szükségem lenne a segítségedre.

- Rendben. Akkor hazaviszem a többieket és utána megyek.

- Köszönöm. Idebent várlak- hallottam a hangján, hogy mosolyog, majd megszakadt a vonal. Mosolyogva mentem tovább az autóm felé, ahol a testvéreim vártak. Azonban mielőtt bármit mondhattam volna Alice megelőzött.

- Menj csak nyugodtan. Rose majd hazavisz minket- a mosolya akkora volt, hogy azon csodálkoztam, hogy nem reped szét az arca.

- Te minek örülsz ennyire?

- Már jókedvem sem lehet? –kérdezte ártatlanul.

- De, de ez akkor is furcsa. Komolyan mondom, ma olyan idegesítő vagy.

- Na jó, menjünk, mielőtt olyat mondok, amit nem lenne szabad- mosolygott tovább, majd Rose autójához táncolt. A többiek fejcsóválva követték, én pedig a változatosság kedvéért megint nem értettem semmit.

Nagyot sóhajtva ültem be az autómba és hajtottam egyenesen a kórházig. Nem volt hosszú az út, de ahhoz éppen elég, hogy a gondolataim újra Edward felé kalandozzanak. Komolyan mondom, lassan rosszabb leszek, mint egy drogos. Folyton ő jár a fejemben és képtelen vagyok másra gondolni. Hol az illata kúszik az elmémbe, hol pedig az arca. Egyszerűen nem tudom mi az ami vonz benne. De a bennem levő szörnyeteg és nő is akarja őt. De egyikük sem kaphatja meg. Neki élnie kell.  És bármilyen módon közelednék hozzá, az a halálához vezetne. Ezért a saját vágyaimat háttérbe szorítom, hogy az ő életét megvédjem.  Nem lehetek olyan önző, hogy elvegyem őt a szeretteitől. Semmi sem vehet rá, hogy így cselekedjek. Semmi.

Leparkoltam a kórház előtt és az épület felé vettem az irányt. Miivel fogalmam nem volt hol keressem Carlisle-t, így írtam neki egy sms-t, hogy a recepciónál várom. És mikor visszatettem a telefonomat a táskámba, akkor éreztem meg azt az illatot, amit ezer közül is felismernék.

Ne, ne. Miért? Miért kell itt is éppen vele összefutnom? Nem elég az iskolában? Ott nincs elég veszélyben?

- Segíthetek valamiben? –kérdezte egy idősebb orvos, aki mellett ott áll az én két lábon járó büntetésem.

- Nem, köszönöm.

- Talán egy orvosra vár? –érdeklődött tovább.

- Igen. Az édesapámra- mondtam és végszóra megérkezett Carlisle is.

- Kislányom. Örülök, hogy ideértél- mosolygott rám, majd miután mellém sétált, adott egy puszit az arcomra. –Bella, had mutassam be a munkatársamat William Masent és a fiát Edwardot. Will, ő az egyik lányom Isabella.

-  Á… örülök, hogy megismerhetlek Isabella.

- Maradjunk a Bellánál. Azt valahogy jobban szeretem. Édesanyám is mindig így hívott- hangom elcsuklott, ahogy anyám szeretet teljes arca elmémbe kúszott. Még ma is tisztán emlékszem rá, hiába telt el azóta több mint két évszázad. Azzal, hogy minden nap gondoltam rá és felidéztem magamban az arcát, így megmaradt az emlékeimben. Ő az egyetlen, akire tisztán emlékszem az emberi életemből.

- Rendben Bella. Ő a fiam Edward. Lehet, hogy már ismeritek egymást. Ő is abba az iskolába jár, ahová ti.

- Igen- bólintottam. –Osztálytársak vagyunk.

- Értem. Nos, örültem a találkozásnak, nekem mennem kell egy beteghez.

- Persze, menj csak- bólintott apám.

- Este találkozunk Carlisle. A feleségem már nagyon várja, hogy megismerhessen benneteket. Bella-mosolygott rá,  Carlisle-t vállon veregette, majd elköszönt a fiától és elment.

Nem, nem és nem. Komolyan összeesküdött ellenem a világ. Nem elég az iskola és a kórház, most még a vacsorát is ki kell bírnom.

- Isabella…

- Csak Bella- sóhajtottam újból. Miért kell ezerszer elmondanom? Majd Edwardra néztem.

- Bella, beszélhetnénk?

- Mégis miről?

- Nem lehetne négy szemközt? –kérdezte apámra pillantva, aki rám nézett és várta a válaszom. Azonban én csak bólintottam, hogy menjen.

- Az irodámban leszek, a második emeleten van. Gyorsan megtalálod. Ott várlak. Viszlát Edward- majd fogta magát és elment.

- Sietek-szóltam még utána, majd visszafordultam személyes démonomhoz. –Nézd Edward, sajnálom, hogy tegnap olyan undok voltam veled. Nem szoktam így viselkedni, de…

- Felejtsük el, oké? Igazából szerettem volna tudni, miért voltál olyan amilyen, de úgy döntöttem, hogy már nem érdekel.

- És ezt most muszáj volt elmondanod? –kérdeztem, miközben összefontam kezeimet mellkasom előtt. Ha nem érdekli, akkor miért akart velem beszélni? Komolyan kezd idegesíteni. Emellett még ha sokáig húzza az időt, nem garantálhatom a biztonságát.

- Igen. Mert arra gondoltam kezdhetnénk tiszta lappal mindent. Mintha a tegnapi nap meg sem történt volna. Legyünk barátok- ajánlotta mosolyogva én pedig leesett állal figyeltem, ahogy felém nyújtja kezét. Most komolyan a barátom akar lenni? Hát normális ez? Nem érzi, hogy veszélyes vagyok? –Nos?

- Szerintem ez nem éppen a legjobb ötlet. Nem én vagyok a legjobb barát a számodra. Higgy nekem.

- Miért?

- Azt nem mondhatom el. Egyszerűen értsd meg, hogy nem én vagyok a legjobb választás. Nem lehetek a barátod.

- Bella.

- Kérlek, hagyjuk ezt. Nem és kész. Átvészeljük a ma estét és utána úgyis csak az iskolában találkozunk. Ott pedig köszönünk egymásnak és annyi- már egyre nehezebb volt türtőztetnem magam. Szinte felgyulladt a torkom, a szörnyeteg, ami bennem él, vadul rázta ketrecét és ki akart szabadulni. De még tartottam magam. Félő volt, hogy már nem sokáig. Még nem tapasztaltam ki a saját határaimat vele szemben.

- Bella, nekem ez nem menne. Kérlek, ne akarj ilyet rám erőltetni. Nem tudom mi az, amit érzek, de az biztos, hogy mióta megpillantottalak, valami megváltozott bennem. Egyfolytában te jársz a fejemben, tegnap nem tudtam aludni sem. Nem tudom mit tettél velem, de nem tudlak kiverni a fejemből- ahogy ezek a mondatok elhagyták a száját egyre közelebb jött hozzám, mígnem karjait a vállamon éreztem és azok egyre feljebb kúsztak, míg meg nem érintette az arcomat. Leheletét az arcomon éreztem és szinte éreztem, ahogy visítva szabadul ki a rosszabbik énem arról a helyről, ahova mélyen elzártam. Mielőtt azonban bánthattam volna arrébb löktem és emberi tempóban kezdtem el futni a lépcső felé. Ahogy a folyosón nem volt senki, azonnal vámpír sebességgel indultam meg apám illata után. Az egyik ajtón ott állt a neve és úgy rontottam be az irodába, mint akit kergetnek. Hátamat az ajtónak döntöttem, szemeimet összezártam és szinte kapkodtam a friss oxigént, amire egyáltalán nincs szükségem. De most ez volt a legjobb, amit tehettem.

Léptek ütötték meg a fülem és mivel rajtam kívül csak apám illatát éreztem, biztos voltam benne, hogy ő az. Felemelte a kezét és óvatosan megérintette a vállamat.

- Minden rendben?

- Cseppet sem. Majdnem…majdnem megöltem. Érted ezt? Pedig csak annyit tett, hogy előttem állt. Csupán hozzám ért és én elvesztettem a fejem- kezembe temettem az arcom és az ajtó mentén lecsúsztam a földre. Lábaimat felhúztam a mellkasomhoz és a térdemre fektettem a fejem. Úgy éreztem menten szétcsúszom.

- Bella- guggolt le mellém Carlisle és magához húzott. Fejem ezúttal a mellkasán pihent engem pedig a sírás fojtogatott, a könnyeim mégsem folytak. Pedig annyira szerettem volna. Sírni akartam, hogy megszabaduljak a lelkemet mardosó fájdalomtól, de nem ment. Mert egy átkozott szörnyeteg vagyok, aki képtelen még a sírásra is. Aki egyedül a gyilkoláshoz ért. Hát ez lettem. Egy féreg, aki nem érdemli meg a boldogságot. –Tudom mit gondolsz most, de nem igaz. Te nem vagy rossz. Ez nem a te hibád. Nem te tehetsz róla, hogy így kívánod a vérét. Már csak azt nem tudom miért szenvedsz annyira. Emmett is átélte. Tudod jól. És ő nem szenvedett ennyit. Igaz, az nem végződött jól. Nem értem te miért.

- Mert én nem akarom őt bántani. Nem csak a bűntudat miatt. Egyszerűen nem tudnám elviselni, ha bántanám. El sem tudom képzelni mekkora fájdalom lenne. Már most is fáj. Maga a tudat. Szinte felemészt. Bele se merek gondolni milyen lenne, ha ő már nem lenne ráadásul miattam.

- Te beleszerettél. Igaz?

- Azt hiszem. Még magamnak is alig merem elismerni, de igen. Szeretem. És nem csak a vére vonz. De neki csak a testem kell. Pont az, amit nem adhatok neki. Érted? Tegnap találkoztam vele először és már nem tudok az érzéseimnek parancsolni. Létezik ilyen egyáltalán? Tudod milyen nehéz ellenállni neki? Most, mikor odalent a recepciónál hozzámért, szinte éreztem a szikrákat köztünk. Azt hittem ott helyben felgyulladok és mégis eljöttem. El kellett, különben ott, az egész kórház előtt veszem a vérét. Miért nem lehetek ember? Miért nem lehetek normális? Miért?

- Bella, nyugodj meg kérlek. És szép lassan válaszolok minden kérdésedre. Te mindenkinél jobban tudod, hogy létezik a szerelem első látásra. Hiszen nem egyszer láthattad és hallhattad Rosalie-tól. Egyetlen pillantás elég volt, hogy Emmett-et hazahozza, miközben ő vérzett. Alice már akkor szerelmes volt Jasperbe, mikor a látomásában először látta és azt is nagyon jól tudod, hogy én is első látásra beleszerettem Esme-be. Úgyhogy ne kételkedj az érzéseidben. Gondolj bele, ha ember maradsz, sosem ismered meg őt. És teljesen normális vagy Bella. Annyi különbséggel, hogy vámpír vagy. Ezen pedig nem tudsz változtatni. Csak annyit tehetsz, hogy elfogadod és próbálod a legjobbat kihozni belőle.

- De nem megy.  Nem tudok a közelébe menni anélkül, hogy ne bántanám. Én nem tudom úgy megérinteni, ahogy te Esme-t. És nem ölelhetem meg, mert a csontjait is összetörhetem akaratlanul. Gondolj bele. Egy aprónak tűnő mozdulattal akár az életét is elvehetem. És akkor ott vagyok, ahol a part szakad. Megint ott tartok, hogy nem mehetek a közelébe, mert bántanám.

- Jaj, Bella- suttogta a hajamba, majd újra magához húzott. Percekig ülhettünk így összeölelkezve, mikor eszembe jutott miért is vagyok itt a kórházban. Mély levegőt vettem, majd felemeltem a fejem és Carlisle-ra néztem.

- Miért hívtál? Miben tudok segíteni?

- Már nem fontos. Volt egy betegem, akinél talán segíthettél volna, de pár perce átszállították egy másik kórházba. Úgyhogy már most mindegy.

- Biztos? Mert ha gondolod, megnézhetem. Megmondod, hol találom és megnézem, milyen állapotban van.

- Már nem fontos. Tényleg. Inkább az, hogy te hogy vagy?

- Már jobban. Jó, hogy beszélhettem valakivel.

- Tudod, hogy mindig szívesen meghallgatlak. És segítek, amiben csak tudok. Hiába vagy annyi éve vámpír, még mindig csak egy kislány vagy. Túl hamar változtál át.

- De ahogy mondtad ez ellen nem tudok semmit sem tenni- álltam fel, majd felé nyújtottam a kezem és őt is felhúztam a földről. –Mikor végzel?

- Már végeztem, mielőtt ideértél volna. Csak azt hittem még idejében meg tudod nézni a beteget. De így, hogy nincs itt, mehetünk haza.

- Jól van. Megvárlak- mosolyogtam rá, majd leültem a székébe és vártam, hogy összepakoljon. Mikor mindennel meg volt ölelkezve mentünk ki a kórházból. Olyan jó volt most mellette lenni. Egyszerűen érezni akartam, hogy valaki mellettem áll. És az még jobban esett, hogy az a valaki a pótapám. Örültem, hogy az évek során sokkal szorosabb lett a kapcsolatunk. Olyan igazi apa-lánya kapcsolat alakult ki köztünk. Hiába láttam és éltem át több szörnyűséget, mint ő, nálunk még mindig ő az, aki a legtöbbet látott a világból. Ő az, aki mindenkit képes megnyugtatni bármilyen pocsék állapotban is van az illető. Én vagyok rá a legjobb példa. Mindig a padlóról kapar össze. És ma szó szerint ezt tette.

A parkolóban elengedtük egymást és a saját autónkhoz mentünk. Ma én sem vezettem gyorsan. Apa előtt haladtam szépen nyugodtan. Jó, nem mondom, hogy lassan, de nem is siettem. Még így is hamar hazaértünk és Alice már a garázsban várt minket. Amint az autót leállítottam, már kirángatott a kocsiból és egyenesen a szobámba húzott és ott belökött a fürdőszobába. Még arra sem volt időm, hogy a többieknek köszönjek.

- Kapsz 10 percet, utána kirángatlak onnan, úgyhogy a helyedben sietnék- hallottam meg drága húgom hangját és legszívesebben megmondtam volna neki a magamét, de eszembe jutott, hogy időre kell odaérnünk a vacsorára. Ami mellesleg Edwardéknál lesz. Teljesen jó. Amint összekaparom magam, máris jön az újabb csapás.

Nagy nehezen sikerült túlélnem Alice idétlenkedését. Minden áron azon volt, hogy kikészítsen és sikerült is neki. Nem tudom, miért csinálja ezt velem minden egyes alkalommal. Állandóan engem talál meg, ha öltöztetős játékot akar játszani. Érdekes. Rosalie-t vagy Esme-t sosem nyaggatja ezzel. Mindig engem talál meg. És akkor van igazán végem, amikor Rose is beveti magát. Olyankor órákig tudnak rajtam piszmogni. A hajammal, az arcommal és a ruháról még nem beszéltünk. A ruháról, amit Alice most is rám akar erőltetni, és amit én egész biztosan nem fogok felvenni.

- Már megmondtam, hogy nem. Egészen eddig kedved szerint csinálhattál velem, amit akartál, de ezt a ruhát nem fogom felvenni. Úgy nézek ki benne, mint valami útszéli lotyó. Egyáltalán hogyan került a gardróbomba az a ruha? Én biztos nem vettem ilyeneket.

- Én vettem. És azt akarom, hogy most ezt vedd fel- toporgott előttem, miközben a kezében szorongatta a ruhának nevezett förtelmet. Komolyan, az a ruha egy buliba simán elment volna, de nem egy vacsorához.

- Nem fogom felvenni. Értsd már meg.

Ekkor egy árny suhant át húgom mögött egyenesen a gardróbomba és mi csendben figyeltük mit keres ott. Egyszer csak Rosalie termett előttünk egyik kezében egy fekete ruha, a másikban pedig egy fekete szandál.

- Előbb nézd meg a ruhát, utána kritizáld- szólt rám, majd a kezembe nyomta az említett ruhadarabot, amit széthajtottam és rögtön tudtam, hogy a kettő közül melyiket fogom felvenni. A ruha, amit Rose hozott egy nyakba akasztós mélyen dekoltált ruha volt, a mell része és a ruha alján egy csík selyem volt. Nem is kell mondanom, hogy ezt ezerszer hamarabb felvenném, mint azt a borzalmasan kivágott ruhát, amit drága vásárlás mániás testvérkém akart rám erőszakolni. –Tudtam én- vigyorgott Rose, majd a kezembe nyomta a szandált is és a fürdő felé mutatott. Gyorsan felvettem a ruhát és a cipőt- vigyázva, hogy ne jöjjön szét a hajam- majd kiléptem a szobába, ahol már nem volt senki. Gondolom ők is mentek készülődni. Azonban a szemem megakadt az ágyra terített hosszú fekete kabátom és mellette egy fekete kis táska hevert. De az én tekintetemet a kabátra helyezett szív alakú nyaklánc kötötte le, melyben egy hatalmas kék gyémánt díszelgett. Ezt a nyakláncot ezer közül is megismerném. Ez nem más, mint az édesanyám nyaklánca, melyet a halálos ágyán vette ki a nyakából és bízta rám anélkül, hogy apám tudott volna róla. Ez a nyaklánc volt az egyetlen, melyet a mai napig hordok. Rengeteg ékszere maradt rám, de ez különösen a szívemhez nőzz. 

Mielőtt a kelleténél jobban elérzékenyültem volna, gyorsan a nyakamba tettem a nyakláncot, a gyűrű újra csak ott díszelgett az ujjamon, amihez szintén rengeteg emlék köthető, majd fogtam a táskát és a kabátot és lesétáltam a nappaliba, ahol a többiek már vártak. Apán és a fiúkon természetesen öltöny volt. Alice egy pánt nélküli ruhát viselt, amelynek a derekán egy fekete szalag volt és a ruha lazán omlott karcsú testére. Rose egy pántos testhez simuló ruhát viselt. A mell alatti részen egy sötét csík, a csíktól egészen a ruha aljáig egy sor fodor húzódott.  Természetesen mind a ketten a ruhához illő magas sarkúban feszítettek párjaik mellett. Esme egy szintén egyrészes ruhát választott. A ruha felső része lila volt, laza és félvállas, derekán egy aranyszínű övvel. És rajta is magas sarkú volt.

- Akkor, ha mind elkészültetek, akár indulhatunk is- mosolyodott el Carlisle és a karját nyújtotta felém. Belé karoltam és így hárman indultunk meg a garázsba. A testvéreim Rose autójához mentek és be is ültek, mi pedig apa kocsija felé vettük az irányt. Beültem hátra és csak néztem a mellettünk elsuhanó tájat. Egyszerűen elképesztő mennyit változott a világ majd 300 év alatt. Mikor én születtem a nők nem mertek volna ilyen ruhákban mutatkozni. Akkor hatalmas szoknyákat hordtak és eszükbe sem jutott nadrágot felvenni. Nem is lehetett- elmosolyodtam, ahogy eszembe jutott az a korszak, mikor még csak kislány voltam. Egy olyan kislány, akinek lesték minden szavát, akinek nem voltak igaz barátai. Én egy olyan világban nőttem fel, ahol mindent a pénz uralt. Még a barátságokat is.  Ahol a szüleink döntötték el kihez mehetek hozzá és én nem ellenkezhettem. Abban a világban kellett volna élnem, családot alapítanom és meghalnom. Erre itt vagyok a modern világban és egy olyan valami ellen küzdök, ami majdhogynem lehetetlen. Éppen arra készülök, hogy megtagadjam saját magam, a természetem. Csakis azért, mert voltam olyan ostoba, hogy beleszeressek egy halandóba. Egy olyan emberbe, akit soha nem szerethetek.

Az autó megállt én pedig mintha álomból ébrednék, úgy kaptam fel a fejem az ajtóban álló személyre, aki Carlisle volt.

-Min gondolkoztál egész úton? –kérdezte, miközben Esme mellé sétáltunk.

- Csak a régi időkre.

- Most ne gondolj erre Bella. Mosolyogj és próbáld egy kicsit elfelejteni a gondokat- simított végig a karomon Esme, miután felvettem a kabátom.

- Elég nehéz lesz, tekintve, hogy egész este a szenvedésem okozójával kell majd bájolognom- feleltem gúnyosan elfordítottam tekintetem, hogy szemügyre vehessem a házat. Nagy volt és világos. De igazából a ház nem érdekelt. Engem sosem érdekeltek az anyagi dolgok.

- Úgy érted…

- Igen drágám. A munkatársam, aki meghívott minket ma este annak az Edwardnak a fia, akit Bella…- nem fejezte be a mondatot, mert kinyílt az ajtó és mi egy emberként fordultunk az ajtóban álló személyre vagyis személyekre.

Az ajtóban ott állt Dr. Masen, akivel a kórházban már találkoztam és mellette egy vele egy idős vörös hajú nő, aki kedvesen mosolygott.

- Carlisle, örülök, hogy mind eljöttetek. Gyertek beljebb- arrébb álltak, hogy mind be tudjunk menni a házba. Miután megszabadultunk a kabátjainktól a nappaliba vezettek minket, ahol kicsit többen voltak, mint amire számítottam. A nappaliban ott volt Edward, mellette egyik oldalán egy fiatal magas, karcsú világosbarna hajú lány állt és hozzábújt. Tőlük pár lépésre az egyik kanapén egy újabb párt véltem felfedezni. A nő fiatalabb volt, mint az Edward mellett álló, de nem sokkal. Mellette a férfi sötét hajú, izmos és igazán helyes volt. Amint mindenki a nappaliban volt, megszólalt Wiliam, de az én figyelmemet egyedül Edward és a mellette álló lány kötötte le. Így lesz a legjobb mindenkinek. Neki barátnője van. Még egy okkal több, hogy visszafogjam magam. 


Képek: 

Bella

Alice

 

Esme

Rosalie