Feel the love~ 35.fejezet

„Olykor, ha a szív csordultig telt örömmel, a szem könnyekben tör ki.”

(Bella szemszöge)

Siralmas volt a próbálkozásom, hiszen mindenki átlátott rajtam. Újabban senki nem zaklatott a „hagyd a testvéredet” szöveggel, egyedül Edward volt az, aki próbált rávenni, hogy mást is csináljak, ne csak üljek a testvérem mellett és meg kell hagyni elég jól csinálta. Bármivel áll is elő, mindig van valami, amivel ki tud rángatni a szobából, még ha csak néhány percre is. Ráadásul ész érvekkel sikerül meggyőznie, ami még jobban tetszik a családunk többi tagjának. Néha együtt vagyunk, beszélgetünk, mint régen és olyankor mind reménykednek, hogy helyre jövök, de nem én vagyok az, akinek segíteni kell, hanem Sarah. Nem én fekszem eszméletlenül az ágyamban, miközben telik az idő körülöttem, hanem a testvérem.

-Bella- hallottam meg Rosalie csendes hangját az ajtóból. Tétován állt a nyitott ajtóban, testsúlyát egyik lábáról a másikra helyezte és az alsó ajkát rágcsálta. Tekintete félelmet és bizonytalanságot tükrözött, amitől elfogott a bűntudat. Az utóbbi napokban nagyon csúnyán viselkedtem vele, és ami még rosszabb, hogy mióta visszakaptam a húgomat, azóta teljesen elhanyagoltam őt. És erre az utóbbi napokban jöttem csak rá. Iszonyatosan szégyellem magam. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ennyire elhanyagolom azt a személyt, aki azóta mellettem állt, hogy vámpírrá változott. Nincs nálam nagyobb szörnyeteg ezen a világon, a családom mégis másként gondolja.

- Gyere csak be- suttogtam. Ő lassan becsukta az ajtót és emberi tempóban mellém lépkedett és leült a mellettem lévő székre.

- Bella, én úgy sajnálom, amiket neked mondtam és ezt nem azért hozom fel megint, hogy összevesszünk. Csak szeretném, ha tudnád, hogy nem volt igazam. Nem lett volna szabad azt mondanom, amit

- Nincs miért bocsánatot kérned Rosalie. Épp ellenkezőleg. Nekem kellene szégyenkeznem és hidd el, nagyon rosszul érzem magam azért, mert úgy beszéltem veled, ahogy. Veled, aki a testvérem vagy, aki mindig mellettem állt. Gyűlölöm magam, amiért ennyit bántalak téged. Pedig imádlak téged, mióta átváltoztál, vagyis mióta megismertem a valódi éned. Az egyik legfontosabb személy voltál az életemben és a mai napig az is vagy. Akkor is, ha mostanában nem mutatom ki.

- Tudom Bella, de nem várhatom el, hogy ugyan úgy érezz, mint eddig. Hiszen vagy egy lányod, itt van a testvéred és visszakaptad a szerelmedet. Tudom mennyit jelentett neked Edward és azt is, hogy az elvesztésébe szinte beleőrültél. Ahogy azt is tudom, mennyit jelent neked, hogy Sarah végre nem gyűlöl. Hiszen én ott voltam veled és szerintem nálam jobban csak Carlisle tudhatja mennyire vágytál a testvéred szeretetére. Ennek ellenére én nagyon csúnyán beszéltem veled és nem volt hozzá jogom.

- Te mindig azt mondtad, amit éreztél és én ilyennek szeretlek. Akkor is megmondtad az igazat, ha fájdalmat okoztál vele. Tudod jól, hogy ezt mindig is nagyra értékeltem.

- Pontosan. És azért kérek most bocsánatot, mert bele sem gondoltam te mit érezhetsz. Egyedül az járt a fejemben, hogy Sarah sokkal fontosabb neked, mint én vagyok. Úgy éreztem elvesztettelek, hogy elvesztettem az egyik testvéremet. A nővéremet, aki mindig mellettem állt, aki megvigasztalt, aki a helyes útra terelt, mikor a legsötétebb helyeken jártam.  Hiányoztál, hiányoztak a beszélgetéseink, hiányzott, hogy érezzem, a testvérem velem van. Hiába voltál mellettem, hiába láttam, hogy életben vagy, sosem beszéltünk úgy, mint azelőtt. Imádom Cara-t, elfogadom, hogy Sarah a vér szerinti testvéred, de úgy érzem én háttérbe szorultam és ezt nehéz volt megemésztenem. De itt vagyok, újra önmagam vagyok és nem a magából kifordult féltékeny testvéred- mosolygott rám, de a szemében fájdalom csillant. Ekkor értettem meg igazán mit élt át ő az elmúlt években. És nem csak így érezte, de valóban elhanyagoltam. Nem beszélgettünk olyan sokat, mint régen és ez nekem is hiányzott. Hiszen ő a testvérem. A kishúgom.

- Rosalie, annyira sajnálom- suttogtam és magamhoz öleltem. Mintha most kaptam volna vissza, mintha hosszú idő után most először látnám viszont őt.

- Bella- suttogta a vállamba és könnyek nélkül zokogni kezdett. –Lehet, hogy sokat várok és tudom, hogy nem csak én vagyok neked, de kérlek, ne hagyj megint magamra.

- Nem foglak, soha többet- suttogtam a fülébe. –És mindent megteszek, hogy boldog legyél.

- Én boldog vagyok most is- húzódott el tőlem és a homlokát ráncolta közben. Nem értette mit akarok ezzel, én viszont annál inkább.

- Nem egészen. Hiszen tudom, hogy van még egy valami, amire vágysz. Amit mindennél jobban szeretnél.

- Nem értelek- rázta meg a fejét.

- Gondolkozz egy kicsit Rosalie. Mi az az egyetlen dolog a világon, ami nem adatott meg neked, amire mindig is vágytál? Mi az, amitől Carlisle és az akkori vőlegényed megfosztott?

Hm? Emlékszel még rá?

- Az emberi életem. Attól fosztottak meg, arra vágytam mindig is. Megöregedni, Emmett-el, teljes életet élni vele, gyerekekkel, unokákkal, és ha az időm lejárt, idős nagymamaként meghalni békésen, nyugodtan. De ez a magunkfajtának nem adatik meg Bella. Nem tudom, miért akartad ezt most hallani. Hiszen tisztában vagy vele te is. Te is mindig ezt akartad. Kettőnk közt annyi a különbség, hogy te kivétel vagy. Neked megadta a sors azt, amit nekem nem. De nem neheztelek érte, mert megérdemled te is és Edward is.  

- Nem vagyok kivétel Rosalie. Az öregkort nem adhatom meg neked, mert nem akarlak elveszteni sem téged, sem Emmett-et, így a békés halálról szóló álmaidat is a földbe taposom az önzőségem miatt, de egyet nagyon is teljesíteni tudok, legalábbis akkor, ha Emmett is segít benne- mosolyogtam rá az én szőke hajú szépséges testvéremre, aki néhány pillanat múlva is ugyan olyan értetlenül nézett rám, mint eddig. Így hát folytattam. –Gyermeket Rosalie. Saját családot. Nem örökbe fogadott gyermeket, hanem egy kicsi Emmett-et vagy egy kicsi Rosalie-t. Egy picit, aki kettőtöké. Vér a véretekből. Emberré változtathatlak, ha te is úgy akarod. És aztán ha megszületett a kicsi visszaváltoztatlak vámpírrá. Végre teljesülne az álmod és te is anya lehetnél. Nem ezt akartad mindig is?

- Én… én nem szalasztanám el ezt a lehetőséget- hallottam meg egy gyenge hangot mellőlem, ami nem Rosalie-tól jött, hanem a húgomtól Sarah-tól. A megdöbbenéstől szóhoz sem jutottam. 

- Sarah- suttogtam mikor megtaláltam a hangomat és azonnal felálltam a helyemről, hogy megnézzem, hogy van, de semmit nem láttam rajta a gyengeségen kívül.

- Hagyj most engem Bella- szidott meg, de hangja épp hogy csak árnyéka volt a réginek. A gyengeség nagyon is kihallatszott máskor szépen csengő hangjából. -Éppen Rosalie jövőjét kell megbeszélnünk. Ha már egyszer elkezdted fejezd is be. Én még ráérek itt feküdni. Nagyon kényelmes. Néhány perc már nem oszt, nem szoroz. Legalábbis úgy sejtem sok időt töltöttem ebben az ágyban az aggódó arckifejezésedből ítélve.

- Sarah- sziszegtem rá mérgesen, ám a haragomat némiképp tompította az arcomon elterülő ezer wattos mosolyom. Ő csak legyintett egyet, majd lassan megpróbált felülni, ami nem jött össze neki. Így elfogadta a segítségemet, de amint felsegítettem máris elterelte a figyelmet magáról.

- Bella az istenért hagyjál már engem. Épp egy beszélgetés kellős közepén vagytok, ne velem foglalkozz már- mintha egy kisgyerek lennék, úgy szidalmaz. Istenem mennyire hiányzott ez nekem az elmúlt időszakban. –Utána majd mi is megbeszélünk mindent, de most fejezzétek be a beszélgetést, kérlek Bella. Ne hanyagold a testvéredet miattam- na ezzel sikerült meggyőznie.

- Rendben. Nos, ott tartottunk…

- Majd később- állt fel Rosalie.

- Nem. Most beszéljétek meg. Rosalie, a jövőd múlik ezen a döntéseden. Semmi nem lehet fontosabb ebben a pillanatban nálad. Muszáj megtudnod a lehetőségeket és a veszélyeket. Csakis akkor dönthetsz helyesen, ha minden kockázattal tisztában vagy, ha ezeket is figyelembe veszed és megfontolod.

- Miféle kockázat?

- Rosalie, ha emberré változol, Emmett attól még vámpír marad. Így a kicsi félvér lesz, pont, mint Cara. Gyorsabban fog fejlődni, mint egy emberi baba, szükséged lesz emberi ételre és vérre is, ami emberként nem lesz kellemes, nekem elhiheted. Tudnod kell, hogy amint teherbe esel, minden pillanatban lesz melletted valaki, aki figyeli az állapotodat. A szülés viszont szörnyű lesz. Megpróbálhatjuk hamarabb a világra segíteni, hátha úgy nem kockáztatjuk feleslegesen az életedet. Viszont tudnod kell, hogy újra át fogod élni a vámpírrá válás fájdalmas útját.

- De a végén boldog leszek, mert ott lehet velem a gyermekem. Feltéve, ha sikerül, amit tervezel. És én mindent megtennék, hogy anya lehessek, de nem csak az én döntésem. Emmett-el is számolnom kell. Figyelembe kell vennem az ő akaratát is.

- Van még valami Rosalie. Emberként nagy veszélyben lehetsz Emmett mellett. Hidd el, hatalmas önuralomra lesz szüksége, ami tudjuk, hogy nem éppen jellemző a ti kettőtök kapcsolatára.

- Megoldjuk- mosolygott rám.

- Menj, beszélj vele, aztán ha döntöttetek a szobámban megbeszélhetünk mindent. Ráértek, időnk, mint a tenger- Rosalie felugrott a helyéről, megölelt engem és Saraht is és kiszáguldott az ajtón, azonban előtte még egy „köszönöm”-öt és egy „beszélek Em-mel” mondattal még visszafordult hozzánk, majd elhagyta a szobát.

Fejcsóválva néztem utána. Most egyáltalán nem az a komoly és fájdalommal teli nő volt, akit annak idején megismertem. Nem. Most egy boldog és kiegyensúlyozott lányt láttam magam előtt, aki azért boldog, mert megkaphatja azt, amire mindig is vágyott. Egy gyermeket. És nálam jobban senki nem tudja, mennyire vágyik egy picire, aki a sajátja. Hiszen én is így akartam Cara-t. Én is vágytam egy gyermekre és a szerelmemtől meg is kaptam. Edward megadta nekem az én csodámat, amiért örökké hálás leszek neki. Hiszen megmentette vele az életemet. Mert ha Cara nem lett volna ott nekem, akkor az én életem már azon a napon véget ért volna, hogy Edward halálhírét megkaptam. A lányom nélkül én már halott lennék. Szóval én tudom mennyit jelent egy gyermek. Főleg akkor, ha nagyon vágysz rá.

- Jót teszel velük Bella. Mindig is azt tetted egész életedben és én vak voltam. Folyamatosan bántottalak, szenvedést okoztam, mert abban a hitben éltem, hogy megérdemled, de nincs nálad jobb ember a világon. Te vagy az a személy, aki megtestesíti a jót. És iszonyatosan büszke vagyok rá, hogy a testvéred lehetek.

- Sarah…

- Ne, ne mondj semmit, csak azt akartam, hogy ezt tudd. Már rengetegszer megbeszéltük, tudom, de azt akartam, hogy tudd hogyan is gondolok rád most. A nővéremre. A testvéremre- suttogta és a szeme őszinteséget tükrözött.

- Mi van veled Sarah?

- Egyedül voltam. Nagyon sokáig és ettől átértékelődtek bennem a dolgok. Hiányoztál, hiányzott Cara és hiányoztak a többiek. Igen, bármennyire is hihetetlen, hiányzott a Cullen család is.

- Mi történt?

- Ezt nekem kellene kérdeznem. Az egyik pillanatban harcoltam a másikban pedig olyan volt, mintha téged láttalak volna, hogy elveszted az eszméleted, aztán én kerültem a sötétbe és egészen mostanáig nem is tudtam elmenekülni onnan. Vártam, hátha jössz, hátha jön valaki, aki segíthet nekem, de senki. Féltem, egyedül voltam, nem értettem semmit, amíg anya értem nem jött. És most itt vagyok.

- Azt hittem örökre elvesztettelek Sarah- borultam a nyakába.

- De te sosem adsz fel semmit. Akkor sem, ha veszett az ügy. Pont, mint én. Én is az voltam, mégis hiszel bennem még most is.

- Mert a testvérem vagy és szeretlek. Bármit megtennék érted. Majdnem beleőrültem a kétségbeesésbe. Soha többet ne merészelj így rám ijeszteni.

- Ez sem volt szándékos Bella. Igazán hálás vagyok, amiért nem mondtál le rólam, pedig megtehetted volna, viszont ez nem normális nővérkém. Mi lett volna, ha sosem ébredek fel? Hm? Ha meghaltam volna? Egész életedben itt ültél volna mellettem, miközben elhanyagolod a családodat, a szerelmedet és legfőképpen a lányodat?

- Nem… nem tudom Sarah. De nem is akarok erre gondolni. Itt vagy és itt is maradsz.

- Nem tudtatok visszahozni ti sem Bella. Sem te sem Cara. Pedig ti vagytok a legerősebbek. Meg kell ígérned Bella- nézett mélyen a szemembe, hogy nyomatékosítsa szavait. –Meg kell ígérned nekem, hogy ha egy napon eljön az én időm és nem tehetsz értem semmit, akkor elengedsz. Egyszer úgyis eljön ez a nap és neked bele kell majd törődnöd és tovább lépned. A lányod miatt, a szerelmed miatt, a családunk miatt.

- Nem kérhetsz ilyet tőlem. A testvérem vagy, a húgom vagy és nem fogok csak úgy lemondani rólad.

- De. Hidd el, hogy lefogsz. Mert amint felépülök és megerősödöm, elutazok innen. Te pedig… te itt maradsz a családoddal és a lányoddal, hogy újra kezdhessetek mindent. Vagy, hogy folytathassátok azt az életet, ami miattam félbe szakadt.

- Nem. Ne mondj ilyeneket. Nem fogom hagyni, hogy elhagyj minket. Most nem, mikor minden veszély elmúlt.

- Nem hagylak el titeket soha Bella. Mindig veled leszek. Veled és az unokahúgommal. De szükségem van az egyedüllétre. Túl sok volt nekem mindaz, amin az elmúlt években keresztül mentünk. És Rick vagy teljesen mindegy hogy hívták őt valójában… soha nem fogom elfelejteni akkor sem, ha ennyi fájdalmat okozott, mert szerettem őt. Teljes szívemből és szükségem van arra, hogy feldolgozzam a történteket. El kell felejtenem őt és ez itt, veletek nem fog menni. Nektek pedig szükségetek van arra, hogy újra nyugodtan éljetek. Ha minden visszakerül a régi kerékvágásba, talán a családod is képes lesz elfogadni engem. Annak ellenére mennyi szörnyűséget tettem veled.

- El fognak fogadni. Hiszen sokat tettél értük.

- Idővel Bella. Az idő mindenre gyógyír- suttogta és elmosolyodott. –Az idő és a távolság lesznek az én gyógyszereim. Ne vedd el őket tőlem, kérlek. Szükségem van rájuk.

- Nekem meg rád Sarah.

- Visszajövök, csak időre van szükségem. Kérlek szépen.

- Rendben van Sarah. Ha biztos leszek benne, hogy megerősödtél elengedlek. A szavamat adom rá.

- Köszönöm nővérkém- suttogta, majd lassan magához húzott és megölelt. És ebben az ölelésben éreztem, hogy a húgom visszatért. Visszatért és végleg sosem fog elhagyni, még ha egy kis időre el is megy. Mindig velem lesz. Örökké. 

Sziasztok!

Itt a friss, megint kisebb kihagyás után és ma a szokott vasárnap helyett szombaton. Sajnos holnap dolgozok, ezért nincs rá időm, hogy feltegyem, de szerencsére hamarabb elkészültem és nem kell újabb hetet várni a frissre. Viszont a következő fejezet időpontjáról megint nem ígérek semmit. Csak annyit, hogy hozom amint tudom.
Addig is legyetek jók. Puszi: Rosalice

Feel the love~ 34.fejezet

(Sarah szemszöge)

Nem emlékszem mi történt pontosan. Az utolsó emlékem az, hogy láttam, amint Bella elméjét elönti a vörös köd és újra az a Bella volt, aki egykoron a Volturi legfélelmetesebb tagjaként emlegettek.

Ez a legutolsó emlékem a világról, a testvéremről. Azóta semmit. Sötétben vagyok, bezárva valahol, egy olyan helyen, ahol az erőm semmit nem ér. Nem tudom hány nap telt el, nem tudom, mióta vagyok itt bent egyedül a sötétben, azt sem tudom, hol vagyok. Nem tudok semmit, de valahol a szívem mélyén érzem, hogy biztonságban vagyok. Félek, mert hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem, de nem olyan félelem van bennem, mint eddig. Egyszerűen csak attól félek, mi jöhet még. Hiszen a szerelmem, akinek odaadtam a szívem, akit eddig halottnak hittem, most életben van és kiderül, hogy ő a legnagyobb ellenségem. Az a férfi, aki a világot jelentette számomra, csak kihasznált és játszott velem. Velem és a testvéremmel. Sosem szeretett pedig mindent megadtam neki. Majd belehaltam az elvesztésébe, utána akartam menni, véget vetni minden szenvedésemnek és most rá kellett jönnöm, hogy nem érdemli meg ezt a szeretetet. Ő a legrosszabb, ami valaha történhetett velem és gyűlölöm őt. De tudom, a szívem mélyén tudom, hogy ez a gyűlölet azért van bennem, mert még mindig szeretem. Nagyon félek, hogy képes lennék megbocsátani neki ha arra kérne, amire nincs sok esély, mert ő nem szeretett. Viszont már az is lehet, hogy Bella megölte őt. De akkor hol van már? Miért nem szabadít ki innen? Vagy lehet, hogy neki esett baja? Nem tudom. A változatosság kedvéért ismét nem jutok semmire a gondolataimmal. Ha sokáig folytatom így, hamarosan megbolondulok. Miért nem jön már valaki, aki segíteni tud rajtam? Hogyan fogok én innen kijutni, ha az orromig nem látok, ha senki nem jön a közelembe és senki nem ad rá lehetőséget, hogy bármit is kiderítsek?

(Bella szemszöge)

A napok egyre csak telnek és belerokkanok a várakozásba. A harc véget ért. Megtettük, amiért megkaptuk ezt az erőt. Azonban a győzelmünknek ára volt. És az a testvérem Sarah. Sarah a harc óta nem ébredt fel, semmilyen életjelet nem ad magáról. Vámpírként nem is tehetné, de a teste nem reagál semmire. Vagyis a teste igen csak ő maga nem. Begyógyítottuk a sebeit, mindent megtettünk annak érdekében, hogy javuljon az állapota, de ez az a pillanat, amikor mi sem tehetünk már semmit.

És újra elkap a sírás. Mint oly sokszor a csata óta, most is elerednek a könnyeim, immáron vámpírként is, bár fogalmam sincs hogyan. De nem hagyományos könnyek. Ezek véres könnyek. A szívem fájdalma.

-Anya kérlek, gyere, vadásznod kell. Szükséged van rá- nyaggatott újra Cara, de ezúttal sem fordítok a mondandójára különösebb figyelmet. Megint csak azzal piszkál, hogy vadásszak, de nem akarok. Nincs rá szükségem.

- Nem akarok- suttogtam, de egy pillanatra sem veszem le a szemem a húgomról. Nem akarom elveszteni őt. Ő az egyetlen vérrokonom a lányomon kívül. Nem mehet el most. Most, mikor elértük, amit akartuk. Rick és az a nyomorult nő is halott. Ráadásul felkutattam Rick minden létező vámpírját, ismerősét, szövetségesét és velük is végeztem. Végre újra normális élete lehet a családunknak, erre Sarah felad mindent és itt akar hagyni. Ezt nem hagyhatom. –Fel fog ébredni. Vele akarok menni, ha felébred. Megvárom őt. De te menj csak- nyugtatom bár a hangom el-elcsuklott és újra a sírás kerülget.

- Anya- Cara hangja kétségbeesett.

- Bella, szívem, megijeszted a lányod. Szedd össze magad- próbálkozott Rosalie is.

- Kicsim, tudom, hogy most nehéz, de…

- Nem tudtok ti semmit. Én igen. Tudom, érzem. Fel fog ébredni. Nem fog itt hagyni. Én tudom.

- Bella, el kell engedned- ölelt magához Rosalie. –Nem segíthetsz rajta.

- Hogy mondhatod ezt? Hiszen a te rokonod. Vér a véredből. Hogyan lehetsz ennyire nyugodt?- pattanok fel a helyemről idegesen és arrébb lököm Rosalie kezét.

- Mert én nem érzek úgy, mint te Bella. Én nem tudok úgy nézni rá, mint te. Én nem tudom elfelejteni, hogy mennyit szenvedtél miatta.

- De nem ő volt érte a hibás.

- Akkor sem. Nem gyűlölöm, egyszerűen nem is szeretem. Ennyi. Közömbös a számomra.

- Menj innen Rose, kérlek, most menj el. Az istenit, a testvéremről beszélsz- keltem ki magamból és lökök rajta egyet, mire Edward is megjelenik a szobában És Cara-val együtt elém állnak és teljesen eltakarják előlem Rosaliet.

- Bella, Rosalie semmi rosszat nem akart.

- Tudom- csuklott el a hangom. –Én…én annyira sajnálom- suttogtam újra, majd visszaültem a testvérem mellé és megszorítom a kezét várva, hátha viszonozza a gesztus, de nem történik semmi. Egy pici jel sincs arra, hogy érezné. Pedig kell. Tudom, hogy velem van. Érzem. Nem tudom megmagyarázni, de érzem, hogy itt van.

- Senki nem hibáztat téged, kicsim- suttogta Edward és óvatosan átölelt. Mintha attól félne, hogy bármelyik pillanatban újra robbanhatok. És ez igaz is. –Ha nem akarsz, ne gyere. Mi megyünk. Maradj itt vele, ha ettől jobban érzed magad. Viszont szeretnénk, ha innál. Hozunk neked valamit. Úgy hajlandó vagy inni?

- Igen, köszönöm.

- Sietünk vissza- adott egy puszit a homlokomra, majd elengedett és kisétált a szobából. Ne nézek hátra, de tudom, hogy Rosalie az, aki követi őt. Cara pedig továbbra is ott áll. Némán, csendben.

- Menj és igyál. Szükséged van a vérre- hangom erősebb, mint szeretném, de az a lényeg, hogy hallgasson rám. Ő sem ivott, mióta hazahoztam Sarah-t. Felváltva vigyázunk rá, bár én nem igen mozdulok el mellőle. Maximum néhány pillanatra.

- Megmondtam neked az első napon, hogy amíg nem iszol, én sem. És be is tartom.

- Nekem hoznak haza. Vadásznod kell.

- Majd ha látom, hogy ittál én is elmegyek, de addig egy tapodtat sem mozdulok mellőled, amíg vissza nem nyered az erődet. Sebezhető vagy. Vedd már észre magad anya. Mindenkit tönkreteszel így, de főleg magad. Önző vagy anya. Nézz már körül egy kicsit. Az istenit legalább nézz rám, ha hozzád beszélek- csattan fel mérgesen. Rá emelem a tekintetem és látom, hogy arca könnyben úszik, tekintete szomorú, temérdek fájdalommal teli. És a szívem szakad meg. A mindig mosolygós kis arcocskája most szomorú és bánatos.

- Kicsim.

- Anya, ne csináld ezt, kérlek szépen. Ha az a sorsa fel fog ébredni, de gondolj már bele, hogy két hónap telt el, mióta hazahoztad. És semmi jelét nem adta, hogy hallana. Szükségem van rád Isabella Cullen. Az anyámat akarom. Azt a nőt, aki a legrosszabb pillanatokban is erős volt, aki bármivel szembe nézett azért, hogy megvédje a családját, és hogy boldoggá tegye őket. Ezt a nőt akarom. Ezt az anyámat akarom újra látni és nem az érzelmi roncsot.

- Sajnálom kicsim, de…

- Nincs semmi de. Minden tőled függ. Ha itt ülsz és elrepülnek feletted a napok, azzal nem segítesz neki. Éld az életed, látogasd, mintha beteg lenne, beszélj hozzá, senki nem kérte, hogy hagyd magára végleg, de ne ülj minden percben mellette. Nem segítesz neki ezzel semmit. És nekünk sem.

- Talán igazad van. De nem tudom így itt hagyni őt. Tehetetlenül. Mi van, ha pont akkor ébred fel, amikor nem vagyok mellette?

- Látni fogod, ha felébred. És azonnal itt lehetsz mellette.

- Rendben. De most akkor sem megyek el vadászni. Lezuhanyozom, átöltözöm, és ha a többiek visszatérnek én is iszom. Mindent megteszek, de neked most el kell menned vadászni. Kicsim, két hónapja te sem vadásztál.

- Ettől függetlenül én ittam, nem úgy, mint te.

- Fel kell töltenünk a készleteket is- suttogtam. –Annyi mindent kell elintéznem. Olyan sok mindent elhanyagoltam.

- Pontosan- és egy apró, ám annál őszintébb mosoly jelent meg a szája sarkában. –És ha szeretnéd, nagyon szívesen segítek mindenben.

- Kicsim, én mindent megteszek, hogy ne lássatok olyannak, amilyen eddig voltam, de szeretném, ha te azt tennéd most, amit az előbb kértem tőled. Menj és vadássz. Igyál és utána segíthetsz. Én összeszedem magam. Ígérem.

- Rendben van- mély levegőt vett, majd újra elmosolyodott. Mellém lépett, adott egy puszit az arcomra és az ajtó felé lépkedett. Még egyszer visszanézett, átgondolta hihet-e nekem majd becsukta maga mögött az ajtót, én pedig visszarogytam a székre. Elég erősnek kell lennem ahhoz, hogy megjátsszam magam a többiek előtt. Nem fogom elengedni a testvéremet és a legtöbb időmet vele fogom tölteni. Még nem tudom, hogyan fogom kijátszani a többieket, de sikerülni fog. Nem fogom egy pillanatra sem magára hagyni a húgomat. Ki sem teszem a lábam ebből az átkozott kastélyból, amíg ő fel nem ébred. Mert tudom, hogy fel fog. És én itt leszek mellette. Várni fogok, amíg felébred, mert érzem, hogy nem hagy itt minket. Bármennyire is fáj neki, bármilyen messze is legyen most, tudom, hogy vissza fog térni közénk. És az a nap lesz életem legboldogabb napja. Ebben biztos vagyok.

(Edward szemszöge)

Úgy fáj látnom, hogy ennyire szenved Bella. Szeretnék segíteni neki valahogy, de nem hagyja. Senkinek nem hagyja. Mindig is ilyen volt. Az egyetlen, ami segíthet rajta, az Sarah ébredése lenne. Görcsösen kapaszkodik belé, nem képes elfogadni, hogy Sarah talán már rég halott. Hiszen életfunkciói nincsenek. Nem dobog a szíve, nem lélegzik, csak fekszik az ágyban és mozdulatlan. Mintha valóban halott lenne. De ezt nehéz megállapítani.

Halk pityergés szakít ki a gondolataim közül, majd mikor erősebben koncentrálok, hamar kiderül, hogy nem más sírdogál, mint Cara. Az én gyönyörű kislányom. Mindent eldobva vámpírsebességgel indultam meg felé, hogy megtudjam mi az, ami miatt sír. Egy ilyen gyönyörű kislánynak nem szabadna sírnia.

Lassan lépkedtem mellé, nehogy megijesszem. Felnézett rám, de nem küldött el, csak visszarejtette könnyáztatta arcát a tenyerébe. Leguggoltam mellé és óvatosan a hátára tettem a kezem és simogatni kezdetem. Nem húzódott el tőlem úgy, mint ahogy eddig. Sőt. Felemelte a fejét, majd elkeseredettem dőlt a mellkasomhoz.

-Segíts nekem. Kérlek- zokogott fel. –Segíts nekem és anyának is. Ne engedd, hogy magába zuhanjon. Kérlek… kérlek apa.

- Jaj kicsim- ahogy az utolsó szót kimondta, a szívemet elöntötte valami furcsa érzés. Szinte repülni tudnék a boldogságtól most, hogy hallottam, amint a lányom kimondta ezt az egyetlen ám annál fontosabb szót. –Mindent megteszünk, hogy anyukád jobban legyen. Mindent. Megígérem.

- Félek, hogy elvesztem őt. Tudom, hogy nincs jól, pedig megígérte, hogy jól lesz. Azt hiszi, ki tud játszani, hogy mindenkivel elhitetheti, hogy nincsen semmi baj, pedig tudom, hogy most is ott ül Sarah mellett és azért könyörög, hogy ébredjen fel. Pedig teljesen hasztalan.

- Bella mindig is ilyen volt. Mindig azt tette, amit jónak látott- mosolygásra késztetett az emlék, ami eszembe jutott. Az a nap, amikor visszatért a barátaitól és beszélgetni kezdtünk. Egyfolytában azt hajtogatta, hogy nem hozzám való és tessék. Ennyi év elteltével még mindig szeretjük egymást. És most már ugyan olyanok vagyunk. Nincs köztünk különbség. –Most pedig azt hiszi az a jó, ha mindig a testvére mellett marad. Látni akarja, ahogy felébred. És ezt azért csinálja, mert bűntudata van. Azt hiszi, hogy mindez nem történt volna meg, ha jobban figyel a testvérére. A szíve a helyén van és ő azt hiszi neki még sincs olyan. De ezt már azóta így gondolja, hogy vámpírrá változott.

- Nagyon jól ismered anyát. Igaz?

- Igen. De te is tudod milyen.

- Én csak az emlékeiből. Csak úgy ismerem, hogy megmutatta nekem a múltját. Soha nem mesélt róla. Soha nem akarta megosztani velem, hogy mit érzett.

- Szörnyetegnek gondolja magát. Kérdezz meg bárkit, mindenki ezt fogja neked mondani. Mindig győzködtük, hogy semmi rossz nincs benne, hogy ő nem gonosz, de hajthatatlan. Éppen ezért gyötrődik most annyira. Magát okolja, amiért nem látott át Ricardo-n vagy, mert nem tudta megvédeni a testvérét. És nem gondol bele abba, hogy menny mindenkit megmentett, köztük téged is. A lányát.

- Annyira fáj így látnom- újra hozzám bújt, a mellkasomba temette az arcát. –Te vagy az egyetlen, aki segíthet neki.

- Nem kicsim. Nem én, hanem a nagynénéd. Csak az segítene rajta, ha Sarah felébredne. Vagy Rosalie. Igaz, most nincsenek valami jóban, de beszélned kellene Rosalie-val. Ő mindenkinél jobban ismeri édesanyádat. Tudni fogja, mit kell tenned azért, hogy újra érdekelje más is, nem csak a testvére. Én nem láttam Bellát ilyen állapotban soha. Ismerem őt, de nem tudom, hogyan kezeljem őt. Bella erős és a szomorúság, a fájdalom pedig még erősebbé teszi- simogattam meg a haját és adtam egy puszit a homlokára. Bármilyen nehéz helyzetben is vagyunk most, egyetlen jó dolog mégis van benne. Úgy látszik, van egy cseppnyi reményem arra, hogy egy napon Cara tényleg az apjának tekintsen. És küzdeni fogok érte, hogy így legyen. Mindent megteszek, hogy bepótoljam azt a 20 évet, amit külön töltöttem tőle és Bellától.

- Nem is vagy te olyan rossz ember vagy inkább vámpír Edward. Azt hiszem anyának igaza volt. Ha ilyen maradsz, nagyon jóban lehetünk.

- Én nagyon szeretném- még erősebben szorítottam magamhoz, mint eddig, hogy érezze valóban így szeretném, nem csak mondom.

- Megérdemelsz egy esélyt.

- És én élni fogok a lehetőséggel.

- Nagyon remélem… apa- bújt hozzám újra, nekem pedig hatalmas mosoly terült szét az arcomon. Az első és legfontosabb fal ledőlt kettőnk között. Chiara hajlandó esélyt adni, hogy az apja legyek és nem szúrhatom el. Rajtam múlik, hogy egy család leszünk-e vagy végleg elvesztem őket. Nem tehetek semmit, amivel eltaszíthatom őket magamtól, mert akkor az életemnek vége. Ha ők ketten nem lehetnek velem, akkor az életem semmit nem ér. A kislányom és Bella újra mellettem vannak, újra közel hozzám. És egy új és boldog élet lehetőségét kínálják, amit nem szalaszthatok el. Egyszerűen nem tehetem és nem is akarom.

Sziasztok!

És ennyi idő után újra itt vagyok, újra frissel jelentkezem. Ami megint csak nem elég bocsánatkérésnek, a hosszú kimaradás miatt. De sajnos nem tudok mit tenni ellene. A vizsgák itt vannak a nyakamon, a munka is egyre fárasztóbb, már azt sem nagyon bírom mellette, de még pár hónap és vége. Még néhány hónap és megszabadulok, aztán újra belevetem magam teljes gőzzel a történeteimbe. 

Addig is rengeteg türelmet és megértést kérnék tőletek. Én minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy hozhassam a frisseket nektek. Próbálkozom. 

Nem ígérem, de megpróbálom a jövő héten vasárnap hozni a következő részt, de ez nem 100%.

Addig is legyetek jók. 

Puszi: Rosalice

Feel the love~33.fejezet

Sziasztok! 

Megérkezett a friss. Szerintem nem lett olyan jó, mint szerettem volna, de sajnos most csak ennyire futotta. Remélem azért nem lett olyan rossz, hogy elvegye a kedveteket a történettől. 

Jó olvasást. Puszi: Rosalice

(Bella szemszöge)

Nagy nehezen, de mindenki beletörődött, hogy elmegyünk. És bár Cara nem akarta, ő sem tehetett semmit a döntésünk ellen. Belátta, hogy régen meg kellett volna keresnünk a másik erőt és véget vetni mindennek. Már így is túl sokáig húztuk a dolgot. Így is túl sok ártatlan halt már meg a mi tétlenségünk miatt. Nem hagyhatjuk, hogy még több életet követeljen ez a háború. Egy olyan háború, amiben a két fél még sosem találkozott. Döntöttünk és cselekedtünk. Könnyek között ugyan, de elhagytuk a biztonságot nyújtó kastélyt. Elhagytam a lányomat, rá bíztam a családomat és a szerelmemet. Remélem, nem úgy végződik ez a csata, mint azt én gondolom. Mert félek, hogy egyikünk vagy mind a kettőnk életét veszti ma. Próbálok arra gondolni, hogy minden rendben lesz, és nem mi leszünk azok, akik meghalnak, hanem a másik erő, de egyre nehezebb így gondolkoznom. Nagyon félek, hogy nem látom viszont a családomat. Hogy nem ölelhetem magamhoz többször a lányomat, és attól is nagyon félek, hogy Edwarddal csak ennyi jutott nekünk.

-Bella, könyörgöm neked, koncentrálj, különben mind a ketten elvesztünk- rángatott vissza a valóságba Sarah hangja. Az erőt követtük, ami attól fogva vezetett minket, hogy kiléptünk Cara védőpajzsa alól. Ez az erő pedig egy raktárépületbe vezetett. Furcsa volt, nagyon egyszerű, de nem törődtünk vele. Ha csapda, akkor is ketten vagyunk, ketten képesek leszünk harcolni mindennel és mindenkivel.

- Rendben- a mosollyal már nem is törődtem. Itt már csak mi ketten vagyunk. Mi ketten pedig tisztában vagyunk azzal, mennyire veszélyes mindaz, amire most készülünk. Már nem kell hitegetnünk senkit. Hiszen mind a ketten tudjuk, hogy ma valaki meghal. Vagy közülünk valaki vagy a másik erő. Itt van, egyre közelebb és közelebb. Már nem sokára megtudjuk ki is ő valójában.

- Itt van- suttogtuk szinte egyszerre. Mind a ketten éreztük a jelenlétét, de még nem mutatta meg magát. Egy sötét, elhagyatott raktárházban találtunk rá a nyomára. Legalábbis ide vezetett minket. A környéken egy árva lélek nem volt, de valami azt súgta ez csak egy csali. Valójában nincs is itt. Csak azt akarta, hogy mi itt legyünk. Egy olyan helyen, amit ő választott ki. Ami számunkra teljesen ismeretlen. Egy olyan hely, ahol ő van előnyben.

- Tudjátok, azon tanakodom, hogy lehet két ekkora hatalommal megáldott nő ennyire ostoba?- jött egy női hang a hátunk mögül, mire azonnal megfordultunk és nekem az állam a padlót súrolta. Ugyanis nem más állt mögöttünk, mint Edward barátnője Mandy. Az a nő, aki annyi szenvedést okozott nekem és Edwardnak is. –Istenem, mit meg nem adnék, ha nekem akkora erőm lenne, mint nektek. Engem biztosan nem rángatnának dróton, mint titeket.

- Te utolsó aljas ribanc- köptem a szavakat és megindultam felé, de Sarah elkapta a karomat és visszatartott attól, hogy támadjak. Pedig megérdemelte volna. Úgy gyűlölöm ezt a nőt, mint életemben még senkit.

- Uralkodj magadon. Csak ki akar hozni a sodrodból. Nyugodj le- parancsolt rám húgom és én nagy nehezen, de azt tettem, amit mondott.

- Nocsak, valamelyikőtöknek mégiscsak van egy csöppnyi agya… és még használja is- ámuldozott. Engem pedig egyre jobban felidegesített. És nem csak a mondatai, hanem a jelenléte is. Legszívesebben a pokolba küldtem volna most azonnal, de uralkodnom kellett magamon.

- Ha meg akarsz dögleni, nagyon jó úton haladsz- sziszegtem dühösen és alig tudtam magam egy helyben tartani.

- Miért is akarsz megölni? Mert sértegetlek vagy, mert a te Edwardoddal voltam? Hm? Melyik fáj jobban?

- Mindenért megfizetsz Mandy. Nincs jogod ahhoz, hogy sértegess, ahhoz meg pláne nem volt, hogy elvegyél egy apát a gyermekétől.

- Ó, hogy oda ne rohanjak. Szegény Eddyke. Biztos lehetsz benne, hogy sokkal jobb volt neki nélkületek. Fogadjunk megint elpuhítottad. Melletted nem lehet soha igazi férfi. És ez hiányozni fog neki. Örökké ott leszek az emlékeiben. Örökké emlékezni fog rá, hogy velem igazán önmaga lehetett. Míg melletted meg kell játszania magát. Ez jusson majd eszedbe, ha valami csoda folytán túléled a mai napot. Bár kétlem, hogy így lesz.

- Csak visszaadtam neki a valódi énjét, megmutattam neki milyen is ő. Mellettem volt igazán önmaga és nem az a szörnyeteg, akit te teremtettél. Ilyen az igazi Edward, nem pedig az a gyilkos, aki melletted volt.

- A valódi énje puhány és semmire kellő. Ő nem ilyen. Én már csak tudom- felsőbb rendű mosolya rossz érzést keltett bennem. És meg is kaptam a választ, mikor az elmémben megjelent Edward gonoszan, kegyetlenül, gyilkolva az ártatlanokat. Láttam a falut, amit ő egymaga irtott ki a szomja miatt és azt a nőt is, ahogy végig mellette volt és mosolygott rá.

- Nem lehet igaz- léptem kettőt felé, úgyis mindegy alapon, de Sarah megint elkapott.

- Csillapodj már az istenért- dörrent rám mérgesem és erősen koncentrált valamire.

- Nem megy- suttogtam. - Szét foglak tépni- morogtam Mandy-re. –Darabokra szaggatlak és minden egyes testrészedet egyesével fogom porrá égetni. Elvetted tőlem Edwardot, manipuláltad és még csak nem is érzel iránta semmit. Neked csak egy eszköz volt, de nekem ő az életem. Keservesen megfizetsz minden egyes könnycseppért, amit Edward halála miatt ejtettem. Ha végeztem veled, azt is megbánod, hogy létezel.

- Huh- rázta meg magát, mintha valóban megijedt volna, de tudtam, hogy nem így van. Csak megjátssza magát. –Igazán ijesztő volt ez a kis monológod és egy kicsit megható is. Hidd el, Edward egy percig sem fog téged siratni. Ellenkezőleg. Örül, majd hogy nem létezel. Majd én teszek róla, hogy ne emlékezzen még a nevedre sem. És ha azt hiszed, a kicsi lányod megállíthat majd, nagyon tévedsz.

- Nem tudod kivel kezdtél ki- morogtam tovább. –Megöllek akkor is, ha az életembe kerül.

- De, nagyon is tudom. Éppen ti vagytok azok, akik nem tudnak semmit. Istenem, mennyire vakok is vagytok mind a ketten. Olyan könnyű volt átverni titeket. Nem is tudom miért ti kaptátok azt a hatalmas erőt, ami a birtokotokban van. Kár érte- rázta meg a fejét. 

- Te tényleg meg akarsz halni? –sziszegtem dühösen, de Sarah még mindig nem engedett el. Pedig akkor már ez a nő régen halott lenne. Azonban a gyilkos gondolataim mögött halványan villogni kezdett egy aprócska pici lámpa, ami arra figyelmeztetett, hogy a testvéremre koncentráljak. Nagy nehezen lenyugodtam, mire Sarah elengedett és hálásan nézett rám. Mandy tovább hajtogatta a hülyeségeit, én viszont már nem figyeltem rá. Helyette koncentrálni kezdetem és végre én is felfigyeltem arra, amire Sarah.

-El kell tűnnünk innen. Ez egy hatalmas nagy csapda. Azt hittem nem olyan vészes, de ha tovább maradunk, meghalunk. Minden gondosan elő lett készítve- suttogta Sarah majd megfogta a kezem.

- Már késő- Mandy már nem fecsegett mindenféle hülyeségről.  Elhallgatott és a hangját felváltotta egy erős és markáns férfi hang. Olyan ismerős volt, mégis idegen. Tudtam, hogy hallottam már valahol, de az istenért sem emlékeztem rá, hogy hol. –Ismerős vagyok mindkettőtöknek. És nem csak a hangom, mind a ketten ismertek- jelent meg egy férfi fekete köpenyben. Fején csuklya, esélytelen volt, hogy lássuk az arcát. Majd hirtelen mellettem termett és lekapta a fejéről a kapucnit. –Neked azt hiszem ez az arcom ismerős- suttogta. Rá néztem és azt hittem összeesem. Meg kellett kapaszkodnom a húgomban, hogy ne mondják fel a szolgálatot a lábaim. Ugyanis nem más állt előttem, mint Alan. Az első és nagy szerelmem. –Neked pedig- sétált Sarah mellé- talán ez az arcom ismerős.

- Rick- suttogta és már nem csak én akartam összeesni, hanem ő is. Az ő sokkja nagyobb volt, mint az enyém. Hiszen azt hitte ismeri a szerelmét. Azt hitte örökre elvesztette. Megsiratta, eltemette és bosszút esküdött miatta, erre itt van előttünk teljes életnagyságban és kiderül, hogy valójában végig ő volt az, akit kerestünk. Sejtettem. Tudtam, hogy valami nincs rendben Rick-kel kapcsolatban.

- Nem. Nem lehetsz te- sziszegtem dühösen.

- Nem én voltam. Én csak a szívszerelmed elméjét vettem kölcsön. Ő egy valós személy volt végig. Egy egyszerű ember, akit könnyedén lehetett manipulálni.

- Mikor megváltozott- suttogtam magam elé. –Az te voltál.

- Pontosan. Sajnos nem ment olyan jól, mint szerettem volna és kezdtél kiszeretni belőlem. Vagyis belőle. Nem volt már saját akarata és én nem úgy játszottam, ahogy kellett volna. De vigasztaljon a tudat, hogy amikor elkezdted a vérét szívni, már önmaga volt újra. Csak te nem tudtál megállni.

- Rohadt szemétláda- sírásra állt a szám, legszívesebben üvöltöttem volna, a hangom elcsuklott, de erősnek kellett maradnom.

- Undorító féreg vagy Rick- suttogta mellőlem Sarah, miközben egy könnycsepp gördült le az arcán. –Szerettelek, mindent megadtam neked. Te pedig kihasználtál.

- Irányítottalak, de nem elég jól. Kijátszottál, mikor a testvéreddel eltűntetek, hogy megszülhesse azt a fattyút és mindent úgy intéztél, hogy ne tudjak meg semmit.

- Ne merészeld fattyúnak nevezni a lányomat- morogtam rá.

- Te mindig is harciasabb voltál kicsi Bella. Míg a testvéred egy érzelgős bolond. Az első férfinak beadta a derekát, aki kedvesen szólt hozzá. Míg te mindenkit elhajtottál. Bevallom veled jobb volt a játék.

- És mindez mire volt jó? Hm? Megszálltad Alan-t, behálóztad a nővéremet, ellenem fordítottad Edwardot. Miért?

- Oh drága Bellám, nem csak ennyi volt. Nem Alan-nál kezdődött ez az egész, hanem a szüleidnél. Nem véletlenül haltak meg. Ez volt a sorsuk. Szenvedned kellett. Szenvedned ahhoz, hogy később össze tudjalak törni. És azért hagytam életben a testvéredet, hogy segítsen nekem. Végig az volt a terv, hogy ti ketten egy napon elpusztítsátok egymást. És ez hatásos is volt, egészen addig, amíg az anyátok be nem kavart. És ami a legviccesebb- morgolódott, miközben előttünk járkált. –a legviccesebb az volt, hogy én végig azt hittem, hogy hatásos a tervem és ti gyűlölitek egymást. Egészen addig ebben a tudatban voltam, amíg Sarah fejében meg nem láttalak téged egy gyerekkel. Akkor már tudtam, hogy el kell tűnnöm. Tudtam, hogy terhes vagy, még az előtt, hogy te tudtál volna róla, de fogalmam nem volt róla, hogy Sarah-val kibékültetek és ő segít neked. Azt hittem egyedül rejtőztél el a gyerekkel és akkor elég lett volna nekem Edward segítsége. Tudtam, hogy ha ő megy a gyerekért, nem fogsz harcolni ellene és átadod neki a gyereket, de alá becsültelek. Azaz átok sokkal jobban ragaszkodik hozzád, mint azt gondoltam. Bármire képes lenne érted. Még az apjával is végezne. Be kell vallanom, hogy az anyátok jól keresztbe tett nekem. Ha ő nincs, ha akkor nem hozzátok vissza, mikor Edward balesete volt, akkor ma már mind a ketten holtak lennétek és a lányod csak az enyém lenne. Én irányítanám, azt tenné, amit én mondok neki. Kiváló fegyver lenne, de így sajnos vele is végeznem kell.

 - A lányomat akarod? Előtte velem kell végezned- sziszegtem dühösen és összegyűjtve minden energiámat, egy hatalmas villámot küldtem felé, de az őt körül vevő láthatatlan pajzs visszacsapta.

- Ne aggódj kicsi Bella, az is meg lesz. De előtte idecsaljuk a kicsi lányt- mosolygott rám. Bármivel is próbálkoztam, nem hatott rá az erőm. Nem tudtam áttörni azt a pajzsot, amit maga köré emelt. Próbáltam a tüzet, a villámokat, a vizet, a gondolatolvasást, hogy legalább tudjam, mi jár a fejében, de minden hatalmam csődöt mondott. Összerogytam a földön és kétségbeesetten kutattam valami megoldás után, míg az a nyomorult koncentrált, de nem jutott eszembe semmi, amivel megállíthatnám, mielőtt Cara idejönne. És tudtam, ha lát valamit rólunk és a halálunkról, akkor biztosan nem fog habozni és idejön. Figyelmeztetni sem tudtam, mert nincs akkora erőm hozzá, hogy innen a semmi közepéről megtaláljam az elméjét.  Sarah leguggolt mellém nagyon óvatosan, megfogta a kezem és a fülembe suttogott.

-Gondolj a lányodra és beszélj hozzá gondolatban. De nagyon erősen. Mondd neki, hogy bármit is lát majd, az nem igaz és minden csak azért van, hogy őt idecsalják. Mondd, hogy őt akarják valójában. Mondd neki, hogy jól vagyunk és minden rendben lesz, amíg ő otthon marad.

Úgy tettem, ahogy kérte és minden szó szerint elismételtem a lányomnak. És úgy látszik hatásos volt, mert Cara válaszolt is.

-Már majdnem elindultam. Mondd, hogy jól vagytok.

- Minden rendben, de most mennem kell. Bármit is látsz vagy hallasz, otthon van rád szükségünk. Ígérd meg nekem kicsim, hogy így lesz- gondolatban is majdnem eleredtek a könnyeim. De tartanom kellett magam. Legalább amíg Cara a fejemben van, addig.

- Megígérem- ez a szó volt a mentsváram. Tudtam, hogy ha egyszer megígérte, akkor nem jön ide. Az ígéreteit mindig betartja.  

- Szeretlek kicsim- suttogtam, majd megszakítottam a kapcsolatot és végre elengedhettem magam. Sarah felemelt a földről, mintha legalábbis azért hajolt volna le, hogy segítsen, majd csak ennyit mondott.

- Chiara, nem fog ide jönni. Nem jön ide senki. Csak mi vagyunk. Mi négyen. És nem fogunk mindannyian élve kijutni innen- sziszegte neki Sarah.

- Ugyan kicsi lány, hiszen szeretsz. Nem tudnál ártani nekem- felsőbbrendű mosolya ott virított az arcán és lassan közelebb lépkedett hozzánk, végül megérintette Sarah arcát, de azonnal el is kapta a kezét, mikor húgom arca megégette. Azonban vissza kézből olyan pofonnal jutalmazta a testvéremet, hogy én sem tudtam megtartani, így mind a ketten elestünk. Felrántotta Sarah-t a földről és mivel könnyen érintkeztek, így gondoltam nincs meg a fizikai pajzsa és igazam is lett. Szép lassan elkezdtem felforralni az ereiben lévő vért, amitől elengedte a húgom nyakát és felüvöltött fájdalmában. Mindent megérdemel, amit tenni fogok vele. Minden egyes szenvedésért duplán megfizet. Behajtom rajta a saját sérelmeimet és megkapja a büntetést a testvérem miatt is.

- Nem fogom hagyni, hogy még többet árts neki- Rick már a földön volt, kínok között, de egy valakivel nem számoltam. Az a ribanc nekem esett és elvonta a figyelmemet. Akkorát lökött rajtam, hogy neki estem a raktár falának és rendesen nyomot is hagytam benne, mikor nagy nehezen feltápászkodtam, de újra nekem esett. Utána már csak annyira emlékszem, hogy kikapcsoltam az agyam és semmi másra nem koncentráltam csakis a harcra.

(Cara szemszöge)

-Kicsim, kérlek, nyugodj meg. Nem segítesz nekik azzal, ha idegeskedsz- próbált nyugtatni Esme, kevés sikerrel. Hiába a nagymamám, sosem tudta megadni nekem azt a nyugalmat, amit anya. Nem volt rám akkora hatással, mintha az anyám mondta volna.

- Nem megy. Érzem, hogy valami nincs rendben.

- Bella megígérte, hogy minden rendben lesz- suttogta Edward, mire mindenki rá nézett. Én viszont nem. Nem akartam ránézni, mert tudtam, hogy iszonyatosan nehéz lenne megállnom, hogy ne veszekedjek vele. Így a legkisebb kontaktust is elkerülöm vele.

- Az még nem jelenti azt, hogy úgy is lesz. Megígérheti, de én érzem, hogy baj van. Oda kellene mennem és segítenem nekik, de közben meg nem akarok, mert megígértem, hogy nem teszem. Istenem, kettészakadok- temettem arcomat a kezembe, mire valaki mellém lépett és leült a kanapé karfájára, majd a hátamat kezdte simogatni.

- Hidd el, Bella nagyon erős. Nagyon régóta ismerem már és még sosem bukott el semmit. Vigyáznak egymásra. Minden rendben lesz. Próbálj kicsit megnyugodni.

- Nem megy Rosalie. Egyszerűen érzem, hogy baj van- suttogtam. –Itt belül tudom, hogy történt valami. Nem tudom megmondani micsoda, de valami azt súgja, hogy nagy hatással lesz mindenkire.

- Ne mondd ezt- suttogta Kathy és megszorította a vállamat. Én felemeltem a fejem, felálltam és átöleltem barátnőmet, aki nyugtatólag a hajamat simogatta. Kathy egyszerre volt a barátnőm és a nővérem. Hiszen sokat vigyázott rám, nagyon sokat játszottunk. Ő volt az, aki sosem félt tőlem, az anyámtól vagy a nagynénémtől. Sosem félt megmondani a véleményét, főleg nekem. Tudtam, hogy tőle mindig csak az igazat fogom hallani és ez most sem volt másképp. Próbálta bennem tartani a lelket, miközben belülről teljesen szétestem. Összezuhantam.

- El fogom veszíteni az édesanyámat Kathy. El fog hagyni és most nem tudom majd visszahozni. Elment és rettegek tőle, hogy nem jön vissza. Én pedig bele fogok őrülni. Nem bírom ezt- suttogtam és végre kicsordult az első könnycsepp a szememből. Az első pedig követte a második és az össze többi is.

- Sírj csak. Add ki magadból. Minden jobb lesz. Higgy nekem- simogatta tovább a hajamat. 

Feel the love~32.fejezet

(Bella szemszöge)

Szinte az eszemet vesztettem ettől a csóktól. Most nem érdekelt semmi más, csakis az, hogy a karjaiban tart, hogy vele lehetek, hogy érezhetem őt. Nem érdekelt, mit csinálok majd, ha kiderül hogy hazudik, nem akartam arra gondolni mennyire fáj majd, ha most csak kihasznál és játszik velem. Csak ki akartam élvezni minden percét ennek a pillanatnak. Erős karjai a derekamnál fogva szorítottak még közelebb hozzá, ajkai szünet nélkül ostromolták az enyémeket, míg nyelve befurakodott a számba, hogy táncba hívja az enyémet. Szinte repültem a boldogságtól.

Az időérzékemet teljesen elvesztettem, már azt sem tudtam volna megmondani, hogy nappal van-e vagy éjszaka, nem hogy azt, mennyi az idő.

A csók lassan átváltott szenvedélyesből lassúvá, szinte szerelmessé, majd néhány apró puszi után Edward lassan elhúzódott tőlem, de karjai még mindig a derekamat ölelték. Pont úgy, mint régen. Mintha semmi nem változott volna kettőnk között. Mintha ez a gyötrelmes 20 év soha nem telt volna el.

-Nem tudom hogyan bírtam ki eddig nélküled- döntötte homlokát az enyémnek, majd mélyeket lélegzett, holott semmi szüksége nem volt levegőre. Mondjuk nekem sem, mégis úgy kapkodtam a levegőt, mintha meg akarnék fulladni a hiányától.

- Neked egyszerű volt. Ott volt Mandy. Volt valaki melletted, aki szeretett, és akit szerethettél. De nekem?- húzódtam hátrébb tőle vagy legalábbis próbáltam volna, de nem engedett.

- Ne is emlegesd. Soha többet nem akarom hallani azt a nevet. A kisujjadig nem ér fel, nem hogy helyettesítsen. Soha nem szerettem őt. Főleg nem úgy, mint téged.

- Edward, nem tudod, miket beszélsz és nekem is időre van szükségem. Nem változhatnak ennyit az érzéseid néhány óra alatt. Lehetetlen ráztam meg a fejem.

- Nem néhány óra alatt Bella. Ezt magyaráztam neked a csók előtt, hogy napok óta, hetek óta harcolok az érzéseim ellen. Én kis buta Bellám.

- Ez akkor sem így működik Edward. Honnan tudhatnám, hogy valódiak az érzéseid? Hm? Minden lehetséges. Bárki elültetheti benned ezeket az érzéseket és az nekem újabb fájdalmat okozna. 20 hosszú éven keresztül éltem nélküled. Az emlékeddel és csak a lányom tartott életben. Megbékéltem a sorsommal, hogy nem lehetek együtt a szerelmemmel, erre 20 év elteltével te megjelensz, mintha mi sem történt volna. Rám támadsz, olyan dolgokkal vádolsz, amiket sosem tennék, aztán azt mondod nekem, hogy napok óta gyengéd érzelmeket táplálsz irántam. És még csodálkozol, hogy nem hiszek neked? Te elhinnéd? Hm?

- Hát nem érzed? –kétségbeesetten kapott a kezem után és a mellkasához szorította. –Nem tudom azt mondani, hogy érted dobog, mert régóta nem dobog.

- Épp ez a probléma. Hogy érzem. Hogy vágyom rá, hogy szeress. És ettől sebezhető vagyok. És nem akarom, hogy csak azért csináld ezt, hogy a lányod elfogadjon és megtűrjön a közelében. Az nekem túlságosan fájna.

- Hogyan bizonyítsam be neked, hogy valódiak az érzéseim? Mit tegyek, hogy elhidd, tényleg szeretlek?

- Adj nekem egy kis időt. A mai este utána Cara úgyis tartja a szavát és lehetőséget ad arra, hogy válassz. Te döntheted el, hogy maradsz-e vagy visszamész a barátaidhoz. Én pedig azt akarom, hogy a szívedre hallgass.

- A szívemre? Milyen szívemre? Nekem olyanom már rég nincsen. Hiszen nézz rám. Embereket gyilkolok azért, hogy erősebb legyek, legalábbis addig ezt tettem, amíg ide nem kerültem. Nincs lelkem, mert nem éreztem bűntudatot soha, mikor kioltottam az emberek életét. Régen sosem lettem volna képes erre. Mindig sajnáltalak, mikor mesélted mennyi bűntudatot éreztél mikor a Volturinál szolgáltál. És tudtam, hogy én sem éreznék máshogy, ha egyszer végeznék egy ártatlan emberrel. Ehhez képest 20 éven keresztül képes voltam az ártatlan embereket bántani csak azért, hogy minél erősebb legyek. És miért? A bosszú miatt. A bosszú volt az indokom. Pedig semmi okom nem volt a gyűlöletre. Akkor úgy gondoltam van, de ma már tudom, hogy semmi okom nem volt. Épp ellenkezőleg. Hálásnak kellene lennem, amiért egy ilyen hatalmas csodát adtál nekem, mint Cara. Gyűlölet helyett csodálnom kellene téged. És én mit tettem? Évekkel ezelőtt mikor megpillantottalak, beléd szerettem és ez sosem múlt el. Manipuláltak, de mindig szerettem azt a nőt, akibe beleszerettem azon a bizonyos első iskolai napon. Sosem tudtam ki volt ő és nem is mondták, de szerettem. Azt hittem halott, de a szívemben mindig ott őriztem az emlékét. Még akkor is, mikor beadtam a derekam Mandy-nek. Anyám fejében sokszor láttam az arcodat. Akkor azt hittem bántottad őt, ezért emlékszik rád folyton, de most már tudom, hogy nem így van. A régi Edward sosem lett volna képes arra, hogy téged bántson. Nem hogy tettekkel, de még szóval sem. Aztán ott van Cara is. Kihasználtalak, hogy közelebb kerüljek a lányomhoz és csak eltávolítottam magamtól ezzel a viselkedésemmel. Ráadásul olyan dolgokat vágtam a fejedhez, amik nem is voltak igazak. Sosem tudtam, hogy van egy lányom. Emberként nem gondoltam rá, hogy szeretnék gyereket és miután megismertelek már nem is akartam, mert tudtam, hogy neked nem lehet. Én pedig annyira szerettelek, hogy inkább lemondtam volna róla, minthogy fájdalmat okozzak neked azzal, hogy mástól gyerekem legyen.

- Edward ez... ez nagyon sok egyszerre.

- Hallgass meg, kérlek. Engedd, hogy elmeséljek mindent, aztán ha nem akarsz tőlem semmit eltűnök örökre. Sőt. Ha azt kéred tőlem, hogy felejtsem el a lányomat, nehezen, de azt is megteszem. Hiszen semmi jogom hozzá, hogy bármit is követeljek. Csak a mai estét kérem. Hallgass meg, engedd, hogy mindent elmondjak, amit szeretnék. Segíts nekem, hogy a homályosabb részek is élesek legyenek és minden a helyére kerüljön. Aztán a kezedbe adom az életem. Azt teszel vele, amit csak akarsz.

- Edward, könyörgöm neked- suttogtam. De mikor a szemeibe néztem nem voltam képes arra, hogy kimondjam azt a szót, hogy menjen. Nem voltam rá képes, hogy elküldjem. Az a sok fájdalom és könyörgés, ami a tekintetében tükröződött, szinte teljesen magával ragadott. A szívem fájni kezdett és szerettem volna azt a sok negatív érzést kitörölni abból a gyönyörű szempárból, ami már nem volt teljesen vörös, mert a sok állatvértől az íriszének széle kezdett kissé barnulni. Megsajnáltam őt. –Gyere velem- felé nyújtottam a kezem, ő pedig mosolyogva kapott utánam, majd kéz a kézben indultunk meg a szobám felé. Úgy érzem ez lesz életem egyik legfontosabb estéje. Ma eldől, hogy van-e még esélyünk és közös jövőnk együtt, vagy már túl késő ahhoz, hogy rendbe hozzuk a dolgainkat.

A testőrökön kívül senki nem tartózkodott a kastély folyosóin, így gondtalanul haladtunk a szobám felé. Belépve Edward tétován megállt középen én viszont elkaptam a karját és lehúztam magammal az ágyra. Egymással szemben ültünk az ágyon még mindig egymás kezét szorongatva, de nem volt erőm ahhoz, hogy elszakadjak tőle. Nem akartam, ugyanis féltem attól, hogy többé nem érinthetem majd és ki akartam használni minden együtt töltött pillanatot, hogy aztán örökké az emlékeimbe véssem és legyen mire emlékeznem, ha újra elhagy.

 - Minden tőled függ Bella. Ha akarod eltűnök az életedből, de ha meg tudsz nekem bocsátani, akkor örökké melletted maradok. És most már valóban. Nem úgy, ahogy 20 éve. Minden úgy lesz, ahogy te szeretnéd.

- 20 évvel ezelőtt ott kellett volna maradnom a túlvilágon- ráztam meg a fejem. –Nem lett volna szabad visszajönnöm.

- Nem tudnék nélküled élni. De hogy érted azt, hogy…?

- Ez most nem fontos.

- De. Nagyon is. Számomra minden fontos, ami veled kapcsolatos. Szóval?- két keze közé fogta az arcomat és kényszerített, hogy a szemébe nézzek.

- Mikor elkezdődött a szülés szörnyű kínokat éltem át. A mai napig nem vagyok tisztában vele, hogy mi történt abban a szobában, de azt tudom, hogy meghaltam. Készen álltam rá, hogy tovább lépjek, hogy mindent és mindenkit itt hagyjak, de a szüleim nem engedtek. Azt mondták, hogy bármennyire is fáj a hiányod, meg kell tanulnom nélküled élni. Mert a lányom veszélyben van és szüksége van rám. Nem akartam visszajönni. Még így sem, de aztán Cara visszahozott. Én pedig tovább szenvedtem nélküled. Annyira szerettem volna, ha mellettem vagy és segítesz felnevelni a lányunkat. Azt akartam, hogy itt legyél, de nem voltál sehol. A húgomat hibáztattam a halálod miatt és csak hosszú hónapok után tudtam meg az igazságot. Ő sem talált semmit. Eltüntettek minden természetfeletti dolgot. Olyan volt, mint egy egyszerű baleset, de tudtam, hogy nem volt az. Mégsem tettem semmit. Túlságosan fájt.

- Ne hibáztasd magad. Nem találtál volna meg.

- De ha mind együtt keresünk, akkor igen.

- Viszont én úgy gondoltam, hogy csak kínoznám magam. Ezért nem tettem semmit. Éltem az életem, neveltem a lányom és vigyáztam a családomra. Közben pedig nem is sejtettem, hogy életben vagy. De ha tudtam volna… ha egy kis esélyt is láttam volna rá…

- Shh…- szorított magához erősen. –Nem tudhattad. Mindenki halottnak hitt. És tudom ki miatt.

- Edward- rossz előérzetem támadt. Edward karjai megfeszültek körülöttem és olyan volt, mint egy ugrásra kész oroszlán. –Mondd, hogy nem akarsz visszamenni.

- Elvette az életemet. Manipuláltak, befolyásoltak és ezt nem hagyom szó nélkül- pattant fel mellőlem. –Elvettek tőlem mindent. A családomat, téged, miattuk nem láthattam felnőni a lányomat. És miattuk gyűlöltelek téged. Téged. A legtisztább nőt ezen a világon.

- Edward, felejtsd el. Itt vagyok veled. Most már nem választ el minket semmi. Nem érdekel mi történt, nem akarok semmi rosszra gondolni, csakis arra, hogy újra itt vagy és szeretsz. Ne hagyj megint magamra, mert abba beleőrülök. Könyörgöm neked- amint felálltam az ágyról a lábaim felmondták a szolgálatot és a földre estem. Edward azonnal mellettem termett és felemelt.

- Bella. Nem hagyhatom, hogy megússzák.

- Hát nem érted? Ha elmész, sosem jössz vissza, mert megölnek. Azt sem tudom mi volt a céljuk veled, de ha visszamész, már nem leszel nekik hasznos és megölnek. Én pedig nem fogom hagyni, hogy elvegyenek tőled. Túl hosszú volt ez a 20 év nélküled. Egy perccel sem akarok többet elvesztegetni. És ott a lányod is. Nem hagyhatod most el. Sosem volt apja… legalább most próbálj meg mellette lenni, ha eddig nem adatott meg.

- A lányom gyűlöl.

- Ő képtelen a gyűlöletre. A lelke még tiszta, ártatlan. Képes a megbocsátásra. És az apja vagy Edward. Egy napon elnyered a szeretetét. Én segítek neked, de ez csak akkor működik, ha itt vagy és minden áldott nap bizonyítod neki, hogy visszakaptuk a régi Edwardot. Csodálta az apját és hatalmasat csalódott, mikor megjelentél. Mindig azt mondtam neki, hogy sosem bántottál engem, mert így is volt. Az apja egy szent volt a számára és itt az ideje, hogy megismerjen és ne csak a mi emlékeinkből, hanem személyesen is.

- Lenne még rá remény, hogy egyszer elfogadjon?

- Persze- mosolyodtam el és megszorítottam a kezét. Bármennyire is szerettem volna, nem mondhattam meg neki, hogy én magam megyek majd a másik erő után. Hiszen most már biztos vagyok benne, hogy Edward eltűnése és balesete mögött a másik erő állt. Hiszen ki más tüntethette volna el ennyire Edward nyomait? Azonban egy valami változott. Most már van miért visszajönnöm. Van miért túlélnem. A lányom és Edward fognak nekem segíteni ebben a harcban, és ha vége ennek a rémálomnak, újra boldog család leszünk. A Cullenek is megérdemlik, hogy újra normális életet éljenek. 20 éve vannak bezárva ebbe a kastélyba, ahogy a lányom és a testvérem is. Sarah-nak is szüksége lenne a normális életre. Rick halála óta nem mozdult ki innen és kell valaki, aki újra életre kelti. A lányom pedig megérdemli, hogy emberek között élhessen. Úgy nőtt fel, hogy alig járt az emberek között. Nem tudja milyenek, nem ismer egyet sem, azokon kívül, akik ebben a kastélyban vannak. De nincs emberi élete. Bármennyire is próbálja, nem tudja elrejteni előlem, mennyire hiányzik neki a szabadság.

- Min gondolkoztál el ennyire?

- Csak a lányunkon jár az eszem- azonban mielőtt többet mondhattam volna, Sarah berobbant a szobába, nyomában a Cullenekkel és a lányommal.

- Sarah néni, ne kérlek- könyörgött Cara, de Sarah mintha nem is figyelne rá.

- Kicsim, kérlek, még biztosan van időtök- próbálta meggyőzni Esme is, de Sarah hajthatatlan volt.

- Mennünk kell Bella. Készülődj- adta ki az utasítást. Cara és a Cullenek pedig próbálták meggyőzni valamiről, de nem sok sikerrel. Mikor elegem lett abból, hogy semmit nem értek elkiáltottam magam.

- Eléééég- persze mindenki abba hagyta a beszédet és azonnal rám figyeltek. –Na így már jobb. Most pedig valaki értelmesen mondja el nekem, mi a fene folyik itt, mert egy kukkot nem értek.

- Anya, megígérted, hogy nem mész még el. Sarah néni azt akarja, hogy most rögtön induljatok- sietett mellém kislányom és szorosan átölelt. Szinte figyelembe se vette az apját. –Ugye nem mész sehova.

- Kicsim, mennem kell. Már megbeszéltük.

- Nem akarlak elveszíteni. Ne menj- olyan volt mint egy kisgyerek. Szemei megteltek könnyekkel, majd lehajtotta a fejét és hozzám bújt. Átöleltem zokogó testét, majd lassan kifelé lépkedtem a szobából.

- Azonnal visszajövünk- suttogtam a többieknek, majd lassan egymást átölelve sétáltunk át a dolgozó szobába, ahol leültettem Cara-t az egyik székbe és letérdeltem elé. –Kicsim, nézz rám.

De nem tette.

- Ne csinálj úgy, mint egy kisgyerek, mert nem vagy már az. Felnőtt nő vagy.

- Miért csinálod ezt? Hm? –pattant fel idegesen a helyéről. Szinte nem ismertem rá. Soha nem kiabált velem. Legalábbis nem így. Teljesen kifordult magából.

- Chiara Cullen nem tűröm, hogy így beszélj velem. Nem ordibálhatsz velem, elvégre az anyád vagyok. Gyermekkorod óta tudod, hogy eljön ez a nap. Soha nem hallgattunk el előled semmit.

- Igen, de akkor még nem tudtam, hogy meg akarsz halni. Nem foglak elengedni, már mondtam neked. Ha az egész világ el is pusztul, te itt maradsz.

- Nem fogsz megállítani- ráztam meg a fejem. –Felnőtt nő vagy és te sem akarhatod az ártatlanok halálát. Úgy neveltelek, hogy tudd, egy napon el kell mennem és nem biztos, hogy viszont látsz majd. És eddig elfogadtad.

- Volt választásom?

- Nem. De a szíved mélyén tudod, hogy így helyes.

- Nem akarom tudni. Önző akarok lenni, most az egyszer engedd, hogy az legyek. Kérlek- újra könnybe lábadtak a szemei. Most már nem kiabált. Megtört volt. Tudta, hogy vesztett.  

- Sosem voltál önző. Képtelen vagy az önzőségre. De megígérem, hogy visszajövök. Így jó?

- Az ígéreted most nem elég nekem. Most az egyszer nem.

- Akkor nem tudom, mivel győzhetnélek meg- ráztam meg a fejem tanácstalanul. –Mindent elkövetek, hogy visszajöhessünk a nagynénéddel. Gondolj bele, hogy itt vagy te, itt van a családom és itt van Edward is. Megint a régi, megint ugyan az a férfi, akit egykoron az életemnél is jobban szerettem. Most esélyem van arra, hogy boldog életem legyen a családommal, veled és az apukáddal. Miért akarnám eldobni ezt a lehetőséget?

- Mondd, hogy nem csak azért mondod mindezt, hogy megnyugtass és elengedjelek!

- Nem csak azért mondom. Én megígérem, hogy mindent megteszek az életben maradásunkért, te pedig vigyázol a családunkra, amíg nem vagyunk itthon. Beleértve az apádat is.

- Mi?

- Pontosan. Ezt ajánlom neked. Én visszajövök, de te vigyázol rá és megbékélsz vele. Ezt kérem tőled. Te azt akarod, hogy visszajöjjek, és én mindent megteszek, hogy így legyen, de cserébe te adsz egy esélyt az apádnak. Nem akarom elveszíteni őt megint és neked is jobb lesz, ha lesz melletted egy apa, akire számíthatsz.

- Te zsarolsz engem.

- Nem zsarollak kicsim, csak kértem valamit tőled. Itt egy lehetőség arra, hogy most igazi család legyünk. De nem fog menni, ha te gyűlölöd az apádat. Imádlak téged kicsim, te vagy az életem és mindennél jobban szeretlek. Bármit megtennék érted, de az apádat is nagyon szeretem. Ezt meg kell értened. És nem tudnék választani közületek. Kérlek, ne kényszeríts erre.

- Rendben van. Ha visszajössz, rendesen viselkedem vele és megpróbálok közelebb kerülni hozzá, de csakis a te kedvedért. Semmi másért, csak miattad.

- Nekem már ez is elég. Köszönöm- mosolyodtam el, majd átöleltem és adtam egy puszit a homlokára.  –Megígérem, hogy mindent megteszek, hogy boldog életed legyen. Mindent elkövetek azért, hogy olyan életed legyen, amilyet megérdemelsz. Egy olyan életet, ahol nem kell bezárva élned, ahol nem kell mindig a veszélyektől tartanod és ahol egy napon rá találhatsz a boldogságra. Megígérem neked, hogy így lesz- suttogtam, a hajába és még szorosabban öleltem magamhoz a lányomat. A kislányomat, akire sosem számítottam, mégis megkaptam, és aki bearanyozta az életemet a legsötétebb időszakban. Ő mentett meg az összeomlástól, ő hozott vissza az életbe és én minden tőlem telhetőt megteszek, hogy nyugodt boldog és gondtalan életet élhessen ezután. 

Sziasztok!

Hát ennyi lett volna a friss. Remélem nem okoztam csalódást senkinek. Kicsit elhúzódott az új fejezet és nem tudom elégszer elmondani mennyire sajnálom, hogy ennyit kell várnotok a frissekre. 

Azonban most sem ígérek semmi biztosat. Megint csak nem tudom mikor tudok annyi időt rászánni a történetre, hogy a frisset befejezzem.Most is csak ismételni tudom magam azzal, ha azt mondom, hogy amint tudom hozom.

Köszönöm mindenkinek, akik kitartanak mellettem és továbbra is velem vannak. Köszönöm. 

Puszi: Rosalice