Díj!

 Köszönöm a díjat Becca-nak!

Szabályok:
1. Másold át a képet és a kérdéseket a blogodra!
2. Minden kérdésre őszintén válaszolj!
3. Add tovább a díjat 7 személynek!
4. A díjat visszafelé nem lehet adni, viszont többször meg lehet kapni.

Kérdések:

1. Melyik pilótával (ha nem szereted a F1-et, akkor más sportolóval) töltenél el egy hétvégét?
Nem szeretem a Forma 1-et.

2. Miért vele?
Erre nem tudok válaszolni, mert az előzőhöz sem írtam semmit.

3. Milyen az álomrandid? (Hova mész és kivel?)
Csakis azzal a személlyel, akit engem szeret és akit én is nagyon szeretek. De a helyen még nem gondolkoztam. Szerintem a hely nem olyan fontos, a lényeg, hogy azzal legyél, akit szeretsz.

4. Milyen számodra a férfiideál?
Őszintén fogalmam sincs. Nincs férfiideálom.

5. Álomlánykérés?
Erre sem gondoltam még.

6. Voltál már úgy igazán szerelmes?
Nem.

7. Miért szereted a Forma1-et? (Ha nem szereted, akkor a kedvenc sportodat)
Nem szeretem és nincs olyan sport, ami nagyon közel állna hozzám.

8. Van szerencseszámod/tárgyad?
Szerencsetárgyam nincs, a szerencseszámom a 18.

9. Tipikus lány vagy? (sok cipő, smink és rengeteg táska)
Szerintem igen.

10. Mindent megtudsz beszélni anyukáddal/apukáddal? Melyikükhöz állsz közelebb?
Anyukámhoz állok közelebb. Vele nagyon jól elvagyok. Apukám zárkózottabb akárcsak én, így nem olyan könnyű megnyílnunk egymás előtt.

11. Hogyan vetemedtél rá, hogy végig néz egy Forma1-es futamot? (a legelsőt)
Sehogy.Soha nem néztem végig egyet sem. Akkor inkább be sem kapcsolom a tv-t.

Akiknek küldöm:
http://youremylittlesecret.blogspot.hu
http://robandkrislove-dory.blogspot.hu/
http://robandkrislove-dory.blogspot.hu/
http://volterraielet.blogspot.hu
http://szavaknelkuliszerelem.blogspot.hu
http://rosie-paradise-academy-fanfic.blogspot.hu
 http://norastoryangels.blogspot.hu/

2 díj!

Köszönöm szépen Pika-nak!

1. Ha megkapod a díjat, készíts róla bejegyzést és tedd ki a fent látható képet.
2. Válaszolj őszintén a kérdésekre.
3. Összesen 5 személynek küldheted tovább.
4. Ezt egytől-egyik át kell másolnod a lapodra – kivétel a válaszokat.
5.A díjat vissza nem küldheted. (Akitől kaptad, annak nem adhatod, de te többször is megkaphatod)
Kérdések:

1.Mi a kereszt neved?
Vera

2. Melyik dalon tudsz igazán sírni? 
Dalok nem igazán tudnak megríkatni, inkább a filmek. 

3. Félsz a sötétben?
Kiskorom óta nem.

4. Szerelmes vagy valakibe?
Senkibe.

5. Mi volt az eddigi legcikibb dolog, ami életedben történt veled?
Most így hirtelen fogalmam nincs. Nem jut eszembe semmi olyan ami cikis lett volna. 

6. Gondolatban öltél már meg valakit?
Szerintem volt már rá példa, de nem emlékszem. 

7. Szerinted a péntek 13-a szerencsét, vagy szerencsétlenséget jelent?
Szerintem ugyan olyan átlagos nap, mint a többi. 

8. Van olyan dolog, amit még a szüleidnek sem árultál el?
Nem sok, de azért van néhány dolog. 

9. Hallgatsz olyan zenét, amit a barátaid előtt szégyellsz?
Nem. 

10. Kiskorodban sírtál, mikor szurit kaptál?
Szerintem nincs olyan gyerek a földön, aki ne sírt volna, mikor szurit kapott. 

11. Mit tennél, ha hirtelen híres lennél?
Segítenék a beteg gyerekeken. És persze ügyelnék rá, hogy ne változzak meg túlságosan. 

12. Szoktál álmodozni?
Ritkán.

13. Járnál Chace Crawforddal?
Nem. 

14. Hány gyereket szeretnél?
Egyet, maximum kettőt.

15. Adni vagy kapni jobb?
Szerintem egyformán jó mind a kettő. 

16.Titkom.:
Vannak, de nem fogom elárulni őket :)

17. Bakancslista.:
-befejezni a sulit
-utazgatni a világban.
és még sok minden van, de nagyon hosszú lenne az a lista, ha végigírnám.

Akiknek tovább küldöm:
Anabella
Lilluci
Becca White
Lily Volturi
Vattacukor

Köszönöm szépen:  Lorelay Even-nek!

Szabályok:
1. Írj magadról 11 dolgot!
2. Válaszolj 11 kérdésre!
3. Írj 11 kérdést!
4. Küldd tovább 11 blognak!

 Írj magadról 11 dolgot:
1. Szeretem az állatokat.
2. Nem szeretek tanulni.
3. Türelmes személyiség vagyok.
4. Szeretnék utazgatni.
5. Imádom a misztikus filmeket.
6. Nem szeretem a hideget.
7. Szeretek írni.
8. Nem vagyok babonás.
9. Utálom az olyan embereket, akik azt hiszik nekik mindent szabad.
10. Szeretem a horrorfilmeket.
11. Szeretek zenét hallgatni.

Kérdések és a válaszok:

1-ki a kedvenc színészed? 
Nincs kedvencem.

2-Van házállatod?
Nemrég kaptam egy kiskutyát.

3-Mi a kedvenc folyóiratod?
Szintén nincs kedvenc.

4-Magyar vagy matek?
Magyar

5-Mit jelent az írás számodra?
Kikapcsolódás.

6- Kori vagy bicó?
Bicó.

7-Barátokközt vagy Jóban Rosszban?
Mindkettő.

8-Álmaid pasija?
A lényeg, hogy szeressen, de azért a külső sem éppen elhanyagolható.

9-kedvenc könyved?
Stephenie Meyer összes könyve.

10- kedvenc neved?
Jázmin.

11-Szilva vagy barack?
Barack.

Kérdések: 

1.Melyik a kedvenc évszakod és miért?
2.Kedvenc hobbid? Miért?
3.Van háziállatod? Ha igen, milyen?
4.Ki a kedvenc énekesed/bandád? És mi a kedvenc számod?
5.Mit szeretnél elérni az életben?
6.Ki a legfontosabb személy az életedben?
7.Mi az oka, hogy írni kezdtél?
8.Vámpír vagy vérfarkas lennél legszívesebben?
9.Mi a kedvenc filmed?
10.Szerinted könnyen vagy nehezen barátkozó típus vagy?
11.Mi a legnagyobb vágyad?


Akiknek küldöm: 

http://felverszerelem.blogspot.hu/
http://rs-storys4ewer.blogspot.hu
http://secretsofedwardandbella.blogspot.hu
http://nothingwithoutyou-rs.blogspot.hu
http://lilluci-rpattzkstew.blogspot.hu/
http://lilyvolturistwilight.blogspot.hu/
http://vampirlove.blogspot.hu/
http://vampirlove.blogspot.hu/
http://rosie-paradise-academy-fanfic.blogspot.hu
http://burningfeeling499.blogspot.hu/
http://alice-twilightfanfic.blogspot.hu/

Feel the love~ 2.fejezet

Sziasztok!

Végre befejeztem a következő fejezetet. Remélem ez is annyira tetszik majd, mint az előző. Köszönöm, hogy ilyen sokan vagytok, akik olvassátok a történeteimet. Igazán boldog vagyok tőle.
A friss fejezetekről egyelőre csak annyit tudok, hogy nem tudom milyen rendszerességgel jönnek. Egyelőre úgy, ahogy sikerül befejeznem. Nem ígérek semmit, mert nem szeretnék csalódást okozni senkinek. Szóval bizonytalan a következő rész is. Hamarosan jelentkezem.
Rosalice

(Bella szemszöge)

Az illata egyszerűen elképesztő volt. Iszonyatosan nehéz volt engednem Alice-nak, hogy kitoljon a teremből. Aztán a nap folyamán valahogy mégis sikerült túl tennem magam azon az édes illaton. Nem gondoltam rá, próbáltam kiverni a fejemből. És egészen eddig sikerült is. De ahogy leültem a többiekkel az asztalhoz, alig beszélgettünk néhány szót, mikor agyamat elöntötte a vörös köd. Egyszerűen olyan fenséges volt, hogy nem tudtam neki ellenállni. Egyedül az tartott a széken, hogy bevillant előttem Carlisle és Esme arca, amint csalódottan tekintenek rám. Ettől valamelyest észhez tértem, de csak annyira, hogy ne vessem rá magam azonnal az illat tulajdonosára.

Hallottam, hogy a közelemben valaki felsikkant, de nem tudtam felfogni, hogy ki az. Majd már csak annyit érzékeltem, hogy két erős kar húz egy testhez. Végül szép lassan eljutottak hozzám a hangok is.

-Emmett, fogd erősen Bellát. Vigyük vissza a tálcát, aztán tűnés kifelé- hallottam Alice hangját, de nagyon távolinak tűnt. Mintha kilométerekről beszélne hozzám.

- Siessetek, nem bírom sokáig tartani. Bella, lélegezz az illatomból. Hallod? Csak az én illatomra koncentrálj. Kérlek húgi. Csináld, amit mondtam, hallod? Zárd ki a másikat. Csak rám figyelj- hangja könyörgő volt és próbáltam azt tenni, amit mondott. De nem mertem levegőt venni. Féltem, hogy ha megérzem az illatát, akkor képtelen leszek türtőztetni magam és újra olyan gyilkos leszek, amilyen voltam.

- Nem… nem megy- nyögtem ki nagy nehezen. Már valamennyire magamnál voltam, de még nem teljesen. Még nem voltam ura a szörnyemnek.

- Gyertek, vigyük ki innen- hallottam Rose hangját.

- Jasper, maradj az egyik oldalán, én pedig a másikon- utasította őt Em, és éreztem, hogy feláll mellőlem, de Alice újra közbeszólt.

- Szerintem jobb lenne, ha felvennéd és kivinnéd Bellát.  Akkor legalább tartanád, és csak rád koncentrálhatna.

- Vigyetek… vigyetek ki innen- nyögtem újra Emmett nyakába végső elkeseredésemben.

- Rendben- és utána már csak azt éreztem, h eltűnik a lábam alól a talaj és a friss levegő éri az arcomat. Ekkor kinyitottam a szemem és engedélyeztem magamnak egy kisebb lélegzetvételt, de itt már nem éreztem a mámorító illatát. De még mindig nem engedtek el és ez volt a biztos. Hiszen soha nem fogom elfelejteni azt a csodás esszenciát. Soha. Az ő vére olyan édes, amilyet még sosem éreztem. És pont ő az, akit nem bánthatok. Nem lehetek önző, nem vehetem el az életét azért, mert nekem a vére kell. Talán így büntet az isten, amiért annyi embert megöltem. Azzal, hogy annak a vére csábít a legjobban, aki a több mint kétszáz éve halott szívemet egyetlen mosolyával képes lenne újraéleszteni. Képtelen lennék bántani őt, legalábbis szabad akaratomból. De így, hogy nem vagyok józan, bármi megtörténhet.

Istenem, miért pont ő? Miért játszol velem, és ami a legnagyobb kérdés, miért hagyod, hogy ilyen veszélybe sodorjam őt? Mit árthatott neki Edward, amiért ilyen veszélynek teszi ki? Vagy csak velem akar kiszúrni?

-Mi történt? –kérdezte rögtön Esme, mikor beléptünk a nappaliba. –Miért jöttetek haza ilyen hamar? Úr Isten, Bella, mi történt?

- Semmi Esme, ne aggódj- próbáltam megnyugtatni, miközben kikászálódtam Emmett karjai közül. Persze a nagy melák minden szó nélkül két lábra állított és végre nem éreztem magam tehetetlennek.

- Bella- nézett rám szigorúan, de mielőtt bármit mondhattam volna Alice megerőzött.

- Bella éppen ma találkozott az énekesével. És nem sok hiányzott, hogy szegényt örökre sírba tegye, de erősebb volt az akarata, mint a saját szörnye- kuncogott, de azonnal befejezte, amint ránéztem.

- Rohadt vicces vagy Alice. Komolyan nem érted? Meg is ölhettem volna. Mindent tönkre tehettem volna egyetlen pillanat alatt. Ha jól emlékszem, az ebédlőben te sem voltál éppen vicces kedvedben.

- Igen, mert akkor még nem tudtam, amit most tudok- kuncogott tovább.

- Alice, az istenit. Hogy lehetsz ennyire… ennyire…- kerestem a megfelelő szót, de nem találtam rá.

- Tudom, tudom. Kicsi és bosszantó vagyok. De akkor sem fogom elmondani mit láttam. Te pedig felejtsd el, hogy bárhová is elmész. Ugyanis nem fogom engedni.

- De… Nekem muszáj elmennem. Nem tudok holnap bemenni úgy, hogy bánthatom.

- Nem fogod bántani. Higgy nekem. És ha mégis megpróbálnál elmenni, számolhatsz a következményekkel. Most pedig felmegyek a szobámba. Elnézést- azzal már el is tűnt a lépcső tetején.

- Megyek, megpróbálom kiszedni belőle, mit tud. Ez így nem jó. Olyan mintha egyáltalán nem foglalkozna az érzéseiddel- ráncolta a homlokát

- Felejtsd el Jasper Hale. Nem mondok neked semmit. És ne merj még egyszer érzéketlennek nevezni, különben máris mehetsz és kereshetsz magadnak egy üres szobát. Mert ide be nem teszed a lábad- hallottuk meg Alice hangját az emeletről és be kellett vallanom, hogy Jasper arckifejezése kiverte nálam a biztosítékot. Olyan elkínzott arccal nézett az emelet felé, hogy elnevettem magam.

- Menj, engeszteld ki. Most ne velem foglalkozz- mosolyogtam rá és ő egyből eltűnt a hálószobájukban.

- Biztos megvagy húgi? –kérdezte Em, miközben átkarolta a vállamat. Míg Rose a másik oldalamra sétált.

- A nővéred vagyok- fintorogtam.

- Ne menj el, kérlek- suttogta húgom és fejét a vállamra hajtotta. –Kérlek szépen. Csak próbáld meg. Ha soknak bizonyul, akkor én magam beszélem rá Alice-t, hogy elengedjen. Jó?

- Rendben- erőltettem egy mosolyt az arcomra, majd adtam neki egy puszit.

- Ha már ilyen hamar hazajöttünk a suliból, menjetek és töltsétek a nap hátralévő részét kettesben. Oké?

- Hát, én benne vagyok- vigyorgott kajánul Em, mire a szememet forgattam. - Nos, cica, megfogadjuk Bella tanácsát?

- Menjetek- biztattam és végül ők ketten is felmentek a saját birodalmukba.

- Azt hiszem el kéne hagynunk a házat egy kis időre- néztem mosolyogva Esme-re, aki bólintott.

- Talán sétáljunk egy kicsit az erdőben. Mit szólsz hozzá? – kérdezte, majd felém nyújtotta a kezét, én pedig megfogtam és együtt indultunk ki a szabadba. Szépen lassan egymás mellett haladtunk, de egyikünk sem szólt semmit. Végül ő törte meg a csendet.

- Szóval, mi történt ma?

- A többiek már elmondták.

- De én azt akarom tudni te hogyan élted meg ezt az egészet. A te szempontodból akarom hallani a történteket.

- Én… nem tudom.

- Kezdjük az elején. Azt beszélj az énekesedről. Mondj el róla mindent, amit tudsz. És aztán mondd el, mit éreztél. Hogy miért nem vetetted rá magad egyből.

- Én nem tudom. Egyszerűen csak nem akartam, hogy így végezze. Abban a pillanatban nem gondolkodtam. Csak azt tudtam, hogy nem engedhetem át magam a gyilkolásnak. Egy pillanatra bevillant, hogy csak őt ne. Bárki mást, de ne őt. Aztán felrémlett előttem Carlisle és a te arcod. Ahogy csalódottan néztek rám. Ez erőt adott, ahhoz, hogy visszafogjam magam.

- És mondd csak, hogy néz ki? És hogy hívják?

- Edward a neve. És piszkosul helyes. De szemtelen és pimasz. Arrogáns idióta. De a szemei gyönyörűek.

- Már értem Alice-t- mosolyodott el.

- Mi? Ezt most miért mondod?

- Szerintem az a fiú teljesen elvarázsolt téged. Még sosem hallottalak így beszélni egy fiúról sem.

- Jaj anya, ez…

- Tudod mit, nem kell mondanod semmit. És ha nem szeretnéd, akkor én sem hozom többet szóba. De ha szeretnél valakivel beszélni, én szívesen meghallgatlak- bólintottam, hogy tudomásul vettem, majd tovább sétáltunk.

- Milyen volt az árvaházban?

- Olyan, mint mindig. Kellemesen éreztem magam a gyerekek között. És a Seattle-i árvaháznak nagyon is szüksége van támogatásra, úgyhogy sikerült a legjobb helyet megtalálnunk. Olyan sok gyerek van, akiket segíteni tudunk.

- Megszeretted őket, igaz?

- Igen.  Akárcsak téged és a testvéreidet.

- Igen, tudom. De ezt most miért hoztad fel? Nem haragszom, amiért ennyire odavagy a kicsikért. Sőt, örülök neki, hogy a hosszú évek során sikerült elfogadnod magad és a sorsodat.

- Azért mondom, mert nem szeretném, ha elmennél. A többiekkel együtt csak szeretnénk, ha boldog lennél te is. Nem tudom milyen életed lehetett Carlisle előtt, de azt tudom, hogy mióta átváltoztam, te ott álltál mellettem. Mintha a lányom lennél, pedig sokkal idősebb vagy nálam. Meglátszik rajtad az a sok év. És a sok magány. Csupán reménykedünk benne a többiekkel, hogy egy napon te is megtalálod azt a boldogságot, amit mi érzünk a párjainkkal. De nem szeretnénk, ha elszakadnál tőlünk. Az szörnyen fájna mindenkinek. Hiszen Carlisle mellett te vagy a családfőnk.

- Meg teszek mindent annak érdekében, hogy ne kelljen elmennem innen. De nem ígérek semmit. Ha valaha éreztél már csábító illatot, akkor megértesz. Annyira finom és hívogató. Olyan könnyű lenne végezni vele, hogy csillapíthassam a szomjamat. Nem tudod elképzelni, hogy hányszor képzeltem el ma a halálát. Hányszor fordult meg a fejemben, hogy behívom az erdőbe vagy becsalom valamelyik üres terembe és végzek vele.

- De megálltál és ez a fontos. Ettől vagy te jobb, mint bárki más.

- Jobb- horkantam fel.

- Emmett, Alice vagy Carlisle a jók. De te és Rosalie is. Sőt, valamilyen szinten még Jasper is. De én?

- Miért mondod ezt? Sosem tettél semmi olyat, amit ne lehetne megbocsátani.  Te sem tudtad, hogy lehet másképp élni, amíg nem találkoztál Carlisle-val. Nem értem, miért ostorozod magad. Inkább büszkének kellene lenned. Nem sok mindenkinek van ereje áttérni másik életmódra. Főleg nem annyi év után. De neked sikerült.

- Úgy mondod, mintha szent lennék- fintorodtam el. Én, mint valami szent. Glóriát nem érdemlek?

- Számomra te olyan vagy, mint valami példakép. Emlékszem, hogy mellettem álltál mikor hibáztam és nem engedted, hogy rosszat gondoljak magamról. Na, hát én sem fogom neked engedni. Bella, ne ostorozd magad. Nem tettél semmi rosszat.

- De nem akarom őt bántani Esme. Egyszerűen képtelen lennék rá. A másik énem pedig vadul őrjöng, hogy megkapja, amit akar. És megrémiszt, mert sosem akartam két ennyire különböző dolgot egyszerre. Régen, ha gyilkolni akartam, megtettem. Mióta veletek élek, a szörnyem háttérbe szorult és nem akarok megölni senkit. Erre itt van egy a fiú és felborít mindent. Hogy a fenébe jön ő ahhoz, hogy elvegye, amit eddig elértem? 

- Bella, ő nem tudja min mész most keresztül. Nem szándékosan csinálja- mosolyodott el és nekem is mosoly kúszott arcomra.

- Tudom. Már csak a tehetetlen düh szól belőlem.

- Akkor menjünk vadászni. Egy ideig úgysem tanácsos még hazamennünk és neked is könnyebb lesz úgy elindulnod holnap, hogy nem vagy szomjas.

- Igazad van. Menjünk- bólintottam, majd futásnak eredtem, de nem siettem. Bevártam Esme-t és szép lassan futottunk egymás mellett. Aztán ahogy megéreztük az állatokat kettéváltunk és mindenki ment a saját vacsorája után.

Esme visszament a házba, mikor sötétedett, de nekem még nem akaródzott hazamenni. Egyáltalán nem akartam a szánakozó tekintetüket nézni. Mert tudom, hogy úgyis ez lenne. Mind a nappaliban lennénk és hallgathatnám, hogy nem lesz semmi baj, hozzászoksz, nem is bántottad és a többi maszlagot. És ehhez most egyáltalán nincs hangulatom. Így maradtam a békés és megnyugtató erdőnél. Félni nem féltem, hiszen alig ha van nálam veszélyesebb lény az erdőben. 

Csak sétálgattam, mikor megzavart a telefonom hangja. Kelletlenül halásztam elő a telefonomat a zsebemből és anélkül, hogy megnéztem volna ki hív, a fülemhez emeltem a telefont.

-Bella, de jó, hogy felvetted. Mikor jössz haza? Hamarosan indulnunk kell a suliba és te még nem vagy sehol.

- Oké, pár perc és megyek- suttogtam, majd letettem a telefont. Nos, úgy látszik itt az ideje, hogy újabb vasrudat nyomjak le a torkomon. De nem baj. Ha ma nem bírom, akkor holnap elmegyek. Ez már biztos. És senki nem tud majd lebeszélni róla.

Szép lassan elindultam visszafelé. Ugyan elkezdtem futni, de a végén már csak sétáltam. Nem akartam túl hamar hazaérni. De ennek ellenére is csak negyed óra volt az út. Sóhajtva léptem be a nappaliba, és mint azt sejtettem, mindenki ott ült. De korán sem szánakozó képet vágtak. Úgy viselkedtek, mintha 24 órával ezelőtt nem történt volna semmi. Egyedül Carlisle arcán láttam némi érzelmet. Mégpedig büszkeséget. Nem kellett gondolatolvasónak lennem, hogy tudjam a többiek úgy állítottak be, mintha valami hős lennék.

- Végre itt vagy. Menj fel, fürödj le és vedd fel a ruhákat, amiket kikészítettem az ágyadra. Gyerünk- parancsolta Alice, aki már teljes harci díszben ült a kanapén férje mellett. Nem láttam értelmét, hogy vitatkozni kezdjek vele, így egy bólintás után a szobámba mentem. Jó 20 percig áztattam magam a zuhany alatt, mikor úgy éreztem elég volt, majd egy törölközőben visszamentem a szobámba.  Az ágyon ott volt a ruha és a kiegészítők, míg az ágy előtt egy fekete magassarkú csizma. A ruha szürke volt, hosszított, az ujja háromnegyedes. Mély dekoltázzsal. Mellette egy pici ezüst fülbevaló, hozzáillő nyaklánccal, karkötővel és gyűrűvel. Meg kell hagyni, jól választott Alice. Még nekem is tetszett ez az összeállítás. Így gyorsan magamra vettem őket, majd miután a hajamat megszárítottam, kivasaltam és az elejét felcsatoltam. Elővettem a gardróbból egy fekete bőrkabátot és egy nagyobb táskát, amibe belepakoltam és lesétáltam a többiekhez a nappaliba.

- Jól nézel ki Bella-dicsért meg Carlisle, majd mellém sétált megölelt és adott egy puszit. –Hogy érzed magad?

- Köszönöm és jól vagyok. Nem kell aggódnod, biztos vagyok benne, hogy a többiek egy pillanatra sem hagynak magamra. Nem csinálok ostobaságot.

- Büszke vagyok rád. Nagyon.

- Pedig nincs miért.

- De. És nem fogok veled vitatkozni.

- Rendben. Én sem veled- mosolyodtam el.

- Bella, szeretném, ha te is tudnád, hogy ma este hivatalosak vagyunk egy vacsorára.  

- Ühm- nem tudtam mit mondhatnék. Hiszen ez várható volt. Szinte minden városban kapunk egy- két vacsorameghívást az első hetekben. De azt nem gondoltam, hogy rögtön már az itt töltött második napon ez lesz. –Rendben.

- Akkor te is velünk tartasz, igaz?

- Persze. Nyilván nem fogom kihagyni. Mégis milyen fényt vetne a családunkra. Még a végén azt mondanák, hogy neveletlen vagyok- mosolyodtam el, majd adtam egy puszit az arcára. –Most viszont mennünk kell.

- Igen- pattant fel azonnal Alice, majd miután mindenki elköszönt mindenkitől a garázsba mentünk, ahol Alice a saját autóm felé terelt, ami egy fekete Audi a8-as. Szeretem az autókat, de nem értek hozzájuk. Nekem az a lényeg, hogy gyors legyen. Ha bármi baja van, akkor oda már Rosalie tudása kell. Mondhatni ő a család autószerelője.

- Na, mi lesz? Megyünk? –kérdezte Alice vigyorogva, miközben bepattant férjével a hátsó ülésre, míg a másik két testvérem a piros autócsodával mentek. Nem szóltam semmit, csak indítottam és reménykedtem benne, hogy a mai napom nem lesz olyan rossz, mint amilyen a tegnapi volt. De ekkor még nem tudtam, mit tartogat számomra a mai nap.  

Bella autója

Bella ruhái

Fell the love~ 1.fejezet

(Bella szemszöge)

Hát eljött az első nap. Az első nap ebben a városban és az új iskolában. Komolyan, sokszor iszonyatosan idegesítő, hogy minden városban újra kell kezdenünk mindent. De hát ez az ára az örök életnek. És még így is szerencsés vagyok, hogy legalább ennyire normális az életem. Nem teljesen olyan, mint a többi fajdámbelinek. Esme és Carlisle mellett nehéz rossz úton járni. És én is mindent megteszek, hogy soha többet ne legyek olyan, mint amilyen voltam. Soha.

-Bella, mehetünk már? –kiáltott fel az emeletről Emmett, én pedig még egyszer megnéztem magam a tükörben és elégedettséggel töltött el, hogy ma is jól nézek ki. Bár ha úgy vesszük, akkor felvehetnék egy szakadt pólót is, abban is jól festenék. De azért mégiscsak első nap, és az első benyomás a legfontosabb.

- Itt vagyok- ugrottam le a lépcső tetejéről és belebújtam a bőrkabátomba.  –Mehetünk.

- Mi ez a nagy lelkesedés? –kérdezte Alice, miközben megölelt. Talán az egész családban vele a legjobb a kapcsolatom.  Ő a legjobb barátnőm, a bizalmasom. Rosalie-val is jól kijövök, de Alice más. Rose sokkal komolyabb, mint ő. Vele általában komolyabb témákról tudok beszélni. Mondhatni, hogy két teljesen különböző testvért kaptam. Az idő múlásával Carlisle valóban az apám lett, ugyanis nélküle még most is a Volturinál lennék vagy rosszabb esetben a halálba kerestem volna menedéket. Esme éppen olyan tiszta lelkű és kedves, mint amilyen anyám volt. Bár már nem emlékszem rá tisztán. De tudom, hogy végtelenül kedves és szeretetre méltó asszony volt. Ott voltam, mikor Carlisle átváltoztatta a többieket. Először Esme-t, majd Rosalie-t és végül Emmett-et. Végig ott voltam kezdettől, az átváltozásuktól fogva. Segítettem nekik, bár sokszor nem tehettem én sem semmit. Például mikor Esme megölt egy ártatlan embert. Emlékszem, szegény teljesen kivolt. Engem sosem hibáztatott a korábbi életmódom miatt. De mikor vele történt meg, szinte megutálta magát. Nehezen ugyan, de Carlisle-val megértettük vele, hogy mindenki hibázik. Hiszen vámpírok vagyunk. Nem tagadhatjuk meg teljesen a természetünket. Ráadásul Esme még újszülött volt és igazából az én hibám volt. Én nem figyeltem rá rendesen. És a legviccesebb, hogy egyikük sem volt rám mérges. De szerencsére Esme túljutott az egészen és megbékélt a történtekkel.

Rosalie ilyen szempontból szerencsés volt. Egyetlen egy embert sem ölt meg. Legalábbis nem úgy, ahogy én vagy Esme. Ott voltam vele végig, mikor Carlisle átváltoztatta. Sajnáltam őt. Ugyanakkor úgy éreztem megérdemli, ami vele történik. Rosalie emberként hihetetlenül beképzelt volt. Sokszor hallottam, hogy irigy rám és olyankor mindig azt kívántam bárcsak tudná mekkora árat fizettem az általa olya annyira áhított szépségért. És mikor ő is arra a sorsra jutott, mint én és beszélgetni kezdtünk, megértettem őt. Attól a pillanattól kezdve megváltozott a kapcsolatunk. Megbízott bennem, elmesélte mi történt vele és bár nem szép dolog, de segítettem a bosszújában. Végig néztem, ahogy végzett azokkal, akik tönkretették őt és vigyáztam, nehogy a vérükből igyon. Ez volt az egyetlen, amit kért tőlem. Tudom, nem szép dolog, de nem tudtam sajnálni azokat a mocskokat. Meg kellett volna állítanom Rose-t, de úgy gondoltam ennyi kijár neki. És mint kiderült igazam lett. Sokkal nyugodtabb lett utána, bár félt, hogy Carlisle és Esme mit fognak szólni. Én végig mellette voltam, ahogy egy jó nővérhez illik. Bár Carlisle és Esme nem voltak odáig Rose tettéért, próbálták megérteni őt. Bezzeg aztán én le lettem tolva, mert nem térítettem észhez. Akkor egyszer volt rám Carlisle nagyon dühös, de végül belátta, hogy Rose nélkülem is véghezvitte volna a bosszúját.

Végül egy olyan kapocs alakult ki köztünk Rosalie-val, ami szinte megmagyarázhatatlan. Attól a naptól kezdve mindenben számíthattunk egymásra. Csak mi ketten voltunk. Mindent megosztottunk egymással. És ő volt az, aki valóban mindent tudott rólam. Olyanokat is elmeséltem neki, amit senki másnak. És ez így volt tökéletes. Míg egy napon haza nem állított Emmett-el. Onnantól kezdve természetesen érthető módon, Rose kevesebb időt töltött velem. Örültem Emmettnek, mert így a húgom boldog volt és mellette elfelejthette, amit vele tettek, de haragudtam is rá. Attól féltem, hogy elvesztem a testvéremet, de nem így lett. Csupán volt egy másik személy, akivel osztoznom kellett rajta. Kissé eltávolodtunk egymástól. Újra kezdtem egyedül érezni magam és akkor jött Alice és Jasper. Jasper kezdettől fogva távolságtartó volt velem. Az első találkozásunk harcba torkollott. Jasper ugyanis katona volt nekem pedig előjött a harcos énem. Mind a ketten fenyegetést láttunk a másikban, de szerencsére ma már nincs köztünk semmilyen konfliktus. Ugyan úgy a testvérem, akárcsak a többiek. Alice pedig… ő már csak Alice. Rengeteg időt töltöttünk kettesben és neki köszönhetem, hogy megszerettem a ruhákat. Rosalie és ő a legnagyobb támaszaim. Bármikor számíthatok rájuk.

-Bella!- csattant Alice türelmetlen hangja, amitől visszatértem a jelenbe.

- Igen? – pillantottam húgomra összezavarodottan.

- Na, végre. Tudod te, mennyi ideje szólongatunk? Komolyan kezdett megijeszteni, hogy nem válaszolsz.

- Naná. A húgi bealudt- csapta össze a tenyerét Em.

- De vicces kedvében van ma valaki- morogtam rá. –Ha nem tudnád, vámpír vagyok és képtelen vagyok az alvásra. Másodszor pedig nem a húgod vagyok, hanem a nővéred.

- Jaj, de paprikás hangulatban vagy ma.

- Kérlek Em, ne most. Tudod, hogy máskor elviselem a hülyeségeidet, de ne ma. Majd holnap, oké? Ma nincs hozzá hangulatom.

- Bella, valami baj van? –érdeklődött Esme kedvesen.

- Nem. Csak… - na, most mit mondjak? Nem mondhatom, hogy elvette a kedvemet a múlt. –Na jó, menjünk, mert elkésünk.

- Addig nem megyünk sehova, amíg el nem mondod mitől változott meg a hangulatod- állt elém Rose csípőre tett kézzel. –Az előbb még totál lelkes voltál, most pedig, mint aki éppen a temetésére készül. Komolyan félelmetes ez a viselkedésed.

- Jól van, csak eszembe jutott a múlt. Megfelel?

- Igen- mosolyodott el. –De felejtsd el a múltat. Kérlek. Legalább addig, amíg haza nem értünk. Aztán annyiszor merülsz el benne, ahányszor szeretnél. Sőt, ha akarod én is csatlakozom hozzád.

- Rendben. Megpróbálom.

- Akkor mehettek- engedett minket útnak Esme, azonban mikor a többiek után indultam, elkapta a karomat. –Ne legyél szomorú kicsim. A múlt elmúlt. Ne okozz magadnak még több fájdalmat azzal, hogy újraéled azokat a pillanatokat.

- Köszönöm, hogy ilyen jó vagy hozzám. Pedig meg sem érdemlem.

- Dehogynem.

- Belllaaa- kiáltotta Alice és a hangja mellett meghallottam az autó dudálását is.

- Azt hiszem, mennem kell. Délután jövünk. Jó szórakozást- adtam egy puszit az arcára, majd fogtam a táskámat és a garázsba siettem. Ott bevágódtam Rose piros BMW-jébe, Alice mellé. Az utat csendben tettük meg, senki nem szólt semmit. Rose bekanyarodott a parkolóba és rögtön beállt az egyik üres helyre. Nagyot sóhajtva kiszálltam én is. Természetesen a hatás nem maradt el. Minden szem ránk szegeződött. Rose és Alice azonnal mellém léptek és két oldalról belém karoltak és így kezdtek el húzni az épület felé, míg mögöttünk jöttek a fiúk. Ahogy beléptünk az egyik irodába Alice már tette is a dolgát. Nekünk csak annyit kellett tennünk, hogy átvesszük tőle a könyveket és az órarendeket. Ugyanis Carlisle tegnap már mindent elintézett.

- Nos, azt hiszem minden készen áll. Mehetünk órára. Jasper, Rose és Emmett egy osztályba járnak, míg mi - mutatott rám és magára Alice- ketten töltjük az óráinkat. Jó lesz így?

- Most te leszel a bébiszitterem?

- Nem- vágta be a durcát. –Nem bébiszitter. Hanem egy nagyon jó testvér, aki nem hagyja, hogy végigunatkozd az órákat.

- Rendben. Akkor menjünk- sóhajtottam. Tudtam, hogy ez lesz. Valamelyikük mindig mellettem van, vagy pedig mind a négyen. Mintha attól félnének, hogy hülyeséget csinálok. Holott én vagyok az, aki Carlisle mellett a legtöbb ideje él vegetáriánus életmódot. Bár azt is meg kell hagyni, hogy én voltam az egyetlen köztük, aki hosszú évtizedeken keresztül embervért ivott. Úgyhogy valamilyen szinten megértem az aggodalmukat. Bár azért megnézném, ők hogyan reagálnának az én helyemben.

(Edward szemszöge)

-Hé haver, hallottad, hogy új diákok jönnek? – kérdezte Martin, miközben kiszálltam az autómból. Persze a másik két jómadár is ott volt mellette. Josh és Nick. Már ovi óta a legjobb barátok vagyunk és ezen senki nem tud változtatni. Mi négyen együtt nőttünk fel, szinte testvérek vagyunk. Elválaszthatatlanok.

- Persze. Az egész suli tőlük zeng már vagy két teljes hete. Miért?- kérdeztem, miközben az első órám helyszínére sietem nyomomban a többiekkel. Már így is késésben vagyok.

- Képzeld, épp az előbb érkeztek meg. És atyám, látnod kell azokat a csajokat. Mind a három iszonyat dögös. De ha minden igaz, kettő foglalt.

- És mióta érdekel téged, hogy foglalt-e az a csaj, aki tetszik? Hm? –kérdeztem felhúzott szemöldökkel.

- Meglátszik, hogy nem voltál itt, mikor megérkeztek. Az egyik pasi akkora, mint egy hegy. Nem szívesen lennék az ellensége. A másik pedig szintén jó erőben van, bár nem olyan kigyúrt, mint a másik. De ahhoz épp eléggé, hogy eszedbe ne jusson kikezdeni vele.

- Na, ilyet se hallottam még tőled. Komolyan visszatart téged egy pasi attól, hogy megszerezz egy csajt?

- Rohadt vicces vagy.

- És milyen a felhozatal? Milyenek a csajok? – tértem a lényegre. Ugyanis engem velük ellentétben nem a két izomagy érdekel, hanem a gyönyörű lányok.

- Apám, a saját szemeddel kell látnod. Ha jól tudom, már pedig jól tudom, a háromból kettő az osztálytársunk lesz. A harmadik pedig a másik kettővel egy idős.

- Neveket is tudsz esetleg? –érdeklődtem. Ugyanis Nick barátom túlságosan is közeli kapcsolatba került az iskola diákelnökével Jessica Stanley –vel. Így mindenről tud ő is.

- Naná. Az a nagydarab, akit említettem Emmett, a kisebb Jasper. A szőke csaj Rosalie, a fekete hajú Alice és végül a barna Isabella.

- Köszönjük a felvilágosítást drága barátom. Viszont ideje bemennünk, különben egész nap az igazgatóiban ücsöröghetünk.

- Igazad van- értett velem egyet Martin, majd megszaporáztuk lépteinket. Még épp a tanár előtt értünk be a terembe. Gyorsan leültünk a szokásos helyünkre és vártuk, hogy a tanár belekezdjen az anyagba. De nem így lett.

- Mint azt már ti is észrevettétek, új diákokkal bővült az iskola és az osztályunk. És úgy tartom igazságosnak, ha kicsit jobban megismerhetjük őket. Kérem önöket hölgyeim, pár mondatban mutatkozzanak be- intett a hátsó padok felé, mire mindenki- engem is beleértve- hátrafordult. A két lány éppen abban a pillanatban állt fel, majd előre lépkedtek a tanár mellé.

- Sziasztok. A nevem Alice Cullen, ő pedig a testvérem Isabella. 2 nappal ezelőtt költöztünk a városba. Esme és Carlisle a nevelőszüleink, már nagyon régóta. Szinte születésünktől fogva- itt ránézett testvérére és mind a ketten elmosolyodtak, majd folytatta- Van két bátyánk, Emmett és Jasper és egy nővérünk Rosalie. Ők egy évvel idősebbek, mint mi- hangja akár egy csengő. Lágy, selymes. Alacsony, fekete haja rövid volt, arca manószerű. Gyönyörű volt a maga módján, de valahogy a testvére jobban vonzotta a tekintetemet. Isabella haja hosszú gesztenyebarna, ami leért a derekáig. Magasabb volt a testvérénél és szinte vonzotta a tekintetem. Egyszerűen képtelen voltam levenni róla a szemem.

- És miért költöztek ebbe a kisvárosba?

- Eddig New Yorkban laktunk, de a nevelőanyánk Esme jobban szeretett volna kis városban élni és közös döntés alapján Forksba jöttünk- válaszolta az én angyalom. Ha lehet, a hangja csak még csodásabbá varázsolta.

- Mivel foglalkoznak a szüleitek?

- Carlisle orvos, és ha gyakran jártok a kórházban, akkor találkozhattok vele, Esme pedig lakberendező. De emellett rengeteg időt tölt a helyi árvaházakban- adta a választ az én személyes angyalom. Úr isten Ed… észhez kell térnem. Még csak nem is beszélgettem vele, de már rákattantam a csajra. Kész elmebaj. Még csak most látom először.

- Esetleg van még valami kérdés tanár úr? –kérdezte Alice kedvesen, miközben belekarolt a testvérébe.

- Nem. Szerintem ennyi elég lesz. Köszönjünk a bemutatkozást. Kérem, foglaljanak helyet.

- Rendben- mosolygott tovább, majd elkezdte húzni testvérét a padjuk felé, miközben Isabella fejcsóválva követte őt.

- Nos, akkor kezdjünk neki a következő anyagnak…- folytatta az órát a tanár, de valahogy nem tudtam rá figyelni. Folyton a hátunk mögé pillantottam és a két lányt néztem. Jobban mondva csak az egyiket. Isabella elmélyülten tanulmányozta a kinti tájat egészen addig, mígnem Alice meg nem bökte az oldalát. Odasúgott neki valamit, mire egyenesen rám nézett. Tekintete nem engedte, hogy máshová nézzek. Egyszerűen nem tudtam máshova nézni egészen addig, amíg a mellettem ülő Josh meg nem bökte az oldalamat. Ő elmosolyodott, majd visszafordította tekintetét az ablak felé, én pedig barátomra néztem.

-Mr. Masen, válaszolna a kérdésemre? –állt meg előttem a tanár és nekem halvány fogalmam sem volt róla, mit kérdezett. De szerencsémre pont kicsengettek.

- Hát tanár úr, talán majd a következő órán- mosolyodtam el, majd felpattantam a helyemről és elkezdtem összeszedni a cuccaimat. A tanár csak fújt eggyet, majd visszasétált a helyére, én pedig a fiúkra néztem.

- Hát öregem, hatalmas mákod van. Látszott rajtad, hogy fogalmad sincs, miről van szó. Tényleg, hol járt az eszed egész órán?

- Azt hiszem Isabella Cullen teljesen elvarázsolta a mi Eddynket- vihogott fel Josh.

- Valóban? Na, részleteket- parancsolta Nick.

- Igazából semmi extra, de látnotok kellett volna, hogyan bámulta egész órán a csajt. Csoda, hogy a nyála nem csordult ki- röhögött fel Josh, majd kicsit erősebben lökött meg a kelleténél és én elvesztettem az egyensúlyomat, amit visszanyertem, mielőtt eleshettem volna, viszont a hátam mögött álló személy nem volt ilyen szerencsés, ugyanis ahogy nekiütköztem, ő biztosan elesett. Megfordultam, hogy bocsánatot kérjek, de mikor megláttam kit sikerült fellöknöm, elmosolyodtam és felé nyújtottam a kezem.

- Az isten verje meg, hogy nem tud odafigyelni- dünnyögtem, majd figyelmen kívül hagyva a felé nyújtott kezemet felállt.

- Sajnálom. Nem volt szándékos- mentegetőztem, miközben leporolta magát.

- Legközelebb nézz a lábad elé- továbbra sem nézett rám.

- Bocsáss meg. A nevem Edward Masen- végre rám nézett. Szeme fekete volt akár az éjszaka és egy pillanatra megijedtem tőle. Szólásra nyitotta a száját, de ahogy levegőt vett szinte azonnal megváltozott. Alice pedig ijedten sikkantott fel, majd közénk sietett.

- Bella… Bella, minden rendben lesz. Csak gyere velem, oké? –állt meg testvére előtt. Viszont Isabella mintha meg sem hallotta volna. Tekintete éhesen villant rám és ebben a pillanatban megijedtem. A kis pöttöm elkezdte kifelé tolni testvérét, míg én úgy álltam ott, mint akit leforráztak.  Amint elhagyták a termet én is felébredtem.

- Úgy látszik, nem kedvel a csaj. Milyen gorombán bánt veled. Végre van valaki, aki nem ájul el tőled- nevetett fel Martin.

- Ti nem vettétek észre? Mintha nem is önmaga lett volna. Szinte megijedtem tőle.

- Miről beszélsz. Nem volt semmi furcsa a csajban. Max annyi, hogy nem alélt el tőled. Viszont a másik idegesnek tűnt. És az a mondat… Miért mondta, hogy minden rendben lesz?

- Éppen ezért mondom, hogy fura volt.

- Tudod mit? Menjünk.

- Oké. Akkor majd az ebédlőben találkozunk- intettem vissza nekik, majd mentem a következőre. Viszont nem hagyott nyugodni az előbbi dolog. Talán miattam lett olyan ingerült? Megbántottam?

Az egész nap így telt. Szinte észre sem vettem a srácok hülyeségeit. Egészen addig, míg az ebédlőben fel nem ébresztett Nick hangja.

- Szerintetek a csajszi mennyire nehéz eset?

- Már megint kire gondolsz? Neked nem ott van Jessica?

- Nem is magamra gondoltam. Ebben a pillanatban a te szerelmi életedet tárgyaljuk ki.

- Na jó, miről van szó? –sóhajtottam. Tudtam, ismertem már őket annyira, hogy tudjam, valamit akarnak.

- Arra lennénk kíváncsiak, sikerül-e megszerezned Isabella Cullen-t.

- Te most komolyan beszélsz? – kérdeztem rá, holott biztos voltam benne, hogy halálosan komolyan gondolja.

- Miért ne?

- Haver, ma láttuk őket először. És te máris ezzel jössz?

- Ne mondd, hogy neked nem fordult meg a fejedben, hogy milyen lehet az ágyban.  

- Na jó, ti aztán tényleg betegek vagytok. Ezek a lányok elvették a józan eszeteket. Mióta vagytok ilyen közönségesek?

- Ejha, hogy fel vagy háborodva- vigyorogtak tovább. Én pedig szinte már a plafonon voltam. Egész nap mást sem hallok tőlük, mint azt, hogy milyenek ezek a lányok. Jó, az mellékes, hogy én is egésznap rájuk, illetve rá gondolok, de az más.

- Mit akartok- sóhajtottam.

- Fogadjunk.

- Mégis miben?

- Mivel ő az egyetlen, aki nem alélt el tőled, így arra gondoltunk, hogy meg kel hódítanod. Ha sikerül, bármit kérhetsz tőlünk. Szó szerint.

- Tudjátok mit, nem bánom. Meddig van rá időm?

- Év végéig. Nagyon kemény dió lesz. És a testvérei? Hú, apám. Csak remélni tudom, hogy nem lesz nagyon zabos a csaj, mert a bátyja fél kézzel lecsap. Azaz Emmett akkora, mint egy hegy. És az a Jasper pedig félelmetes.

Nem tűnt nagydolognak. Még élvezni is fogom. Isabella Cullen gyönyörű nő. Csak kár, hogy annyira fennhordja az orrát. De majd én visszahozom őt a földre.

Éppen ekkor lépett be az ebédlőbe a Cullen család. Mind az öten. Alice és a párja jöttek elől. Alice sugárzott, nyoma sem volt rajta az első óra utáni feszültségnek. A párja viszont annál komolyabb volt. Szorosan ölelte magához a lányt, de közben aggódva figyelte az ajtót, míg a párja a tálcára pakolt egy pár ételt és kifizette. Aztán elindultak egy üres asztal felé és leültek. Újra az ajtó felé szegeztem tekintetem, de megint nem az a személy lépett be, akit vártam. Ugyanis kér olyan ember lépett be, akiket még sose láttam. Mg kell hagyni, hogy a szőke csajszi, a srácok szerint Rosalie valóban csinos volt. Magas, vékony, akár egy szupermodell. Látszott rajta hogy imádja a közönséget. Mellette a barátja biztosan Emmett, aki büszkén feszített barátnője mellett, de akárcsak a másik, ő is aggódva fürkészte az ajtót. Ahogy a kis ablakhoz értek belépett az ajtón a várva várt személy. Anélkül, hogy szétnézett volna, mosolyogva a testvéreihez sietett és mosolyogva ugrott oda a bátyjához, majd a nővéréhez. A lány megölelte, míg a srác vigyorogva figyelte őket, majd a többiek felé terelte a beszélgető lányokat.

- Azért csukd be a szád, mert belerepül a légy- vágott oldalba Martin.

- Rohadt vicces vagy- morgolódtam, de tekintetem az asztal felé vándorolt. Újra összeakadt a pillantásunk, de most ő szakította meg a szemkontaktust, mikor odahajolt a nővéréhez és valamit a fülébe súgott, mire mind rám néztek. Én pedig elkaptam a tekintetem. Mi a franc van velem?

- Hé Ed- vágott hátba valamelyik idióta, mire a kezemben levő kés megszaladt és belevágtam az ujjamba.

- Barom- szisszentem fel és ezzel egy időben több dolog is történt. Míg én az ujjamra szorítottam egy zsebkendőt, addig valaki felsikkantott az egyik asztalnál. Automatikusan fordítottam a fejem a hang irányába és még idejében elkaptam a Cullen lányok ijedt tekintetét. A két lány felpattant és a tálcákat bedobták a kis ablakon és visszasiettek az asztalhoz. Mire visszanéztem az asztalhoz már nem volt semmi sem ugyan olyan. A nagydarab srác éppen Isabellát ölelte magához, aki olyan fehér volt, mint a fal, majd miután a barátnője súgott neki valamit hirtelen felkapta és elindult vele kifelé az ebédlőből. A többiek pedig követték. Én pedig aggódva és értetlenül figyeltem az eseményeket…

Feel the Love ~Prológus

(Bella szemszöge)

268 év. Ennyi időt töltöttem már a földön. Ebből 18 évet emberként éltem le, a többit pedig vámpírként. Ugyanis vámpír vagyok. De mikor azt mondom, hogy vámpír, nem a szokásos embereket gyilkolászó éjszakai lényekre gondolok. Én és a családom nem ölünk embereket ahhoz, hogy „életben” maradjunk. Már amennyire én élő vagyok. Ugyanis nem dobog a szívem, nincs szükségem levegőre, semmi emberi nincs bennem. Semmi. Egy jégtömb vagyok, aki egy fiatal testébe van zárva örök időkre.

De nem egyedül vagyok. Rengeteg hozzám hasonló létezik még a földön. És vannak olyanok is, akik valóban embereket gyilkolnak. Ártatlan embereket és nem pusztán a létezésük miatt. Hanem élvezetből. Én is ilyen voltam. Én is elvettem rengeteg ártatlan ember életét anélkül, hogy bűntudatom lett volna. De egy idő után egyre nehezebb volt. Már képtelen voltam bárkit is bántani. Az sem érdekelt, ha teljesen legyengülök. Magam előtt láttam azt a sok arcot, akik rémülettel néznek rám és reménykednek, hogy nem bántom őket, én mégis elveszem az életüket, mintha valami isten lennék. Pedig nem vagyok az. Nincs jogom emberek életéről és haláláról dönteni.

Carlisle- a legjobb barátom- ő az, aki segített nekem. 18 évesen változtatott át Aro a Volturi király. Kerek 200 évig élem velük, míg nem egy napon megjelent Carlisle. Akkor már szinte nem is táplálkoztam. Végül megmutatta, lehet másképp is élni. És én ezt akartam. Aro elengedett, de nem szívesen. Viszont tudta, ha ott tart, akkor nem sok hasznomat veszi. Eljöttem, elhagytam az otthonomat azért, hogy egy új életet kezdjek. Így immár 50 hosszú éve vegetáriánus életmódot élek. Békében az emberekkel és a családommal. A családommal. Furcsa ezt kimondani. Mind tartottak tőlem, de mára már mindenkivel jó a kapcsolatom. Carlisle mint említettem a legjobb barátom és mondhatjuk, hogy az apám, Esme pedig a felesége. Egy nagyon kedves nő. A családunkban ő tölti be az anya szerepét. Bár nem sokkal néz ki idősebbnek, mint én. Sőt. Vámpír éveimet tekintve én vagyok az öregebb.

Aztán ott van még Alice és Rosalie. Ők a testvéreim. Mind a ketten fiatalabbak nálam és a nővérüknek tekintenek. A testvérüknek. Mellettük úgy érzem, mintha még mindig ember lennék. Ebben a családban annyi szeretetet kapok, mint a szüleimtől, akiket hosszú évszázadokkal ezelőtt elvesztettem. És végül ott van Emmett és Jasper. Jasper Alice párja, Emmett pedig Rose-é. A két fiú úgy vigyáz rám, mintha valamiféle gyémánt lennék. És ezért nagyon hálás vagyok nekik. Végre nem érzem azt, hogy azért óvnak mindentől, mert ez a kötelességük, hanem azért, mert fontos vagyok nekik. Mert a testvérük vagyok. Bár sokszor érzem úgy, hogy én nem illek bele ebbe a képbe. Hiszen a múltamat nem tudom kitörölni. Nem tudom elfelejteni, hogy milyen voltam, hogy miket csináltam. De ők, a családom ennek tudatában is elfogad. Elfogadnak olyannak, amilyen vagyok. Örökké hálás leszek Carlisle-nak, amiért megváltoztatta az életemet. És a többieknek is, hogy ennyi szeretetet és törődést kapok tőlük. Éppen ezért teszek meg minden tőlem telhetőt, hogy megóvjam őket. Vigyázni fogok rájuk és megvédem őket bárkivel szemben.

Ám ekkor még nem tudtam, hogy a legnagyobb veszélyt én hozom rájuk.

Sziasztok!

Sajnálom, hogy ilyen sokára hoztam ezt a kis részt, de időm szinte egyáltalán nincsen. Viszont próbálkozok. A következő rész szintén bizonytalan. Hamarosan itt a félév, most arra kell egy kicsit gyúrnom, de ahogy időm engedi, hozom az első fejezetet.

Írjatok komit, ha nem nagy kérés! Kíváncsi vagyok a véleményetekre. Főleg így a történet elején.

Megpróbálok minél hamarabb visszarázódni.

Puszi: Rosalice

B.U.É.K és egy új történet!!

Sziasztok!

Nos, visszatértem. Először is szeretnék mindenkinek sikerekben gazdag boldog új évet kívánni.

Másodszor pedig a szavazás egy ideje véget ért és ti úgy döntöttetek, hogy szeretnétek még olvasni tőlem új történetet és hogy ez Edward/Bella (vámpíros) történet legyen, újra. Én pedig szeretném teljesíteni ezt a kéréseteket. Nagyon örülök neki, hogy ennyire tetszenek az írásaim. És amíg ti szeretnétek, addig nagyon szívesen írok nektek.

Most pedig a történetről:

Kicsit megkuszáltam a szálakat. Ebben a történetben Edward ember, míg Bella vámpír. A mi kis Bellánk régóta él a Cullen családdal. Nem ők változtatták át, csupán csatlakozott hozzájuk. Edward, nos, ő egy hihetetlenül makacs és önfejű srác, aki a gimis lányok kedvence.  És ezt ő ki is használja. Azonban egy fogadás teljesen megváltoztatja az életét és őt magát is. Megtalálja a boldogságot, de nagyon hamar el is veszti azt. Tragédiák sorozata éri őket, míg végül minden megoldódik.

Ha érdekel a történet végkimenetele, akkor tartsatok velem.

Puszi: Rosalice

U.I: Még nem tudom mikorra sikerül hoznom az első részt, de igyekezni fogok. 

43.fejezet Mentsük meg Bellát! 2.rész

(Adam szemszöge)

Most az egyszer örültem, hogy Edward is itt van. Hiszen ő és Tanya is mellettem álltak. Pont az a két személy, akikre nem számítottam. Bár ahogy apa arcát láttam nem igen rajongott az ötletért, a végén mégis beleegyezett. Én pedig elindultam arra, amerre anyát sejtettem. Nem várhatja el tőlem senki, hogy egyedül hagyjam az anyámat most, hogy megtaláltam.

Halkan léptem ki a fák rejtekéből, de nem eléggé. Bár mondjuk, mit várok, mikor ezek vámpírok szuper hallással, nekem pedig dobog a szívem. Amint észrevettek mind a ketten felém fordultak, majd mielőtt bármit mondhattak volna felemeltem a kezem.

- Nem harcolni jöttem- morogtam. Értetlenül néztek egymásra, majd az egyik megszólalt.

- Kissé csalódott vagyok. Azt hittem a szívszerelme jön érte nem a pici fiacskája- anya felkapta a fejét és tekintete aggodalmat tükrözött. És mellette jól kivehető volt a félelem is. Talán eddigi életem során most láttam őt először félni. Legalábbis úgy isten igazából.

- Edward Cullen nem fog idejönni. Annyira azért nem fontos neki az anyám- hazudtam.  Pedig tisztában voltam vele, hogy nagyon is szereti anyát. Bármennyire is nehéz felfognom, de tényleg szereti anyát.

- Oh… dehogy nem. Akkor te nem ismered őt eléggé. Pedig nagyon is hasonlítasz rá. Rengeteg hasonlóság van köztetek- suttogta a vörös hajú nő a fülembe, amitől kirázott a hideg. Közvetlenül mögöttem állt. Még időm sem volt felfogni mit csinál vagy mondd, már két vámpír karjainak szorításában álltam, az anyám mellett.

- Eresszetek- sziszegtem a nő arcába, de nem tudtam tenni semmit a szabadulásom ellen. Ugyanis két igen erős vámpír tartott fogva.

- Miért is? Hogy elengedd az anyádat? Na, azt már nem.

- Miért jöttél ide? –kérdezte gyanakvón a szőke hajú nő.

- Az anyámért- morogtam újra.

- Na persze. És higgyem is el, hogy csak úgy elengedtek téged egyedül ide.

- Nem. Nem engedtek, de nincs szükségem senki engedélyére. Saját akaratom van, azt teszek, amit akarok.

- Szóval egyszerűen elszöktél- állapította meg a szőke. Ha minden igaz, ő Scarlett. Legalábbis ahogy apa emlékeiben láttam. A másik pedig Victoria.

- Akkor hamarosan itt lesznek a többiek is- morogta amaz

- Vigyázz a kölyökre Victoria. Én idehozom a többieket- magyarázta Scarlett és eltűnt a fák között. Így nehéz lesz kitalálni, mennyien vannak. Akkor taktikát kell váltanom.

- Nincs esélyetek ellenük. Gondolod, elbírtok 11 vámpírral? Ti négyen? Na, ne nevettess.

- Gondolj, amit akarsz. De nagyon meg fog lepődni a drága kis családod, mikor ideér. Mindannyian meghaltok.

- Nem értem mire fel ez a nagy gyűlölet az anyám iránt.

- Hogy mi? Az anyád miatt halt meg életem szerelme. Miatta ölte meg az apád a páromat. Azért, mert ő ember létére vámpírokkal barátkozott. És nézd mi lett belőle? Egy szánalmas kis félvér, aki nem képes megvédeni magát. Pedig azt hittem nehezebb lesz legyőzni őt.

- Miből gondoltad?

- Mikor legutóbb találkoztunk, igen csak hatásos módon intézte el az akkori újszülött csapatomat. Egyedül. Egy maga, és ha nem érkeznek időben a drága Cullenek, akkor már 50 évvel ezelőtt meghaltam volna. Tulajdonképpen hálásnak kellene lennem nekik. De sajnos ők bosszút állnának rajtam, ha végeznék az anyucikáddal.

- Nem fog sikerülni a terved.

- Oh… Dehogy nem. 50 évvel ezelőtt is sikerült elválasztanom őket egymástól. Csupán kellett néhány tehetséges vámpír, akik segítettek nekem és egy önkéntes, aki magától mászik be az apád ágyába. Igaz, nem tudhattam anyád mikor lesz hajlandó kidugni az orrát a szobájából az apja halála után, de elég volt figyelni őt és időben riasztani Scarlett-et. És a többi már csak hab volt a tortán. Az amnéziája, Edward önzősége, a többiek tudatlansága. Bevallom sokszor estem abba a hibába, hogy majdnem végeztem vele, de olyankor mindig arra gondoltam, hogy a halál nem elég büntetés nekik. Így csak vártam. Közben minden segítség nélkül Edward feleségül vette azt a szőke királylányt. Csak azt bánom, hogy ő nem csatlakozott hozzánk. Ő nem olyan, mint a testvére. Ő túl őszinte az ilyesmihez- fintorgott. –De sebaj. Ma eljött a bosszú napja és ebben a kis csapatunk nagyon nagy segítségünkre lesz. Amint végeztünk a családoddal, te jössz és Bella lesz az utolsó. Ő végig fogja nézni, ahogy meghal mindenki, akit szeret csakis miatta. És ő nem tehet ellene semmit- nevetett fel gonoszul. Ekkor visszajött a másik és Victoria mellé sietett.

- Mindenki a helyén van. Innen pont jól lehet majd látni a harcot. De esélyük nem lesz, hogy idáig eljussanak. Ha mégis, akkor hárman készenlétben állnak majd a másik oldalon.

Gondolom ezt úgy akarta mondani, hogy én ne halljam, de nem igen jött össze neki. Ugyanis bármennyire is halkan beszélt minden egyes mondatát hallottam.

- „Edward… újszülött csapatuk van. Nem tudom, 50 ével ezelőtt Victoriának mekkora csapata volt, de most biztosan többen vannak. A tisztás széléig sem juttok el, úgyhogy valahol az erdőben bujkálnak. Hárman itt vannak a tisztás másik oldalán, ha átjutna valaki az újszülötteken. Én és anya a tisztáson vagyunk. Itt van Victoria, Scarlett és másik két vámpír. Ennyi, amennyit megtudtam. Bocsi.”- üzentem neki gondolatban, majd anya felé fordultam. Látnom kellett milyen állapotban van. Eddig nem nagyon figyeltem rá. De most jobban lekötötte a figyelmem, mint bárki más.

Őt ugyan nem tartotta senki, csak egy kötél, amivel a fához kötötték, viszont rossz állapotban volt. Arcán, karján zúzódások voltak, a lábán a nadrág véres volt, amiből arra következtettem, hogy megsérült. Méghozzá elég komolyan. Ő is éppen engem nézett. Szemeiben bűntudat csillant.

- Bocsáss meg nekem- suttogta.

- A lényeg, hogy jól legyél.

- Meg fogunk halni. Nem kellett volna idejönnöd. Otthon kellene lenned apáddal és a többiekkel.

- Mikor érted már meg, hogy nélküled nem lehetek boldog. Ha te halott vagy, az én életem sem ér semmit. Az anyám vagy és mindennél jobban szeretlek. Még akkor is, ha ellöksz magadtól. Mert tudom, csak azért teszed, mert szeretsz és meg akarsz védeni.

- Oh… hogy oda ne rohanjak. Milyen megható jelenet- gúnyolódott Scarlett. –Mindjárt hányok.

- Te arra képtelen vagy. Önző ribanc vagy- morogtam. Elém rohant és a nyakamnál fogva felemelt.

- Erősebb vagyok nálad és tapasztaltabb. A helyedben kussolnék. Örülj neki, hogy még életben vagy.

- Ereszd el- üvöltötte anya és a nő olyan gyorsan engedett el, mintha tűzbe nyúlt volna. Felordított fájdalmában és a földön vergődött.

- Hagyd abba… Nem hallod? Fejezd be, különben meghal a fiad, mielőtt a többiek ideérnének- visította a másik, mire anya abbahagyta. Meggörnyedt a fájdalomtól. Látszott rajta mennyire nincs ereje ahhoz sem, hogy a képességeit használja.

- Te utolsó aljas ribanc- rohant anya elé Scarlett, majd akkora pofont adott neki, hogy felszakadt a szája. Hogy ezt honnan tudom? Éreztem a vérszagot. Majd a hajánál fogva hátrahúzta anya fejét, de mielőtt bármit is mondhatott volna megérkeztek a többiek. A tisztás oldalához fordítottam a fejem és láttam, ahogy a Cullen család harcolni kezd az újszülöttek ellen. Végül a másik oldalról megjelentek a farkasok is. Először végeztek azzal a hárommal, akiket Scarlett említett Victoriának, majd kettő kivételével mind ment segíteni a Culleneknek. Az a kettő, akik ott maradtak Az Jacob és a fia voltak. Vészjóslóan közeledtek felénk és a két nő megijedt. Az engem tartó kezek szorítása gyengül és ezt kihasználva kiszabadítottam magam. A két vámpírt a farkasok elé löktem és figyelmen kívül hagyva a két nőt anyához rohantam és a csuklómat nyújtottam a szája elé.

- Igyál- parancsoltam rá, mikor elfordította a fejét.

- Nem.

- Azt mondtam igyál. Én nem tudom végezni velük és neked most nincs elég erőd hozzá. Igyál, és örökre véget vethetsz ennek a bosszúhadjáratnak. Gyerünk. Én kérem, hogy igyál- morogtam rá anyámra, majd beleharaptam a csuklómba és a szájához nyomtam. Nem sokáig tudott ellenkezni, mert hamarosan már a véremet itta. Egyre nehezebben fogtam fel a körülöttem levő dolgokat. Nehéz volt nyitva tartanom a szememet is. Annyit még érzékeltem, hogy anya ellöki magától a kezemet, majd leültet a földre. Utána már csak homályosan érzékeltem mindent. Egy hideg kéz simult a vállamra szorosan öleltek át, majd lecsukódott a szemem.

(Bella szemszöge)

Én tényleg nem akartam ezt, de Adam-nek igaza volt. Innom kellett az ő véréből, hogy megerősödjek és véget tudjak vetni a harcnak. Egyetlen porcikám sem kívánta a fiam vérét, de mikor elém dugta vérző csuklóját már nem tudtam gondolkozni. Elöntött a mámor és csak ittam a felkínált nedűt. Azonban mielőtt valami végzetes hibát követtem volna el, felrémlett előttem gyerekeim arca és ellöktem magamtól a kezét. Most nem volt időm a bűntudatra. Pedig nagyon is marcangolt belülről, főleg mikor megláttam fiamat. Arca fal fehér volt, mint egy halottnak, de a szíve még dobogott. Felültettem a földre, majd körbenéztem. Mindenki harcolt valakivel, de ami a leginkább lekötötte a figyelmemet, az a két menekülni próbáló nő volt. Felemeltem a kezem és felhúztam a tisztás köré egy tűzfalat, hogy senki ne tudjon elmenekülni. Ezzel azonban egyetlen probléma volt. Hogy a mieink közül is megsebesülhet valaki. Haragomat kiengedtem és az időjárásra irányítottam. Pár másodperc múlva elkezdett zuhogni az eső ezzel eloltva a tüzet, azonban a menekülést megnehezítették a hatalmas villámok. Szememmel Emily-t kerestem és meg is találtam. Két vámpírral harcolt, így felé igyekeztem. Minél előbb jó kezekben akartam tudnia a fiamat és ahhoz az kell, hogy Emily szabad legyen. Amint odaértem hozzá az egyik vámpírnak letéptem a fejét, a másiknak pedig kiszakítottam a karját.

-Menj és figyelj Adam-re. Vigyázz rá. Ne engedd el egy percre sem- kiáltottam neki, mire bólintott egyet és már ott sem volt. Néztem a többieket, akik harcoltak és megijedtem, mikor megláttam, hogy a farkasok is egyre nehezebben bírják. Sokan voltak. Nem fér kétség hozzá, hogy ezúttal ez a két nő nagyon is készült. Mérgemben a földbe csaptam, mire az a kezemtől indulva megrepedt, ezzel kettéválasztva a csapatokat. Nem csináltam mást, csupán a képességeimet használtam. Voltak, akiket a levegőbe emeltem, voltak, akiket villámmal sújtottam és olyanok is, akiket elevenen elégettem. Ezt addig folytattam, mígnem a többiek segítségével minden vámpírral végeztünk. A Cullenek és a farkasok átugorva a szakadékot arra az oldalra helyezkedtek, ahol Victoria és Scarlett állt lefagyva. Síri csend telepedett ránk. A farkasok ugrásra készen álltak a tisztás szélén, a nővérem a gyerekeim mellé sietett, míg a Cullenek pattanásig feszült idegekkel várták mi fog történni.

-Ugye tudjátok, hogy nem lesz még egy ilyen alkalmatok? Ha most elmenekültök harc nélkül, mg ma megtalállak titeket. Elfuthattok, mint a gyávák, de megpróbálhattok szembeszállni velem. Senki nem segít, csakis ti lesztek és én. Minden képességem nélkül. Na, mit szóltok.

- Bella- csattant Edward ideges hangja a csendbe, de nem figyeltem rájuk.

- Most lehetőséget kaptok rá, hogy végezzetek velem tisztességesen. Nem olyan mocskos és alantas tervekkel, mint amilyeneket ti alkalmaztok. Nos? Hogy döntöttetek? Nem szeretnétek harcolni ellenem? Inkább elfuttok, mint a nyuszik? –provokáltam őket tovább, miközben egyre közelebb sétáltam hozzájuk. –Nem azt akartátok, hogy szenvedjek? Hogy tudjam te mit éreztél Victoria? Túl messzire mentetek és ezúttal nem menekültök. Vagy harcoltok, vagy harc nélkül fogtok meghalni. A döntés a ti kezetekben van- morogtam. Tudtam jól, hogy nem fogják megadni magukat és én pont ezt akartam. Hogy harcoljanak. Hogy élvezzem, amint kiszáll belőlük az élet.

Egymásra néztek, majd egyszerre indultak felém. Szemem sarkából láttam, hogy mindenki mozdul, de megállítottam őket. Összesen néhány másodperc volt az egész, de nekem egy örökkévalóságnak tűnt. Először Victoriát kaptam el és egy egyszerű rántással lecsavartam a fejét, majd már csak ketten maradtunk Scarlett-el. Látszott rajta, hogy már nem gondolkodik tisztán, már csak a gyilkolást lebeg a szeme előtt és ezt kihasználva könnyű dolgom volt. Mikor elkapta a csuklómat én megfordultam magammal húzva őt is, majd hasba rúgtam és elengedve a kezét elkaptam a nyakát és ezzel neki is vége lett.

Fáradtan estem térdre és közben kapkodva szedtem a levegőt. Két kar húzott fel a nedves földről és szorított magához, míg le nem nyugodtam. Mikor már felfogtam mi is történt felnéztem annak az arcába, aki szorosan tartott. Edward féloldalas mosolyával találtam szembe magam, ami engem is mosolygásra késztetett. Bármennyire is tagadom, még mindig szeretem. És most hogy tudom nem éppen önszántából csalt meg, valamelyest enyhít a fájdalmamon, de nem eléggé. Viszont van egy valaki, aki miatt mégis képes lennék elfelejteni mindent. A fiam. A fiunk.

-Adam- sikítottam, majd ellöktem magam Edwardtól és a fiam felé indultam, aki mellett ott volt Emily és Lexi. –Hogy van? –kérdeztem, amint odaértem.

- Nagyon gyenge a pulzusa és nincs eszméleténél- idegeskedett Emily.

- Carlisle- kiáltottam, mire megjelent mellettünk fogadott apám.

- Mi történt? –kérdezte azonnal.

- Megharapták és…- kezdte Emily, de leintettem.

- Nekem adott a véréből. Én ittam belőle. Nekem akart segíteni és én majdnem megöltem őt- zokogtam fel és dühömben a mellettem levő fába csaptam.

- Vérre van szüksége- magyarázta apám. –Emmett, Jasper, menjetek és hozzatok valami állatot.

- Azt nem fogja meginni. Majd én- emeltem csuklómat a számhoz, de megállítottak.

- Ez most komoly? Az előbb ő itatott, most meg te őt? Te is így akarsz kinézni- mérgelődött Chris.

- Csak annyit, hogy ne legyen veszélyben. Kérlek- néztem rá könyörgőn. Még jó, hogy mind a ketten félig emberből vagyunk. Igaz, nem sűrűn iszunk egymás véréből, de szerintem ez most szükséges. –Az istenit, ő az én fiam, majd eldöntöm, mit teszek vele- morogtam fel és beleharaptam a csuklómba, majd Adam szájához emeltem. Szép lassan inni kezdett, Carlisle pedig folyamatosan a pulzusát figyelte.

- Elég lesz- suttogta, én pedig elhúztam a kezem fiam szájától. –Vigyük haza.

- Gondolom hozzátok- sóhajtottam, mire bólintott.

- Igen.

- Rendben- bólintottam, majd mind elindultunk vissza Forksba. Nagyjából egy óra alatt értünk haza. A farkasok többsége LaPushba ment vissza, egyedül Jake és a fia maradtak itt. Meg persze Lexi. A fiúk egyenesen az emeletre vitték Adam-et, ahova már csak én és Emily követtük őket. Addig a többiek a nappaliban foglaltak helyet. Mikor Carlisle beállított mindent, beleértve az infúziót is, elhagyták a szobát.

- Miattam került ilyen állapotba- suttogtam.

- Ne emészd magad anya- ölelte át a vállam. –Tudod milyen Adam.

- Azért csinálta, hogy véget vessek mindennek. Hogy vége legyen ennek a sok szenvedésnek.

- És igaza volt. Mind tudjuk, hogy csakis neked volt hozzá erőd, hogy lezárd ezt a harcot. És így is lett. Adam pedig fel fog épülni. Hiszen tudod, hogy erős.

- Igen. Így kell lennie.

- Beszélj vele, velük- suttogta lányom. –Biztos vagyok benne, hogy már tudod az igazat. Helyesen kell cselekedned. Addig én itt maradok. Vigyázok rá.

- Biztos?

- Biztos. Menj- suttogta és egy aprót lökött rajtam, hogy elinduljak. Én pedig úgy tettem, ahogy kérte. Lementem a nappaliba a többiekhez.

- Hogy van? –kérdezte Chris.

- Még nem ébredt fel. De Emily azt mondta rendben lesz. És én is így gondolom.

- Figyelj, lehet, hogy nem ez a legalkalmasabb pillanat, de tudnod kell.

- Ne kímélj.

- Tanya és én úgy döntöttünk, hogy a családjához költözünk Denaliba.

- Sejtettem- suttogtam és lehajtottam a fejem. Hiszen számoltam ezzel a lehetőséggel is. Tudtam, hogy egy napon el fog hagyni minket.

- És mit vársz tőlem? Az engedélyem?

- Nem. Csak szeretném, ha megértenél. Nem akarlak elhagyni titeket.

- Chris, a te életed, a te döntéseid. Nem szólhatok bele, mit csinálj, vagy mit ne.

- Bella, attól, hogy nem leszek minden nap melletted, bármikor számíthatsz rám. Bármiben.

- Rendben. Legyetek boldogok- mosolyogtam rájuk. Végül megöleltem mind a kettejüket. Aztán Edwardhoz fordultam.

- Beszélhetnénk négy szemközt?

- Persze. Hol szeretnél?

- Nem akarok messzire menni.

- Akkor gyere a szobámba- intett az emelet felé. Én pedig elindultam. Felmentem az emeletre és ott vártam, hogy Edward vezessen. Egy ajtó felé lépkedett, majd kinyitotta előttem. Beléptem a szobába, de nem akartam szétnézni. Nem azért vagyok most itt.

- Miről szeretnél beszélgetni?

- Szeretném elmondani, hogy tudom mi történt 50 éve. Hallottam. Scarlett és Victoria mindent elmondtak. Ők álltak a háttérben.

- Igen. Én is erre jutottam. Sőt, Chris is ezt mondta.

- Tudod Edward, nehéz volt ezt a döntést meghoznom. De volt időm gondolkozni, amíg fogva tartottak. Gondolkoztam kettőnkről.

- Bella… Mielőtt bármit is mondanál, tudnod kell, hogy szeretlek. Tényleg szeretlek. Az elmúlt 50 évben is ugyan így éreztem irántad. És sajnálom, ami köztünk történt. Szeretném, ha megbocsátanál nekem. Ha nem is tudsz rám úgy nézni, mint régen, legalább ne gyűlölj. Engedd, hogy a fiam közelében legyek. Elfogadom, ha már nem szeretsz, beletörődöm abba, hogy soha többet nem lehetek melletted úgy, ahogy szeretnék, de ne lökj el magatoktól. Szeretnék a fiam mellett lenni, legalább úgy, mint egy barát. Tudom, hogy sok hibám van, de szeretlek titeket. Az életemet adnám értetek.

Nem engedtem, hogy még többet beszéljen. Elé suhantam és karjaimat nyaka köré tekertem, majd megcsókoltam. 50 év után újraérezhettem csodás ajkait. Nem tudom eddig hogyan voltam képes nélkülözni őt, de most már soha többé nem akarom.

- Ez azt jelenti, hogy…

- Hogy megpróbálom elfelejteni a múltat. Szeretlek. Egész eddig próbáltam ellenállni az érzéseimnek, de már nem megy. Próbálok újra megbízni benned, újra úgy viselkedni, mint régen, de ehhez szükségem van rád. Segítened kell.

- Bármiben- ígérte.

- Akkor mostantól tiszta lappal indulunk. Rendben?

- Persze. Tiszta lappal- suttogta és most ő húzott magához egy rövid, ám annál szenvedélyesebb csókra.

***

Napok teltek el és Adam még mindig nem ébredt fel és ez kezdet már idegesíteni. Carlisle szerint minden rendben van vele, de még mindig eszméletlen. Én pedig egyre jobban aggódom érte. Akár csak Emily. Ő itt ül minden percben mellette és folyton beszél hozzá. Én sem tudok másra gondolni. Néha sikerül Edwardnak elrángatnia, vadászni, de sehova máshova nem megyek. Chris és Tanya úgy döntöttek, hogy addig maradnak, amíg Adam fel nem ébred és csak utána mennek Denaliba. Edward és én sok időt töltünk együtt és próbáljuk helyre hozni a kapcsolatunkat. Alice és a többiek majd kiugrottak a bőrükből, mikor megtudták, hogy újra megpróbáljuk együtt. Emily is örült nekünk, de az ő boldogságát beárnyékolta szerelme hiánya.

-Adam, ha nem nyitod ki a szemed hamarosan, én esküszöm, hogy … hogy.

- Mit csinálsz velem? – hallottam meg fiam hangját, mire azonnal felpillantottam arcára, ami fájdalmas grimaszba torzult, de a pimasz mosoly ott ült az arcán.

- Adam- sikkantotta Emily és fiam nyakába borult.

- Óvatosabban –nevettem fel ekkor megjelent a szobában mindenki, aki a házban volt. Carlisle természetesen azonnal megvizsgálta fiamat és kiküldött minket a szobából, ami nem igazán tetszett nekem, de hát nem tudtam mit tenni ellene. Orvosi utasítás volt. Aztán pedig Chris és Tanya mentek fel hozzá Emily-vel karöltve, úgyhogy esélyem sem volt látni a fiamat, de Carlisle biztosított róla, hogy már jól van.

Eltelt egy teljes óra, mire végre Chris és Tanya megjelentek a nappaliban Adam-mel és Emily-vel. Kicsit aggódtam, hogy nem lenne szabad felkelnie, de mikor megláttam elszállt minden aggodalmam. Egyenesen hozzám sétált majd mélyen a szemembe nézett.

-Bodog vagy? –kérdezte és én köpni-nyelni nem tudtam. Chris-re néztem, aki eltátogott egy „szivesen-t”, majd vissza fiamra.

Tehát beszélt neki rólam és Edwardról.

-  Azt hiszem igen. De ha te nem…

- Nekem az a fontos, hogy te az legyél. Az nem fontos én mit gondolok. Szeretlek téged, és ha te Edward mellett vagy boldog, akkor áldásom rátok. De- emelte fel mutatóujját, majd apjára nézett. –Ha megbántod őt még egyszer, akkor velem gyűlik meg a bajod és az sem fog érdekelni, hogy az apám vagy.  

- Nem fogom. Boldoggá akarom tenni és remélem ezúttal sikerülni fog.

- Én is- mosolyodott el fiam. –Legyetek nagyon boldogok. Legalább annyira, mint én Emily-vel- mosolygott, majd megölelt mindkettőnket. Szabad kezem Emily felé nyújtottam és ő is csatlakozott hozzánk.

- Családi ölelés- kiáltotta el magát és hozzánk csapódott ő is. És őt követve a többiek is. És most már biztos voltam benne, hogy meg van mindenem, amire szükségem van. Semmi nem árnyékolja be a boldogságomat. Mostantól senki és semmi nem választhat el a családomtól. Mert úgy érzem hazaértem. Megtaláltam a helyem a világban. A nővérem és a falka is megbékélt a döntésemmel, a fiam és a lányom sem ellenzik a kapcsolatunkat. Van egy családom, akik örökre velünk lesznek és egy szerelmem, akit mindennél jobban szeretek. Ugyan sok minden történt velünk a múltban, de a mi szerelmünk erősebb volt ezeknél az akadályoknál. Sokat szenvedtünk érte, de megérte. A mi szerelmünket semmi nem tudta szétszakítani. Semmi és senki.

Most már boldog vagyok. Olyan boldog, hogy jöhet bármi, tudom, hogy együtt képesek leszünk legyőzni azt.

The End

Sziasztok!

Hát ez lenne a kis történetem vége. Remélem senkinek nem okoztam csalódást. Ha igen, akkor őszintén sajnálom. Szeretném megköszönni mindenkinek, hogy velem voltatok a történet alatt, azoknak pedig külön köszönet, akik vették a fáradtságot és komiztak is.

Most pedig egy kis részlet a blog jövőjével kapcsolatban:

Nem szándékozom abbahagyni az írást abban az esetben, ha van rá igény. Ha szeretnétek még olvasni tőlem további történeteket. Kitettem egy szavazást, de örülnék, ha komiban is írnátok. Nem tudom, mikor jelentkezem újra. Most kell egy kis szünet, de max. egy- másfél hét. Tehát ünnepek után mindenképpen visszatérek, de lehet még előtte.

Addig is legyetek jók.

Puszi: Rosalice