More than love- 1.fejezet

„Ritka nagy szerencse, ha találunk valakit, akinek feltárhatjuk a lelkünket, és aki elfogad annak, akik vagyunk. Sokáig vártam, egy örökkévalóságig, hogy meghaladjam önmagam, és veled úgy érzem, végre hozzákezdhetek.”

Bella szemszöge:

A nevem Isabella Cullen. 18 éves vagyok, legalábbis úgy nézek ki, mint egy 18 éves fiatal középiskolás lány, közben pedig jócskán elmúltam már 50 is. És ez hogy lehetséges? Vámpír vagyok. Egy vámpír, aki próbál emberien viselkedni. Tudom, viccesen hangzik, de koránt sem az. Sosem akartam vámpírrá válni. Az egész csak egy szörnyű véletlen volt, mégis valamilyen szinten örülök ennek a véletlennek. Mert így végre van egy családom, akik szeretnek és elfogadnak olyannak, amilyen vagyok. Van egy anyám, Esme, aki olyan, mintha az édesanyám lenne. Bár fogalmam sincs milyen egy igazi édesanya, de biztos vagyok benne, hogy Esme úgy viselkedik velem. Van egy apám Calisle, akire felnézek, és akit mélységesen tisztelek. És ezzel a második, elátkozott élettel kaptam három testvért is. Jaspert, Emmett-et és Edwardot. Végülis azon kívül, hogy egy szörnyeteg lettem, ezzel az élettel nagyon is sokat nyertem. Emberként nem volt családom. Mióta az eszemet tudom, anyámmal éltem, amíg meg nem halt, de nem foglalkozott velem. Aztán árvaházba kerültem onnan pedig 18 éves koromban kidobtak, mint valami szemetet. Már gyermekként ismertem Esme-t. 15 éves voltam, mikor először megpillantottam az árvaházban, ahol én éltem. Nagyon kedves volt, és figyelmes mindenkivel. De főleg velem. Sokszor mentünk sétálni az árvaház kertjébe, sokat mesélt magáról és a családjáról. Akkor még nem tudtam mik is ők valójában. Rajta kívül soha senkivel nem találkoztam a családjából. 3 éven keresztül folyton látogatott, míg egy napon, mikor betöltöttem a 18-at, el kellett mennem az árvaházból. Mivel nem tudtam hol lakik, nem volt rá lehetőségem, hogy megkeressem és elbúcsúzni sem tudtam tőle. Onnantól kezdve soha többet nem láttam. Egészen addig a napig, míg hozzájuk nem kerültem. Kimerült voltam, éhes és beteg. Hiszen nem volt hova mennem, nem volt munkám, nem tudtam eltartani magam, így az utca volt az életem. Edward talált rám egy sötét sikátorban és nem hagyott magamra. Megígérte, hogy nem bánt és nem hagy egyedül. Ő tudta ki vagyok. Bizonyára felismert Esme gondolataiból és hazavitt magával. A láztól és a betegségtől út közben elájultam és csak néhány nappal később ébredtem fel. Az első, akit megpillantottam, az Esme volt. Hihetetlenül boldog voltam, hogy újra láthatom őt. De féltem. Féltem, hogy csak addig törődött velem, amíg odabent voltam, de biztosított róla, hogy nem így van. Mindenben segített nekem, törődött velem. Vigyáztak rám, amíg felépültem és megerősödtem és végül felajánlották, hogy maradjak velük és én maradtam. Megismertem a fiait és Carlisle-t. És végül Edwardot is megismerhettem és megköszönhettem neki, hogy nem hagyott ott az utcán. Hogy nem hagyta, hogy a szenvedés és fájdalom maga alá gyűrjön. Utána pedig átváltoztattak. Én nem akartam. Békében akartam élni mellettük, míg el nem ér az idős kor és meg nem halok, de egy szörnyű baleset közbeszólt. Így mivel nem akartak elengedni, átváltoztattak. Tulajdonképpen kétszer mentették meg az életemet és nagyon hálás vagyok nekik. Nem tudom mi lett volna velem, ha az első napon Esme szíve nem esik meg rajtam, vagy ha Edward nem jár arra és nem talál rám. Talán akkor ott, 18 évesen meghaltam volna úgy, hogy senki nem tudott volna róla. De nem így lett. A halál helyett kaptam egy második lehetőséget. És élek is vele. Bár nehéz a szomjúság miatt, de vannak jó oldalai is ennek a létnek. Bármit megtehetsz, bármit megkaphatsz, amit csak akarsz, nem öregszel, nem kell félned az időtől. Persze a hátrányai is megvannak, de megpróbálok nem arra gondolni mi mindent veszítettem, hanem azt tartom szem előtt, hogy mennyi mindent nyertem ezzel az élettel. És próbálok a többieknek is segíteni, hogy így fogják fel a dolgokat. Különösen Edward. Mindannyiunk közül neki van a legnagyobb szüksége a támogatásunkra, mert ő az, aki a legnehezebben viseli ezt az életet. És én azt szeretném, ha a családban, amiben élek, mindenki jól érezné magát. Mindenki, nem csak én.

-Min töri a fejecskéjét az én gyönyörűséges kishúgom? –ült le mellém Edward és adott egy puszit az arcomra, amitől ha még dobogna a szívem, most kiugrana a helyéről. Valahogy mindig ezt a hatást váltja ki belőlem, ha a közelemben van.50 évem volt rá, hogy megszokjam, mégsem tudom figyelmen kívül hagyni.

- Rád gondoltam- adtam meg neki a választ gondolkodás nélkül. Sosem hazudtam senkinek a családban. Főleg nem neki. Mindig azt mondtam, amire éppen gondoltam, tudván, hogy nem hallja a gondolataimat.

- Rám? –kérdezte felhúzott szemöldökkel. És látszott az arcán, mennyire szeretné tudni, mi jár a fejemben.Tényleg érdekli mire gondoltam. Én vagyok az egyedüli a családban, akinek a gondolataiban nem tud olvasni, pedig azt mondja, hogy az enyémet szeretné igazán hallani. Úgy hiszi, hogy az én fejemben nyugalmat találna és el tudna menekülni a többiek elől. El sem tudja képzelni mennyire téved.  –Na mesélj csak.

- Ne is álmodj róla. Nem fogom elárulni neked- ráztam meg a fejem mosolyogva és tüntetőleg karba fontam a kezeimet a mellkasom előtt és még a fejemet is elfordítottam, hogy nyomatékosítsam szavaimat, azonban ő olyasmit tett, amire nem számítottam. Kezeit először a derekamon éreztem, majd végigdöntött a kanapén, fölém tornyosult és könyörtelenül csiklandozni kezdett, amitől belőlem először egy éles sikoly tört fel, majd nevetve próbáltam meg elütni a kezeit a testemtől, miközben könyörögtem, hogy hagyja abba, de hasztalan volt minden próbálkozásom, ugyanis Edward erősebb és gyorsabb volt és ráadásul még élvezte is a kínzásomat.

Persze a sikoltásomra mindenki lejött a nappaliba, aki itthon tartózkodott, de amint észrevettek minket, el is tűntek.Nem volt szokatlan, amit láttak. Már szinte mindennapossá váltak az ilyen játékaink. 

- Oké…oké, elég- visítottam és szerencsémre Edward most már hallgatott rám. Amint csillapodott kissé a zihálásom, lekászálódott rólam és segített felülni, én pedig a vállára hajtottam a fejem.  –Ez nem volt szép tőled. Tudod, hogy nem szeretem.

- Te pedig tudod, hogy nem szeretem, ha nem árulsz el valamit, amit nagyon is tudni szeretnék. Kvittek vagyunk- szorosan magához ölelt, én pedig elvesztem ölelésében. Edwarddal mindig is így viselkedtünk egymással. Esme azt mondta, hogy azóta ilyen felszabadult, mióta én velük élek. Úgy gondolja, hogy jó hatással vagyok Edwardra. És én is észrevettem, hogy ha rossz kedve van, senki más nem képes felvidítani csak én. Talán azért, mert én vagyok az egyetlen bolond ebben a családban. Persze Emmett-en kívül. És az is lehet, hogy azért, mert mi mindent meg tudunk beszélni Edwarddal. Bármi legyen is a probléma, mindig egymást keressük fel először. Ha mellettem van, úgy érzem, biztonságban vagyok. Hogy nincs mitől félnem, mert megvéd mindentől. Tudom, ez olyan, mintha fülig szerelmes lennék belé, pedig nem így van. Csak nagyon szeretem és kötődöm hozzá. Olyan mint egy igazi nagy testvér, akire mindig is vágytam.

-Nem is tudom mi lesz velem, ha egy napon megtalálod az igazit Edward- nem mertem ránézni. De hirtelen kicsúszott a számon, amitől a legjobban féltem. Hogy egy napon elveszíthetem egy nő miatt, akit szerelemmel szeret.

- Mégis mi lenne?

- Félek, hogy már többé nem lehetünk így. Egy barátnő vagy feleség nem nézné jó szemmel, hogy ennyire közvetlenek vagyunk egymással- mutattam kettőnkre, de nem mertem ránézni, válaszolni is csak nagyon nehezen sikerült.

- Bella- emelte fel a fejemet az államnál fogva és kényszerített, hogy a szemébe nézzek. –Ugyan ettől félhetnék én is. Hiszen gyönyörű lány vagy, egyszer megtalálod a társad és akkor már nem lesz szükséged rám- szomorúság csillant arany tekintetében és nekem összeszorult a rég halott szívem. Nem akartam, hogy ilyesmire gondoljon. Meg akartam nyugtatni, de egyszer meg kell beszélnünk ezt is. Előbb utóbb úgyis bekövetkezik és tudnom kell mire számítsak akkor. 

- Nekem mindig szükségem lesz rád, még akkor is, ha lesz valaki más az életemben. El kell fogadnia, hogy te mindig is ott leszel velem és el kell fogadnia, hogyan viselkedünk egymással, különben nem lehet az életem része. Azonban…

- Pont ugyan ezt mondhatom én is neked Bella. Annak a nőnek, aki a társam lesz el kell fogadnia téged és a köteléket köztünk. Ettől ne félj. Soha nem fogom hagyni, hogy megváltozzon a kapcsolatunk, főleg nem egy harmadik személy miatt- még szorosabban ölelt magához és én nem tiltakoztam. Szükségem volt rá, hogy halljam ezt tőle és érezzem, hogy így is gondolja. Átöleltem a nyakát és szorosan lehunytam a szemem. A gyomrom görcsbe rándult a gondolatra, hogy egy napon megváltozik a kapcsolatunk és én nem akartam elveszíteni őt. Ő volt az egyetlen olyan személy, aki tényleg mindent tudott rólam, akihez bármikor fordulhattam, bármilyen kérdést feltehettem neki anélkül, hogy attól félnék, hogy valami orbitális hülyeséget kérdezek. Sokszor együtt menekülünk el a házból, mikor Emmett és Jasper társaságot hoznak haza. Együtt megyünk vadászni, az időnk nagy részét együtt töltjük. És ezt egy barát vagy barátnő megváltoztatná. Mondjuk a barátnő valószínűbb, mert abban biztos vagyok, hogy ha én találok is valakit, attól én nem fogok eltávolodni Edwardtól. Ugyan úgy fogok viselkedni vele, mint most.

- Hogy jutott eszedbe ez éppen most?

- Nem tudom. Csak úgy- rántottam meg a vállam és kicsit elhúzódtam tőle. Elnyújtóztam a kanapén, a fejem a kanapé karján, a lábaimat pedig rátettem Edward combjaira és lehunytam a szemem. –Mit szólsz hozzá, hogy holnap suliba kell mennünk?

- Várható volt, hogy Carlisle így dönt. Már majdnem két hete itt vagyunk a városban. Mindenki tud már rólunk. Épp itt az ideje, hogy mi is bemutatkozzunk- hallottam a hangján, hogy mosolyog. –Kíváncsi leszek, itt mennyien akaszkodnak majd ránk, vagy mit gondolnak majd rólunk.

- Én tudom, mit gondolnak majd rólam- húztam el a számat, mikor eszembe jutott az utolsó város, ahol azt hitték, hogy mind a három fiúval lefekszem.

- Nem hagyjuk, hogy bárki is ilyesmit feltételezzen.

- Tény, hogy eléggé adjuk alájuk a lovat.

- Akkor sem fogok másképp viselkedni veled, mert valaki annyira prűd, hogy megbotránkoztatja két testvér szoros köteléke- hangja dühös volt. –Épp fordítva kellene lennie. Nekem kéne megbotránkoznom az ő viselkedésükön. Hiszen én vagyok az aki másik korból származik, mégis természetesebbnek veszek egy ilyen dolgot, mint a mai fiatalok.

- Tudod, hogy ők mindenben a hátsó szándékot keresik. Ennyit változott a világ- kinyitottam a szemem és rámosolyogtam. –Most megyek, keresek valami ruhát holnapra. Utána elmehetnénk vadászni. Van hozzá kedved? –kérdeztem miközben felálltam a kanapéról.

- Persze. Úgy tudom Emmettnek és Jaspernek tervei vannak ma estére.

- Jaj ne- nyögtem fel elkeseredetten, miközben az emelet felé vettem az irányt. Hiszen mind a ketten tudjuk mit jelent ez pontosan. Újabb emberi lények a Cullen villában és újabb munka nekem, hogy elfeledtessem a két lánnyal, hogy itt voltak, és hogy a bátyáimmal töltötték az éjszakát.  – Nem tudom, mit szólnának, ha egyszer azt mondanám nekik egy ilyen este után, hogy nem vagyok hajlandó kitörölni a lányok emlékezetét.

- Addig járnának a nyakadra, amíg meg nem tennéd. Bár egy ponton biztosan megértenék és elfogadnák a döntésed.

- Ez igaz- bólintottam és tudom, hogy közben neki is eszébe jutott az a bizonyos utolsó alkalom, mikor már képtelen voltam teljesíteni a bátyáim kívánságát. - Kilenc körül itt találkozunk, oké?- kérdeztem visszatérve a vadászat témához.
- Persze.

(Edward szemszöge)

Bella olyan az életemben, mint egy őrangyal. Ő változtatta meg a Cullen család életét. A jelenléte már nélkülözhetetlen számunkra. Soha nem tudtam mi hiányzik igazán ebből a családból, amíg Bella be nem lépett az életünkbe. Ő lett a családunk lelke. Nem tudom, mi lenne velem nélküle. Talán már belehaltam volna az önmarcangolásba. Ő az, aki a rossz időkben is képes a legjobbat láttatni velem és másokkal is. A kedve ragadós, nem lehet neki nemet mondani. Legalábbis én nem tudok. Olyan, mint egy kislány, mégis annyira felnőttként látja a dolgokat. Most is, az előbb mikor előállt azzal a komoly témával nem tudtam mit mondhatnék neki. Az biztos, hogy nincs az a nő a földön, aki el tudna szakítani tőle. Soha nem hagynám őt magára. Nekem azonban nagyon is van mitől félnem. Hiszen egy férfi bármikor megadhatja neki azt, amit én. Egy társ, aki többet is adhat neki, akit szerelemmel szerethet nem csak testvéri szeretettel. Bár ő a húgom, nekem valahogy erősebbnek tűnik ez a kötelék köztünk. Ha rossz kedve van, mindenre hajlandó lennék, hogy mosolyogni lássam.

Amikor rátaláltam ott az utcán, szinte félholtan, tudtam, hogy neki így vagy úgy, de élnie kell. Soha, senkit nem akartam még annyira átváltoztatni, mint őt. De ahogy telt az idő és felgyógyult, egyre többet beszélgettünk és rájöttem, hogy ő nem akar vámpírrá válni. De az a baleset… Az az idióta féreg teljesen tönkretette az életét, és ha úgy vesszük véget is vetett neki. Még jó, hogy Bella nem láthatta a saját arcát csak az átváltozás után, miután a méreg már helyrehozta a töréseket és eltüntetett minden sebet róla. Na, attól a naptól kezdve megfogadtam, hogy soha többet nem engedem el magam mellől. És azóta így is van. Szinte sehova nem megyünk egymás nélkül, mindent megbeszélünk, mintha egy pár lennénk. De tudom, hogy Bellának csupán a testvére vagyok és a legfőbb támasza. Ahogy ő is nekem. Viszont van egy kis különbség köztünk. Én már szinte létezni sem tudnék nélküle. Olyan szinten kötődöm hozzá, hogy az már beteges.

-Na öcsi, biztos nem jössz velünk? –huppant le mellém Emmett.

- Nem. Bellával vadászni megyünk este.

- Hú öcskös, ti tényleg minden pillanatban együtt vagytok. Mintha össze lennétek nőve.

- Emmett, hagyd már- szólt rá Jasper, de melák bátyánk nem volt hajlandó befejezni. Sőt, a gondolatai elárulták, hogy még csak most kezdte.

- Nekem ehhez most nincs kedvem Emmett és ti nemsokára mentek, ha jól tudom. Oh igen, majd elfelejtettem, igazán nagyra értékelném, ha nem nyúznátok Bellát megint azzal, hogy elfelejtesse a lányokkal az estéteket.

- Miért? Sokkal egyszerűbb, mint leépíteni a lányokat.

- Azért Emmett, mert Bellának elege van belőle és a másik indok, hogy a húgunkat nagyon legyengíti az ilyesmi. Te is tisztában vagy ezzel. Tudod jól, hogy egy idő után sok lesz neki.

- Már ott tart? –kérdezte Jasper aggódva. Mind tudjuk, mi történik, ha Bella sokszor használja az erejét. Egy idő után átveszi felette a hatalmat és kontrollálhatatlan lesz. Ilyenkor mindig elutazik Esme szigetére, nagyjából Esme vagy Carlisle elkísérik, míg vissza nem áll a normális állapotába. Anyáék gondolataiból arra tippelek, hogy Bella ereje a fél szigetet elpusztítja. Hiszen az idegei kikészülnek és képtelen kordában tartani az erejét.

- Még nem, de szerintem nem akarjuk megvárni. Most hagyjunk neki egy kis szünetet, hátha helyrejön érzelmileg és utána meglátjuk. Csak akkor kérjétek, hogy segítsen, ha baj van. Kérlek.

- Rendben- bólogattak mindketten, majd Emmett feltápászkodott a helyéről és az ajtó felé indult, Jasper pedig követte, de mielőtt kilépett volna a házból még visszafordult.

- Edward, vigyázz Bellára, kérlek.

- Tudod, hogy mindig azt teszem. Kérned sem kell.

- Tudom. Csak biztos akartam lenni benne- rám mosolygott, aztán ő is elhagyta a házat. Visszamentem a szobámba, de nem találtam a helyem. Úgy éreztem máshol kell lennem, de nem tudtam hol. Aztán azon kaptam magam, hogy Bella szobájának ajtaja előtt állok, kezem a kilincsen.

- Bemehetek Bella? –kérdeztem, mire egy erőteljes persze volt a válasz. A szobában nem találtam senkit, de a fürdőszobából vízcsobogást hallottam, majd Bella hangja is társult hozzá.

- Na mi az? Nem bírtad nélkülem? Vagy Emmett-ék megint megtaláltak?

- Az utóbbi- elmosolyodtam, ahogy újra világossá vált számomra, mennyire jól ismer engem.

- Helyezd magad kényelembe- kiáltotta újra és elzárta a csapot. –Mindjárt kimegyek. Addig mesélj. Mint alkotott a két idióta megint?

Felfeküdtem az ágyára, kezemet a fejem alá tettem és behunytam a szemem. Egyszerűen csak hallgattam a hangját.

- Mennek „vadászni” csak nem éppen olyan értelemben, mint mi. És figyelmeztettem őket, hogy ezután ne számítsanak rád reggelente, ha a partnerük távozni készül. Oldják meg egyedül.

- Életmentő vagy- hallottam a hangján, hogy mosolyog. –És már el is mentek?
- Igen.

- És hogyhogy itt kötöttél ki nálam? Nem mintha zavarna, csak azt hittem majd úgy kell kirángatnom a szobádból.

- Nem találtam a helyem- sóhajtottam végül. –Nem tudom, mi van, de valamiért nem éreztem jól magam a szobámban.

- Mi a baj? –jelent meg azonnal a fürdőszoba ajtóban. Szemeim egyből kipattantak és őt pásztázták. Egy egyszerű fekete melegítő ruha volt rajta sportcipővel és a haját is összefogta. Még ez is jól állt neki. Aztán mellém suhant és felült az ágyra, miközben engem is felhúzott az ingemnél fogva. Arcunk alig néhány centire volt egymástól, mikor dühösen szusszantott egyet, majd aprót lökött rajtam és leugrott az ágyról. –Úgy sem fogsz nekem semmit sem mondani ebben a pillanatban, már most látom, úgyhogy akár indulhatunk is vadászni. Már felgyulladt a torkom a szomjúságtól- felém nyújtotta a kezét és mosolygott. Megráztam a fejem és elkapva a kezét a nyitott erkélyajtóhoz húztam.

- Vadászni mentünk, majd jövünk- kiáltottam el magam, hiszen tudtam, hogy Esme úgyis meghallja. Aztán kiugrottunk az ablakon és belevetettük magunkat a sötétedő erdőbe.


Sziasztok!

Nos, ez lett volna az új történet első része, ami nagyon remélem elnyerte a tetszéseteket. Mint azt már megszokhattátok tőlem, Friss időpontot most sem mondok nektek. Legalábbis konkrétat nem, mert nem tudom, mikor tudom hozni és senkit nem akarok átverni. Amint tudom hozom. Megpróbálok folyamatosan minden héten friss fejezetet hozni, de előre szólok, hogy nem mindig fog menni. Sőt. Nagyobb a valószínűsége, hogy inkább két hetente érkezne az új részek, mint hetente.
Addig is, mindenkinek sok puszi küldök: Rosalice

Következő történet!!!

Sziasztok!

Nos, megint itt vagyok. A legtöbben Edward-Bella (vámpíros) történetre szavaztatok. Nos a többség döntött!
Én pedig remélem ezzel a történettel sem okozom nektek csalódást. Szeretném előre felhívni a figyelmeteket, hogy valószínűleg nem lesznek minden héten frissek. Nem szeretnék senkit elszomorítani, de szeretném ha ezzel tisztában lennétek. A frissek érkezése bizonytalan. Előre is elnézést kérek mindenkitől.
Az első fejezet jövő héten valamelyik nap érkezik, még pontosan nem tudom, de időben értesültök majd róla, ígérem.

És most egy kis előzetes a történetről: (De csak nagy vonalakban)

A már jól ismert Cullen család Forks-ba költözik, hogy újra kezdhessenek mindent. A gyerekek az iskolát, Carlisle a munkát a helyi kórházban és Esme a jótékonykodást az árvaházakban. Ebben a történetben Bella, Edward, Jasper és Emmett alkotják a Cullen "gyerekeket" és elég rendese felkavarják majd a Forks-i lakosok nyugodt kis életét.
Emmett és Jasper eléggé hm... normális, emberi életet élnek. Buliznak, csajoznak és a végén Bella húzza ki őket egy-egy szorult helyzetből, ami elég sűrűn előfordul. Azonban ők ketten mindenféle hülyeségben benne vannak, bármiről is legyen szó.
Edward valamivel visszafogottabb mint a testvérei. Úgy is mondhatjuk, hogy ő a józanság mintaképe. Legalábbis a többiekhez képest, de az életét adná a húgáért (Belláért) akit ő mentett meg a haláltól. Igen, a szerelmeseink ebben a történetben nincsenek együtt, bár a kapcsolatuk nem olyan, mint egy átlagos testvérpáré. Sokkal szorosabb a kapcsolat egymással, mint a családba bárki mással. Bella sok reményt fűz az új városhoz és nem is sejti, hogy mennyi újdonságot hoz az életébe ez a poros kisváros.
És mint az lenni szokott, mindig akkor történnek a legrosszabb dolgok, amikor minden tökéletes. Hogy mi lesz az a szörnyűség, ami tönkreteszi a családi idillt és vajon a Cullen család megbírkózik-e ezzel a szörnyűséggel? Vajon Edward és Bella kapcsolata hogyan alakul? Emmett és Jasper élete ugyan olyan marad vagy végre mind a ketten megtalálják a boldogságot?
Rengeteg kérdés van, amire csak akkor tudjátok meg a választ, ha ebben a történetemben is velem tartotok. Hamarosan jelentkezem az első fejezettel.
Puszi: Rosalice

Információ!!!!!

Sziasztok!

Nos, először is azért jelentkezem, hogy nehogy azt higgyétek, hogy megint hosszabb időre szándékozom eltűnni. Örömmel látom, hogy sokan szavaztatok és mindenki szeretne új történetet. Ezek szerint csak nem üldöztem el mindenkit a hosszabb szüneteimmel, aminek nagyon örülök.
Másodszor pedig olyan kérdésem lenne hozzátok, hogy újabb szavazásra hívjam fel a figyelmeteket. Tudni szeretném milyen történetet olvasnátok legszívesebben. Újra csak teszek ki egy szavazást, de komiban is válaszolhattok, ahogy nektek jó. Szeretnék olyan történetet írni, ami mindenkinek tetszik.
Hamarosan újra jelentkezem.
Puszi: Rosalice

Feel the love~37.fejezet (Epilógus)

„A család köteléke mérhetetlen hatalommal áld meg minket. De azt is el kell fogadnunk, ami vele jár. Felelősséget nyújt, hogy feltétel nélkül szeressünk, sajnálkozás nélkül. Sosem mondhatunk le e kötelék hatalmáról, még akkor sem, ha próbára teszik. A kötelék táplál minket, erőt ad nekünk. E nélkül az erő nélkül semmink sincs.”

(Bella szemszöge)

„Nehezen ugyan, de mindenki beletörődött, hogy Sarah és a gyermeke itt marad velünk. A Cullen család nem szállt vitába velem, akik megkérdőjelezték a döntésemet éppen az a két személy volt, akik a legfontosabbak az életemben. Edward és Cara. Mind a ketten próbáltak meggyőzni, hogy más megoldást kell találnunk, de én nem látok más megoldást. Nekem sem nagyon tetszik, hogy Ricardo fiát hordja a szíve alatt a testvérem, de ő az unokaöcsém lesz. Nem érdekel ki az apja. Csak az a fontos, hogy a testvérem fia. Őt sem érdekelte ki a lányom apja. Neki is elég volt, hogy az én gyermekem. És én is így fogom fel a dolgot. Mindent megteszek, hogy segíthessek neki, akkor is, ha szembe kell szállnom érte Edwarddal és a lányommal.

-Bella, beszélhetnénk? –zavart meg a gondolkodásban Edward. Szinte észre sem vettem, hogy utánam jött. Mostanában annyira el tudok merülni a saját gondolataimban, hogy észre sem veszem azt, ami körülöttem van.

- Nem akarok tovább erről veszekedni Edward. Én már lezártam ezt a témát. És ha nem tetszik nektek a döntésem, akkor akár el is utazhattok egy kis időre Cara-val. Amúgy is rátok férne.

- El akarsz küldeni minket?

- Nem- néztem mélyen a szemébe. –Nem akarlak elküldeni titeket, de egyszerűen képtelenek vagytok megérteni engem és az érzéseimet. Ha Sarah szóba kerül, ti teljesen ellenem vagytok. Nem fogom hagyni, hogy elmenjen innen és azt meg végképp nem, hogy valami baja legyen a kicsinek. Ő egy ártatlan gyerek és nem számít ki az apja. Sarah-t sem érdekelte soha, hogy ki Cara apja.

- Jól van, felejtsük el, mert nem akarok megint vitatkozni ezen. Én is belefáradtam már. Ha így látod jónak, akkor legyen. Gondoskodj róla. Én nem foglak megakadályozni semmiben. És a lányod sem. Hidd el, hogy nem a rossz szándék vezérelt minket. Nem akartunk rosszat senkinek, de nehéz elfogadnunk, hogy Sarah annak a férfinak a gyerekét várja, aki megkeserítette az életünket. Mi nem tudunk olyan könnyen túllépni ezen, mint te, de próbálkozunk. Eddig ugyan nem sok sikerrel, de próbálkozunk.

- Olyan jó lenne, ha tényleg így lenne. Ha ti is elfogadnátok, és nem veszekednénk miatta folyton.

- Úgy lesz. Ígérem neked- suttogta, majd letérdelt elém és az ajkához emelte az ölemben nyugvó kezemet. –De nem pont ezért jöttem utánad. Nagyon fontos dolgot kell kérdeznem tőled Bella. Olyat, amit még soha senkitől nem kérdeztem meg.

- Jézusom, ne ijesztgess. Kérdezd csak. Tudod, hogy bármit kérdezhetsz tőlem. Ha tudok, válaszolok rá.

- Az a baj, hogy erre csak te tudsz nekem válaszolni.

- Edward…

- Ugye tudod, hogy az első pillanatban beléd estem?

- Persze- mosolyogtam rá, mikor eszembe jutott a legelső nap. –gyűlöltelek, mert úgy gondoltam, hogy a poklok poklát hoztad el nekem. Istenem, az az égető érzés, amit kiváltottál belőlem, az az éhség… És még sem tudtalak megölni. Pedig neked már ott csengettek.

- Ennek ellenére még életben vagyok, és ezt neked köszönhetem. Neked és a szerelmednek. Megmentettél, mert a szerelmeddel értelmet adtál az életemnek.

- Edward…

- Had mondjam végig, kérlek- nézett mélyen a szemembe és nekem sírhatnékom támadt. Mindig is tudtam, hogy mélyen érez irántam, de hogy ennyire… és sosem mondta ki így az érzéseit, mint most. –Olyan sok mindent köszönhetek neked Bella. Megváltoztattad az életemet, visszahoztál a sötétségből, a gyűlöletből és visszaadtad a valódi énemet. Ezen felül pedig neked köszönhetem a lányunkat. Chiara valódi csoda a számomra és legfőképpen azért, mert a kettőnk közös gyermeke. Mert ő a miénk. Soha nem lehetek neked elég hálás érte.

- Nem is kell.

- Boldoggá akarlak tenni téged Bella. Te is mindenkivel ezt teszed, és közben megfeledkezel saját magadról.

- Nem…

- Szeretlek és szeretnélek minden lehetséges módon magamhoz kötni. Isabella Cullen megtisztelnél azzal, hogy hozzám jössz feleségül?

A szavam elakadt, a levegő a tüdőmben rekedt az utolsó kérdése után. Az agyam nehezen akarta felfogni mit is hallottam az előbb. A szívemet elöntötte valami furcsa érzés, amit még magam sem tudnék meghatározni. Talán a döbbenet, a szerelem, az izgatottság és a hitetlenkedés keveréke lehetett. 

- Bella, kérlek, mondj valamit- suttogta Edward és mindegy egyes pillanattal egyre csak nőtt benne a feszültség. Tekintete egyre inkább elkomorult és zavarodottá vált, majd lassan felállt előlem, miután egy szót sem tudtam kinyögni –Azt hiszem rossz ötlet volt. Bocsáss meg nekem. Nem akartam rád erőltetni semmit -majd elfordította a tekintetét és éppen távozni készült.

- Edward, ne- suttogtam és én is felálltam. –El ne merészelj most menni, mert akkor isten a tanúm rá, hogy nemet mondok.

- Tessék? –kérdezte mosolyogva.

- Egyszerűen megleptél, ennyi, de igen, igen hozzád megyek.

- Komolyan? –hatalmas mosolyra húzódtam ajkai és gyönyörű aranyszín szemében újra megjelent az a csillogás.

- Igen, igen és ezerszer is igen- nevettem el magam, mikor felkapott és megpörgetett a levegőben. Mikor megálltunk, szenvedélyesen megcsókolt, de úgy, hogy ha nem tart erősen egészen biztosan összeesem. A térdeim remegni kezdtek, egész lényemet átjárta az izgalom és a szerelem, amit Edward iránt éreztem. Emberként már rég kiugrott volna a szívem a helyéről, sőt megállt volna ennyi érzelemtől. Nem lett volna képes elviselni ezt a túláradó boldogságot, amely ebben a pillanatban a testemben tombolt.”

Ezek után, ahogy azt Edward megígérte, ő és Cara többet nem kezdtek vitatkozni velem Sarah-ról és az unokaöcsémről. Igen. Sarah-nak fia született, aki a Nicholas nevet kapta apánk után. És mindenki tévedett. Sarah, Edward, Cara és mindenki, aki azt gondolta, hogy a kicsi gonosz lesz, csak mert azt apja is az volt. Nicholas remek fiú. Tudja, tisztában van vele, hogy mit tett az apja, tudja, hogyan rombolta tönkre a családunkat és bár mi nem hibáztatjuk őt ezért, ő szégyelli az apját. Azt mondta, hogy soha többet nem akar hallani róla. Hogy neki nincs apja, csakis Alberto. Alberto Sarah új szerelme. Az egyik utazásuk során találkoztak és Alberto egyből beleszeretett a testvérembe és az sem zavarta, hogy van egy fia. Nicholas elfogadta az anyja döntését és idővel valóban az apjának tekintette Alberto-t, aki mostanra a családunk teljes értékű tagja, mint a húgom férje és az én sógorom.

Lilian Rosalie és Emmett lánya pedig napról napra gyönyörűbb. Pont, mint az édesanyja. Ő is felnőtt az évek során és Cara-val szinte elválaszthatatlanok. Minden pillanatot kihasználnak, hogy együtt lehessenek, együtt járnak vásárolni, nyaralni, sőt, még az iskolába is beiratkoztak. Mint az igazi testvérek, úgy viselkednek egymással. És Nicholas-t sem hagyják ki semmiből. A két lány majdnem mindenhova magával rángatja szegény fiút, legyen az vásárlás vagy utazás. Cara már nem néz rossz szemmel az unokatestvérére és ez nagyon jól esik. Nem is tudom mit tettem volna, ha Cara nem békél meg a helyzettel. Hiszen egyikükről sem tudtam volna lemondani. Sem a húgomról, sem a lányomról. De szerencsére erre nem került sor. Már soha nem kell megtudnom mi lett volna, ha…

Esme és Carlisle időről időre elszakadnak tőlünk, éveket töltenek kettesben, beilleszkedve az emberek közé, ahogy mindig is éltek. Carlisle-nak a gyógyítás a hivatása, ebben leli örömét és én nem fogom megfosztani ettől, ahogy Esme-t sem az árva gyerekektől. Sokszor meglátogatnak minket és az unokáikat és egy-egy ilyen különválás után évekig maradnak velünk.

Jasper elvállalta Sarah követőinek kiképzését és Alice vele tart. Ők folyamatosan úton vannak, egyik városból a másikba és mind a ketten az csinálják, amit szeretnek. Míg Jasper kiképzi az újakat és tanítja a régieket, addig Alice vásárol, üzleteket nyit, forgatja a család pénzét. Azt csinálja, amihez a legjobban ért.

Rosalie és Emmett, Sarah és Alberto, Edward és én a kastélyban maradtunk. Ez maradt az állandó otthonunk. Mind megkaptuk az élettől, amit vártunk. Szerelmet, boldogságot, családot. Egy olyan nagyszerű és hatalmas családot, ami jóban és rosszban összetart.

Az életem szörnyen indult. Rengeteg nehézséggel, kudarccal, veszteséggel és most mindenem megvan. Mindenem, amit valaha akartam. Esme és Carlisle személyében csodálatos szülőket kaptam. Egy anyukát, aki szeret, aki elfogad olyannak, amilyen vagyok, akit nem érdekel a múltam és az sem mennyi szörnyűséget tettem életem során. Egy apát, aki büszke rám, akihez bármilyen problémával fordulhatok, és még ha nem is tud segíteni, legalább meghallgat.

Sarah, a testvérem, aki évekig gyűlölt, megbocsátott nekem és esélyt adott rá, hogy valóban a testvére lehessek.

Rosalie aki mindig is mellettem volt. Az élet lehetőséget adott nekem, hogy viszonozzam a szeretetét, az önzetlenségét. Lehetőségem nyílt rá, hogy megvalósítsam a legnagyobb álmát, egy gyermeket és úgy érzem végre elértem azt, hogy ő is boldog legyen. Maradéktalanul boldog Emmett oldalán.

Emmett az én nagy medve méretű testvérem. A szíve akár egy gyermeké, bárkit képes szeretni és bármit megtenne a szeretteiért. Akár az életét is odaadná azért, akit szeret, így ő a legmegfelelőbb személy a húgomnak. Mindent megtesz, hogy boldoggá tegye Rosalie-t és nagyon szereti a lányát.

Lili gyönyörű, akárcsak az édesanyja és olyan bolondos, mint az apja. Mintha a két testvéremet összegyúrták volna.

Alice a vásárlásmániás testvérem a családunk lelke. A legrosszabb időkben is képes a legjobb dolgokra összpontosítani és feldobni mindenkinek a hangulatát. Ezt pedig Jasper nagyon jól kezeli. Már hosszú-hosszú évek óta. Boldog házasságban élnek és örökké fognak is, mert nincs az a hatalom, ami őket szét tudná választani. Az ő boldogságukhoz nem kell semmi. Még egy gyermek sem. Pedig nincs annál nagyobb áldás. Én már csak tudom. Hiszen az én kislányom Chiara az életem egyik legfontosabb személye. Gyönyörű, okos és nem csak az elfogultság beszél belőlem. Cara olyan felnőtt nő lett, aki egyenes, szerethető és becsületes. Olyan lány, akire egy édesanya büszke lehet. Ő adott értelmet az életemnek, mikor a legmélyebben voltam, mikor azt hittem minden elveszett. Ő az, aki miatt a testvérem lehetőséget adott a bizonyításra, ő az, aki miatt sikerült mindent tisztáznunk. Nem is tudom mi lett volna velem, ha akkor ott az erdőben anya nem figyelmeztet minket. Lehet, hogy a szerelmem elvesztése miatt egyenesen a volturihoz rohantam volna. És akkor nem tudtam volna meg, hogy a szerelmem életben van, elvehettem volna az életét anélkül, hogy tudtam volna, hogy létezik. Abban a pillanatban nem láttam ennek az egésznek a végét. Összetört voltam a szerelmem halála miatt és nem gondolkoztam tisztán. Egyedül a kislányom tartott életben és ez mindennél többet jelent nekem. A köztünk lévő köteléket senki nem tudja szétszakítani. Még egy őrült sem, aki tönkretette az egész életünket. De immáron vége a rossz időknek. A múltat meg kell tanulnunk magunk mögött hagyni és csak előre nézni. Mindenki követ el hibákat az élete során, egyesek, mint például én, nagyon is sokat, de előbb utóbb az élet úgyis a helyes útra terel és megadja, amire szükséged van. Én is megkaptam, bár hosszú út áll mögöttem. Van egy családom és egy férjem, aki szeret, és akit én is szeretek.

-Min gondolkozik az én csodálatos feleségem?- karolta át a derekamat Edward. Fejét a vállamra hajtotta, így együtt csodálhattuk meg a tenger és együtt élvezhettük a napsütést. Testünk gyémántként ragyogott a napfényben, a homok forró volt, még az úszástól nedves testem ellenére is éreztem. Ez a sziget varázslatos, már az első pillanatban tudtam, mikor itt jártam, de most a szerelmemmel kettesben még tökéletesebbnek tűnik minden.

-Az életünkön, a múlton. A fájdalmainkon, a boldogságunkon. Mindenen Edward. Hatalmasat fordult az életem és úgy érzem most minden tökéletes. Mindenem megvan, és nem akarom elveszteni.

- Nem fogod elveszteni soha. Mindent megkapsz, amit csak szeretnél.

- Csak egy valamit akarok. Boldog akarok lenni a családommal, a szeretteimmel. Ha ez megvan, nem kell semmi más. Itt vagyok veled kettesben egy szigeten elzárva mindentől és mindenkitől. Kell ennél szebb nászút bárkinek is?

- Imádlak, szeretlek, meghalnék nélküled- suttogta a fülembe, majd apró csókokat lehelt a fülem mögé, a nyakamra, az arcomra és a számra is. –Te vagy az életem attól a pillanattól kezdve, hogy megláttalak és ez soha nem fog megváltozni. Senki nem választhat el minket egymástól. Örökké szeretni foglak, amíg csak létezem.

- Akkor örökre erre a sorsra vagy kárhoztatva, mert nem fogom hagyni, hogy bármi történjen veled. Veled vagy bárki mással. A végsőkig elmegyek, hogy megvédjem a családomat és hogy boldoggá tegyelek téged Edward. Szeretlek és belehalnék, ha történne veled valami. Soha többé nem akarom azt a fájdalmat érezni.

- Nem is fogod- suttogta. –Mert itt vagyok veled, örökké- majd szenvedélyesen birtokba vette ajkaimat.

The End

                                                                  Sziasztok!

Nos, elérkeztünk ehhez a ponthoz is. Ennek a történetnek is a végére értünk. Remélem nem okoztam csalódást senkinek. Tudnotok kell, hogy hihetetlenül jó érzés, hogy itt vagytok velem, hogy támogattok és erőt adtok ahhoz, hogy folytassam, akkor is, ha nincs hozzá erőm. Nagyon sokat köszönhetek nektek. Azoknak, akik végig kísérték a történetet és hétről hétre várták az újabb részeket (amiket vagy sikerült hoznom vagy nem). Amiért külön hálás vagyok, azok a kritikák, kommentek, amikben leírtátok a véleményeteket.

Így itt a történet végén szeretnék bocsánatot kérni mindenkitől az utóbbi idők miatt, hiszen mostanában nagyon ritkán tudtam frisseket hozni és sokszor hetekre eltűntem minden szó nélkül. Nagyon sajnálom.

Most pedig gondolom, érdekel titeket a folytatás. Bevallom őszintén, nem tudom, mi legyen, hogy mit szeretnétek. A segítségeteket fogom kérni. Szavazni oldalt vagy kommentben lehet majd. A kérdésem, hogy szeretnétek-e még további történetet?

Szeretném, ha minél többet írnátok vagy szavaznátok, az nekem nagyon sokat segítene.

Azonban egy kis időre van szükségem. Hamarosan jelentkezem.

Addig is puszi mindenkinek: Rosalice

Feel the love~36.fejezet

Sziasztok!

És itt a friss. Kicsit megcsúsztam, mert tegnapra szerettem volna, de nem jött össze, viszont ma sikerült befejeznem és nem akartam megvárni vele a vasárnapot. Azonban most sem ígérem meg, hogy vasárnap kaptok új részt, ami egyben a történet befejező része lesz. Remélem legalább annyira várjátok már, mint én.Megpróbálom minél hamarabb hozni, de nem szeretném elkapkodni. Szeretném, ha legalább olyan színvonalas lenne az utolsó fejezet, mint az eddigiek, de ebben a helyzetben lehet több időt vesz majd igénybe és megint csak a türelmeteket kérem.
Most pedig jó olvasást nektek. Jelentkezem, amint tudok.
Puszi mindenkinek: Rosalice

(Bella szemszöge)

                  

A napok és hetek egyre csak teltek a fejünk fölött. Sarah amint felépült elment, elhagyott minket. A szívem majd megszakadt, de megértettem, hogy mennie kell. Elfogadni nem akartam, de belementem. Azonban nem tudom teljesen elengedni. Folyamatosan figyelem őt, amiért ő mindig bosszankodik és olyanokat mutat nekem, amiktől szinte rosszul leszek. De már tudom, hogy csak szándékosan csinálja, mert tudja, hogy figyelem. De képtelen vagyok akár egy pillanatra is megfeledkezni róla. Amikor mégis sikerült, akkor Rosalie jár a fejemben. Beleegyeztek abba, hogy Rosalie-t emberré változtassam és megpróbálták a babát. Sok idő nem is kellett, máris teljesült a vágyuk és már csupán néhány hét van hátra a pici érkezéséig. Bármelyik pillanatban a világra jöhet, ami miatt muszáj minden figyelmemet Rosalie-nak szentelnem, mert nem engedhetek meg magamnak egy kicsi figyelmetlenséget sem. Hiszen az akár Rosalie életébe is kerülhet.

 Edward és Cara egyre több időt töltenek egymással, sokkal többet beszélnek. Közelebb kerültek egymáshoz. Olyan jó rájuk nézni. Nem apa lánya kapcsolat van köztük, inkább valami barátság féle van kialakulóban. Néha napján hallom, hogy Cara apának szólítja Edwardot és ettől a szívemet elönti a megkönnyebbülés és a szeretet.  Egy napon tényleg apa és lánya lesznek. Ebben biztos vagyok.

-Nem ígérem, hogy minden úgy lesz, ahogy te szeretnéd, de megpróbálok mindent, ami tőlem telik- suttogta Cara és átfogta a vállamat.

- Nem is hallottam, hogy jössz. Kiskorodban mindig lebuktál, mindig tudtam mikor jössz felém- mosolyogtam ré. Gyönyörű bronz haja még gyönyörűbbnek hatott, ahogy a nap sugarai megvilágították. Mosolya ragyogó volt, ám tekintetében kisebb aggodalom bujkált. –Mi nyomja a lelked kicsim?

- Aggódom Rosalie állapota miatt. Nagyon rosszul van. Szinte felemészti őt a kicsi- suttogta miközben leült mellém. –Egyfolytában sikoltozik, szörnyű fájdalmai vannak, mégsem akarja engedni, hogy segítsek neki.  

- Rosalie védelmezi a kicsit és csak a legvégső esetben hagyná, hogy segítsünk. Attól fél, hogy baja eshet a babának. Tudja, hogy nem ártanánk neki, de fél, hogy véletlenül is történhet valami, ami megakadályozza a pici születését. Tudom, én is átéltem. Én is féltettelek.

- És én annyi fájdalmat okoztam neked. Én is felemésztettelek, ahogy most Rosalie-t a kicsi, igaz?

- Nem számított. Csak az, hogy megismerjelek, hogy láthassalak, hogy világra jöhess. Te voltál az egyetlen, aki akkoriban megmaradt nekem Edwardból. Te voltál a reménységem, az egyetlen olyan személy, aki miatt életben maradtam. Ha te nem lettél volna, én már rég meghaltam volna. És ezek nem csak üres szavak Chiara. Te voltál az én csodám és mindig is az maradsz. Senki és semmi nem vehet el tőlem. Soha nem fogom hagyni, hogy bajod essen, mert az életemnél is többet jelentesz nekem. Te miattad vagyok még ezen a világon, te adtál lehetőséget egy másik, egy teljesen új életre. Ezerféle képpen mentetted meg az életemet. Most hagyd, hogy valaki téged is óvjon. Nem kell mindig erősnek lenned, mert az, ha néha hagyod, hogy mások óvjanak és vigyázzanak rád, nem jelenti azt, hogy gyenge vagy. Egy napon meg fogod érteni, miről beszélek. És tartsd észben, hogy néha tudnod kell engedni másoknak. Hagyni, hogy azt tegyék, amit szeretnének, hagyni, hogy ők döntsenek. Akkor is, ha tudod, hogy rossz döntéseket hoznak majd.

- És ezt pont te mondod nekem- mosolygott rám, miközben a szemei megteltek könnyekkel.

- Azért mondom, mert tudom, hogy én képtelen vagyok erre. Én is mindent irányítanék, főleg a szeretteimet, de ez nem jó dolog Cara. Az emberek nem mindig díjazzák, ha meg akarod nekik mondani, mit csináljanak. Engem elfogadtak ilyennek, mert tudják, milyen vagyok. De szeretném, ha te nem lennél ilyen. Ebben ne hasonlíts rám. Te tudd hol a határ. Elmondhatod valakinek a véleményed, de ne erőltesd rá az akaratod kicsim. Ezt jegyezd meg. Add meg mindenkinek a döntés lehetőségét. Legfeljebb annyit tehetsz, hogy szemmel tartod, és ha szüksége van rád, akkor mellé állsz és támogatod.

- Ahogy most te teszed Sarah-val.

- Igen, erősen próbálkozom. Tudom, hogy megfojtja a viselkedésem, ezért próbálok változtatni. De ennyi idő után nehéz. Az sem sokat segített, hogy a Volturinál ezt tanultam. Erre neveltek. Az irányításra. Én már nem tudok megváltozni, de szeretném, ha te sokkal jobb ember lennél, mint én valaha is voltam.

- Te sem vagy rossz anya.

- Erről nem nyitok vitát. Te jónak látsz, mert szeretsz, de nem mindenki ért egyet veled. És ebben az egy kérdésben sosem fogunk megegyezni. Én tudom miket tettem, tudom mi az, amiért ilyennek gondolom magam. De nem fogok mindent elmondani neked és ezzel te is tisztában vagy. Az életem bizonyos részeit nem fogom elmondani senkinek. Még a Cullenek közül sem tud mindenki mindent rólam.

- Tudom- hajtotta le a fejét. –Titokzatos vagy és félelmetes. Kislány koromban sokszor megijesztettél ám. Tudtam, hogy nem szándékosan, de féltem a dühös oldaladtól. Sosem akartam, hogy rám haragudj. Mindig igyekeztem, hogy megfeleljek neked.

- Soha, hallasz engem? Soha nem kell megfelelned nekem, mert én olyannak szeretlek, amilyen vagy. Nincsenek elvárásaim veled szemben édesem.

- De.

- Nem várom el, hogy szeresd őt, nagyon jól tudod. Csak szeretném. Az két külön fogalom.

- Nekem viszont olyan, mintha elvárnád. Mert én bármit megtennék érted. Bármit teljesítenék, amit csak szeretnél, mindent, ami hatalmamban áll.

- Kicsim…- de a mondatomat nem tudtam befejezni, mert minden eddiginél nagyobb, élesebb és fájdalmasabb sikolyt hallottunk a kastélyból. Vámpír sebességgel rohantam Rosalie szobájába Cara-val a nyomomban és anélkül, hogy kopogtam volna, berontottam a szobába. Rosalie az ágyon feküdt az oldalán, kicsavarodva és fájdalmasan üvöltve.

- Nem fogja bírni. Nem várhatunk többet- kiáltottam, mikor mellé siettem és megláttam fájdalomtól eltorzult arcát. –Cara, hozd az injekciót, a szobámban van az éjjeli szekrényen, siess. Carlisle, készítsd elő a szobát, Edward, segíts neki. Azonnal világra kell segítenünk a kicsit.

- Nem. Túl korai még- zihálta Rose két fájdalomgörcs között.

- A te véleményed most nem számít Rose. Én tudom, hogy itt az ideje, a kicsinek nem lesz baja, de ha most nem lépünk, akkor a te életed veszélybe kerül.

- Tessék- nyomta a kezembe Cara az injekciót, majd kisietett a szobából. Gondolom ment Carlisle-ék után. Hiszen látta Sarah emlékeiben mit kell tennie. Sarah megmutatta neki és nekem is, mielőtt elhagyta a kastélyt. Hála neki, tudjuk, mit kell csinálnunk.

Beadtam az injekciót Rosalie-nak és vártuk, hogy hasson a morfium, de most minden pillanat egy örökkévalóságnak tűnt.

-Áááááá- újabb sikoly törte meg a gondolataimat, amit most már Emmett sem hagyott szó nélkül.

- Az istenit csináljunk már valamit.

- Hozd utánam Rosalie-t- adtam ki az utasítást, de vámpír sebességgel rohantam a szoba felé, ahol már minden elő volt készítve. Edward Carlisle és Cara már bent voltak, mikor beértem, Emmett pedig az ágyra fektette a feleségét. –Most menj ki.

- Nem, maradni akarok.

- Azt mondtam menj ki- kiáltottam el magam és egy kézlegyintéssel kitoltam őt a szobából, majd bezártam az ajtót. –Aki nem biztos magában, az most hagyja el a szobát. -Azonban mindenki bent maradt, senki nem mozdult. –Rendben. Kezdhetjük.

(Sarah szemszöge)

New York, Miami, London, Párizs, New Orleans, Róma, Madrid, Berlin, Prága, Milánó. A városok, melyeket eddig körbejártam. Soha nem élveztem még ennyire az utazást, mint most. Eddig mindig azzal teltek az utazásaim, hogy ellenőriztem az embereimet, kerestem a támogatókat, kutattam a testvérem után, terveket szövögettem, amivel tönkre tehetem a testvéremet. Vagy a legutóbbi, amikor a másik erőt kerestem. De most, ez az utazás semmi másról sem szólt csak a felejtésről és az újrakezdésről. A felejtésről, hogy kiűzzem a gondolataimból Rick-et, az emlékeimet, az érzéseimet, a szerelmemet. Elárult, becsapott, én mégis szeretem őt. Még mindig. És sosem fogom elfelejteni teljesen. Tudom, hogy ezt kellene, de nem vagyok rá képes. Meg kell tanulnom együtt élni a fájdalommal. Idővel talán könnyebb lesz, de most még a szívem üres. A fájdalom felemészt, elveszi minden erőmet és nem akarom, hogy ezt a családom lássa. Nem akarom, hogy Bella szemtanúja legyen ennek a sorvadásnak, ami a lelkemben tombol. Ő nem ezt érdemli. Neki boldogság kell, szerelem, élet és szeretet, amit a családja megadhat neki. A lánya Chiara. A csoda, mely megváltoztatta mindkettőnk életét. Ha anya nem mondja, hogy Bella terhes, ha nem derül ki, az én szívem sem enyhült volna meg annyira, hogy magammal vigyem őt és megtanítsam mindenre. Chiara megváltoztatta az életünket és igazi családot kovácsolt belőlünk. Miatta már én sem a magányt érzem magam körül, már tudom, hogy engem is szerethetnek. És azt is megtanította, hogy nem minden mögött csak a rossz van. Hiszen egy olyan kislány, mint ő, sosem lenne képes a rosszra. Hiszen láttam, a saját szememmel, mennyire szereti az édesanyját, a családját és engem is. Bárcsak nekem is lenne egy gyermekem, egy olyan lányom, mint Cara. Bárcsak az én gyermekem is olyan lenne, mint ő. Bárcsak engem is annyira szeretne, mint Cara Bellát. De félek, hogy az én gyermekem csak gyűlöletet érez majd irántam. Hiszen miattam halt meg az apja. Én öltem meg. Én és a testvérem. Gyűlölni fog, megvetni mindkettőnket, utálni fogja a családját. Előre látom, hogy az én gyermekem egy cseppet sem fog hasonlítani Cara-ra. Mert mélyen benne ott lesz a gonosz. Ott lesz benne az apja. Már most ott van benne. De talán mégis megváltoztathatom. Talán ha nem tudja meg az igazat, akkor jóra nevelhetem. Úgy, ahogy Chiara-val is tettük. De félek. Félek elmondani a testvéremnek, hogy gyermeket várom. Félek, hogy majd megvet, amiért egy olyan férfi gyermekét hordom a szívem alatt, aki minden bajunk, fájdalmunk okozója volt. Félek hazamenni, félek megmutatni Bellának, hogy valójában mi is történik velem ezen az úton. Azért jöttem el, hogy távol legyek tőlük, hogy át tudjam gondolni a dolgokat, hogy megvédhessem a gyermekem. Félek, hogy nem fognak megérteni, hogy nem fogják majd elfogadni a picit. Azt nem élném túl, hiszen még ha a legnagyobb ellenségünk gyermeke, ő részben az enyém is. Az én kincsem.

-Nem kell félned kislányom- jött anyám hangja a hátam mögül, melyet azóta nem hallottam, hogy visszatértem a sötétségből a harc után.

- Anya. Ezt nem értheted.

- Dehogynem. Félsz, hogy a nővéred megvet majd téged és a gyermekedet is. Félsz, hogy a család nem fogja elfogadni a kicsit csak azért, mert Rick az apja és te mindent megtennél ezért a kicsiért. Igazából azon csodálkozom, hogy még nem jöttek rá az állapotodra. Hogy még Bellának sem tűnt fel a változás.

- Nem hagytam rá neki időt, hiszen nem sokkal Rick halála után elmentünk, elhoztuk a Culleneketés Edward megjelenése után megkerestük a gonoszt. Kómában sem voltam annyi ideig, hogy sokat változzon a testem. És most sem látszik sok minden.

- Mert nem olyan, mint Cara. Már nem csak két hónapod van hátra Sarah. Akkor jön világra ez a kicsi, ha ő akar. Nem olyan félvér, mint Cara, éppen ezért kell visszamenned a családhoz. A nővéreddel együtt kitaláljátok, hogy mi legyen.

- Nem. Bella megvetné ezt a kicsit és ha a helyében lennék, én is ezt tenném. Még csak nem is hibáztathatom érte.

- Bella nem fog megvetni sem téged, sem a gyermekedet. Pontosan tudja, milyen egy gyermek és mekkora örömet okozhat neked. Nem fogja megtagadni tőled azt a szeretetet, amit csak egy gyermektől kaphatsz meg. Tudod jól, hogy nem fog ellened tenni semmit. Hiszen szeret téged. Menj vissza hozzájuk. Nem tudhatod, pontosan mikor jön világra a kicsi. Félvér a kicsi, de képes megállítani a saját fejlődését, hogy ne okozzon neked fájdalmat. Éppen ezt tette eddig is. De egyelőre még nem tudja irányítani. Segítenetek kell neki, éreznie kell, hogy mellette van a családja, csakis akkor fogja megérteni majd, hogy miért kellett az apjának meghalnia. Nem lesz gonosz, ha helyesen nevelitek. Hidd el édesem, senki nem születik gonosznak. Minden attól függ milyen nevelést kap. És ha a gyermeked csak a jót látja ő sem lesz rossz. Bízz benne és a családodban.

- De annyira félek. Tudom, hogy különleges baba.

- Aki már most szeret és óv téged még saját magától is. De világra kell jönnie. Viszont ha gátolja a saját fejlődését mind a ketten veszélybe kerülhettek. Kicsim, kérlek, hallgass rám.

- Rendben. Majd megfontolom.

- Csak hallgass rám. Kérlek szépen és dönts helyesen.

- Anya, kérlek, gondolkoznom kell. Ez nem megy csak úgy egyik pillanatról a másikra. Rick tönkretette az életünket és én az ő gyermekét várom. Megjósolni sem lehet, hogy Belláék hogyan reagálnának rá. Ha tudnám és biztos lennék benne, hogy nem ítélnek el, el sem jöttem volna otthonról. De nem látom ennek az egésznek a végét.

- És ha ne adj isten meghalsz a szülés közben? Ki fogja a gondját viselni a kicsinek? Szerinted akkor nem fogják gyűlölni őt, ha idővel megtudják ki ő és hogyan haltál meg? Ráadásul nélküled nem garantált, hogy jó ember lesz belőle.

- Jaj anya, nem tudom- törtem ki. Fogalmam nem volt mit tehetnék, hogyan kellene reagálnom. Hiszen egy részről igaza van anyának, de nagyon félek. És ez a félelem megbénít. Képtelen vagyok pozitívan hozzáállni az egészhez.

- Nem veszthetsz semmit édesem- sétált mellém é magához ölelt.

- De. A családomat. Mindent elveszthetek, amit most a sajátomnak tudhatok.

- Kicsim, szedd össze magad és nézz szembe a helyzettel. Sosem futamodtál meg semmitől, ne most kezd el. Ne most, mikor itt a cél. A testvéred melléd áll, akkor is, ha mindenki más megvet majd. Hidd el. De senki nem fog ellened fordulni. Hiszen a gyermeked nem tehet semmiről. Ő csak egy pici baba és nem tehet arról ki az édesapja. És ezt mind meg fogják érteni. Hidd el nekem, kérlek.

- Úgy félek- suttogtam a vállába és úgy szorítottam magamhoz, mintha az életem múlna rajta. Bármennyire is szerettem volna hinni neki, a kétely ott volt bennem és ez megnehezítette a döntésemet. Képtelen voltam tisztán gondolkozni. Legalábbis most még, egyelőre nem ment. Csak sírni akartam és kiadni magamból a fájdalmat.

Néhány nappal később:

Újra itt. Anyának sikerült meggyőznie, mégis félek. Senki nem tudja, hogy jövök, senkinek nem szóltam, még Bellának sem. Úgy tudják, hogy még Miami-ban vagyok.

Lassan fellépkedtem a lépcsőn és mikor az ajtó elé értem, mély lélegzetet vettem és belöktem a hatalmas ajtót. Egyik kezem a pocakomon pihent, a másikban ott volt egy kisebb bőrönd, amiben csak néhány ruhám volt.

-Na zutty bele- suttogtam a kicsinek, aki apró rúgással jelezte, hogy itt van és hall engem. Épp hogy kimondtam ezt a három szót, már meg is jelent az előcsarnokban Cara és a nyakamba vetette magát úgy, hogy a bőrönd kiesett a kezemből és csak úgy maradtunk talpon, hogy hátulról valaki megtámasztott.

- Sarah néni, végre. Azt hittem nem is akarsz hazajönni. De miért nem szóltál, miért hagytad, hogy azt higgyük Miami-ban vagy? –zúdította rám a kérdéseit, majd lassan elhúzódott tőlem és megfogta a kezem, hogy jobban szemügyre vegyen. Addig én hátra néztem, hogy megnézzem ki az, akinek köszönettel tartozom. Edward állt mögöttem, kezei a vállamon, míg a nővérem mellette állt és mosolygott. De Cara következő mondata lehervasztotta a mosolyt az arcáról.

- Te… te terhes vagy?

Ránéztem kedvenc unokahúgomra és bátortalanul elmosolyodtam. Aprót bólintottam, majd kihúztam kezem az övéből és kicsit hátrébb léptem, hogy mind a hármuk arcát jól lássam és csak ezután bólintottam rá.

- És… és ki az apja? –kérdezte Bella, de tekintete semmi érzelmet nem tükrözött. Felvette az érzelemmentes maszkját, amit mindig akkor hordott, ha nem akarta, hogy lássák mit érez valójában.

- Szerintem pontosan tudod te is és én is.

- Az nem lehet- csuklott össze és Edward még épp idejében kapott utána. Megkapaszkodott szerelme karjában és egyenesen a szemembe nézett. –Mondd, hogy nem igaz, kérlek. Mondd, hogy nem az, akire mind a ketten gondolunk. Könyörgöm neked. Hiszen ő egy szörnyeteg volt. Minden miatta történt. Minden rossz vele kezdődött.

Bella minden szava olyan volt számomra, mint egy késszúrás. Hiszen tudtam, hogy így érez. Rossz ötlet volt idejönnöm.

- Bella, kérlek- már majdnem eleredtek a könnyeim. Nem is tudtam pontosan mit kérek tőle. Talán azt, hogy ne vessen meg.

- Egy gyilkos gyerekét várod Sarah. Mégis mit akarsz az anyámtól? Egy olyan férfi a gyereked apja, aki tönkretette mindkettőtök életét. Mégis hogy vagy képes a világra hozni őt? Ő is egy szörnyeteg, ahogy az apja volt.

A kicsi erőset rúgott, hogy jelezze nemtetszését, ami most nem igazán segített a helyzetemen. Csak alátámasztotta a feltevéseiket, hogy a kicsi rossz, hiszen nekem is fájdalmat okoz. Éles szúrás érte a hasam és nem tudtam elrejteni a fájdalmas grimaszt.

- Cara, elég ebből. Nem ítélkezhetsz Sarah fölött. Egyikünk sem teheti- szólt rá Bella és kiszakította magát Edward karjai közül és mellém lépett. Átkarolta a vállam és egyenesen a szemembe nézett. –Nem számít ki az apja. Ő a te gyermeked. A te véred. Nekem semmi más nem számít. Megoldunk mindent, ígérem.

- Anya.

- Azt mondtam megoldjuk- emelte fel a hangját Bella. Soha nem használta az anyai tekintélyét a lányával szemben. Most mégis megtette.

- De egy gyilkostól van. Ő is gonosz.

Fájtak a szavai, de nem hibáztathattam. Mindig a családját védte és ezuttal sem tett másképp. És most én voltam az, akitől meg kellett védeni őket. Én illetve a gyermekem.

- Nem számít- rázta meg a fejét Bella. - A testvérem gyermeke és nem hagyom őt magára. Nem hagyjuk, hogy olyan legyen, mint az apja. Szeretetben fog felnőni, pont úgy, ahogyan te is. Nem lesz senki, aki megmérgezhetné a lelkét. Ő nem lesz gonosz.

- És ha mégis?

- Akkor én… én… én fogok gondoskodni róla- suttogtam. De lehetetlennek tartottam, hogy az én pici babám gonosz legyen. Nem lehet. Anya is megmondta.

- De nem lesz rá szükség- erősködött Bella. –Itt senki nem fog ártani ennek a kicsinek, csakis a holttestemen keresztül- nézett mélyen Cara szemébe, aki ezúttal lesütötte szemeit és a földre szegezte tekintetét. Az anyja szava mindennél fontosabb volt neki és ez most sem volt másként.  Mindent megkap, amire szüksége van. Ha gonosz lesz, akkor az csakis a mi hibánk lesz. Ő egy ártatlan gyermek Cara. Amilyen te is voltál, amilyennek mindenki születik. Adj egy esélyt, hogy bebizonyítsa. Nem fogom hagyni, hogy bántsd a kicsit.

- Én… nem… nem akartam bántani- rázta meg a fejét és ránk emelte csillogó tekintetét. Az már egyszer biztos, hogy Cara gyönyörű lány, de most fájdalom és szorongás bújt meg csodás tekintetében. –Csak… csak félek. Nem akarom, hogy a családunk nyugalma megint felboruljon.

- Nem fog édesem. Bízz bennünk. Bízz a családunkban kicsim- suttogta Bella és kinyújtotta a karját Cara felé, aki odalépett mellénk és átölelt mindkettőnket.

- Sajnálom- suttogta. –De félek.

- Én is nagyon félek- ismertem el és magamhoz szorítottam mind a kettőjüket. Megkönnyebbültem. Ezen is túl vagyok, és ahogy anya megjósolta Bella nem gyűlölt meg és azt sem engedte, hogy a lánya ezt tegye. Innen már csak egy teendőnk van. Legalábbis nekem. A jóra nevelni a gyermekem és bebizonyítani mindenkinek, hogy nem számít ki volt az édesapja. Nem mondhatok csődöt. Jó embert kell faragnom belőle, hogy a családunknak eszébe se jusson soha többet, hogy ki is az édesapja ennek a babának. 

Feel the love~ 35.fejezet

„Olykor, ha a szív csordultig telt örömmel, a szem könnyekben tör ki.”

(Bella szemszöge)

Siralmas volt a próbálkozásom, hiszen mindenki átlátott rajtam. Újabban senki nem zaklatott a „hagyd a testvéredet” szöveggel, egyedül Edward volt az, aki próbált rávenni, hogy mást is csináljak, ne csak üljek a testvérem mellett és meg kell hagyni elég jól csinálta. Bármivel áll is elő, mindig van valami, amivel ki tud rángatni a szobából, még ha csak néhány percre is. Ráadásul ész érvekkel sikerül meggyőznie, ami még jobban tetszik a családunk többi tagjának. Néha együtt vagyunk, beszélgetünk, mint régen és olyankor mind reménykednek, hogy helyre jövök, de nem én vagyok az, akinek segíteni kell, hanem Sarah. Nem én fekszem eszméletlenül az ágyamban, miközben telik az idő körülöttem, hanem a testvérem.

-Bella- hallottam meg Rosalie csendes hangját az ajtóból. Tétován állt a nyitott ajtóban, testsúlyát egyik lábáról a másikra helyezte és az alsó ajkát rágcsálta. Tekintete félelmet és bizonytalanságot tükrözött, amitől elfogott a bűntudat. Az utóbbi napokban nagyon csúnyán viselkedtem vele, és ami még rosszabb, hogy mióta visszakaptam a húgomat, azóta teljesen elhanyagoltam őt. És erre az utóbbi napokban jöttem csak rá. Iszonyatosan szégyellem magam. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ennyire elhanyagolom azt a személyt, aki azóta mellettem állt, hogy vámpírrá változott. Nincs nálam nagyobb szörnyeteg ezen a világon, a családom mégis másként gondolja.

- Gyere csak be- suttogtam. Ő lassan becsukta az ajtót és emberi tempóban mellém lépkedett és leült a mellettem lévő székre.

- Bella, én úgy sajnálom, amiket neked mondtam és ezt nem azért hozom fel megint, hogy összevesszünk. Csak szeretném, ha tudnád, hogy nem volt igazam. Nem lett volna szabad azt mondanom, amit

- Nincs miért bocsánatot kérned Rosalie. Épp ellenkezőleg. Nekem kellene szégyenkeznem és hidd el, nagyon rosszul érzem magam azért, mert úgy beszéltem veled, ahogy. Veled, aki a testvérem vagy, aki mindig mellettem állt. Gyűlölöm magam, amiért ennyit bántalak téged. Pedig imádlak téged, mióta átváltoztál, vagyis mióta megismertem a valódi éned. Az egyik legfontosabb személy voltál az életemben és a mai napig az is vagy. Akkor is, ha mostanában nem mutatom ki.

- Tudom Bella, de nem várhatom el, hogy ugyan úgy érezz, mint eddig. Hiszen vagy egy lányod, itt van a testvéred és visszakaptad a szerelmedet. Tudom mennyit jelentett neked Edward és azt is, hogy az elvesztésébe szinte beleőrültél. Ahogy azt is tudom, mennyit jelent neked, hogy Sarah végre nem gyűlöl. Hiszen én ott voltam veled és szerintem nálam jobban csak Carlisle tudhatja mennyire vágytál a testvéred szeretetére. Ennek ellenére én nagyon csúnyán beszéltem veled és nem volt hozzá jogom.

- Te mindig azt mondtad, amit éreztél és én ilyennek szeretlek. Akkor is megmondtad az igazat, ha fájdalmat okoztál vele. Tudod jól, hogy ezt mindig is nagyra értékeltem.

- Pontosan. És azért kérek most bocsánatot, mert bele sem gondoltam te mit érezhetsz. Egyedül az járt a fejemben, hogy Sarah sokkal fontosabb neked, mint én vagyok. Úgy éreztem elvesztettelek, hogy elvesztettem az egyik testvéremet. A nővéremet, aki mindig mellettem állt, aki megvigasztalt, aki a helyes útra terelt, mikor a legsötétebb helyeken jártam.  Hiányoztál, hiányoztak a beszélgetéseink, hiányzott, hogy érezzem, a testvérem velem van. Hiába voltál mellettem, hiába láttam, hogy életben vagy, sosem beszéltünk úgy, mint azelőtt. Imádom Cara-t, elfogadom, hogy Sarah a vér szerinti testvéred, de úgy érzem én háttérbe szorultam és ezt nehéz volt megemésztenem. De itt vagyok, újra önmagam vagyok és nem a magából kifordult féltékeny testvéred- mosolygott rám, de a szemében fájdalom csillant. Ekkor értettem meg igazán mit élt át ő az elmúlt években. És nem csak így érezte, de valóban elhanyagoltam. Nem beszélgettünk olyan sokat, mint régen és ez nekem is hiányzott. Hiszen ő a testvérem. A kishúgom.

- Rosalie, annyira sajnálom- suttogtam és magamhoz öleltem. Mintha most kaptam volna vissza, mintha hosszú idő után most először látnám viszont őt.

- Bella- suttogta a vállamba és könnyek nélkül zokogni kezdett. –Lehet, hogy sokat várok és tudom, hogy nem csak én vagyok neked, de kérlek, ne hagyj megint magamra.

- Nem foglak, soha többet- suttogtam a fülébe. –És mindent megteszek, hogy boldog legyél.

- Én boldog vagyok most is- húzódott el tőlem és a homlokát ráncolta közben. Nem értette mit akarok ezzel, én viszont annál inkább.

- Nem egészen. Hiszen tudom, hogy van még egy valami, amire vágysz. Amit mindennél jobban szeretnél.

- Nem értelek- rázta meg a fejét.

- Gondolkozz egy kicsit Rosalie. Mi az az egyetlen dolog a világon, ami nem adatott meg neked, amire mindig is vágytál? Mi az, amitől Carlisle és az akkori vőlegényed megfosztott?

Hm? Emlékszel még rá?

- Az emberi életem. Attól fosztottak meg, arra vágytam mindig is. Megöregedni, Emmett-el, teljes életet élni vele, gyerekekkel, unokákkal, és ha az időm lejárt, idős nagymamaként meghalni békésen, nyugodtan. De ez a magunkfajtának nem adatik meg Bella. Nem tudom, miért akartad ezt most hallani. Hiszen tisztában vagy vele te is. Te is mindig ezt akartad. Kettőnk közt annyi a különbség, hogy te kivétel vagy. Neked megadta a sors azt, amit nekem nem. De nem neheztelek érte, mert megérdemled te is és Edward is.  

- Nem vagyok kivétel Rosalie. Az öregkort nem adhatom meg neked, mert nem akarlak elveszteni sem téged, sem Emmett-et, így a békés halálról szóló álmaidat is a földbe taposom az önzőségem miatt, de egyet nagyon is teljesíteni tudok, legalábbis akkor, ha Emmett is segít benne- mosolyogtam rá az én szőke hajú szépséges testvéremre, aki néhány pillanat múlva is ugyan olyan értetlenül nézett rám, mint eddig. Így hát folytattam. –Gyermeket Rosalie. Saját családot. Nem örökbe fogadott gyermeket, hanem egy kicsi Emmett-et vagy egy kicsi Rosalie-t. Egy picit, aki kettőtöké. Vér a véretekből. Emberré változtathatlak, ha te is úgy akarod. És aztán ha megszületett a kicsi visszaváltoztatlak vámpírrá. Végre teljesülne az álmod és te is anya lehetnél. Nem ezt akartad mindig is?

- Én… én nem szalasztanám el ezt a lehetőséget- hallottam meg egy gyenge hangot mellőlem, ami nem Rosalie-tól jött, hanem a húgomtól Sarah-tól. A megdöbbenéstől szóhoz sem jutottam. 

- Sarah- suttogtam mikor megtaláltam a hangomat és azonnal felálltam a helyemről, hogy megnézzem, hogy van, de semmit nem láttam rajta a gyengeségen kívül.

- Hagyj most engem Bella- szidott meg, de hangja épp hogy csak árnyéka volt a réginek. A gyengeség nagyon is kihallatszott máskor szépen csengő hangjából. -Éppen Rosalie jövőjét kell megbeszélnünk. Ha már egyszer elkezdted fejezd is be. Én még ráérek itt feküdni. Nagyon kényelmes. Néhány perc már nem oszt, nem szoroz. Legalábbis úgy sejtem sok időt töltöttem ebben az ágyban az aggódó arckifejezésedből ítélve.

- Sarah- sziszegtem rá mérgesen, ám a haragomat némiképp tompította az arcomon elterülő ezer wattos mosolyom. Ő csak legyintett egyet, majd lassan megpróbált felülni, ami nem jött össze neki. Így elfogadta a segítségemet, de amint felsegítettem máris elterelte a figyelmet magáról.

- Bella az istenért hagyjál már engem. Épp egy beszélgetés kellős közepén vagytok, ne velem foglalkozz már- mintha egy kisgyerek lennék, úgy szidalmaz. Istenem mennyire hiányzott ez nekem az elmúlt időszakban. –Utána majd mi is megbeszélünk mindent, de most fejezzétek be a beszélgetést, kérlek Bella. Ne hanyagold a testvéredet miattam- na ezzel sikerült meggyőznie.

- Rendben. Nos, ott tartottunk…

- Majd később- állt fel Rosalie.

- Nem. Most beszéljétek meg. Rosalie, a jövőd múlik ezen a döntéseden. Semmi nem lehet fontosabb ebben a pillanatban nálad. Muszáj megtudnod a lehetőségeket és a veszélyeket. Csakis akkor dönthetsz helyesen, ha minden kockázattal tisztában vagy, ha ezeket is figyelembe veszed és megfontolod.

- Miféle kockázat?

- Rosalie, ha emberré változol, Emmett attól még vámpír marad. Így a kicsi félvér lesz, pont, mint Cara. Gyorsabban fog fejlődni, mint egy emberi baba, szükséged lesz emberi ételre és vérre is, ami emberként nem lesz kellemes, nekem elhiheted. Tudnod kell, hogy amint teherbe esel, minden pillanatban lesz melletted valaki, aki figyeli az állapotodat. A szülés viszont szörnyű lesz. Megpróbálhatjuk hamarabb a világra segíteni, hátha úgy nem kockáztatjuk feleslegesen az életedet. Viszont tudnod kell, hogy újra át fogod élni a vámpírrá válás fájdalmas útját.

- De a végén boldog leszek, mert ott lehet velem a gyermekem. Feltéve, ha sikerül, amit tervezel. És én mindent megtennék, hogy anya lehessek, de nem csak az én döntésem. Emmett-el is számolnom kell. Figyelembe kell vennem az ő akaratát is.

- Van még valami Rosalie. Emberként nagy veszélyben lehetsz Emmett mellett. Hidd el, hatalmas önuralomra lesz szüksége, ami tudjuk, hogy nem éppen jellemző a ti kettőtök kapcsolatára.

- Megoldjuk- mosolygott rám.

- Menj, beszélj vele, aztán ha döntöttetek a szobámban megbeszélhetünk mindent. Ráértek, időnk, mint a tenger- Rosalie felugrott a helyéről, megölelt engem és Saraht is és kiszáguldott az ajtón, azonban előtte még egy „köszönöm”-öt és egy „beszélek Em-mel” mondattal még visszafordult hozzánk, majd elhagyta a szobát.

Fejcsóválva néztem utána. Most egyáltalán nem az a komoly és fájdalommal teli nő volt, akit annak idején megismertem. Nem. Most egy boldog és kiegyensúlyozott lányt láttam magam előtt, aki azért boldog, mert megkaphatja azt, amire mindig is vágyott. Egy gyermeket. És nálam jobban senki nem tudja, mennyire vágyik egy picire, aki a sajátja. Hiszen én is így akartam Cara-t. Én is vágytam egy gyermekre és a szerelmemtől meg is kaptam. Edward megadta nekem az én csodámat, amiért örökké hálás leszek neki. Hiszen megmentette vele az életemet. Mert ha Cara nem lett volna ott nekem, akkor az én életem már azon a napon véget ért volna, hogy Edward halálhírét megkaptam. A lányom nélkül én már halott lennék. Szóval én tudom mennyit jelent egy gyermek. Főleg akkor, ha nagyon vágysz rá.

- Jót teszel velük Bella. Mindig is azt tetted egész életedben és én vak voltam. Folyamatosan bántottalak, szenvedést okoztam, mert abban a hitben éltem, hogy megérdemled, de nincs nálad jobb ember a világon. Te vagy az a személy, aki megtestesíti a jót. És iszonyatosan büszke vagyok rá, hogy a testvéred lehetek.

- Sarah…

- Ne, ne mondj semmit, csak azt akartam, hogy ezt tudd. Már rengetegszer megbeszéltük, tudom, de azt akartam, hogy tudd hogyan is gondolok rád most. A nővéremre. A testvéremre- suttogta és a szeme őszinteséget tükrözött.

- Mi van veled Sarah?

- Egyedül voltam. Nagyon sokáig és ettől átértékelődtek bennem a dolgok. Hiányoztál, hiányzott Cara és hiányoztak a többiek. Igen, bármennyire is hihetetlen, hiányzott a Cullen család is.

- Mi történt?

- Ezt nekem kellene kérdeznem. Az egyik pillanatban harcoltam a másikban pedig olyan volt, mintha téged láttalak volna, hogy elveszted az eszméleted, aztán én kerültem a sötétbe és egészen mostanáig nem is tudtam elmenekülni onnan. Vártam, hátha jössz, hátha jön valaki, aki segíthet nekem, de senki. Féltem, egyedül voltam, nem értettem semmit, amíg anya értem nem jött. És most itt vagyok.

- Azt hittem örökre elvesztettelek Sarah- borultam a nyakába.

- De te sosem adsz fel semmit. Akkor sem, ha veszett az ügy. Pont, mint én. Én is az voltam, mégis hiszel bennem még most is.

- Mert a testvérem vagy és szeretlek. Bármit megtennék érted. Majdnem beleőrültem a kétségbeesésbe. Soha többet ne merészelj így rám ijeszteni.

- Ez sem volt szándékos Bella. Igazán hálás vagyok, amiért nem mondtál le rólam, pedig megtehetted volna, viszont ez nem normális nővérkém. Mi lett volna, ha sosem ébredek fel? Hm? Ha meghaltam volna? Egész életedben itt ültél volna mellettem, miközben elhanyagolod a családodat, a szerelmedet és legfőképpen a lányodat?

- Nem… nem tudom Sarah. De nem is akarok erre gondolni. Itt vagy és itt is maradsz.

- Nem tudtatok visszahozni ti sem Bella. Sem te sem Cara. Pedig ti vagytok a legerősebbek. Meg kell ígérned Bella- nézett mélyen a szemembe, hogy nyomatékosítsa szavait. –Meg kell ígérned nekem, hogy ha egy napon eljön az én időm és nem tehetsz értem semmit, akkor elengedsz. Egyszer úgyis eljön ez a nap és neked bele kell majd törődnöd és tovább lépned. A lányod miatt, a szerelmed miatt, a családunk miatt.

- Nem kérhetsz ilyet tőlem. A testvérem vagy, a húgom vagy és nem fogok csak úgy lemondani rólad.

- De. Hidd el, hogy lefogsz. Mert amint felépülök és megerősödöm, elutazok innen. Te pedig… te itt maradsz a családoddal és a lányoddal, hogy újra kezdhessetek mindent. Vagy, hogy folytathassátok azt az életet, ami miattam félbe szakadt.

- Nem. Ne mondj ilyeneket. Nem fogom hagyni, hogy elhagyj minket. Most nem, mikor minden veszély elmúlt.

- Nem hagylak el titeket soha Bella. Mindig veled leszek. Veled és az unokahúgommal. De szükségem van az egyedüllétre. Túl sok volt nekem mindaz, amin az elmúlt években keresztül mentünk. És Rick vagy teljesen mindegy hogy hívták őt valójában… soha nem fogom elfelejteni akkor sem, ha ennyi fájdalmat okozott, mert szerettem őt. Teljes szívemből és szükségem van arra, hogy feldolgozzam a történteket. El kell felejtenem őt és ez itt, veletek nem fog menni. Nektek pedig szükségetek van arra, hogy újra nyugodtan éljetek. Ha minden visszakerül a régi kerékvágásba, talán a családod is képes lesz elfogadni engem. Annak ellenére mennyi szörnyűséget tettem veled.

- El fognak fogadni. Hiszen sokat tettél értük.

- Idővel Bella. Az idő mindenre gyógyír- suttogta és elmosolyodott. –Az idő és a távolság lesznek az én gyógyszereim. Ne vedd el őket tőlem, kérlek. Szükségem van rájuk.

- Nekem meg rád Sarah.

- Visszajövök, csak időre van szükségem. Kérlek szépen.

- Rendben van Sarah. Ha biztos leszek benne, hogy megerősödtél elengedlek. A szavamat adom rá.

- Köszönöm nővérkém- suttogta, majd lassan magához húzott és megölelt. És ebben az ölelésben éreztem, hogy a húgom visszatért. Visszatért és végleg sosem fog elhagyni, még ha egy kis időre el is megy. Mindig velem lesz. Örökké. 

Sziasztok!

Itt a friss, megint kisebb kihagyás után és ma a szokott vasárnap helyett szombaton. Sajnos holnap dolgozok, ezért nincs rá időm, hogy feltegyem, de szerencsére hamarabb elkészültem és nem kell újabb hetet várni a frissre. Viszont a következő fejezet időpontjáról megint nem ígérek semmit. Csak annyit, hogy hozom amint tudom.
Addig is legyetek jók. Puszi: Rosalice