Feel the love~ 4.fejezet

Sziasztok!

És megérkezett a friss. Sikerült befejeznem. Remélem tetszeni fog. És köszönöm a türelmeteket. Megpróbálom a következőt hamarabb hozni és nem ennyire elhúzni, de nem ígérem.
Most pedig jó olvasást nektek. Puszi:Rosalice

(Bella szemszöge)

-Hadd mutassam be a családomat. Ő a feleségem Nora- mosolygott Will és átölelte a mellette álló vörös hajú nő derekát. –A fiam Edward, mellette az egyik lányunk Emma. A másik lányunk Karola és a férje Daniel. Ők pedig a Cullen család.

- Örvendek. A nevem Carlisle Cullen. Ő a feleségem Esme, a lányaink Alice, Rosalie és Isabella. A fiaink Emmett és Jasper.

- William már sokat mesélt rólatok. Örülök, hogy megismerhetünk benneteket. Foglaljatok helyet- mosolygott Edward anyukája, majd leült ő is.

- Bár nem régóta vagyunk a városban, de még sosem láttalak titeket- mosolygott kedvesen Alice a két lányra.

- Igen. Mert nem Forksban élünk. Néhány napra jöttünk, hogy meglátogassuk anyáékat- válaszolt a fekete hajú lány. Azt hiszem Karola.

- És melyik városban laktok? Persze nem muszáj válaszolni- viszakozott azonnal Esme.

- Los Angeles. Mivel a nővérem ott él sokszor meglátogattam és egy ilyen látogatás alkalmával találkoztam Daniel-lel- újfent Karola válaszolt. Viszont engem jobban érdekelt, hogy Edward egy folytában engem figyelt. Kissé zavart, de azért jól esett. És persze megnyugtatott a tudat, hogy az a lány a testvére és nem a barátnője. Ugyanakkor csalódott is voltam, mert eggyel kevesebb indokom van rá, hogy távol tartsam magam tőle.

- Azonnal megnézem a vacsorát. Mi lenne, ha átmennénk az ebédlőbe? –kérdezte Nora.

- Természetesen. Segíthetek esetleg valamiben? –kérdezte anya, miközben felállt.

- Nem köszönöm. A lányok majd segítenek. Addig a fiúk megmutatják merre van az étkező.

Amint ezt kimondta, a lányaival együtt eltűnt az egyik ajtó mögött, minket pedig a férje átvezetett egy hatalmas étkezőbe, mely hangulatos volt, de hiányzott a már nálunk megszokott világosság. Igaz sötét van, de furcsa volt a hatalmas ablakok és üvegfalak nélkül ez a nagy ház. Hiszen nem sűrűn hívnak minket vendégségbe, nem sok időt töltünk mások házában. Gondolom érthető, hogy zavar. Szinte olyan, mintha be lennék zárva a négy fal közé. Szinte pánikrohamot kaptam, ahogy eszembe jutott, innen csakis az ajtón keresztül jutok ki, ha bármi történik.

Máris a menekülésen jár az eszem, pedig most érkeztünk. Hát normális vagyok?

- Bella- hallottam meg a nevem és ezzel egy időben egy érintést éreztem a vállamon. Felnéztem és megpillantottam azt a személyt, aki miatt már azt sem tudom ki vagyok.

- Mit akarsz? –arrébb léptem és a keze visszaesett a teste mellé, nekem pedig hiányérzetem támadt. De tudtam ez a helyes.

- Csak már mindenki leült és te olyan arcot vágtál, mintha halálra ítéltek volna.

- Nincs semmi bajom- elhúztam a szám, majd leültem Emmett mellé. De pechemre pont Edward mellé kerültem. Átkoztam a sorsot, amiért direkt tesz keresztbe nekünk. Amiért folyton csak megnehezíti az életemet. Amiért folyton próbára tesz.

A vacsora minden egyes pillanatában azt kívántam bár lennék inkább a Volturinál, mint itt. Ha ott lennék, akkor nem veszélyeztetném Edward és a családja életét. És nem okoznék csalódást a családomnak sem. Ott nem várnák el tőlem, hogy tartsam magam.

De itt sem teszik. Egyszerűen te kényszeríted erre magad- egy apró hangocska volt csupán, de minden előző gondolatomat semmissé tette és olyan dolgokat erősített meg bennem, amiket eddig is tudtam. –Te akarsz megfelelni nekik és te nem akarod őt bántani. Hiszen tudod, hogy bármit is tennél, ők megbocsátanák és melletted állnának. De azt gondolod, ha elveszed Edward életét, nem érdemled meg a Cullen nevet. Ezért teszed, amit teszel. Ezért nem fogod bántani akkor sem, ha erre kényszerítenének. Szereted őt és a családodat annyira, hogy ellenállj a kísértésnek.

- Dicséretes a gondoskodásod Esme- újra a többiekkel voltam, éreztem őket, érzékeltem a körülöttem lévőket. Ami jót tett, mert elvonta a figyelmemet a mellettem ülő férfiról. –Nem sokan vannak, akik hajlandóak örökbe fogadni vadidegen gyerekeket. Nem hogy ötöt, de még egyet sem. Téged mi vezérelt?- kérdezte Edward édesanyja. És bár nem látszott rosszindulatúnak, mégis volt valami furcsa a szemében, ahogy anyámra nézett. Mintha bolondnak tartaná eme tette miatt.

- Köszönöm. Nekem nem lehet saját gyermekem. Talán ez volt az oka, hogy Carlisle-val így döntöttünk. De őket úgy szeretem, mintha a sajátjaim lennének. Már régóta együtt vagyunk, egy család vagyunk. És ezen semmi nem változtathat.

- Kivéve, ha a gyerekek kirepülnek. Hidd el, ha megtalálják a párjukat, el kell engedned őket. Mi már csak tudjuk. Igaz drágám- kérdezte, miközben megszorította férje kezét és melegen rámosolygott.

- Én ettől nem félek.

- Hát igen. Nem mindennapi, hogy az ember végignézze, ahogy a gyerekei egymásba szeretnek. Ne értsetek félre, nem rosszindulatból mondom. Csak furcsa számomra. Ebben a kisvárosban nem találkoztunk még ilyennel.

Hiába próbálkozott, nem tudta elrejteni mennyire megbotránkoztatja őt ez a tény. Kezdett egyre jobban bosszantani és egyre rosszabbul éreztem magam.

- Nem gond. Már megszoktuk- válaszolta húgom enyhe gúnnyal a hangjában és megfogta Jasper kezét.

- Tudjátok, mi csak boldogok vagyunk, amiért így alakultak a dolgok. Legalább nem kell azon aggódnunk, hogy nem találnak magukhoz illő párt a gyerekeink- Carlisle tekintete megakadt rajtam én pedig lehajtottam a fejem. Pontosan tudom, hogy nem azért nézett rám, mert haragszik, hanem mert féltett. Félt, hogy nem találok magamnak megfelelő párt. És félt attól is, hogy nem elengedem magam mellett a boldogságot. És milyen igaza van. Olya sok évig voltam egyedül és most, mikor elkezdek érezni valamit egy férfi iránt, el kell fojtanom, mert nem olyan, mint én.

- És te Bella? Nincs senki, aki felkeltette volna az érdeklődésedet?- nevem hallatán felkaptam a fejem és egyenesen Emma szemébe néztem, aki velem szemben ült és furcsán nézett rám.

- Egyelőre nincs – hazudtam - de úgy gondolom, hogy nincs mit elsietnem. Egyszer mindenki megtalálja a hozzá illő párt. Még rengeteg időm van.

-  Ez igaz. Egy ilyen csinos lány, mint te egész biztos nem marad egyedül.

- Erre inkább nem válaszolnék.

- Na de húgi, ne legyél ennyire szégyenlős- vigyorgott Emmett. Én pedig meg tudtam volna fojtani.

- Emmett- sziszegtem dühösen, mire Rose észrevétlenül férje combjára simította kezét és jó erősen belemarkolt, amitől Em félrenyelt, miközben megpróbálta legyűrni a torkán a bort.

- Jaj, édesem, jól vagy?- adta az ártatlant Rose, miközben óvatosan ütögetni kezdte férje hátát, aki az orra alatt valami olyasmit motyogott, hogy „ezért még számolunk.”

Viszont én nem tudtam elrejteni mosolyomat, ahogy a nagy melák nem győzött elnézést kérni. Azonban nem kerülte el a figyelmemet, hogy Edward testvére Emma le sem vette a szemét az öcsémről, vagy ha úgy jobb, a bátyámról. És nem csak nekem tűnt fel, mert Rose egész vacsora alatt gyilkos tekintettel méregette a lányt. Én csak sajnálni tudtam, ha kikezd Em-mel.  Mert jobbik esetben csak visszautasítják, rosszabbik esetben Rose elválasztja a fejét a testétől. Ami senkinek nem lenne jó.

Ezek után a vacsora nyugisan telt, nem beszélgettünk sokat. Én inkább piszkálgattam az ételt, mintsem megettem, de azért néhány falatot így is legyűrtem. Az biztos, hogy ha hazamegyek, egész este a vécé fölött fogok gubbasztani. Miután elfogyasztottuk a vacsorát mind a nappaliban kötöttünk ki újra. Ahol mindenféle jelentéktelen dolgokról beszélgettünk. Egészen addig nem volt semmi baj, míg Edward mellém nem került. Onnantól kezdve nem volt menekvés. Edward egyre közelebb jött, egyre többször ért hozzám, mintha véletlen lenne és tudtam nekem egyszer túl sok lesz. Hiába próbáltam a beszélgetésre figyelni, hiába nem vettem levegőt, egyetlen pillanat, egyetlen rossz mozdulat elég volt, hogy újra elveszítsem a fejem. Pedig próbáltam. Isten látja lelkem, hogy tényleg küzdöttem a bennem lakó szörny ellen. De mikor a szél kivágta az ablakot és egyenesen felém fújta az illatát, abban a pillanatban már nem én voltam, aki irányított.

Mély levegőt vettem akaratomon kívül, és az illat tűzként égett az ereimben, a mellkasomtól, minden porcikámba szétterjedt. Egyetlen rövid pillanatra képes voltam tisztán gondolkozni. Abban az értékes másodpercben két arcot láttam egymás mellett a fejemben. Az egyik az enyém volt.

A vörös szemű szörnyeteg, aki annyi embert ölt meg, hogy nem is számoltam. Az a sok ártatlan emberélet, amely mind az én kezemen szárad.

A másik arc Carlisle-é volt.

Mindannak a sok évnek a tükörképe, amit a mentorommal, a teremtőmmel, az apámmal töltöttem egy pillanat alatt elhalványul majd, amint magamba szívom ennek a fiúnak a vérét. A szemeim újra vörösen csillognak majd, mint az ördögé; és minden elveszik. Minden, amiért eddig küzdöttem, minden, amit elértem.

A fejemben Carlisle kedves szemei nem ítéltek el. Tudtam, hogy megbocsátaná nekem, akármekkora szörnyűséget tennék. Mert szeretett. Mert jobbnak gondolt, mint amilyen voltam. És még ezután is szeretne, annak ellenére, hogy kiderülne, tévedett. És ekkor újra én irányítottam. Nem érdekelt ki mit gondol rólam, az volt most a legkevesebb. Addig kellett cselekednem, amíg még ura voltam önmagamnak. Felpattantam a kanapéról és kirohantam az udvarra. Egyenesen Carlisle kocsijába. Nem akartam elmenni, de nem volt más lehetőségem. Ha most megállok, akkor mindennek vége. A többiek nem fognak elengedni. Nem fogják hagyni, hogy ilyen könnyen elmenjek. Így hát anélkül, hogy bárki megállított volna, indítottam az autót és teljes gázzal hajtottam el Forks-ból. Alice látni fogja hogyan döntöttem és jól tudtam, hogy mérgesek lesznek rám, de azt is, hogy nincs választási lehetőségem és meg fognak érteni. Mindent magam mögött hagyva indultam el, minél messzebb ettől a várostól és minél messzebb a szenvedésem okozójától.

(Carlisle szemszöge)

Nem tűnt fel, Bella mennyire nem érzi jól magát. Ahogy az sem mennyire kínlódik. Pedig kellett volna. Hiszen tudom mennyire nehéz neki. Elmondta. Figyelnem kellett volna rá. És nem tettem. Csakis miattam történt az, ami. Egyik pillanatban még elmélyülten beszélgettünk, a másikban pedig Bella kiszáguldott a házból. Néhány pillanattal később pedig bár a Masen család nem hallhatta, de mi igen, hogy felbúgott a kocsim motorja és Bella padlógázzal száguldott el innen. És gyanítom, hogy most nem hazament. Ezt az elméletemet Alice hamarosan alá is támasztotta.

-Elment- suttogta Alice maga elé meredve. Jasper maga felé fordította az arcát, majd szorosan magához húzta feleségét. Mi, a családja tudtuk, hogy nem csak innen ment el. Hanem a városból is.

- Mi történhetett? Az előbb még vidám volt- értetlenkedett Karola, ugyanakkor őszinte aggás csillant tekintetében, miközben átölelte a férjét.

- Szeretnék bocsánatot kérni a lányom nevében is. Bella mostanában nincs túl jó állapotban. Hirtelen változik a hangulata, főleg mióta ideköltöztünk- mentegetőzött szerelmem, de fogalma nem volt mi mást mondhatna.

- De ugye nincs komolyabb baja? Úgy értem ez nem valami szellemi probléma, ugye?

- Bella különleges lány, de nem elmebeteg, ha arra célzott- pattant fel Emmett.

- Bellánál nemrég súlyos betegséget diagnosztizáltak és sajnos a gyógyszerek mellékhatása ez a hangulatingadozás- mentette meg a helyzetet Alice. Nem is tudom, mi lenne velünk nélküle. Nekem eszembe nem jutott volna egy ilyen magyarázat.

- Elnézést, ezt nem tudtam. Bocsánat. És milyen betegség? –kérdezte Nora.

- Így is túl sokat beszéltünk róla. Az ő egészsége, az ő élete, az engedélye nélkül ennyit sem lett volna szabad mondanunk. Kérem, értsék meg, hogy ez nem olyan dolog, amit szívesen megosztunk másokkal- Rose próbált udvarias maradni, hát kevés sikerrel.

- Bocsássatok meg, de a lányomnak igaza van. Nem szeretnénk ezzel terhelni benneteket. Majd mi megoldjuk- álltam fel. Hiszen nem mondhatjuk el nekik, mi a valódi oka annak, hogy Bella elment.

- Rendben. Megértjük, de ha bármiben tudunk segíteni, szóljatok bátran- ajánlotta William.

- Köszönjünk és így lesz.

- Bella tegnap is rosszul lett- meredt maga elé Edward.

- Igen- bólintottam. –Tegnap az ebédlőben összeesett.

- Nem éppen összeesett, de mindegy. Hagyjuk, had nyugodjon meg.

- Valakinek haza kellene mennie, megnézni, hogy van- nézett rám Esme.

- Bella nem lesz otthon- csóválta a fejét Alice. –Elment.

- Tessék?

- Nem csak innen ment el. Tudom, hogy nem haza ment. Ismerem már.

- Alice, hova ment?

- Elment. Elment, de fogalmam sincs hova. Még szerintem ő sem tudja. De amint tudom, előkerítem- ez burkolt célzás volt, hogy figyelni fogja a testvérét. Miután ezt megbeszéltük tekintetem a vendéglátóink felé siklott, akik értetlenül néztek ránk.

- Sajnálom, ha ez most érthetetlen volt.

- Igen, az volt- bólintott Nora.

- Már megbocsáss Carlisle, de honnan tudjátok, hogy a lányod elment? És ha így is van és elhagyta a várost, miért nem látom rajtad az aggodalmat? –állt fel William.

- Mert Bella tudja, mit csinál.

- De az imént mondtátok, hogy Bella beteg. Mi van, ha éppen rosszul lett és most isten tudja hol van és milyen állapotban.

- Ne haragudj, de Bella a mi lányunk. A mi felelősségünk. Pontosan tudom mit kell tennem. Én pedig bízom a lányomban. Ha történik valami, arról tudni fogunk. És biztos vagyok benne, hogy hamarosan jelentkezni fog- amint ezt kimondtam megszólalt a zsebemben lévő telefon. Ismeretlen szám volt, de felvettem.

- Halló?

- Carlisle, én vagyok Bella. Kérlek, bocsáss meg, hogy csak úgy elrohantam, de nem bírtam tovább. Úgy sajnálom.

- Semmi gond. Minden rendben? Hol vagy most?

- Egy benzinkúton. És igen, már rendben vagyok, nagyjából.

- Hova mész most?

- Azt hiszem meglátogatom Samantha-ékat.

- Biztos?

- Igen. Már rég el kellett volna jönnöm. Bánom, hogy Alice-ra hallgattam. Így legalább rendbe tudom tenni a gondolataimat.

- Rendben. Akarod hogy valamelyikünk odamenjen? Esme vagy én, esetleg a többiek?

- Nem. Most jobb, ha magam vagyok. Csak szólni akartam, mert gondolom nagy port kavartam nektek.

- Hát ami igaz, az igaz, de minden rendben lesz. Ne aggódj. Maradj, ameddig jónak látod. Csak annyit kérek, hogy néha hívj fel minket.

- Rendben apa. Köszönöm, hogy ilyen megértő vagy. Én… szeretlek. Nagyon.

- Én is téged- elmosolyodtam, mert nem sűrűn mondja ki ezt a szót. Nehezére esik ennyire nyiltan beszélnie az érzéseiről. De örültem, hogy kimondta. – Majd még beszélünk. És mi is üdvözöljük őket. Vigyázz magadra.

- Ti is. Majd hívlak.

- Oké. Szia.

Letettem a telefont és a többiekre néztem.

- Bella volt.

- Hol van? Mi történt- pattant fel azonnal Edward ezzel mindenkit meglepve. Bella érzéseiről tudtam, de Edwardot nem ismertem. Bár ahogy látom neki sem közömbös a lányom. Milyen jó is lenne, ha egymásra találnának.

- Jól van. És azt nem mondta miért rohant el. Annyit mondott, hogy így érezte jónak- füllentettem egy picit, majd folytattam. –Elhagyta a várost és elmegy egy régi barátjához egy kis időre.

- Gondolom nem akar senkivel sem beszélni- Rosalie hangja szomorú volt és átkarolta férjét. Hát igen. Rose és Bella kapcsolata nehezen indult, de mostanra olyanok lettek egymásnak, mint az édestestvérek.

- Nem. Azt mondta magányra van szüksége, de hamarosan újra telefonál.

- Csak azt remélem időben visszajön, különben én megyek érte, mielőtt mindent tönkretesz- morogta az orra alatt Alice.

- Azt hiszem ideje mennünk- néztem a családomra. Még mielőtt Alice kirobbantja a harmadik világháborút Bella utazása miatt.

- Igazad van drágám- állt fel feleségem is. -Köszönjük a vendéglátást és remélem hamarosan mi is viszonozhatjuk. Még nem tudunk pontos időt mondani, mert szerintem úgy illik, ha mindenki otthon van, úgyhogy ha Bella visszajön azonnal szólni fogunk.

- Ugyan, nem szükséges.

- Kérlek, ne bántsatok meg ezzel. Ahogy Nora, úgy én is szívesen készítek valami finomat nektek. Sőt.

- Akkor elfogadjuk a meghívást.

- Köszönünk mindent, nagyon finom volt a vacsora és a társaság is remek volt. Sajnálom, hogy Bella elrohanása véget vetett a jókedvnek. Nem szokott ilyet csinálni, de hát az állapota sajnos…- próbáltam valahogy menteni a menthetőt és ha jól láttam mindenki elintézte annyival az eltünését, hogy a betegsége miatt ingadozik a hangulata.

Mind felvettük a kabátjainkat, elköszöntünk a vendéglátóinktól, majd mivel Bella elvitte az autómat, mind Rosalie kocsijához mentünk. Rose vezetett, mellette Emmett, Esme én és a többiek beültünk hátra és hogy elférjünk Alice befészkelte magát Jasper ölébe. Rose indított és egyenesen hazamentünk. Én pedig biztos voltam benne, hogy Alice még nem nyelte le a dühét. És igazam lett. Amint hazaértünk, kipattant a kocsiból, beszáguldott a házba, ahol idegesen rótta a köröket, miközben arra várt, hogy a másik oldalon valaki beleszóljon a telefonba.

- Igen?

- Alice vagyok. Bella nálatok van?

- Még nincs. Alig fél órája hívott, hogy ha nem bánjuk meglátogatna minket. Szerintem még bő két óra mire ideér. Miért?

- Ha odaért, mondd meg neki, hogy hívjon fel, különben odamegyek és hazaráncigálom.

- Miért Alice? Valami baj van? –kérdezte Samantha a vonal másik végén.

- Nem, nincs- Alice megállt, majd kifújta a bent tartott levegőt. –Csak mondd meg neki, hogy hívjon fel. Köszönöm- azzal letette a telefont, majd a kanapéra dobta. Még sosem láttam ennyire feldúltnak egy utazás miatt. Hiszen Bella nem egyszer ment már el tőlünk néhány napra. Nem ez az első eset. Egyszerűen nem értettem miért fújja fel ennyire a dolgot.

- Szívem, mi a baj? –kérdezte Jasper, miközben felesége elé lépett.

- Azt, hogy Bella mindent elront a makacssága miatt. Komolyan, mintha egy kisgyereknek beszélnék. Minek kellett elmennie? Mondtam, hogy eszébe ne jusson, erre fogja magát és lelép. De lesz hozzá egy két keresetlen szavam. Az biztos.

- Alice, nyugodj meg egy kicsit és mondd el, mitől vagy ennyire feldúlt- kérte őt Esme.

- Hogy mitől? Attól, hogy Bella egy ideig nem szándékozik hazajönni. Nem csak néhány napig. Ahogy most állnak a dolgok, hónapokig ne látjuk és ennyi ideig Edward nem fog rá várni. Csupán ennyi a bajom.

- És miért várna rá Edward? –kérdezte Rosalie, mire Alice megállt és a lehető legnagyobb csendben maradt. Úgy nézett ki, mint aki olyasvalamit mondott, amit nem lett volna szabad. Ekkor újra lepörgettem Alice szavait magamba és leesett az állam.

- Ezért nem akartad, hogy elmenjen- mindenki rám nézett.

- Igen. Edward egy napon közénk fog tartozni, mint Bella párja. És ez az idióta most mindent el akar rontani. De majd én teszek róla, hogy boldogok legyenek- azzal fogta magát és felment az emeletre.

Én pedig bár lehet nem kellene, de boldog voltam. Hiszen egy napon a lányom, az utolsó gyermekem is boldog lesz. Mert azzal a férfival lesz együtt, akit szeret. És tudom, hogy Edward is szeretni fogja őt. 

Karola és Daniel

Emma és Karola

Infó+ egy kis ízelítő a következő fejezetből

Sziasztok!

Először is szeretnék bocsánatot kérni, amiért ilyen ritkán jönnek a frissek. Igazából tudnék magyarázkodni, de szerintem az nem érdekel senkit.
A friss pénteken délután vagy szombaton kerül fel. Remélem a következő rész jobban tetszik majd nektek, mint az előző. És azt is, hogy többen veszitek a fáradtságot, hogy néhány sort írjatok.
Puszi:Rosalice

Most pedig egy kis rész a következő fejezetből: 

Edward egyre közelebb jött, egyre többször ért hozzám, mintha véletlen lenne és tudtam nekem egyszer túl sok lesz. Hiába próbáltam a beszélgetésre figyelni, hiába nem vettem levegőt, egyetlen pillanat, egyetlen rossz mozdulat elég volt, hogy újra elveszítsem a fejem. Pedig próbáltam. Isten látja lelkem, hogy tényleg küzdöttem a bennem lakó szörny ellen. De mikor a szél kivágta az ablakot és egyenesen felém fújta az illatát, abban a pillanatban már nem én voltam, aki irányított.

Mély levegőt vettem akaratomon kívül, és az illat tűzként égett az ereimben, a mellkasomtól, minden porcikámba szétterjedt. Egyetlen rövid pillanatra képes voltam tisztán gondolkozni. Abban az értékes másodpercben két arcot láttam egymás mellett a fejemben. Az egyik az enyém volt.

A vörös szemű szörnyeteg, aki annyi embert ölt meg, hogy nem is számoltam. Az a sok ártatlan emberélet, amely mind az én kezemen szárad.

A másik arc Carlisle-é volt.

Mindannak a sok évnek a tükörképe, amit a mentorommal, a teremtőmmel, az apámmal töltöttem egy pillanat alatt elhalványul majd, amint magamba szívom ennek a fiúnak a vérét. A szemeim újra vörösen csillognak majd, mint az ördögé; és minden elveszik. Minden, amiért eddig küzdöttem, minden, amit elértem. 

Feel the love ~3.fejezet

(Bella szemszöge)

Szép lassan teltek az órák és szerencsére ma nem okozott gondot Edward illata, mivel szinte alig láttam. Egyedül az ebédlőben volt nehéz megállnom, hogy ne menjek oda hozzá és ne hívjam ki az épületből, hogy aztán kiszívjam minden csepp vérét. De végül sikerült megállnom anélkül, hogy ostobaságot tettem volna. Alice és a többiek már az autónál vártak és siettem hozzájuk, mikor megszólalt a telefonom. Apa neve villogott rajta.

-Szia!-vettem fel a telefont mosolyogva.

- Szia Bella. Ráérsz?

- Persze. Miért?

- Szeretném, ha bejönnél hozzám a kórházba. Lenne itt pár dolog, amit meg kellene beszélnünk és szükségem lenne a segítségedre.

- Rendben. Akkor hazaviszem a többieket és utána megyek.

- Köszönöm. Idebent várlak- hallottam a hangján, hogy mosolyog, majd megszakadt a vonal. Mosolyogva mentem tovább az autóm felé, ahol a testvéreim vártak. Azonban mielőtt bármit mondhattam volna Alice megelőzött.

- Menj csak nyugodtan. Rose majd hazavisz minket- a mosolya akkora volt, hogy azon csodálkoztam, hogy nem reped szét az arca.

- Te minek örülsz ennyire?

- Már jókedvem sem lehet? –kérdezte ártatlanul.

- De, de ez akkor is furcsa. Komolyan mondom, ma olyan idegesítő vagy.

- Na jó, menjünk, mielőtt olyat mondok, amit nem lenne szabad- mosolygott tovább, majd Rose autójához táncolt. A többiek fejcsóválva követték, én pedig a változatosság kedvéért megint nem értettem semmit.

Nagyot sóhajtva ültem be az autómba és hajtottam egyenesen a kórházig. Nem volt hosszú az út, de ahhoz éppen elég, hogy a gondolataim újra Edward felé kalandozzanak. Komolyan mondom, lassan rosszabb leszek, mint egy drogos. Folyton ő jár a fejemben és képtelen vagyok másra gondolni. Hol az illata kúszik az elmémbe, hol pedig az arca. Egyszerűen nem tudom mi az ami vonz benne. De a bennem levő szörnyeteg és nő is akarja őt. De egyikük sem kaphatja meg. Neki élnie kell.  És bármilyen módon közelednék hozzá, az a halálához vezetne. Ezért a saját vágyaimat háttérbe szorítom, hogy az ő életét megvédjem.  Nem lehetek olyan önző, hogy elvegyem őt a szeretteitől. Semmi sem vehet rá, hogy így cselekedjek. Semmi.

Leparkoltam a kórház előtt és az épület felé vettem az irányt. Miivel fogalmam nem volt hol keressem Carlisle-t, így írtam neki egy sms-t, hogy a recepciónál várom. És mikor visszatettem a telefonomat a táskámba, akkor éreztem meg azt az illatot, amit ezer közül is felismernék.

Ne, ne. Miért? Miért kell itt is éppen vele összefutnom? Nem elég az iskolában? Ott nincs elég veszélyben?

- Segíthetek valamiben? –kérdezte egy idősebb orvos, aki mellett ott áll az én két lábon járó büntetésem.

- Nem, köszönöm.

- Talán egy orvosra vár? –érdeklődött tovább.

- Igen. Az édesapámra- mondtam és végszóra megérkezett Carlisle is.

- Kislányom. Örülök, hogy ideértél- mosolygott rám, majd miután mellém sétált, adott egy puszit az arcomra. –Bella, had mutassam be a munkatársamat William Masent és a fiát Edwardot. Will, ő az egyik lányom Isabella.

-  Á… örülök, hogy megismerhetlek Isabella.

- Maradjunk a Bellánál. Azt valahogy jobban szeretem. Édesanyám is mindig így hívott- hangom elcsuklott, ahogy anyám szeretet teljes arca elmémbe kúszott. Még ma is tisztán emlékszem rá, hiába telt el azóta több mint két évszázad. Azzal, hogy minden nap gondoltam rá és felidéztem magamban az arcát, így megmaradt az emlékeimben. Ő az egyetlen, akire tisztán emlékszem az emberi életemből.

- Rendben Bella. Ő a fiam Edward. Lehet, hogy már ismeritek egymást. Ő is abba az iskolába jár, ahová ti.

- Igen- bólintottam. –Osztálytársak vagyunk.

- Értem. Nos, örültem a találkozásnak, nekem mennem kell egy beteghez.

- Persze, menj csak- bólintott apám.

- Este találkozunk Carlisle. A feleségem már nagyon várja, hogy megismerhessen benneteket. Bella-mosolygott rá,  Carlisle-t vállon veregette, majd elköszönt a fiától és elment.

Nem, nem és nem. Komolyan összeesküdött ellenem a világ. Nem elég az iskola és a kórház, most még a vacsorát is ki kell bírnom.

- Isabella…

- Csak Bella- sóhajtottam újból. Miért kell ezerszer elmondanom? Majd Edwardra néztem.

- Bella, beszélhetnénk?

- Mégis miről?

- Nem lehetne négy szemközt? –kérdezte apámra pillantva, aki rám nézett és várta a válaszom. Azonban én csak bólintottam, hogy menjen.

- Az irodámban leszek, a második emeleten van. Gyorsan megtalálod. Ott várlak. Viszlát Edward- majd fogta magát és elment.

- Sietek-szóltam még utána, majd visszafordultam személyes démonomhoz. –Nézd Edward, sajnálom, hogy tegnap olyan undok voltam veled. Nem szoktam így viselkedni, de…

- Felejtsük el, oké? Igazából szerettem volna tudni, miért voltál olyan amilyen, de úgy döntöttem, hogy már nem érdekel.

- És ezt most muszáj volt elmondanod? –kérdeztem, miközben összefontam kezeimet mellkasom előtt. Ha nem érdekli, akkor miért akart velem beszélni? Komolyan kezd idegesíteni. Emellett még ha sokáig húzza az időt, nem garantálhatom a biztonságát.

- Igen. Mert arra gondoltam kezdhetnénk tiszta lappal mindent. Mintha a tegnapi nap meg sem történt volna. Legyünk barátok- ajánlotta mosolyogva én pedig leesett állal figyeltem, ahogy felém nyújtja kezét. Most komolyan a barátom akar lenni? Hát normális ez? Nem érzi, hogy veszélyes vagyok? –Nos?

- Szerintem ez nem éppen a legjobb ötlet. Nem én vagyok a legjobb barát a számodra. Higgy nekem.

- Miért?

- Azt nem mondhatom el. Egyszerűen értsd meg, hogy nem én vagyok a legjobb választás. Nem lehetek a barátod.

- Bella.

- Kérlek, hagyjuk ezt. Nem és kész. Átvészeljük a ma estét és utána úgyis csak az iskolában találkozunk. Ott pedig köszönünk egymásnak és annyi- már egyre nehezebb volt türtőztetnem magam. Szinte felgyulladt a torkom, a szörnyeteg, ami bennem él, vadul rázta ketrecét és ki akart szabadulni. De még tartottam magam. Félő volt, hogy már nem sokáig. Még nem tapasztaltam ki a saját határaimat vele szemben.

- Bella, nekem ez nem menne. Kérlek, ne akarj ilyet rám erőltetni. Nem tudom mi az, amit érzek, de az biztos, hogy mióta megpillantottalak, valami megváltozott bennem. Egyfolytában te jársz a fejemben, tegnap nem tudtam aludni sem. Nem tudom mit tettél velem, de nem tudlak kiverni a fejemből- ahogy ezek a mondatok elhagyták a száját egyre közelebb jött hozzám, mígnem karjait a vállamon éreztem és azok egyre feljebb kúsztak, míg meg nem érintette az arcomat. Leheletét az arcomon éreztem és szinte éreztem, ahogy visítva szabadul ki a rosszabbik énem arról a helyről, ahova mélyen elzártam. Mielőtt azonban bánthattam volna arrébb löktem és emberi tempóban kezdtem el futni a lépcső felé. Ahogy a folyosón nem volt senki, azonnal vámpír sebességgel indultam meg apám illata után. Az egyik ajtón ott állt a neve és úgy rontottam be az irodába, mint akit kergetnek. Hátamat az ajtónak döntöttem, szemeimet összezártam és szinte kapkodtam a friss oxigént, amire egyáltalán nincs szükségem. De most ez volt a legjobb, amit tehettem.

Léptek ütötték meg a fülem és mivel rajtam kívül csak apám illatát éreztem, biztos voltam benne, hogy ő az. Felemelte a kezét és óvatosan megérintette a vállamat.

- Minden rendben?

- Cseppet sem. Majdnem…majdnem megöltem. Érted ezt? Pedig csak annyit tett, hogy előttem állt. Csupán hozzám ért és én elvesztettem a fejem- kezembe temettem az arcom és az ajtó mentén lecsúsztam a földre. Lábaimat felhúztam a mellkasomhoz és a térdemre fektettem a fejem. Úgy éreztem menten szétcsúszom.

- Bella- guggolt le mellém Carlisle és magához húzott. Fejem ezúttal a mellkasán pihent engem pedig a sírás fojtogatott, a könnyeim mégsem folytak. Pedig annyira szerettem volna. Sírni akartam, hogy megszabaduljak a lelkemet mardosó fájdalomtól, de nem ment. Mert egy átkozott szörnyeteg vagyok, aki képtelen még a sírásra is. Aki egyedül a gyilkoláshoz ért. Hát ez lettem. Egy féreg, aki nem érdemli meg a boldogságot. –Tudom mit gondolsz most, de nem igaz. Te nem vagy rossz. Ez nem a te hibád. Nem te tehetsz róla, hogy így kívánod a vérét. Már csak azt nem tudom miért szenvedsz annyira. Emmett is átélte. Tudod jól. És ő nem szenvedett ennyit. Igaz, az nem végződött jól. Nem értem te miért.

- Mert én nem akarom őt bántani. Nem csak a bűntudat miatt. Egyszerűen nem tudnám elviselni, ha bántanám. El sem tudom képzelni mekkora fájdalom lenne. Már most is fáj. Maga a tudat. Szinte felemészt. Bele se merek gondolni milyen lenne, ha ő már nem lenne ráadásul miattam.

- Te beleszerettél. Igaz?

- Azt hiszem. Még magamnak is alig merem elismerni, de igen. Szeretem. És nem csak a vére vonz. De neki csak a testem kell. Pont az, amit nem adhatok neki. Érted? Tegnap találkoztam vele először és már nem tudok az érzéseimnek parancsolni. Létezik ilyen egyáltalán? Tudod milyen nehéz ellenállni neki? Most, mikor odalent a recepciónál hozzámért, szinte éreztem a szikrákat köztünk. Azt hittem ott helyben felgyulladok és mégis eljöttem. El kellett, különben ott, az egész kórház előtt veszem a vérét. Miért nem lehetek ember? Miért nem lehetek normális? Miért?

- Bella, nyugodj meg kérlek. És szép lassan válaszolok minden kérdésedre. Te mindenkinél jobban tudod, hogy létezik a szerelem első látásra. Hiszen nem egyszer láthattad és hallhattad Rosalie-tól. Egyetlen pillantás elég volt, hogy Emmett-et hazahozza, miközben ő vérzett. Alice már akkor szerelmes volt Jasperbe, mikor a látomásában először látta és azt is nagyon jól tudod, hogy én is első látásra beleszerettem Esme-be. Úgyhogy ne kételkedj az érzéseidben. Gondolj bele, ha ember maradsz, sosem ismered meg őt. És teljesen normális vagy Bella. Annyi különbséggel, hogy vámpír vagy. Ezen pedig nem tudsz változtatni. Csak annyit tehetsz, hogy elfogadod és próbálod a legjobbat kihozni belőle.

- De nem megy.  Nem tudok a közelébe menni anélkül, hogy ne bántanám. Én nem tudom úgy megérinteni, ahogy te Esme-t. És nem ölelhetem meg, mert a csontjait is összetörhetem akaratlanul. Gondolj bele. Egy aprónak tűnő mozdulattal akár az életét is elvehetem. És akkor ott vagyok, ahol a part szakad. Megint ott tartok, hogy nem mehetek a közelébe, mert bántanám.

- Jaj, Bella- suttogta a hajamba, majd újra magához húzott. Percekig ülhettünk így összeölelkezve, mikor eszembe jutott miért is vagyok itt a kórházban. Mély levegőt vettem, majd felemeltem a fejem és Carlisle-ra néztem.

- Miért hívtál? Miben tudok segíteni?

- Már nem fontos. Volt egy betegem, akinél talán segíthettél volna, de pár perce átszállították egy másik kórházba. Úgyhogy már most mindegy.

- Biztos? Mert ha gondolod, megnézhetem. Megmondod, hol találom és megnézem, milyen állapotban van.

- Már nem fontos. Tényleg. Inkább az, hogy te hogy vagy?

- Már jobban. Jó, hogy beszélhettem valakivel.

- Tudod, hogy mindig szívesen meghallgatlak. És segítek, amiben csak tudok. Hiába vagy annyi éve vámpír, még mindig csak egy kislány vagy. Túl hamar változtál át.

- De ahogy mondtad ez ellen nem tudok semmit sem tenni- álltam fel, majd felé nyújtottam a kezem és őt is felhúztam a földről. –Mikor végzel?

- Már végeztem, mielőtt ideértél volna. Csak azt hittem még idejében meg tudod nézni a beteget. De így, hogy nincs itt, mehetünk haza.

- Jól van. Megvárlak- mosolyogtam rá, majd leültem a székébe és vártam, hogy összepakoljon. Mikor mindennel meg volt ölelkezve mentünk ki a kórházból. Olyan jó volt most mellette lenni. Egyszerűen érezni akartam, hogy valaki mellettem áll. És az még jobban esett, hogy az a valaki a pótapám. Örültem, hogy az évek során sokkal szorosabb lett a kapcsolatunk. Olyan igazi apa-lánya kapcsolat alakult ki köztünk. Hiába láttam és éltem át több szörnyűséget, mint ő, nálunk még mindig ő az, aki a legtöbbet látott a világból. Ő az, aki mindenkit képes megnyugtatni bármilyen pocsék állapotban is van az illető. Én vagyok rá a legjobb példa. Mindig a padlóról kapar össze. És ma szó szerint ezt tette.

A parkolóban elengedtük egymást és a saját autónkhoz mentünk. Ma én sem vezettem gyorsan. Apa előtt haladtam szépen nyugodtan. Jó, nem mondom, hogy lassan, de nem is siettem. Még így is hamar hazaértünk és Alice már a garázsban várt minket. Amint az autót leállítottam, már kirángatott a kocsiból és egyenesen a szobámba húzott és ott belökött a fürdőszobába. Még arra sem volt időm, hogy a többieknek köszönjek.

- Kapsz 10 percet, utána kirángatlak onnan, úgyhogy a helyedben sietnék- hallottam meg drága húgom hangját és legszívesebben megmondtam volna neki a magamét, de eszembe jutott, hogy időre kell odaérnünk a vacsorára. Ami mellesleg Edwardéknál lesz. Teljesen jó. Amint összekaparom magam, máris jön az újabb csapás.

Nagy nehezen sikerült túlélnem Alice idétlenkedését. Minden áron azon volt, hogy kikészítsen és sikerült is neki. Nem tudom, miért csinálja ezt velem minden egyes alkalommal. Állandóan engem talál meg, ha öltöztetős játékot akar játszani. Érdekes. Rosalie-t vagy Esme-t sosem nyaggatja ezzel. Mindig engem talál meg. És akkor van igazán végem, amikor Rose is beveti magát. Olyankor órákig tudnak rajtam piszmogni. A hajammal, az arcommal és a ruháról még nem beszéltünk. A ruháról, amit Alice most is rám akar erőltetni, és amit én egész biztosan nem fogok felvenni.

- Már megmondtam, hogy nem. Egészen eddig kedved szerint csinálhattál velem, amit akartál, de ezt a ruhát nem fogom felvenni. Úgy nézek ki benne, mint valami útszéli lotyó. Egyáltalán hogyan került a gardróbomba az a ruha? Én biztos nem vettem ilyeneket.

- Én vettem. És azt akarom, hogy most ezt vedd fel- toporgott előttem, miközben a kezében szorongatta a ruhának nevezett förtelmet. Komolyan, az a ruha egy buliba simán elment volna, de nem egy vacsorához.

- Nem fogom felvenni. Értsd már meg.

Ekkor egy árny suhant át húgom mögött egyenesen a gardróbomba és mi csendben figyeltük mit keres ott. Egyszer csak Rosalie termett előttünk egyik kezében egy fekete ruha, a másikban pedig egy fekete szandál.

- Előbb nézd meg a ruhát, utána kritizáld- szólt rám, majd a kezembe nyomta az említett ruhadarabot, amit széthajtottam és rögtön tudtam, hogy a kettő közül melyiket fogom felvenni. A ruha, amit Rose hozott egy nyakba akasztós mélyen dekoltált ruha volt, a mell része és a ruha alján egy csík selyem volt. Nem is kell mondanom, hogy ezt ezerszer hamarabb felvenném, mint azt a borzalmasan kivágott ruhát, amit drága vásárlás mániás testvérkém akart rám erőszakolni. –Tudtam én- vigyorgott Rose, majd a kezembe nyomta a szandált is és a fürdő felé mutatott. Gyorsan felvettem a ruhát és a cipőt- vigyázva, hogy ne jöjjön szét a hajam- majd kiléptem a szobába, ahol már nem volt senki. Gondolom ők is mentek készülődni. Azonban a szemem megakadt az ágyra terített hosszú fekete kabátom és mellette egy fekete kis táska hevert. De az én tekintetemet a kabátra helyezett szív alakú nyaklánc kötötte le, melyben egy hatalmas kék gyémánt díszelgett. Ezt a nyakláncot ezer közül is megismerném. Ez nem más, mint az édesanyám nyaklánca, melyet a halálos ágyán vette ki a nyakából és bízta rám anélkül, hogy apám tudott volna róla. Ez a nyaklánc volt az egyetlen, melyet a mai napig hordok. Rengeteg ékszere maradt rám, de ez különösen a szívemhez nőzz. 

Mielőtt a kelleténél jobban elérzékenyültem volna, gyorsan a nyakamba tettem a nyakláncot, a gyűrű újra csak ott díszelgett az ujjamon, amihez szintén rengeteg emlék köthető, majd fogtam a táskát és a kabátot és lesétáltam a nappaliba, ahol a többiek már vártak. Apán és a fiúkon természetesen öltöny volt. Alice egy pánt nélküli ruhát viselt, amelynek a derekán egy fekete szalag volt és a ruha lazán omlott karcsú testére. Rose egy pántos testhez simuló ruhát viselt. A mell alatti részen egy sötét csík, a csíktól egészen a ruha aljáig egy sor fodor húzódott.  Természetesen mind a ketten a ruhához illő magas sarkúban feszítettek párjaik mellett. Esme egy szintén egyrészes ruhát választott. A ruha felső része lila volt, laza és félvállas, derekán egy aranyszínű övvel. És rajta is magas sarkú volt.

- Akkor, ha mind elkészültetek, akár indulhatunk is- mosolyodott el Carlisle és a karját nyújtotta felém. Belé karoltam és így hárman indultunk meg a garázsba. A testvéreim Rose autójához mentek és be is ültek, mi pedig apa kocsija felé vettük az irányt. Beültem hátra és csak néztem a mellettünk elsuhanó tájat. Egyszerűen elképesztő mennyit változott a világ majd 300 év alatt. Mikor én születtem a nők nem mertek volna ilyen ruhákban mutatkozni. Akkor hatalmas szoknyákat hordtak és eszükbe sem jutott nadrágot felvenni. Nem is lehetett- elmosolyodtam, ahogy eszembe jutott az a korszak, mikor még csak kislány voltam. Egy olyan kislány, akinek lesték minden szavát, akinek nem voltak igaz barátai. Én egy olyan világban nőttem fel, ahol mindent a pénz uralt. Még a barátságokat is.  Ahol a szüleink döntötték el kihez mehetek hozzá és én nem ellenkezhettem. Abban a világban kellett volna élnem, családot alapítanom és meghalnom. Erre itt vagyok a modern világban és egy olyan valami ellen küzdök, ami majdhogynem lehetetlen. Éppen arra készülök, hogy megtagadjam saját magam, a természetem. Csakis azért, mert voltam olyan ostoba, hogy beleszeressek egy halandóba. Egy olyan emberbe, akit soha nem szerethetek.

Az autó megállt én pedig mintha álomból ébrednék, úgy kaptam fel a fejem az ajtóban álló személyre, aki Carlisle volt.

-Min gondolkoztál egész úton? –kérdezte, miközben Esme mellé sétáltunk.

- Csak a régi időkre.

- Most ne gondolj erre Bella. Mosolyogj és próbáld egy kicsit elfelejteni a gondokat- simított végig a karomon Esme, miután felvettem a kabátom.

- Elég nehéz lesz, tekintve, hogy egész este a szenvedésem okozójával kell majd bájolognom- feleltem gúnyosan elfordítottam tekintetem, hogy szemügyre vehessem a házat. Nagy volt és világos. De igazából a ház nem érdekelt. Engem sosem érdekeltek az anyagi dolgok.

- Úgy érted…

- Igen drágám. A munkatársam, aki meghívott minket ma este annak az Edwardnak a fia, akit Bella…- nem fejezte be a mondatot, mert kinyílt az ajtó és mi egy emberként fordultunk az ajtóban álló személyre vagyis személyekre.

Az ajtóban ott állt Dr. Masen, akivel a kórházban már találkoztam és mellette egy vele egy idős vörös hajú nő, aki kedvesen mosolygott.

- Carlisle, örülök, hogy mind eljöttetek. Gyertek beljebb- arrébb álltak, hogy mind be tudjunk menni a házba. Miután megszabadultunk a kabátjainktól a nappaliba vezettek minket, ahol kicsit többen voltak, mint amire számítottam. A nappaliban ott volt Edward, mellette egyik oldalán egy fiatal magas, karcsú világosbarna hajú lány állt és hozzábújt. Tőlük pár lépésre az egyik kanapén egy újabb párt véltem felfedezni. A nő fiatalabb volt, mint az Edward mellett álló, de nem sokkal. Mellette a férfi sötét hajú, izmos és igazán helyes volt. Amint mindenki a nappaliban volt, megszólalt Wiliam, de az én figyelmemet egyedül Edward és a mellette álló lány kötötte le. Így lesz a legjobb mindenkinek. Neki barátnője van. Még egy okkal több, hogy visszafogjam magam. 


Képek: 

Bella

Alice

 

Esme

Rosalie