Feel the love ~22.fejezet

(Bella szemszöge)

Újabb két szenvedéssel teli hónapot tudhatunk a hátunk mögött. És hogy miért mondom, hogy szenvedéssel teli? Mert a testem egyre rosszabbul viseli a terhességet. Lassan járni is alig bírok, ha valaki nem segít, már nem tudok egyedül kimenni a kertbe sőt, ami még rosszabb, hogy már a hangulatváltozásaimat sem tudom kordában tartani. Egyre elviselhetetlenebb vagyok, amit mindenki nagyon nehezen visel. Sarah hívott egy orvos, egy vámpír orvost, aki az elmúlt 2 hónapban egyfolytában mellettem volt és a kicsi fejlődését vizsgálta. Azt mondta már nem sok van hátra, de egyszerűen már nem bírtam. Sarah egy percre sem hagyott magamra. Főleg az utóbbi hetekben. Félt, hogy történik valami, amíg nincs itt és nem akart magamra hagyni. Ennek sokszor vita lett az eredménye, de tudta, hogy nem akarom bántani. Szerencsére megértett és elfogadta, hogy nem tudom irányítani a tetteimet. Az emberek elkerülték a szobámat, viszont a vámpírok egyre többet voltak körülöttem. Az ajtóm előtt álltak és lesték minden kívánságomat, ami dühítő volt. Mindig arra emlékeztettek, hogy egyedül már nem tudok menni sehova, hogy semmit nem tudok egymagam megoldani. Általában ettől borultam ki és hát nem egyszer akartam romba dönteni a szobámat. Ilyenkor persze senki nem jött a közelemben Sarahn kívül. Ő tudott lenyugtatni, máskor meg miatta akadtam ki. Szóval bonyolult ez az egész terhesség dolog. Sokszor már nem bánnám, ha a kicsi megszületne, és újra önmagam lennék, máskor meg annyira jó érzés, hogy a hasamban van, hogy érezhetem őt. Mert tudom, ő egy rész belőlem.

Eddy a kis kutyusunk sem annyira kicsi már. Általában mellettem van, a lábamnál fekszik, vagy mellettem, de sosem hagy magamra. Gyönyörű szép fehér és hatalmas kutyus. Annyira szerethető.

-Bella… bejöhetek? –dugta be a fejét az ajtón Sarah.

- Gyere csak- mosolyogtam rá. Olyan óvatosan jött, annyira aranyos volt. Az óvatossága is bizonyítja, mennyire tartanak a hangulat ingadozásaimtól. –Azt… azt hiszem- ültem fel az ágyon nagy nehezen. Egész nap annyira fájt a hasam, hogy más elviselhetetlen volt. –Most… most nyugodt a kicsi.

- Bella, feküdj vissza kérlek- ült le mellém az ágyra.

- Nem akarok. Egész nap fekszem. Olyan frusztráló, hogy már mozogni sem tudok normálisan. Legalább had üljek egy kicsit fel.

- Rendben –megigazította a párnát a hátamnál, hogy kényelmesen tudjak ülni, majd hátradöntött az ágyon. A fejem a fejfának döntöttem és lehunytam a szemem.

- Csak tudnám miért ilyen nehéz.

- Az orvos szerint hamarosan megszületik a kicsi, azért vagy ilyen. Azért vannak ekkora fájdalmaid. Még néhány nap.

- És ha néhány nap múlva sem történik semmi?

- Akkor beindítja a szülést. Bella, a kicsi egészséges. Hiszen minden nap kap emberi táplálékot és vért is. Amikor úgy akarja, hallom is őt. Szeret téged, és a hangodat és nem akar bántani. Hamarosan a karodban tarthatod.

- Igen. Hamarosan.

- Mi a baj?

- Csak belegondoltam, hogy Rosalie menyire szeretett volna egy ilyen kis csöppséget- ráztam meg a fejem.

- Ha ő is úgy akarja, egy napon megadhatod neki és a férjének ezt a csodát Bella. Tudod jól, hogy képes leszel rá.

- Annyira hiányoznak Sarah. Rosalie kedvessége, Emmett viccei, Alice vásárlásmániája és szétszórtsága, Jasper komolysága, Esme szeretete és Carlisle gondoskodása. Minden annyira hiányzik. És itt van még az Edward téma is. Már megértettem és elfogadtam a válaszaidat és hiszek is neked, de valaki akkor is elvette őt tőlem. Akkor is, ha nem te voltál. Tudod, milyen boldog lenne, ha láthatná a lányunkat? Vagy a többiek? Ők is örülnének. Még csak azt sem tudják, hogy gyermeket várok. Pedig olyan nagyon szeretnék a lányomat.

- A kicsi szeretetben fog felnőni Bella. Mi szeretni fogjuk.

- De nem fogja ismerni a Családját A nénikéit, a két nagybátyját, a nagyszüleit és …Az apukáját.

- Úgy sajnálom Bella.

- Nem a te hibád.

- Tudom, nem vigasztal, de ha Edward nem hal meg, akkor mi sosem békülünk ki.

- Azt akarod mondani, hogy Edward halála neked öröm? –kérdeztem felemelt hangon és még feljebb tornásztam magam az ágyon. A hasam görcsbe rándult és nagyon fájt, de tartottam magam. Eddy leugrott az ágyról és a szoba sarkában lévő helyére ment és befeküdt a saját ágyába.

- Nem, dehogy is Bella. Rosszul fogalmaztam- pattant fel, majd két keze közé fogta az arcomat. –Csak azt mondom, hogy van benne egy aprócska jó is. Hiszen itt vagyunk, mint két igazi testvér.

- Lehet, de a lányomnak nem lesz apja. A gyermekemnek nem lesz rendes családja. És félelemben kell majd felnőnie. Mindig tartani fogunk attól, aki tönkretette az életünket és ő ebben fog felnőni.

Újabb görcs roham tört rám és ezt már nem tudtam elnyomni.

- Bella, kérlek, nyugodj meg. Lélegezz mélyeket. Hallod. Jézusom… doktor úr- kiáltotta el magát, de engem már nem érdekelt semmi, csakis az, hogy elmúljon az a hatalmas fájdalom, ami szétszakítja a testemet. Már szinte nem is hallottam semmit, csak a saját sikolyaimat és kiabálásomat. Tudtam, hogy hamarosan eljön az idő, de nem gondoltam, hogy pont ma. Nem pont most. Most, mikor annyi mindent meg kellene beszélnem a húgommal. Mikor meg akartam kérni rá, hogy had lássam a családomat.

Az ágy besüppedt mellettem, hideg kezeket éreztem a homlokomon és a kiabálásaim közepette hallottam, hogy valaki halkan beszél, de nem voltam benne biztos, hogy hozzám.

Erős rúgást éreztem a hasam tájékán vagy valahol ott… annyira fájt, hogy már azt sem tudtam beazonosítani, hogy pontosan hol is érzem. De ez más volt. Nem olyan, mint a többi. Ez erőteljes és fájdalmas, amitől újra elordítottam magam.

Apró szúrást éreztem a karomon, majd szép lassan alább hagyott a fájdalom. Már nem kiabáltam és a hang tulajdonosát is be tudtam azonosítani. Sarah volt és hozzám beszélt. Próbált megnyugtatni, de semmit nem használtak a szavai. Edward nevét ismételgette, de nem tudtam neki válaszolni. Majd az orvos hangját hallottam, de nem értettem mit mond. A szememet nem tudtam kinyitni, azt sem tudom mikor csuktam be őket. Végül a testem és az agyam felett átvette a hatalmat a nagy és végtelen sötétség, mely megszabadított a fájdalomtól és a kínoktól.

(Sarah szemszöge)

Bella állapota egyre rosszabb. Gyönyörű kismama azt meg kell hagyni, de a terhesség elszívja minden energiáját. Szegény most is éppen itt fekszik, eszméletlenül az ágyon és nem tudja, mi folyik körülötte. Ez a rohama más volt, mint a többi. A kicsi eltörte a bordáit. Az orvos bekötötte és igencsak nagy adag fájdalom csillapítót kapott egy szintén nagy adag altató mellé. Ezért alszik most olyan békésen. De hamarosan nem lesz ilyen. Az orvos éppen most készíti elő az egyik szobát, most készíti fel a kijelölt embereket és vámpírokat a szülésre. Igen, itt az idő. Bella hamarosan a karjában tarthatja a kislányát. Már nincs több időnk. Az orvos szerint elég fejlett és erős a kicsi és veszélyezteti Bella életét.

Már Edward említése sem nyugtatta meg a kicsit és jobb lesz így. Igaz, hamarabb születik majd meg, de egészséges lesz. Ebben biztos vagyok.

Fél órával később az orvos lépett be a szobába két vámpírnővel a háta mögött.

-Sarah, itt az idő. Cselekednünk kell.

- Rendben- felkeltem az ágyról és már ébresztettem volna fel Bellát, mikor újra megszólalt az orvos.

- Nem tudod felébreszteni. És jobb is, ha eszméletlen. Így is fájdalmai lesznek, ha felébred. De az altató miatt legalább nem szenved majd a műtét alatt. Bella még ember, ugyanakkor vámpír. Nem tudhatjuk, hogyan reagál majd a teste. Hogy a kicsi nélkül újra vámpír lesz-e vagy vissza kell változtatnunk, egyáltalán lehetséges lesz-e újra vámpír mérget juttatni a szervezetébe. Egyelőre csak annyit tudok, hogy ki kell vennünk a kicsit, különben Bella meg i halhat. Te is hallottad hogyan törtek össze a bordái.

- Tegyél meg érte mindent. Ha meghal te is elbúcsúzol az életedtől- sziszegtem az arcába.

- Nem tehetek többet, mint hogy kiveszem a kicsit és megpróbálom átváltoztatni. Nem vagyok isten Sarah, ha meghal nem tudom feléleszteni.

- Csak ne hagyd meghalni. A többit én elintézem- sziszegtem az arcába, majd visszafordultam testvérem felé, aki immáron már a hordágyon feküdt. Azt sem láttam mikor hozták be azt a valamit, de nem is érdekelt. A lényeg, hogy Bella életben maradjon. Különben a kislány árván marad. És azt sosem bocsátom meg magamnak.

Bellát betolták a műtőnek kijelölt és átalakított szobába, de engem nem engedtek be, amiért iszonyatosan mérges lettem. Egy ideig fel-alá járkáltam az ajtó előtt, de legszívesebben betörtem volna azt. Semmit nem hallottam bentről, semmit nem tudtam meg. És ez frusztrált. Egy órás várakozás után úgy döntöttem bemegyek Bella szobájába, hogy elüssem az időt valamivel. Eddy még mindig a szobában feküdt a helyén, szomorú tekintettel.

-Igen, én is aggódom- guggoltam le mellé és megdögönyöztem gyönyörű fehér pofiját, majd magamhoz öleltem a kutyust. –Annyira szeretném, ha minden rendben lenne. Kérlek anya, segítsetek, hogy Bellának ne essen baja. Könyörgöm neked.

A szoba ajtaja lassan kinyílt és az egyik cseléd lány lépett be a szobába karjában egy rózsaszín pléddel. Azonnal felpattantam a kutya mellől és az ember lány mellé siettem. Kinyújtottam felé a karom és ő mosolyogva a kezembe adta a kislányt.

-Hogy van a testvérem?
- Nem tudom. Csak ideadták a kislányt a kezembe és aztán visszamentek a szobába. Én lefürdettem és felöltöztettem. Aztán az ön keresésére indultam, de nem találtam a szobájában, így idejöttem.

- Köszönöm- mosolyogtam rá.

- Kérlek, gyere velem- elindultam ki a szobából, át a kislány szobájába. A kutya minden lépésemet követte, amin elmosolyodtam. Beléptem a kislány szobájába és betettem a kiságyba.

- Mostantól nem lesz más dolgod, mint a kislányra vigyázni, ha az édesanyja vagy én nem tudunk mellette lenni. Kijelölök melléd egy vámpírt is, aki szintén figyelemmel tartozik irántatok.

- Már megbocsásson, de én nem… nem szeretem a vámpírokat.

- Tudom. Azonban én így akarom. Meg kell értened, hogy a vámpírok nem bántanak. Legalábbis azok nem, akik itt vannak. Te emberként nem leszel képes megvédeni a kislányt. Kapsz magad mellé egy női vámpírt, ha attól jobban érzed magad és ő óv majd mindkettőtöket. Ne aggódj, ha nincs veled a kislány, akkor a vámpír sem lesz melletted. De el kell fogadnod őket és csak így tudom elérni. Most itt hagylak a kislánnyal. Nagyon vigyázz rá. Keresek egy vámpírt és megnézem a testvéremet.

- Asszonyom- hívott vissza.

- Igen? –fordultam vissza.

- Hogyan hívják a kislányt?

- Ha az édesanyja felébred lesz neve a kislánynak. Most vigyázz rá úgy, mint a saját életedre. Sőt, annál is jobban- azzal kiléptem az ajtón és az ajtó elé állítottam az első vámpírt, akit megláttam. Így a kicsi most biztonságban van.

Visszasiettem a szoba elé, ahol Bella még mindig bent tartózkodott és éppen az egyik lány lépett ki onnan véres ruhákkal a kezében.

- Mi történt odabent?

- A doktor úr nehezen tudja elállítani a vérzést. Még szerencse, hogy annyi vért halmoztak fel, mert már meghalt volna. Legalábbis az orvos ezt mondta. Nem tudom hogyan haladnak, csak azt, hogy igyekeznek megmenteni a testvére életét.

- Tessék? –hangom hisztérikusan csengett. –Haldoklik?

- A doktor úr azt mondta kijön, amint végzett és mindent elmond önnek. Kérem, engedjen tovább, hogy hozhassak újabb törölközőket- ellépett előlem és gyorsan tovább ment én pedig összetörtem. Nem halhat meg. A kislány egészséges és Bellának is fel kell épülnie. Neki kell felnevelnie a lányát. Csakis neki.  

Visszamentem Bella szobájába és leültem az ágyra. Kezembe vettem az egyik párnát és magamhoz szorítottam.

-Neeeeemmmm…- üvöltöttem el magam. –Nem halhat meg.

Az egész szobában ott lengett az illata. A nővérem. Még csak most kaptam vissza. Miért akarják máris elvenni tőlem? Ez nem igazságos. Bellának élnie kell. Muszáj. Nekem is szükségem van rá. Nehéz bevallanom, de mellette én is jobb emberré, vámpírrá válok. Lehet, hogy nehéz elhinni, de 8 hónap alatt rájöttem, hogy a testvérem egyáltalán nem gonosz. Nem olyan, mint amilyennek képzeltem. Nem egy gyilkos, hanem a nővérem. Az egyetlen testvérem, akit nem gyűlölhetek. Anyának teljesen igaza van. A testvérek nem gyűlölhetik egymást. És már én sem gyűlölöm a testvéremet. Ellenkezőleg. Szeretem. Szeretem a testvéremet és nem fogom hagyni, hogy elmenjen.

Eldőltem az ágyon és valami megnyomta a hátam. Elvettem a párnát és megtaláltam a kis dobozkát, amit Bella mindig az éjjeli szekrényben tartott elzárva. De most nyitva volt. Legalábbis nem volt rajta a kis lakat.

Tudom, nem szép, de kinyitottam. Rengeteg fotó volt benne. Edwardról, a Cullen családról, Alan-ról, egy-egy kép volt ott anyáékról is, és ami a legmeglepőbb, volt ott egy kép rólam is. Egy kép, ami a 18. születésnapomon készült és egy másik, amin még kisgyerek voltam. A képek alatt pedig egy fehér boríték, rajta a nevemmel és Bella kézírásával. Engem pedig elfogott a kíváncsiság. Kibontottam a borítékot és egy levél volt benne, egy apró karkötő volt benne a Cullen család címerével. Mellette pedig egy arany nyaklánc, amin a „Bella”felirat díszelgett. Gyönyörű volt ez a nyaklánc. Nem tudom kitől kaphatta, de nagyon szép volt.

Letettem az ékszereket és elkezdtem olvasni a levelet, amit a nővérem nekem írt.

Kedves Sarah!

Ha ezt a levelet olvasod, akkor én nagy valószínűséggel nem éltem túl a szülést. Tudnod kell, hogy nagyon sokáig tartott, de megbocsátottam neked. Elnyerted a bocsánatomat és a bizalmamat a kedvességeddel és figyelmeddel. Mostanra úgy érzem, valóban van egy testvérem, aki szeret és akit én is tiszta szívemmel szeretek. Köszönöm, hogy segítettél nekem és megengedted, hogy megismerjem a másik oldaladat. A valódi oldaladat. Köszönöm, hogy még ha csak egy rövid időre is, de lehetett egy testvérem. Szeretnék bocsánatot kérni tőled, minden vitánkért. Tudom nem mentség, de nem tudtam mindig kontrollálni magam. És volt, amikor nem is akartam és ezt sajnálom. Kérlek, bocsáss meg nekem.

És most szeretném leírni azt, hogy valójában miért írtam ezt a levelet. Szeretném, ha a lányom biztonságban lenne. És csak te adhatod meg neki ezt a védelmet. Egyedül te vagy képes megóvni őt és csodálatos embert faragni belőle. Szeretném, ha olyan lenne, mint te. Erős és jólelkű. Bátor és kemény, de kedves és tisztelet tudó. Egy olyan nő, amilyen én sosem lehettem. Amilyen az édesanyánk volt. Nem szólhatok bele, hogyan neveld fel, mert nem leszek ott, hogy lássam, de kérlek téged, ha valóban szerettél engem é valóban a testvérednek tartottál, akkor teljesítsd a kérésemet. Az egyetlen akaratom, hogy ne szakítsd el őt a Cullen családtól. Lehet, hogy én már nem tudok visszamenni hozzájuk, de a lányom még igen. Esme és Carlisle személyében csodálatos nagyszülei lehetnek. Rosalie és Alice, valamint Jasper és Emmett is nagyon fogják szeretni. Kérlek, ne szakítsd el őt tőlük. Engedd, hogy legyen egy nagy és szerető családja. Bármit is tesznek, egészen biztos vagyok benne, hogy a kicsi téged tekint majd az édesanyjának. Hiszen te leszel mellette. Csak engedd, hogy minél többen szeressék.

A párodat nem ismerem, ezért tartok tőle. Arra kérlek, hogy jobban vigyázz a lányomra, mint bárki másra. Úgy vigyázz rá és szeresd, mintha a sajátod lenne.

Ennyi a kívánságom. Ne hagyd őt magára. Kérlek szépen.

Ha felnő, néha mesélj neki a papájáról, amennyit csak tudsz és rólam is. Arra kérlek, ne mondj el neki mindent, csak amennyit feltétlenül szükséges. Tudom, hogy jó anyja leszel, ha én nem leszek mellette. Így boldogan hagyom itt ezt a világot, mert tudom veled és a Cullenekkel nem érheti őt semmi baj.

És lenne egy utolsó, aprócska kérésem. Nevezd őt Chiara-nak. Annyira tetszett ez a név. És szerintem illik majd a kicsihez. Persze ha nem tetszik, nem muszáj, de én szeretném.

Utolsó sorban pedig szeretném, ha tudnád, hogy megbocsátottam neked és semmiért nem hibáztattalak. Nekem kell bocsánatot kérnem mindenért. És remélem, egy napon képes leszel úgy emlékezni rám, mint egy testvérre. Gyűlölet és harag nélkül. Úgy, ahogy én is emlékszem majd rád mindig. Testvérként.

U.I: A boríték mellett találsz egy karkötőt és egy nyakláncot. A karkötő az enyém volt, a családba tartozásomat jelezte és szeretném, ha a lányom viselné. Valamint a nyakláncot is neki szánom. Mondd meg neki, hogy az édesapjától kaptam az egyetlen születésnapomra, amit együtt ünnepeltünk. Szeretném, ha nála lenne és így emlékeztetné valami az édesanyjára.

Ha ezeket megteszed, nagyon hálás leszek neked Sarah. Hatalmas hálával tartozom neked és ezernyi köszönettel. Szeretlek kishúgom. Mindig is szerettelek.

Bella.

Sziasztok!

Nos? Milyen lett? Remélem tetszett, mert én nagyon igyekeztem. És sikerült most is időben hoznom. Viszont ahogy ezt, a következőt sem igérem mikor hozom. Nagyon remélem, hogy minél hamarabb sikerül majd. Nem szeretnék csalódást okozni nektek. 

Puszi: Rosalice

Feel the love~ 21.fejezet

Sziasztok!

Nos, én újra itt vagyok, és megint hoztam a frisset. Viszont van egy rossz hírem is. Nem tudom mikor tudom hozni a következőt. Holnaptól suli van és nem tudom mennyi időm lesz az írásra, így nem tudok újabb fix időpontot írni. Szóval nem ígérek semmit. Amint tudom hozom. Remélem nem haragszotok meg érte. 

Most pedig jó olvasást kívánok. 

Puszi: Rosalice

(Bella szemszöge)

A napok egyre csak teltek. A napokból nagyon gyorsan hetek lettek, a hetekből pedig hónapok és már csak arra lettem figyelmes, hogy eltelt egy fél év. Teljes fél év. Ez idő alatt megtanultam hogyan változhatok vissza vámpírrá és hogyan lehetek újra ember. Mindössze az erőmet kellett megtalálnom és bármire képes voltam. Igaz, nagyobb kiképzések nem folytak, tekintve, hogy terhes vagyok és hát fél év alatt azt is sikerült kiderítenünk, hogy a kicsi már most erősebb, mint én. Ő változtatott vissza emberré, mert vámpír testben képtelen volt fejlődni. A rosszulléteim és fájdalmaim oka szintén a kis csöppség volt, aki vagy mozgott, vagy szimplán nem tetszett neki valami és ezeket az úgymond „dühkitöréseit” én szenvedtem meg, de egyáltalán nem bántam. Nem érdekelt mennyit kell szenvednem, mennyi fájdalmat kell még elviselnem, mert megérte. Ez a pici a hasamban, ő jelentette nekem az életet. Edward halálán nehezen ugyan, de túltettem magam és nem is beszéltünk Sarah-val a múltról. Azt mondta nem tesz jót nekem és én nem akartam vitatkozni vele. Nekem is jobb volt, hogy nem tudom a részleteket. Igaz, a hiánya örökre fájni fog, örökké szenvedni fogok tőle, de már nem tudom őt visszahozni. Meghalt és el kell fogadnom, hogy ilyen az emberi élet. Az emberek születnek, élnek és meghalnak. Előbb utóbb bekövetkezik ez a szörnyű tragédia, ezt senki nem tudja elkerülni… kivéve a vámpírok.  De az emberek meghalnak. A kérdés csak az, hogy hosszú életet élhetnek vagy rövid időn belül magához szólítja őket az úr. Edwardnak hamar itt kellett hagynia ezt a világot, ami nekem és a szeretteinek hatalmas fájdalmat jelentett, de nem tudok tenni semmit. Pedig az életemet adnám azért, hogy visszatérjen hozzánk. Annyira hiányzik. Olyan üres vagyok nélküle.

A szüleiről annyit tudok, hogy ott laknak Forksban. Nora képtelen volt elhagyni Forks-ot. Emma visszaköltözött a szüleihez, ugyanis Nora belebetegedett a fia elvesztésébe és segítségre szorul. William pedig mindent megtesz, hogy meggyógyítsa.

A Cullen család még mindig Forks-ban van, és szívem szerint visszamennék hozzájuk, főleg mikor látom őket. Sarah megtanította hogyan tarthatom őket szemmel, és amikor csak tehetem figyelem őket. Persze ez csak akkor adódik meg, mikor a pici engedi, hogy vámpír legyek. Legalább egy rövid ideig, de nem igen tetszik neki. Jobban szereti, ha ember vagyok és ezt ki is mutatja.

Sarah-ra egy rossz szavam sem lehet. Ahogy megígérte, együtt rendeztük be a pici szobáját. Úgy látta kislány lesz, így minden gyönyörű kislányos színekben pompázott. Gyönyörű rózsaszín és fehér lett az egész szoba. A mennyezet fehér volt, az ajtó felőli és a szembeni fal rózsaszín lett fehér csíkokkal, a másik kettő pedig egyszínű rózsaszín. A bútorok többsége fehér egy kevés rózsaszínnel, de világosabb volt, mint a falak. A kiságyat középen helyeztük el, egy perzsa szőnyegen. Fehér volt, egyszerű, de annál szebb. Egy apró rózsaszín korona díszelgett az egyik oldalán, ahogy a szekrényen is. Az ajtó mellé a sarokba pedig egy hintaszéket tettünk, elé egy fotellel, hogy ha ahhoz van kedvem, akkor kényelmesen tudom figyelni a kicsit. Ezeken felül pedig rengeteg plüss állatot vettünk neki, csörgőket, baba ruhákat és mindent, amire szüksége lehet egy kisbabának.

A napjaim nagy részét a kertben töltöttem, ami gyönyörű volt. A kicsi is nyugodtabb volt idekint, mint bent a hatalmas kastélyban.

 Ahogy Sarah ígérte, emberek is tartózkodtak a kastélyban. Takarítottak, felszolgáltak, főztek és bármit megcsináltak, amit csak kértünk. Rajtuk kívül néhány állat vérrel táplálkozó vámpír is tartózkodott itt. Mint utólag kiderül, a vámpírokat ő változtatta át és hatalmas hűséget éreznek a húgom iránt, így semmi esélye, hogy valaha is elárulnák őt. Ezek a vámpírok olyan testőr félék a számunkra. De főleg az én számomra. És legtöbbször akkor, ha Sarah nincs itt a kastélyban. Az emberek pedig nem jelentettek ránk veszélyt. Minden alkalommal, mikor elhagyták a kastélyt, Sarah levédte a gondolataikat és így egyetlen vámpír sem juthatott a fejükbe. Ezáltal nem juthatott el hozzánk senki sem. Ennyi idő alatt nagyon sok mindent megértettem a húgom életével kapcsolatban. Meg tudtam hogyan képes észrevétlen maradni, hogyan tud mindent előre. Sokat segített nekem és ezért hálás vagyok. De nem tudom elfelejteni azokat a dolgokat, amiket ellenem tett. Fájt, hogy nem tudtam kiűzni magamból a sok fájdalmat. Pedig annyira szeretném. De isten látja lelkem, hogy nem megy. Szeretnék megbízni benne, de képtelen vagyok elfelejteni, hogy miatta nem lesz apja a kislányomnak. Néha-néha magamra hagy, hogy meglátogassa a szerelmét és ilyenkor irigylem őt. És bár tudom, hogy nem szép, de fellobban bennem a gyűlölet, hogy ha nem veszi el tőlem Edwardot, akkor most ő is velem és a kislányunkkal lehetne és én is olyan boldog lehetnék, mint ő. Sőt, ezerszer boldogabb.

Most is éppen a kertben ülök, a külön nekem kialakított kis helyen, ami olyan békés és nyugodt. Tele van virágokkal, napfénnyel és minden szép zöld. Olyan békés és megnyugtató. Innen pont rálátok arra a kicsiny csúszdára és hintára, amit a kicsinek raktak össze. A tájjal ellentétben a lelkem viszont egyáltalán nem nyugodt. Megint Edward jár a fejemben és a múlt. A múlt, amit el kellene felejtenem.

-Hát itt vagy Bella- rángatott ki gondolataimból Sarah hangja. Csak ezt ne… Most ne gyere ide, kérlek- könyörögtem magamban, de imáim nem találtak meghallgatásra. Ugyanis egyre közelebb jött, míg teljesen mellettem nem állt. Mosolygott, mint mindig miután meglátogatja Rick-et. –Már mindenhol kerestelek. Féltem, hogy bajod esett.

- Mégis mi bajom esett volna? Hiszen minden lépésemet az embereid figyelik–förmedtem rá dühösen.

- Látom, a kicsi rossz passzban van- meg akarta érinteni a pocakomat, de elfordultam tőle.

- Ne érj hozzám- sziszegtem dühösen.

- Mi bajod van?

- Jól érezted magad Rick-kel? Mondd csak, neked nincs lelkifurdalásod, mikor elmész és boldogan öleled magadhoz a szerelmedet? Sosem jut eszedbe, mit tettél Edwarddal?

- Bella, ez… hogy jön most ide? Miért vagy hirtelen ilyen ellenséges?

- Nem hirtelen jött- pattantam fel a helyemről. –Minden egyes nap… Minden átkozott nap eszembe jut Edward és az, amit mondtál róla. Próbáltam megérteni, próbáltam megbocsátani neked, de nem megy- sziszegtem dühösen. Valahol mélyen, a lelkem legmélyén tudtam, hogy nem szabadna ezeket mondanom, de már hozzászoktam, hogy az utóbbi időben olyanokat is teszek, amiket nem akarok. Mindent, amit érzek, a kicsi felerősíti. –Nem tudom elfelejteni, hogy a lányomnak miattad nem lesz apja. Hogy miattad nem lehet itt velünk és nem ismerheti a lányát. Mondd, sosem érzed rosszul magad emiatt?

- Bella, nyugodj meg kérlek. Árt a babának.

- Mit érdekel téged a gyerekem? Miért olyan fontos neked? Talán őt is el akarod venni tőlem? Mint az apját?
- Ne legyél velem igazságtalan. Elmondtam miért akarom, hogy éljen, hogy egészséges legyen.

- Igazságtalan? Én?? Nem én vettem el életed szerelmét. Te voltál, aki tönkretette az életemet… te vetted el őket tőlem. Mind a kettőt. Alant és Edwardot is. Mondd, nem mardos a bűntudat, mikor erre a kicsire gondolsz? Meg sem fordul a fejedben, milyen lesz neki apa nélkül?

- Bella elég ebből. Tudom, hogy a kicsi felerősíti az érzelmeidet, de ami sok az sok. Fejezd be, kérlek. Fogalmad sincs, miket beszélsz- hátrált el tőlem és felnézett az égre, ahonnan a nap egyből eltűnt és az eget beborították a felhők.

- Én csak azt mondom, amit tudok. Hiszen te magad vallottad be, hogy megölted. Hogy miattad zuhant le a gép. Vagy rosszul emlékszem?

- Nem- üvöltötte el magát. –Nem emlékszel rosszul, de nem én öltem meg. A fenébe is, nem miattam halt meg.

- De…

- NEM ÉN VOLTAM- üvöltözött. –Csak azért mondtam, hogy gyűlölj, hogy érezd a fájdalmat, amit a szüleink halála után én is éreztem. De nem vettem el tőled senkit. Sem Alant sem Edwardot… Pokollá tettem az életedet, azt akartam, hogy szenvedj, de ők ketten nem miattam haltak meg.

- Miért nem vállalod fel a tetteidet Sarah? Hiszen megbeszéltük, mi hogy lesz? Megígértem, hogy megbocsátok, de nem megy olyan könnyen. Viszont szeretném, ha őszinte lennél és nem tagadnád le a tetteidet. Úgy sem tudsz rajta változtatni. Mind a ketten halottak. Legalább legyél őszinte.

- Soha… soha életemben nem voltam még ennyire őszinte hozzád.

- Pedig jogosan tetted. Az elvesztésük hatalmas fájdalmat okozott- ültem vissza a padra. Kicsit megnyugodtam és ezt az idő is igazolta. A felhők elhúzódtak az égről és csak a szél fújt. Pont olyan volt, mint a lelkemben tomboló üresség. –Olyan fájdalmat, amit még ma is érzek. De elfogadom, hogy így akartál elégtételt venni. Azt akartad, hogy átéljem azt, amit te a szüleink elvesztésekor. Darabokra hullott az életem, és azokban a pillanatokban éreztem azt a fájdalmat, amit te egész életedben. Tudom, hogy megérdemeltem a szenvedést és mindent, ami rám várt, de nem tudom elfogadni, hogy ők már nincsenek. Először Alan, aki mellett boldog voltam, aztán Edward… Sokkal többet jelentett nekem, mint bárki más. Tudta rólam az igazat és mégis elfogadott. Ez annyira jó érzés volt. De most csak az ürességet érzem. Mikor Alant elvetted tőlem, a szívem egyik fele vele halt. És mikor Edwardot is elveszítettem, a másik felem is vele ment. Én már nem is élek igazán. Nélkülük nem.

- Ne mondd ezt –lépkedett közelebb óvatosan, majd leguggolt mellém.

- Pedig ez az igazság. Ha nem lenne itt ez a kicsi, már én sem lennék ezen a világon. A fájdalom minden nap elnyom, és nem tudom, meddig vagyok képes elviselni. Talán azért is fáj ennyire, mert mind a ketten miattam haltak meg. Miattam ért véget az életük olyan hamar. Mert ha én aznap nem megyek haza, akkor a szüleink felneveltek volna téged és nem lennél most vámpír, neked sem kellett volna ennyire megváltoznod és a gyűlöletnek élned. Minden miattam van- sírtam el magam. Ezek a hangulat változásaim még engem is megijesztenek.

- Úgy sajnálom Bella. De nem én öltem meg őket. Istenem, hogyan értessem meg veled, hogy nem vettem el az életüket, ezáltal nem miattad haltak meg.

- De…

- Úgy látom itt az ideje elmondanom mi is történt valójában -leült mellém és megfogta a kezem. –Elismerem, hogy belemásztam Alan fejébe. Hergeltelek, idegesítettelek, de nem akartam elmenni addig, hogy végezz vele. Teljes erőmből koncentráltam rá, az elméjére. Játszadoztam veletek, megszálltalak titeket, kínoztalak, de nem öltem meg senkit. Mikor összejöttél Alan-nal, fájt, hogy boldog vagy. De ahogy telt az idő és figyeltelek, rájöttem, hogy te nem fogsz ellenem tenni semmit, azonban nem tudtam megnyugodni. Tudatni akartam veled, hogy itt vagyok, hogy figyellek, és nem szabadulsz tőlem. Akkoriban nagyon sok volt a gyűlöletem irántad. De elfogadtam, hogy nem vehetek el tőled mindenkit, aki fontos számodra. Lehet, hogy ez most gonoszan hangzik, de tudtam, hogy ha megölöm őket, akkor én sem leszek jobb nálad és ezt nem akartam. Nem akartam olyan lenni, mint te. Láttam mennyire boldog vagy vele és azt is, hogy mennyire félsz tőle mikor teszem ezt tönkre. Bántani akartalak, de nem ilyen módon. Elhatároztam, hogy még egyszer, utoljára belemászok Alan fejébe. És így is lett. De valami kilökött onnan. Néhány percre csak, de éppen elég volt ahhoz, hogy megölje. Nem tudom kicsoda, de óriási erőre volt szüksége ahhoz, hogy kilökjön engem egy olyan elméből, amire teljes erőmmel koncentrálok. Mire sikerült visszamásznom Alan már halott volt. A gyűlöletem akkor volt a leghatalmasabb, ezért úgy tettem, mintha én öltem volna meg. Mintha végig én hergeltelek volna. De ez nem volt igaz. Azóta sem tudom ki rendelkezik akkora hatalommal, hogy képes volt átvenni az elméje felett az irányítást. Pedig még most is érzem. Minden nap, minden órában, minden pillanatban. És ez frusztrál.

- És a repülő?
- Milyen repülő?
- Amivel Edward utazott. Nem piszkáltad meg?

- Nem. Nem babráltam meg a repülőt és nem bíztam meg senkit, hogy tegye meg. Semmi közöm nem volt a balesethez.

- Akkor miért mondtad?

-Túl mérges voltam, hogy tisztázzam a dolgokat. Bántott, hogy egyből engem hívtál. Sok rosszat tettem ellened, de hogy senki más nem jutott az eszedbe, az bántott. Hiszen valljuk be, nem én vagyok az egyetlen, aki a halálodat akarja. Rengetegen akarnak holtan látni, nekem elhiheted. Nem egy csoporttal végeztem, mielőtt elérhettek volna téged és a családodat.

Ez egy kicsit meglepett. Tudtam, hogy mindent megtenne, hogy életben tartson, hogy aztán maga végezhessen velem, de nem kicsit lepett meg azzal, hogy valóban megóvott. De azért újra rákérdeztem.

- Miért?

- Mert megmondtam neked még az elején. Veled csak én végezhetek- vont vállat. –És persze az sem volt elhanyagolható tény, hogy nem lett volna tisztességes küzdelem. Az erőd el volt nyomva. Senki nem tanította meg, hogyan kezeld, sőt, senki nem mondta meg, hogy egyáltalán létezik.

- Értem.

- Kutattam a baleset után. Miután anyával beszéltünk és miközben házat kerestem, mindent átnéztem a baleset körül. Kifaggattam mindenkit, megbabonáztam, beleolvastam a fejükbe, minden lehetséges módot kipróbáltam, hogy kiderítsem mi történt valójában, de nem találtam semmit. Mintha valóban csak motor hiba történt volna. Mintha tényleg baleset áldozata lett volna. Nem voltam ott, nem tudom mik voltak az utolsó szavai. Hazudtam neked.

- Miért hagytad, hogy olyanért gyűlöljelek, amit nem te követtél el?

- Mert akartam, hogy érezd, amit én. Az sem számított, hogy jogtalanul. Belátom, hiba volt. Sajnálom.

- És miért nem hoztad vissza valamelyiküket? Alant vagy Edwardot?

- Az első ok, hogy gyűlöltelek. A második pedig, hogy az én képességeimnek is meg van a határa, mint azt már egyszer említettem neked. Még ha nehéz is elhinni, de így van. Nem én öltem meg őket, nem az én tettem miatt haltak meg, így az nem változott volna az idő visszaforgatásával. Nem volt hozzájuk semmi közöm, az ég egy adta világon nem kötött hozzájuk semmi, így ugyan úgy halottak maradtak volna. De te megtehetted volna. Meg volt rá a hatalmad, de nem tudtad hogyan használd. Pedig hozzájuk közel álltál, az életük részese voltál és ez segített volna visszahozni őket, még akkor is, ha a haláluk nem volt hozzád köthető. Bár Alan-nél jobban működött volna, mert már bocsi, de őt te ölted meg. A lényeg, hogy van hozzá erőd. Én is érzem. Sokkal erősebb, mint az enyém. De még nem tapasztaltad ki.

- Hogyan lehetséges ez? Érzem, én is, de…

- Pontosan- mosolygott rám. –Ahogy mondom. Elkápráztat a hatalmad. Az a mérhetetlen erő, ami téged körülvesz. Nem egyszer fordultam vissza, mikor ellened indultam. Nem tudom mi volt az, de megállított. És visszafordulásra késztetett. Anélkül, hogy tudtál volna róla. Minden egyes alkalommal, mikor felbukkantam körülötted, reménykedtem, hogy ne akkor szabaduljon fel belőled azaz erő. Ezért jelentem meg legtöbbször mások elméjén keresztül. Ezért kerültelek olyan sokáig, ezért nem bukkantam fel olyan sűrűn.

- Azt mondod, sok mindenre képes vagyok, de én nem hiszem. Egész létezésem során csak gyógyítani tudtam és nagy erőfeszítések árán feltámasztani. Semmi mást. Meg most képes vagyok figyelni a családomat. Szerintem anya tévedett.

- Bella, ne csináld ezt. Hiszen most mondtam el, hogy hatalmas erő van a birtokodban. És én is képes vagyok a gyógyításra feltámasztásra. Nálad erősebb ez a két képesség, mert mindig is ezt gyakoroltad, de te is tudod mind azt, amit én. Ne hagyd, hogy a kételyeid vezessenek. Higgy nekem. Erős vagy.

- De…

- Gondolj az időjárásra Bella. Hiszen az előbb is elborult, mikor dühös és szomorú voltál.

- Lehet, de akkor sem akarom elhinni.

- Pedig te is láttad a bizonyítékokat. Ha szomorú vagy és dühös, az időjárás tükrözi a lelkedben tomboló fájdalmat.

- Sokan szomorúak, ha esik az eső Sarah. Ez nem bizonyít semmit.

- Bella, fogadd el, hogy különleges vagy és ne legyél értetlen- szólt rám kicsit gorombán, amin nagyon meglepődtem. –Azért esik, mert szomorú vagy. Fél évvel ezelőtt, mikor Edward meghalt, akkor is hatalmas vihart kavartál és bár te ezt nem tudod, de az átváltozásodkor is olyan vihar tombolt Olaszországban, hogy az ott élők azt hitték eljött a világ vége. Tornádó pusztította a várost és majdhogynem leszakadt az ég.

- Miért? Miért nem tudtam erről és ha igaz, akkor miért nem jelentkezett hamarabb az erőm?
- Aro visszatartotta. Ő tudta, hogy tehetséges vagy. Miután átváltoztam, megkerestem. Már emberként is erre tanítottak engem. Már emberként tudtam, hogy egy napon vámpír leszek. Felkészítettek rá, de téged nem. Én tudtam mekkora hatalmam lesz, de te még csak nem is gondolhattad volna. Én mondtam neki, hogy ne szóljon és ő egyet értett velem, így nem kellett attól tartania, hogy ellene fordulsz. Gond nélkül irányíthatott téged és te azt tetted, amit csak akart. Az a veszély pedig nem fenyegette, hogy valaki elárulja neked mennyire hatalmas vagy, mert rajta és rajtam kívül senki más nem tudott rólad. Az utolsó vámpír, aki tudott rólad, holtan végezte. Velem nem tudott végezni, ezért megegyeztünk. És mivel én gyűlöltelek, egyáltalán nem állt szándékomban elárulni neked az igazat. De most eljött az ideje. Amint megszületik a kicsi, mindent megtanítok neked. Mindent és képes leszel vigyázni magadra és a kislányra.

- Bűntudatod van, igaz? –kérdeztem és a szemeibe néztem.0

- Hatalmas Bella. Olyan hatalmas, hogy a lelkem nem bírja el és fogalmam sincs, hogyan tudnám megszüntetni. Képtelen vagyok nem gondolni rá.

- Ugyan ezt éreztem én is, egészen addig, míg meg nem bocsátottál nekem fél évvel ezelőtt. Neked is erre van szükséged Sarah- felálltam és felhúztam magamhoz. –Megbocsátok neked Sarah, teljes szívemből remélem, hogy képes leszel elfelejteni mindent. Mindent, hogy ú lappal kezdhessünk. És ez a kislány lesz a reményünk- kezét a pocakomra vezettem és ő elmosolyodott.

- Úgy szeretném, ha igazi testvérek lehetnénk Bella. Nem akarlak elveszíteni. De félek, hogy nem vagy képes elfelejteni mindent, amit ellened elkövettem.

- Sarah, mindent megteszek, hogy sikerüljön. A nagyját már elfelejtettem. Egy dolog van, amit nehéz lesz és az Edward halála. Hagytad, hogy gyűlöljelek és ezt a felgyülemlett haragot el kell nyelnem. Nem fog könnyen menni, de egy napon mindent az elejéről kezdünk. Ígérem, hogy minden erőmmel azon leszek, hogy ez sikerüljön. És most, hogy tudom az igazat, már sokkal egyszerűbb lesz. Mert tudom, hogy nem te voltál és tudom, hogy van valaki, akin bosszút kell állnom.

- És én segíteni fogok neked. Mindenben Bella. Együtt véget vetünk a sok gonoszságnak.

- Úgy kell, hogy legyen. Mert a lányom nem nőhet fel ilyen gonosz világban. Ő boldog lesz, mert mind a ketten erre törekszünk majd. Igaz?

- Pontosan- rám mosolygott, majd átölelt. Ennyi volt. Azt hiszem kiadtam magamból mindent és sokkal jobban érzem magam. Végre azt is megtudtam, hogy nem Sarah vette el a lányom apját, ami megnyugtat, mert nincs miért gyűlölnöm. Egyúttal pedig újabb célt tűzött ki a szemem elé. Amint lehetőségem nyílik rá, megkeresem a másik erőt, mert biztos vagyok benne, hogy Edward haláláért ő a felelős.

Ezután kissé elfáradtam, így bementem a szobámba, ami a gyerekszoba mellett van. Ha már egyszer Sarah nem akarta, hogy a kicsivel egy szobán osztozzunk, akkor a lehető legközelebb legyek hozzá.

Az én szobám egyszerű volt, krém és barna színű. Az ajtó mellett egyből egy ablak és mellette az ágy, míg az ágy másik oldalán még egy ablak volt. A másik oldalon pedig egy kandalló, a kandalló mellett egy két szárnyas ajtó fából, ami a gardróbba vezetett. Az ággyal szemben volt egy hatalmas plazma tv, dvd lejátszóval és hifivel. A mennyezet fából készült. Az ajtóval szembeni falból egy újabb ajtó nyílt, ami a fürdőszoba volt. A falakon festmények lógtak, egy-egy éjjeli szekrény volt az ágy mindkét oldalán és azokon egy-egy kis lámpa. Nekem tökéletesen megfelelt. Nem volt túl hivalkodó, de nem is volt őskori. Hát nem így képzelné el az ember egy kastély szobáját. De nekem így tetszett. Így otthon érezhettem magam. Tökéletes volt. Ledőltem az ágyra, összehúztam magam és betakaróztam. Kicsit fáradt voltam és elnyomott az álom is.

Arra keltem, hogy valami meleg és nedves nyalogatja az arcomat. Hiába kapálóztam, nem akart arrébb menni. Nevetést hallottam, így arra a döntésre jutottam, hogy ideje felkelni. De amint kinyitottam a szemem, azt hittem lefordulok az ágyról, annyira megijedtem.

Egy hófehér kis vacak feküdt a párnámon, egyenesen a szemembe nézve. És én elnevettem magam, majd felülve az ölembe vettem a fehér kis szőrmókot. Egy gyönyörű hófehér kis kutyus nézett rám ártatlan szemekkel és én nem tudtam abbahagyni a nevetést.

-Remélem, tetszik- mászott mellém Sarah.

- Te hoztad ide? Mégis honnan?

- Egy kis állat kereskedésből. Gondoltam szeretnél egyet. Anyától tudom, hogy szeretted az állatokat. Gondoltam megleplek.

- Hát ez sikerült- és felemeltem a kis kutyust.

- És mi lesz a neve?

- Attól függ.

- Mitől?

- Hogy kisfiú vagy kislány?

- Kisfiú.

- Akkor Eddy.

- Nos Eddy- hajolt oda hozzá Sarah. –Üdvözöllek a családban.

Bella külön kis helye a kertben

Eddy

A gyerekszoba

Bella szobája

Kis játszótér a kicsinek

Feel the love~ 20.fejezet

(Bella szemszöge)

Sarah egyenesen a szobámba vitt, ahol a fürdőbe mentünk. Engedett egy kád forró vizet és rám parancsolt, hogy fürödjek le. Addig vett elő nekem néhány ruhát. Legalábbis ezt mondta. A meleg víz teljesen ellazított, szinte álomba merültem tőle. A testem úgy fogadta, mintha évek óta nem érte volna ilyen meleg a testem. Szinte teljesen átfagytam odakint a viharban.

-Bella, siess egy kicsit, mert nem tudom visszatartani a többieket. Most már fel akarnak jönni. Főleg úgy, hogy tudják én is itt vagyok. Nem akarom bántani egyiket sem, de…

- Megyek- szóltam csendesen, majd elkaptam egy törölközőt, magam köré tekertem, kissé megtöröltem magam, aztán kiléptem a szobába.

- Az ágyon vannak a ruháid. Gyorsan vedd fel őket, utána menj le. De nagyon kérlek, vigyázz magadra, mert figyellek. Ha bármelyik ártani mer neked, visszajövök és szétrúgom a hátsóját.

- Köszönöm. De nem lesz rá szükség. Menj nyugodtan. Majd kitalálok valamit.

- Hamarosan visszajövök. Búcsúzz el tőlük. Sokáig nem leszel mellettük. Hosszú ideig.

- Rendben. Esetleg… meg… megölelhetlek? –kérdeztem kissé bátortalanul.

Nem felet, csak felém lépett és gyengéden megölelt.

-Hamarosan érted jövök- mielőtt bármit mondhattam volna, már el is tűnt. Gyorsan magamra kapkodtam az előkészített ruháimat és kinyitottam a szobám ajtaját. Mindenki ott állt az ajtóm előtt, Emmett mögött, aki épp az ajtómat akarta betörni. Legalábbis nagyon úgy nézett ki.

- Bella, már nagyon aggódtunk- vetette magát a nyakamba Rose, de gyorsan el is toltam magamtól. Nem vagyok egyedül. Vigyáznom kell magamra. Véletlenül sem üthetem meg magam. –Mi a baj? Mit keresett itt Sarah?

- Csak… Én…Ő… Én hívtam ide. Számon kellett kérnem rajta, mit tett Edwarddal.

- Bella, nem ő volt. A gép meghibásodott- Alice úgy nézett rám, mint egy elmebetegre. Mintha valami óriási, eget rengető hülyeséget mondtam volna.

- Nem. Sarah bevallotta, hogy ő volt- bármennyire is próbáltam nem haragudni a testvéremre, nem ment. Megpróbálom nem gyűlölni, nem megvetni őt, de mégiscsak elvette tőlem életem szerelmét. Miatta halt meg Edward és a húgom miatt nem lesz a gyermekemnek édesapja. Újból előtört a fájdalom és keserűség. De nem adhatom át magam neki. Most nem. A kicsi az első és nem lehetek szomorú, mert azt ő is megérzi.  Az én kisfiam. A világ legnagyobb csodája. Bármit megteszek, hogy ő megszülethessen. Még ha a családomat el is kell hagynom miatta, azt is megteszem. –Sarah tette. Bevallotta nekem- lehajtottam a fejem, aztán felmásztam az ágyra és felhúztam a térdeimet, majd ráfektettem a homlokom. –Edward nincs többé, el kell fogadnom. Túl kell lépnem rajta, ahogy Alan halálán is.

- Bella, biztos jól érzed magad? –lépett közelebb Carlisle, aztán besüllyedt mellettem az ágy és egy kéz simított végig a hajamon.

- Hogyan érezhetném jól magam? –a nyugalmam elszállt. Sarah elment, a jelenléte nem nyugtatott tovább. Ő volt. Miatta nem buktam ki idáig. És most hogy nem érzem a jelenlétét, megint eluralkodik rajtam a pánik. Érzem, ahogy visszatér a düh, harag és fájdalom a testembe, ahogy elárasztják a szívemet, a lelkemet és az eszemet. –Te hogyan éreznél, ha elveszítenéd Esme-t? Szerinted jól vagyok? Hiszen most veszítettem el életem szerelmét. A gy… a legfontosabb személyt az életemben. A lelkem másik felét- fakadtam ki, miközben majdnem kifecsegtem azt, amit nem szabad.

- Bella…- Jasper közelebb lépett hozzám.

- Ne. Ne gyere közelebb. Érezni akarok, nem eltompultan ülni. Érezni akarom a fájdalmat, a haragot, a kétségbeesést. Nem akarok megnyugodni. Szükségem van rá, hogy kiadjam magamból az érzéseimet. Hogy rendesen meggyászoljam őt. Miért akarod ezt elvenni tőlem?

- Jasper, szerelmem, gyere hátrébb. Hagyjuk Bellát- húzta ki a szobából Alice a férjét.

- Kérlek, ti is hagyjatok magamra. Egyedül akarok lenni- kértem őket sokkal szelídebben. Senki nem szólt egy szót sem. Mind a négyen odajöttek, megpusziltak, vagy csak megfogták a kezem, aztán magamra hagytak. Amint becsukódott a szobám ajtaja, én már a teraszon álltam, aztán levetettem magam az erdőbe és futásnak eredtem.

(Sarah szemszöge)

Isten látja lelkem, hogy próbálkozom. Nem akarom gyűlölni. Teljesíteni akarom anya kérését és bízni szeretnék a nővéremben, de nem megy. Ez nem olyan egyszerű. Folyton ott zakatol a fejemben az aprócska hang, hogy bármelyik pillanatban megváltozhat és ellenem fordulhat. Márpedig ha ellenem fordul, az a nap a halálomat jelenti majd. Főleg így, hogy hamarosan megtanulja kezelni a hatalmát. Sokkal erősebb nálam. Hiszen ezt az erdőben is bebizonyította. Elég volt a vihart látni. Majdnem elpusztította a várost. A fájdalma engem is arra késztetett, hogy együtt érezzek vele. Pedig nem akartam.

-Anya, bocsáss meg nekem. Megpróbálom, de nem ígérhetem. Nem tudom egyszerűen kitörölni magamból azt a több évtizednyi sérelmet.

- Mi a baj szívem- ölelt át Rick. –Megint a mamádhoz beszélsz? Megidézted őt?

- Nem- nem tudtam a szemébe nézni. Fájt, hogy hazudnom kell, de megígértem anyának és Bellának is. Ez az első lépés, ha valóban el akarom törölni a múltat. 

- Akkor mi a baj?

- Bella…

- Már megint mit csinált a nővéred?

- Engem hibáztat Edward haláláért.

- Tessék? De hát az baleset volt.

- Edward gépe lezuhant. Bella azt kérte tőlem, hogy hozzam vissza. Mintha képes lennék rá. Én pedig nemet mondtam. Tulajdonképpen azt mondtam neki, hogy én miattam halt meg. Hogy ott voltam és nem segítettem neki.

- És akkor most miért bánkódsz? Már megtetted, elhitetted vele és elérted, hogy még jobban gylöljön. Ezt akartad, nem? 

- Nem, ettől sem éreztem magam jobban. Sőt. Azt akartam, hogy gyűlöljön, és most, hogy így érez, rosszul érzem magam- ez igaz is volt. Bella szenvedése megindított, de abban a pillanatban azt akartam haragudjon, gyűlöljön engem. Azt akartam, hogy úgy érezzen irántam, ahogy hosszú évekig én éreztem iránta.

- Kicsim, gyűlölöd a testvéredet és megértelek. Én is így éreznék, ha a testvérem végzett volna a szüleimmel irigységből.

- Így érzek. De nem kellene. Ez nem helyes. 

- Sarah… mi történt veled?

- Semmi- kiszakítottam magam a karjai közül. Valamit ki kell találnom, hogy eltávolodjak tőle egy kis időre. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha elmondhatnám, hogy anyám kérésére megpróbálok kibékülni a testvéremmel, aki állapotos, és akinek most majd én segítek. De nem tehetem. A kicsiről nem szólhatok, mert ígéretet tettem. Ha elárulom a titkot, akkor sosem bízik meg bennem Bella és akkor az anyának tett ígéretemet sem tudom teljesíteni. Így viszont lehet, hogy a szerelmemet veszítem el. Két tűz közé kerültem.

- Sarah, ismerlek már és tudom, hogy valami nincs rendben.

- Nem én miattam halt meg Edward. Nem miattam zuhant le a gép, de Bella azt mondja, természetfeletti van a háttérben.

- Beszélj világosan.

- Kiderítem mi volt a háttérben.

- Tessék?

- Sajnálom Rick, de elmegyek és kiderítek mindent, amit nem értek. Magyarázatot akarok mindenre, amit most nem értek. Tudod, hogy addig úgy sem nyugszom, amíg nem tudok mindenről.

- Elhagysz?

- Amint lehet, visszajövök. Szeretlek téged, de tudnom kell, mi folyik körülöttem. Remélem megértesz.

- Persze kedvesem. Ha úgy érzed menned kell, hát menj. Én várni foglak téged. Várok rád, ha kell egész életemben.

- Olyan jó, hogy te itt vagy nekem. Nélküled keserű és gyűlölettel, bosszúvággyal teli életet éltem, de te megmutattad milyen a való élet. Általad ismertem meg a szerelmet, a boldogságot. Melletted újra reménykedtem, hogy egy napon megtudom milyen a boldogság és ezt sosem akarom elveszíteni. Te jelentesz számomra mindent Rick. Mindent. Te vagy a fény az életemben, ami örökké a szívemben él.

- Ugyan ezt elmondhatom én is- újra átölelt és én biztonságban éreztem magam a karjaiban. Mintha ő lenne az egyetlen menedékem. Mert így is volt. Ő az egyetlen boldogságom ebben a keserű életben. Legalábbis eddig ő volt az egyetlen. Remélem Bella gyermeke nagy segítségemre lesz a megbocsátásban. Ő miatta akarom a testvérem szeretetét. Hiszen az a kicsi gyermek az unokahúgom vagy unokaöcsém lesz. Bellán kívül az egyetlen rokonom. És ha Bella gyűlöl, akkor ő is gyűlölni fog. Azaz ártatlan gyermek. És én ezt nem akarom. Életemben először nem akarom, hogy valaki gyűlöljön. Főleg nem egy gyermek. Ugyan nem tudom, miért érdekel, mit gondol majd rólam, de szeretném, ha szeretne. Ha csak jót gondolna rólam és nem utálna. És ezt csak akkor érem el, ha előtte valóban, tiszta szívvel megbocsátok a testvéremnek és elérem, hogy bízzon bennem és ő is megbocsásson nekem.  Hiszen nagyon sokat ártottam neki én is. Igaz, legtöbbször védtem anélkül, hogy ő tudna róla, de én magam bántottam őt. Összetörtem és érzelmi roncsot csináltam belőle. Megkeserítettem az életét és most már nagyon bánom, de nem tudom visszacsinálni. Csak jóvátenni… talán. Ehhez pedig meg kell tudnom mi történt Edwarddal, Alannal és azt is, hogy milyen egyéb furcsaságok történtek még itt, amik felett elsiklottam.

Ezt kell tennem. Utána járni mindennek, aztán kinyitni a szívem a testvérem előtt és elfelejteni a múltat. A múltat, mely fájdalmas volt mindkettőnk számára. És a jövő felé pillantani, ami egyszer talán boldog lehet a számomra. A jövő, melyben talán mellettem lehet a testvérem, a gyermeke és a szerelmem is. Aztán egy napon talán nekem is megadatik majd az a csoda, hogy a szerelmemtől gyermekem szülessen. Akkor lennék a legboldogabb, ha mindent megkaphatnék. És harcolni fogok érte, hogy megvalósuljon az álmom.

(Bella szemszöge)

Lassan értem a Masen házhoz, ahol csend uralkodott. Megfogadtam, hogy itt leszek. És itt vagyok. Újra ebben a házban. Itt, ahol néhány nappal ezelőtt még annyira boldog voltam. Itt, ebben a szobában, ahol Edwardé lettem és ahol megfogant ez a pici.

-Édesem- végigsimítottam a hasamon, miközben leültem Edward ágyára. –Nem fogod ismerni a papádat. De én mindig el fogom neked mondani mennyire jó ember volt, hogy mennyire szerettük egymást. Azt viszont sosem fogod tudni, hogy nem baleset volt. Soha nem fogom elárulni neked, hogy a nagynénéd miatt kellett meghalnia az apukádnak. Nem gyűlölheted őt. Mert ha velem valami történne, akkor ő lesz az egyik legalkalmasabb személy arra, hogy a mamád legyen. Hiszen védelmet nyújthat. Mellette senki nem fog ártani neked, mert ő a legerősebb vámpír, akit valaha ismertem.  De gondoskodom róla, hogy a Cullen családtól se szakíthasson el téged. Hiszen Rosalie-nál jobb és szeretőbb pótanyukád aligha lehetne. Viszont amíg csak élek, óvni foglak kicsim. Nincs semmi, amiért lemondanék rólad. Képtelen lennék elszakadni tőled önszántamból. Hiszen te vagy az a személy, aki miatt még van értelme léteznem. És küzdeni fogok, hogy amíg csak szükséged van rám, én melletted legyek. A testvérem pedig segíteni fog. Bízom benne, hogy valóban nem akar átverni. Mert ha igen, azt sosem bocsátom meg neki. Ha ártani mer a babának vagy a Culleneknek, azt sosem bocsátom meg neki. Viszont míg nem tesz ellenük semmit és valóban változni akar, addig a teljes bizalmam az övé. Kicsim, mostantól egyedül érted fogok létezni. Érted és a jövőnkért.

Napok óta nem hallottam Sarah-ról. Napok óta ingázok a saját lakásunk és a Masen villa között. A nappalokat a saját szobámban töltöm, általában zenét hallgatok, vagy tv-t nézek és legtöbbször a gondolataimba merülök. De már nem vámpírként. Napok óta ember vagyok, a testem magától változott át. Érzem, ahogy a szívem újra dobban, ahogy a vér folyik az ereimben. Persze ez feltűnt a többieknek is, de csak annyit mondtam nekik, hogy nem tudom, mi történik velem.  Legtöbbször kizavarom őket a szobából és egyáltalán nincs ínyemre, ahogy velük beszélek, de szinte nem is én irányítok. Általában kiabálok, ordítozok, míg magamra nem hagynak, aztán bekapcsolom a zenét és megnyugszom. Ha Edwardra gondolok és róla beszélek, a kicsi nyugodt és így én is pihenhetek. Mostanában autóval közlekedem, ugyanis mióta a szívem újra dobog, képtelen vagyok vámpírként viselkedni. Nem vagyok olyan gyors és erős, mint előtte és ez egy kicsit hiányzik. Ugyan nem tudom miért történt ez így, vagy miként változtam vissza, de azért boldog vgyok. Amikor a szívem újra megdobban szó szerint, hatalmas fájdalom járta át a testem. Szinte újra éreztem az égető fájdalmat, amit az átváltozáskor. A testem újra átváltozott. Ismét emberré.

A konyhában ültem az asztalnál, sütit majszoltam, és mint általában ilyenkor, most is itt álltak körülöttem és engem figyeltek.

-Még mindig alig hiszem el, hogy ember vagy. Mégis hogyan? –kérdezte újra Rosalie.

- Nem tudom. Nekem is hihetetlen. De ez van- vontam vállat és tovább ettem. Nem mondom, hogy nem érdekelt a dolog, de ezt majd megbeszélem a húgommal. Lehet, hogy ő többet tud , mint én.

- Szerintem te többet tudsz, mint amennyit elárulsz nekünk Bella. Mi történt veled? Mit tett Sarah, amitől ennyire megváltoztál?

- Nem tett semmit- csaptam az asztalra, ami kettétört a kezeim alatt, de fájdalmat nem éreztem. A testemet rázta az ideg és minden porcikámat átjárta a harag. –Sarah semmi rosszat nem tett velem, csakis megvédett. Miért hiszitek, hogy bántott?

- Mert mióta hazajöttél, nagyon különös vagy. Basszus Bella, ember vagy, holott évszázadok óta halott a tested. Ver a szíved és vér folyik az ereidben.

- És? Szerinted ezt csak Sarah tehette? Szerinted ez annyira rossz dolog?- kiabáltam vele és ez volt a mai napon a legrosszabb döntésem. A hasam fájni kezdett, de olyannyira, hogy összegörnyedtem a fájdalomtól. Kezem a hasamhoz szorítottam és a fejem a földhöz nyomtam. –ÁÁÁÁÁÁááá- üvöltöttem fájdalmamban.

- Bella- futottak oda hozzám mind, de egyik sem érdekelt.

- Hagyjatok… hagyjatok békén- nyöszörögtem. –Sarah- üvöltöttem a húgom nevét. Ő az egyetlen, aki segíthet. Mi van, ha a babával van valami? Ha elvesztem, abba biztosan belehalok.

- Miért őt szólogatod?- kérdezte kétségbeesetten Rose, miközben Emmett felemelt a földről és felvitt a szobámba.

- Sarah, segíts kérlek… kérlek- nyöszörögtem és végre meghallottam a várva várt hangot, amint letett Emmett az ágyra.

- Itt vagyok Bella- lépett az ágyam mellé Sarah, de a többiek nem engedték közelebb. –Vedd le rólam a kezed Rosalie, mert nem állok jót magamért. Bellának akarok segíteni és így csak hátráltatsz. Ha valami baja esik, az a te hibád lesz. 

- Engedd… engedjétek ide- kértem, de még mindig nem akarták. Nem tudtam mit tehetnék. Ők csak hátráltatnak és a fájdalmaim egyre erősebbek lesznek. –Áááááhhhh…

- Bella- Sarah ellökte az útjából Rose-t és felmászott mellém az ágyra. Kezét a hasamra tett, míg a másikkal a homlokom tartotta. –Nyugodj meg Bella. Az idegességtől van. Gondolj olyasmire, ami megnyugtat. Amitől mindig megnyugszol. Gyerünk Bella. Lélegezz mélyeket és nyugodj meg, különben nagy baj történhet. Hallod Bella nyugalom… nyugalom.

- Nem… nem megy. Sarah, el fogom veszíteni őt. Sarah, nem… nem akarom. Segíts. Segíts- könyörögtem.

- Nem tudok. Nem megy Bella. Megakadályoz benne valami. Bella, nyugalom vagy elveszíted őt. El fogod veszíteni. Gyerünk, gondolj Edwardra. Edward… mondd, mit szerettél benne? Mesélj róla… vagy csak gondolj rá.

- Edward… Edward… Edward- ismételgettem a nevét. Így pedig előtörtek bennem az emlékek, amitől újra csak elárasztott a nyugalom és a béke.

- Ez az. Gondolj rá és nyugodj meg. Bella, minden rendben lesz. Majd én vigyázok rád- simogatta a hajam. –Pihenj- mellém feküdt és én a hasára hajtottam a fejem. –Itt leszek, míg fel nem ébredsz. Utána elmegyünk. Találtam egy gyönyörű kastélyt. Meglátod, neked is tetszeni fog. Gyönyörű kertje van és képzeld, emberek is lesznek majd ott. Sőt, vámpírok is. Olyanok, mint te. Állat vérrel táplálkozók. Nem leszünk egyedül. Tudom, hogy nem szereted a magányt. Aztán majd együtt berendezzük a kisszobát. Nagyon jó lesz, majd meglátod. Vigyázni fogok rád. Ígérem- ölelt magához és a szavai megnyugtattak. Már nem éreztem a fájdalmat, már nem akart kettészakadni a testem és a szívem sem. Nyugodt voltam. Végül az álmok mezejére léptem.

(Sarah szemszöge)

Nem sok ide kellett hozzá, hogy Bella elaludjon. Komolyan megijesztett. Legutóbb mikor ilyen fájdalmai voltak, emberré változott. De most…. nem veszítheti el a kicsit. Akkor tényleg nem lesz értelme az életének. Elveszítette Edwardot és csak a kicsi tartja életben. Én pedig nem akarom elveszíteni őt. Meg akarom ismerni őt, segíteni akarok neki, szeretni őt. De ehhez idő kell. Hosszú, hosszú évek kellenek hozzá. Nem mehet most el. Pont most nem, mikor talán minden jóra fordulhat.

Amint elaludt, kikeltem mellőle az ágyból és szembe álltam a családjával. Hálát adtam az égnek, hogy nem akkor kezdtek el vitatkozni, mikor Bella ébren volt. De most magyarázat kell majd nekik. Még nem tudom, mit mondok, vagy hogyan adagolom be nekik a dolgot, de majd csak elintézem.

-Menjünk ki innen. Had pihenjen- azzal kiléptem a szobába és a nappali közepén vártam, hogy mind helyet foglaljanak, de senki nem ült le. –Hosszú lesz, úgyhogy kérek mindenkit, üljön le.

- Ne félj, nem lesz hosszú. Csak azt akarom, hogy hagyd el a házunkat és hagyd békén a testvéremet- üvöltött fel Rosalie. –Nem tudom mit tettél vele, de nem önmaga. Hozd helyre, aztán takarodj el innen. Nem bántottad még eleget?

- Na jó- mély levegőt vettem és újra kezdtem. –Még egyszer elmondom, ha nem voltam világos. Üljetek le- kiáltottam el magam, aztán visszább vettem a hangom, mikor az emeleten alvó nővéremre gondoltam. –Ugyanis nagyon hosszasan fogunk beszélgetni.

Szerencsére a család fő megértette mi a helyzet és rá jobban hallgattak, mint rám. Mind helyet foglaltak, de nem tudtak csendben maradni.

- Sarah- szólt hozzám gyengéden Esme. –Kérlek, ne bántsd Bellát. Sokat szenvedett már. Hagyd, hogy békében éljen.

- Nem fogom bántani- ráztam meg a fejem és mélyen a szemébe néztem. –Segíteni akarok neki, de úgy nem fog menni, ha ti egy folytában keresztbe tesztek nekem.

- Mi?- Alice idegesen felpattant. –Mi teszünk neked keresztbe? Te meghibbantál.

- Oké. Én szépen, nyugodtan akartam veletek beszélni, de látom ez nem fog menni. Akkor most közlöm, mit fogok tenni. Ti pedig nem tehettek majd ellene semmit. Megegyezhettünk volna, de ti csak kötözködni tudtok. Ha így akarjátok, nekem megfelel. Nos, amint Bella felébred, el fogom vinni innen. Olyan messzire, hogy nem fogjátok megtalálni. Utána pedig szépen elzárok minden Belláról szóló gondolatotokat, emléketeket… azt még nem tudom, hogy engedjelek-e emlékezni csak más vámpírok ne lássanak a fejetekbe vagy teljesen töröljelek ki titeket a fejéből.

- Ezt nem teheted- Carlisle mérges volt. Pedig úgy tudom ő a legnyugodtabb vámpír a világon.

- Már miért ne tehetném? Veszélyeztetnétek a testvérem életét.

- Miért érdekel téged ennyire Bella? És miért bízik meg benned mostanában?

- Mert ő így akarja… Nem kényszerítettem semmivel. Még mindig szabad akarata van. Nem irányítom őt.

- Így igaz- és felébredt a testvérem… -Sarah nem kényszerít semmire. Önszántamból fogok vele menni.

- De miért?

- Mert itt nincs biztonságban. Értsétek már meg, hogy nem vagytok képesek megvédeni őt.

- Sokan vagyunk és barátokra is számíthatunk, ha baj van.

- Az lehet, de én egyedül is megadhatom neki azt a védelmet, amire szüksége van. Fogadjátok el, hogy én jobb testőr vagyok a számára, mint ti.

- Sarah, kérlek, ezt had intézzem el én.

- Ne…

- Kérlek- lesétált mellém, szembe a családjával. Tudtam miért nem akart melléjük menni… hogy megnyugodjak. –Sajnálom, hogy ilyen váratlanul, de el kell hagyjalak titeket. Edward… Edward elvesztése hatalmas fájdalom nekem, amit fel kell dolgoznom. Itt minden rá emlékeztet. A ház, a város… minden. És nem… nem akarom, hogy elköltözzünk. Én sem akarnék elmenni innen. De van egy hely, ahol békére lelhetek. Sarah talált egy helyet, ahol eltölthetünk egy kis időt. Megígérem nektek, hogy minden rendben lesz. Szükségem van az egyedüllétre, a távolságra, de vigyázni fogok rátok. És Sarah is, igaz? –pillantott rám.

- Ez most komoly? –kérdeztem felhúzott szemöldökkel. –Tényleg azt várod, hogy szemmel tartsam őket, a barátomat, vigyázzak rátok és még kutassam a másik…- majdnem sikerült mindent elfecsegnem. –Bella, én sem vagyok isten. Vannak korlátaim.

- Kérlek. Csak addig, míg meg nem tanítod nekem, hogyan csináljam. Oké? Utána ígérem, nem kell. Kérlek.

- Rendben.

- Nos, mint mondtam, elmegyek a testvéremmel, de amint lehet, visszajövök. Visszatérek hozzátok, persze csak ha utána is látni akartok még.

- Mindig a családom tagja leszel Bella. Mindig lesz nálunk helyed- biztatotta Carlisle.

- Köszönöm. Tényleg, őszintén sajnálom, hogy így kell elhagynom titeket. De soha ne kételkedjetek benne, hogy szeretlek titeket. A szívemben örökké helyetek lesz. És visszatérek. Egy napon itt leszek újra.

- Ne menj el- Rosalie olyan gyorsan szaladt elé, hogy szinte fel sem fogtam, nem reagáltam időben. Viszont amint felébredtem a sokkból, el akartam húzni a közeléből Rosalie-t, de megrázta a fejét, miközben magához öleltem a szőke vámpírt.

- Mennem kell Rose. Most mindenkinek az lesz a legjobb.

- Nekünk nem. Nekem nem.

- Emmett és a többiek vigyáznak rád. Ha hosszúnak tűnik az idő, csak gondolj rám. Nem megyek el úgy, hogy ne búcsúznék el tőled.

- Bella, ne csinálj butaságot, nagyon kérlek. Edward elment, de neked nem kell követned.

- Nem is akartam Rose. Főleg nem most, mikor van okom élni. Ha visszatérek, meg fogod tudni mi az.  

- Tudom, hogy nem sokat számít neked Bella vagy mi, de kérlek, ne engedd meghalni. Könyörgöm neked- Rosalie szeme félelmet és könyörgést tükrözött, mikor a szemembe nézett.
- Eddig nem számított, de már igen. Értsétek már meg, hogy nem akarok neki rosszat. Csakis jót. És most az a legjobb neki, ha velem jön. Egyszer visszakapjátok őt, de ahhoz idő kell. Menjünk, mielőtt baj nem lesz belőle, hogy még mindig itt vagy. Túl sok időt töltöttél itthon emberként- fogtam meg Bella karját. –Nem kell csomagolnod semmit. Mindent megvettem, amire szükséged lehet. A többit pedig majd megoldjuk mi ketten.

- Rendben. Akkor- mosolygott rá a többiekre, de közben könnybe lábadtak a szemei. –Köszönök mindent és nagyon hálás vagyok. Amint tudok, jelentkezem- még megölelte őket, azután megfogta a kezem. Én pedig rámosolyogtam. Becsukta a szemét, nem tudva mi vár rá, én pedig odateleportáltam magunkat a kastélyhoz, amit kettőnknek alakítottam ki. És mire legközelebb kinyitotta a szemét, már a hatalmas kastély előtt álltunk.

-Isten hozott az otthonodban nővérem. Remélem jól érzed majd magad, mert nagyon hosszú ideig maradunk itt…

Sziasztok!

Nos, remélem ez tetszeni fog nektek. Kicsit hosszabbra sikerült, remélem nem probléma :) 
Igyekezni fogok hetente hozni a frisseket, de majd szeptember- október környékén lesz egy hosszabb szünet. Csak előre szólok, hogy tudjatok róla. Addig viszont hozni fogom, amint lehet.
Most pedig elköszönök. Jövőhéten vasárnap találkozunk.
Puszi: Rosalice