Feel the love~26.fejezet

Sziasztok!

Nos, megérkezett a friss. Remélem tetszeni fog nektek. Nagyon igyekeztem, hogy ma elkészüljön, mert egy kicsit el voltam csúszva, de itt van. 

Jó olvasást. 

Puszi: Rosalice

(Bella szemszöge)

Egyre nehezebb volt tartanom Sarah-ban a lelket. Az elmúlt napok alatt teljesen összeroppant Ricardo halála miatt. Teljesen más vámpír lett, mint akit az elején megismertem. Most pont az ellentettje volt annak az erős és könyörtelen, céltudatos vámpírlánynak, aki régen volt. Most gyenge, határozatlan és összetört volt. A lelke darabokra tört. Az elmúlt napokban átvettem a feladatait. Én irányítottam a kastélyban lévő vámpírokat, embereket, elláttam a kastély védelmét és foglalkoztam a kislányommal. Minden az én nyakamba szakadt és ezek mellett még Sarah-t is ápolgatnom kellett. Mintha egy élő halott lenne. Nem csinál semmit csak sír és az emlékeibe temetkezik. Sokszor gondolok bele, hogy nagyjából én is így nézhettem ki Alan és Edward halála utána. Engem sem érdekelt semmi. Én pontosan tudom milyen nehéz most neki, hiszen kétszer is átéltem és mind a kétszer meg is akartam halni, de ő nem engedte és én sem fogom hagyni neki. Nem hagyhatja el magát. Én tudom, hogy nehéz, de vissza kell szerezni önmagát. Újra erősnek kell lennie, különben mind elveszünk. Ahogy ő, úgy én is kevés vagyok a harchoz egyedül. Nem tudom meddig bírom még egyedül, de már egyre nehezebb. Nem akarom őt sürgetni, nem akarom zargatni, had nyugodjon meg egy kicsit, de kétlem, hogy sokáig bírnám ezt egyedül. Még csak nemrég tanultam meg használni az erőmet. Még nem vagyok teljesen az ura. Bármelyik pillanatban elgyengülhetek, akár egy pillanatra is, ami talán még a halálunkat is okozhatná. De még nem adom fel. Még nem. Sarah rendbe fog jönni csak kell neki egy kis idő. Igen. Össze fogja szedni magát. Ezt kell tennie, mert ez a helyes. És ő általában helyesen cselekszik. Bíznom kell abban, hogy ezúttal is helyesen fog dönteni. Bíznom kell benne.

-Mehetünk? –lépett be az irodámba Sarah, mintha mi sem történt volna az elmúlt napokban. Újra tiszta ruhát vett, a szeme sem volt már olyan duzzadt, mint tegnap vagy előtte, de egy kicsit még látszott a szemén hogy az elmúlt napok nagy részét sírással töltötte. Azonban a tekintete semmi mást nem tükrözött csakis elszántságot és gyűlöletet.

- Mégis hová? –álltam fel szép lassan az asztaltól.

- A Cullenekért. Nem ezt akartad? Hogy idehozzuk őket?

- De, de neked szükséged van a nyugalomra most. És…

- Nincs időnk a gyengeségre. Nem hagyhatom el magam. És a Cullenek is biztonságban lesznek, ha mellettünk vannak. Nem fogom hagyni, hogy te is összezuhanj miattuk. Inkább elviselem őket valahogy, mint hogy te is összetörj és mind elbukjunk.

- Néhány nap még nem a világ vége?

- Honnan veszed, hogy nem? Honnan tudod, hogy nem éppen ma akarják megölni őket? Hm? Vagy holnap? Nem tanultál az én hibámból Bella? Nézz rám. Egy roncs vagyok. Néhány óra volt Bella. Nem napok, nem hetek, csupán órák. És itt vagyok. Megtörten, összeroppanva. Tényleg ezt akarod? Megint át akarod élni? Hm? Nem volt még elég? A francba is Bella. Szükségem van rád- bukott ki megint, és újra eleredtek könnyei, amitől a sminkje azonnal lefolyt.

- Itt vagyok- szaladtam oda hozzá és magamhoz öleltem remegő testét. –Sh… itt vagyok veled. És itt is leszek.

- Ne hagyj magamra- kért, miközben szorosabban bújt hozzám. –Azt nem élném túl, ha titeket is elvesztenélek. És ha neked a Cullenekre van szükséged, akkor jöjjenek. Jöjjön akárki, akire szükséged van csak ne hagyj magamra. Ne hagyd, hogy teljesen elvesszek. Kérlek. Már csak ti vagytok nekem.

- Sarah, itt maradok, ígérem. És együtt túljutunk ezen. Segíteni fogok neked mindenben. Mindenben. Nem hagylak magadra soha- apró puszit nyomtam a feje búbjára, majd a kanapéig elsétáltunk együtt és ott lefektettem rá. A sok kimerültségtől szinte azonnal elaludt én pedig mellette ülve vártam, hogy felébredjen.

Nagyjából egy órát ülhettem mellette, mikor eszembe jutott, hogy ha idehozzuk a Culleneket, akkor valahova el kell szállásolnunk őket. Valamint fel kell töltenünk a vérkészleteket mind emberi, mind állati vérből. Így nagy nehezen, de elengedtem a húgom kezét és felállva mellőle elhagytam a szobát és összehívtam minden vámpírt és embert az előtérbe. Amint mindenki megérkezett bele is kezdtem a mondandómba.

-Nos, két feladatotok lesz az elkövetkezendő néhány órában. Az egyik, hogy az emberek kitakarítanak három szobát azon az emeleten, ahol a nővérem, a kislányom és vagyunk. Majd kiadom, melyik három szoba legyen az. Valamint szükségem lesz négy önként jelentkező vámpírral. Két férfire és két nőre, akik feltöltik a vérkészleteinket. Mint azt tudjátok, a nővérem gyengélkedik, szüksége lesz az itteni tartalékokra, mert nem hiszem, hogy mostanában kimozdul majd. Az egyik pár állati vért hoz az erdőből, a másik pár pedig felkeresi a kórházat és donorvért hoztok. Ki lesz az a négy?

-Mi biztosan- lépett elő Kathy.

- Nem. Te nem mész sehova. Itt maradtok, sőt kaptok még magatok mellé néhány vámpírt, akik nélkülözhetők a helyükről, ugyanis én és a húgom ma elhagyjuk egy rövid időre a kastélyt. A kislányra pedig figyelnetek kell.

- Rendben kisasszony. Ahogy szeretné.

Kathy-ék után két másik pár is jelentkezett. Gyorsan levédtem a gondolataikat, aztán útnak is engedtem őket.

- Az emberek mehetnek a dolgukra. A férfiak a kertbe, a garázsba, nézzék át az autókat, a motorokat. Minden tökéletes legyen. Ha végeztek, visszavonulhatnak a szobájukba. A nők a szobákat, valamint a kastély többi részét, de a szobák a legfontosabbak. Kérdés?

- A vacsorával hogy készüljünk?

- Ugyan úgy, ahogy eddig. Vendégeket hozunk a testvéremmel, akik mostantól itt fognak élni. De vámpírok lesznek. Csakis állatvérrel táplálkozó vámpírok, nem kell megijednetek. Ha lejárt a műszakotok, a másik csoport majd folytatja. Attól, hogy itt lesznek ők, nálatok minden marad a régi kerékvágásban. Oké?

- Rendben.

- Cloe, neked továbbra is a kislányom a feladatod. Semmi mással nem kell foglalkoznod csakis a lányommal, ahogy eddig. Jó?

- Igen kisasszony.

- Akkor munkára. Mindenki.

Majd a vámpírok felé fordultam és mindenkinek kiadtam a munkáját. Cloe-n, Kathy-n és Kathy barátján kívül még két párt bíztam meg a lányom védelmével, akik ugyan nem lesznek közvetlenül Cara mellett, de épp annyira lesznek távol, hogy pillanatok alatt ott teremjenek, ha szükség van rájuk.

Miután mindennel végeztem, visszamentem a dolgozóba, hogy megnézzem Sarah-t, de mikor beléptem a szobába, nem volt sehol.

-Nem voltál itt mikor felébredtem- jött a hangja a hátam mögül.

- Sajnálom. Az alkalmazottakkal volt megbeszélni valóm és a vámpírokkal. Azt hittem tovább alszol majd és nem veszed észre, hogy eltűntem.

- Rosszat álmodtam. Vagyis az eleje szép volt. Aztán rosszra fordult.

- Rick-ről álmodtál, igaz?

- Igen- sütötte le a szemét.

- Nincs mit szégyellned Sarah. A mai napig van, hogy én is álmodom Edwardról. És nagyon ritkán ugyan, de Alan-ról is.

- Összeszedtem magam Bella. Úgy érzem, most erős vagyok. Most kell mennünk, amíg nem zuhanunk össze újra.

- Biztos vagy benne, hogy jönni akarsz? Ha nem érzed elég erősnek magad, valahogy megoldom egyedül is.

- Igen, elég erős vagyok. Bízz bennem. Egyedül nem boldogulsz majd. Nézd meg készen vannak-e. Utána indulhatunk.

Úgy tettem, ahogy Sarah kérte. Hála az égnek, mind otthon voltak, és ahogy a gondolataikból ítéltem Rose már elvégezte a dolgát. Még belekukkantottam a jövőbe is, hogy minden rendben lesz-e, de semmit nem láttam csak sötétséget. És ez aggasztott.

- Nem látok a jövőben semmit. Minden sötét.

- Akkor meg annál inkább mennünk kell. Látod, ezt mondtam neked Bella. Már nincs több időnk. Ha meg akarod őket menteni, akkor most kell mennünk. Nem holnap, nem két nap múlva, nem órák múlva, hanem most, különben nem látod őket viszont. Szinte biztos vagyok benne, hogy a másik erő tud valamit a terveinkről, különben nem sötétséget láttál volna. Bizonyára az én hibám. Te még nem vagy elég erős, hiába tettél meg mindent. Az én hibám, hogy veszélyben vannak, de helyre hozom. Épségben idehozzuk őket. Ígérem.

- Sarah.

- Ne mondj semmit. Menjünk- nyújtotta felém a kezét magabiztosan és ettől én is erősebbnek éreztem magam. Megfogtam a kezét és ahogy ő, úgy én is a Cullenekre koncentráltam. Így hamar a Cullen villában teremtünk. A nappaliban, ahol Carlisle-n és Esme-n kívül senki más nem tartózkodott.

- Mindenki tolja le a képét a nappaliba, de a lehető leggyorsabban- kiáltottam el magam, mire mindenki ott termett.

- Bella- suttogta Rosalie. –Már azt hittem nem is jössz. Olyan nehéz volt eltitkolnom mindenki előtt.

- Titkolni? Mégis mit?- tette csípőre a kezét Alice.

- Ezt ne most. Hozzátok a cuccaitokat, hogy minél hamarabb indulhassunk- kértem őket. De senki nem hallgatott rám.

- Hol voltál Bella? –kérdezte Esme kedvesen, őt pedig Jasper követte kicsit sem ilyen kedvesen.

- Hova a jó büdös francba tűntél el egy teljes évre? –kérdezte szinte kiabálva.

- Elég ebből- üvöltötte el magát Sarah. –Most rögtön hozzátok azokat a bőröndöket, vagy amiket magatokkal akartok hozni és húzzunk innen vagy mind itt halunk meg.

- Mi történt?- kérdezte Carlisle.

- Menjetek már- kértem őket. –Indulás. Minden megmagyarázok, ha biztonságban lesztek, de menjünk innen, vagy tényleg meghalunk.

- Én nem megyek innen sehova, amíg nem magyarázol meg mindent- huppant le a kanapéra Emmett.

- Most rögtön állj fel vagy itt hagylak meghalni te makacs öszvér. Mindenkinek a halálát okozod. Úgyhogy ha nem akarod, hogy a családunk miattad vesszen el, akkor emeld fel a nagy seggedet és hozd le a csomagjaidat, hogy mehessünk, mielőtt mind hamuvá égünk- sziszegtem neki mérgesen, majd felrántottam a kanapéról. Ám ekkor már késő volt. A helységbe az ablakokon és az ajtón keresztül fekete füst szerűség kezdett beszivárogni.

- Bella, mennünk kell- kiáltotta Sarah. –Itt van, és mi nem vagyunk elég erősek. Sürgősen győzd meg őket, vagy mi menjünk. Gondolj Cara-ra. Szüksége van rád. Jobban, mint a Culleneknek. Te megpróbáltad. Ha nem jönnek az nem a te hibád. Menjünk innen- sürgetett testvérem.

- Fogjátok meg egymás kezét, gyerünk- üvöltöttem el magam úgy, hogy az egész ház beleremegett. –Azt mondtam most.

Végre úgy tették, ahogy azt parancsoltam. Mind megfogták egymás kezét, Sarah beállt az egyik végére én meg a másikra, de a fekete füst körbetekerte a húgomat.

-Bella, nem tudom használni az erőmet. Menjetek. Vidd innen őket- sürgetett, de eszem ágában nem volt itt hagyni őt. A füst felé fordítottam a kezem és fényt lövelltem ki belőle, amitől a feketeség visszahúzódni látszott. Már az egész házat ellepte, még a kanapét is alig láttuk, mikor Sarah-val egymásra néztük. Mind a ketten tudtuk, hogy vagy most, vagy soha. Ha nem cselekszünk, meghalunk. Mind annyian, nem csak mi ketten, hanem a Culllenek is. És nem akartam most elveszteni a lányomat. El sem köszöntem tőle. Úgyhogy esély sincs rá, hogy most menjek el. Nem fogok most meghalni. Nem adom meg ezt az örömöt senkinek.

A húgomra néztem, aki bólintott. ez volt a jel. A jel arra, hogy elmehessünk innen. Behunytam a szemem pont, mint mikor idejöttünk és erősen koncentráltam a kastélyra. Arra a helyre, ami hamarosan mindannyiónk otthonát jelenti majd.

Mikor legközelebb kinyitottam a szemem a sötétséget már nem láttam. Már nem a Cullen villa nappalijában voltam, hanem…

(Rosalie szemszöge)

Azt mondta néhány nap. A néhány nap már letelt és Bella nem jelentkezett. Már nem tudom hogyan hazudhatnék a többieknek. Már nem tudok nekik mit mondani. Egyszerűen kifogytam a magyarázatokból. És Bella nincs sehol. Lehet, hogy csak hazudott? Nem. Ő sosem hazudna nekem. Ismerem már. Nem verne át. Főleg nem egy ilyen fontos dologban. Ő a testvérem. Az egyik olyan személy, akit nagyon szeretek és tudom, hogy ő is engem.

-Bíznod kell benne Rosalie- győzködtem magam. Bár nem úgy sült el ez a győzködés, ahogy én szerettem volna, ugyanis mint utólag kiderült, nem magamban mondtam, hanem hangosan is kicsúszott.

- Mégis miben baby? –kérdezte mellőlem a nagy mackóm, miközben egymást átölelve feküdtünk a szobánkba az ágyunkon.

- Nem fontos- mosolyogtam rá és egy apró puszit nyomtam az ajkaira. Vagyis apró puszinak indult, de az én nagy macim nem osztotta a véleményem és a végén egy eléggé szenvedélyes csók lett az ártatlan pusziból.

Ám mielőtt belelendültünk volna, úgy isten igazából, meghallottam a már napok óta várt hangot.

- Mindenki tolja le a képét a nappaliba, de a lehető leggyorsabban- kiáltotta el magát Bella és felhúzva az én macikámat a nappaliba siettem. Ott természetesen már mindenki lent volt, köszönhetően a hatalmas kiabálásnak, amit a házban rendezett az én drága nővérem.

- Bella- suttogtam. –Már azt hittem nem is jössz. Olyan nehéz volt eltitkolnom mindenki előtt- el sem tudja képzelni, mennyire. Már mindent kitaláltam, hogy ne kérdezősködjenek. Olyan rossz érzés volt titkolózni előttük.  

- Titkolni? Mégis mit?- tette csípőre a kezét Alice, miközben elég csúnyán nézett rám és Bellára.

- Ezt ne most. Hozzátok a cuccaitokat, hogy minél hamarabb indulhassunk- kérte Bella, de senki nem hallgatott rá. Mind ott álltunk továbbra is a nappaliban, mintha nem mondott volna semmit.  

- Hol voltál Bella? –kérdezte Esme kedvesen, őt pedig Jasper követte. Ő azonban kicsit sem volt olyan szelíd és kedves, mint a mi pótanyukánk. Jasper inkább számon kérő volt, mintsem kérlelő.

- Hova a jó büdös francba tűntél el egy teljes évre? –kérdezte szinte kiabálva. Pedig Jasper aztán nem sűrűn akad ki. De úgy látszik ez a pillanat azon kevesek egyikéhez tartozik, mikor teljesen szakad az a bizonyos cérna.

- Elég ebből- üvöltötte el magát Sarah. –Most rögtön hozzátok azokat a bőröndöket, vagy amiket magatokkal akartok hozni és húzzunk innen vagy mind itt halunk meg- de nem hatottak meg senkit a szavai.

- Mi történt?- kérdezte Carlisle, mintha Sarah nem is mondott volna semmit.

- Menjetek már- kérte minket Bella, de úgy látszott kezd elfogyni a türelme. Már nagyon nehezen ment neki a normális hangnem. –Indulás. Mindent megmagyarázok, ha biztonságban lesztek, de menjünk innen, vagy tényleg meghalunk.

- Én nem megyek innen sehova, amíg nem magyarázol meg mindent- huppant le a kanapéra az én egyetlen szerelmem.  

- Most rögtön állj fel, vagy itt hagylak meghalni te makacs öszvér. Mindenkinek a halálát okozod. Úgyhogy ha nem akarod, hogy a családunk miattad vesszen el, akkor emeld fel a nagy seggedet és hozd le a csomagjaidat, hogy mehessünk, mielőtt mind hamuvá égünk- sziszegte nekünk mérgesen nővérem, majd felrántotta a kanapéról Emmettet. Ám ekkor már késő volt. A helységbe az ablakokon és az ajtón keresztül fekete füst szerűség kezdett beszivárogni.

- Bella, mennünk kell- kiáltotta Sarah. –Itt van és mi nem vagyunk elég erősek. Sürgősen győzd meg őket, vagy mi menjünk. Gondolj Cara-ra. Szüksége van rád. Jobban, mint a Culleneknek. Te megpróbáltad. Ha nem jönnek az nem a te hibád. Menjünk innen- sürgette őt Sarah. Vajon ki a fene az a Cara? És mit jelenthet Bellának?  

- Fogjátok meg egymás kezét, gyerünk- üvöltötte el magát úgy, hogy az egész ház beleremegett. –Azt mondtam most.

Úgy tettünk, ahogy parancsolta. Megfogtuk egymás kezét. Bella a sor egyik végére állt, míg Sarah a másikra, de az utóbbit hirtelen ellepte a fekete füst féleség. .

-Bella, nem tudom használni az erőmet. Menjetek. Vidd innen őket- sürgette, de Bella nem úgy nézett ki, mint aki nagyon el akar innen menekülni. A füst felé fordította a kezét és fényt lövellt ki belőle, amitől a feketeség visszahúzódni látszott. Már az egész házat ellepte, még a kanapét is alig láttuk. Becsuktam a szemem. Nem tudtam mi következik ez után, de nem is akartam megtudni. Volt egy olyan sejtésem, hogy a két választék közül az egyik a halál, de azt nem akartam. Még nem akartam meghalni. Nem most, mikor visszakaptam a nővéremet. Nem most, mikor mindent megtudhatok róla és az elmúlt egy évről.

Mikor legközelebb kinyitottam a szemem a sötétséget már nem láttam. Már nem a Cullen villában voltunk. Nem. Hanem egy…

Feel the love~25.fejezet

(Bella szemszöge)

A tanulás meglepően gyorsan haladt. Mindössze két hónap kellett és mindent tudtam, amit a húgom. Képes voltam mindenre, amire ő és talán még többre is. A sok gyakorlás mellett pedig annyi időt töltöttem a lányommal, amennyit csak tudtam. De Mivel nem volt sok időnk sem nekem sem a húgomnak, így valóban kerestünk két dadát a kicsi mellé. Az egyik egy emberlány volt, aki Cara emberi szükségleteire figyelt, a másik pedig egy vámpír, aki a különleges igényeivel foglalkozott. Mivel még kicsi, így nem okozott nekik sok fejfájást, de mi lesz, ha majd megnő…

A vámpírlány Kathy nagyon rendes vele, mindent megtesz, hogy segítsen Chloe-nak az emberlánynak. Ők ketten vigyáznak a kicsire és néha, ha Kathy vagy Chloe elhagyják a kastélyt, akkor Kathy barátja kíséri el őket. Természetesen, mint a terhességem alatt, most is folyamatosan védve vannak a gondolataik, illetve bizonyos időnként töröljük az emlékeiket a testőröknek, hogy ne legyenek problémáink.

Nem sokkal ezelőtt meglátogattam Rosalie-t is és most a kicsivel foglalkozom. Nem hanyagolhatom el őt sem. Hiszen ő az, aki miatt élnem kell. Aki miatt mindent megteszek, hogy erősebb legyek.

-Hamarosan megismerheted a családunk többi tagját is- mosolyogtam rá a kicsire, mire mintha értené a szavaimat, az ő arcocskáján is megjelent egy picurka mosoly.

-  Ugye most csak vicceltél Bella? –kérdezte Sarah, miközben berontott a gyerekszobába és a feje pirosabb volt, mint egy paprika. Ha nem tudnám, hogy tényleg nagyon mérges még nevetnék is rajta. De ez nem alkalmas pillanat a nevetésre.

- Dehogy vicceltem. Ma voltam Forksban… és beszéltem Rosalie-val- lefektettem a kicsit a kiságyba és a húgomra figyeltem.

- Igen azt láttam. Éppen ezért vagyok ilyen dühös. Neked teljesen elment az eszed?

- Nyugodj meg Sarah, mert megijeszted a kicsit.

- Válaszolj- szólt nyugodtabban - gondolom nem akarta megijeszteni a lányomat,- de még mindig tiszta ideg volt. Ez tökéletesen látszott az arcán, a szemén és a hangjából is idegesség csengett.

- Nem, nem ment el az eszem, egyszerűen csak nem akarom, hogy baja essen a családnak azért, mert nem vagyok mellettük. Úgy gondolom, mi ketten képesek leszünk megvédeni őket.

- Hogy az a…

- Sarah, figyeltem… nem látott senki semmit. Direkt úgy mentem oda, hogy csak Rose volt otthon és vele is közöltem, hogy nem mondhat senkinek semmit, de megígértem neki, hogy hamarosan értük megyünk.

- Komolyan beteg lehetsz Bella. Tudod, hogy mennyire kockázatos oda menned. És nem csak a saját életed kockáztatod, hanem az enyémet, a lányodét és mindenki másét is, aki itt él velünk ebben az istenverte kastélyban.

- Ezért kérem a segítséged, hogy nyomtalanul elhozhassam őket onnan.

- Mégis hogyan tervezed ezt? Gondolkodtál te egyáltalán?

- Igen Sarah, gondolkodtam, de fogalmam sincs, hogyan lehetne megoldani mindent. Viszont tudom, hogy el kell onnan hoznunk őket, mielőtt bajuk esik.

- Honnan tudod, hogy már nem történt velük semmi?

- Egyszerűen érzem. De Sarah, közeledik valami és nem tudom mi az, de megrémiszt. Kérlek, segíts nekem. Úgyis ide akartuk hozni őket. Miért ne tehetnénk meg kicsit hamarabb, mint terveztük?

- Ah, te…- harapta el a mondatot, majd csak a fejét rázta. –Gondolkodnom kell egy kicsit. Majd szólok, hogy mire jutottam.

- Sarah- állítottam meg mielőtt kilépett volna az ajtón.

- Mondd.

- Köszönöm. És ne haragudj rám.

- Nem haragszom, de nem is örülök neki Bella. Meg kell értened, hogy az itteniek biztonsága a legfontosabb. Nekem elsősorban erre a kastélyra kell összpontosítanom, hogy védve legyünk. És neked is ezt kellene tenned. Készülj fel, mert hamarosan szükségem lesz rád.

- Rendben- lehajtottam a fejem és a kicsit kezdtem el nézni. Annyira gyermeki, annyira ártatlan. Nem tudom elképzelni, hogy valaki ártani akarjon neki. Pedig akarnak. Nem is egy valaki. Hanem nagyon sokan. És semmi másért csakis azért, mert az én lányom. Mennyire egyszerű lenne, ha nem csak nekem kellene vigyáznom rá, hanem mellettünk lenne Edward is. Vajon mit fogok mondani a kicsinek, ha egyszer az apukájáról kérdez majd? Nem tudok majd mást mondani csak azt, hogy a papája a mennyországban van.

- Igen… a mennyországban- mosolyogtam rá. –Az apukád a mennyországban van.

Eszembe jutott egy dal, amit anya énekelt nekem még nagyon régen. Annyira szerettem a hangját, olyan megnyugtató volt. Hirtelen elhatározásból énekelni kezdtem én is, abban a reményben, hogy talán a lányom is emlékezni fog rá, ha nagyobb lesz. Úgy, ahogy én is emlékszem anyára.

Kendőbe zárta ősz haját
Ahogy a régi nagymamák
S ha látta, apánk nem figyel
Esténként súgva kezdte el.

Tedd össze így a két kezed
Így teszi minden jó gyerek
S szomorú szemmel végigmért
S nevettünk - Isten tudja, miért

Nézz csak fel, az ég magas
Bár azt mondják, hogy nem igaz
Ott jártak ők, a repülők
És nem látták sehol.

Kell ott fenn egy ország
Mely talán ránk is vár
Kell ott fenn egy ország
Amit senki nem talál
Kell ott fenn egy ország
Mely bárkit átölel
Kell ott fenn egy ország
Amit sosem rontunk el.


Felnőtt az ember, s mindent lát
Szobánkban ott a nagyvilág
Melyből egy gyermek mit sem ért
Egy kőre hajtja kis fejét.

Az arca szép, nem álmodó
Nem kelti fel már ágyúszó
Csak egy hang szól, halk és fáradt
Mint egy régi altató

Nézz csak fel, az ég magas
Csak hadd mondják, hogy nem igaz
Mit tudnak ők, a repülők
A szívük jég, csak jég.

Kell ott fenn egy ország
Mely talán ránk is vár
Kell ott fenn egy ország,
Amit senki nem talál.
Kell ott fenn egy ország
Mely bárkit átölel
Kell ott fenn egy ország
Amit sosem rontunk el.

Amint a dal véget ért abbahagytam a kiságy ringatását. Chiara elaludt. Olyan békés és nyugodt volt az arca. Gondtalan. Hiszen semmi problémája nincsen ezen a világon.

- Nagyon szép hangja van kisasszony- lépkedett mellém Chloe. –Hoztam a kislánynak egy kis tápszert, de ahogy látom nincs rá szüksége.

- Köszönöm. Kérlek, ne ébreszd fel őt. Majd ha éhes lesz úgy is felkel. Had aludjon nyugodtan. Hiszen nincs is más dolga.

- Nem lenne szívem felébreszteni. Annyira aranyos.

- Vigyázz rá Chloe. És Kathy is itt lesz nemsokára. Nekem meg kell keresnem a húgomat.

- Én itt maradok. Menjen csak.

- Nagyon vigyázz rá. Kérlek. Ne hagyd, hogy baja essen.

- Ahogy mindig. Menjen csak kisasszony. Minden rendben lesz.

Még egy apró puszit nyomtam a kicsi homlokára, aztán sietve elhagytam a szobát és a húgom keresésére indultam. Azonban őt nem találtam sehol. Kerestem a szobájában, az irodájában, a kertben, mindenhol, de nem volt sehol.

Meguntam a keresését, így behunytam a szemem és erősen koncentráltam rá, aztán megszólítottam.

-Sarah- de nem válaszolt. Egyszerűen semmi jelét nem adta, hogy hallana, pedig tudom, hogy hall.

Mély levegőt vettem és erősebben koncentráltam rá, aztán nem csak az elméjét kerestem, hanem őt magát. És meg is találtam nem is olyan messze. Az otthonában. De valami nem volt rendben. Zaklatott volt. Nem akartam utána menni, de nagyon nyugtalanított a hallgatása és az érzelmei, amik megcsaptak engem is. Végül úgy döntöttem mégiscsak utána megyek. És amint ezt kigondoltam, már ott is álltam a húgom előtt, aki az ágyon kuporgott és a szemei ki voltak sírva, a szoba pedig romokban hevert. Mintha földrengés söpört volna végig a helységben.  

- Sarah- szaladtam oda hozzá, de mintha észre sem vett volna. Csak maga elé meredt és a könnyei csordogáltak a szeméből. Nem mozdult, nem csinált semmit, csak sírt. –Sarah, mi történt itt? Jól vagy?

De nem válaszolt. Leguggoltam az ágy mellé, így a fejünk egy magasságba került és a haját kezdtem simogatni. Azonban a szeme sem rebbent. Mintha észre sem vett volna engem.

-Sarah, mi van veled? Kérlek válaszolt. Én vagyok az… Bella. A nővéred. Mi történt? – de megint csak semmi. –Könyörgöm neked, adj valami életjelet magadról, mert megbolondulok. Csak egy szót. Kérlek Sarah.

- Meghalt- suttogta és rám emelte könnyben úszó szemeit.

- Nem értem- megráztam a fejem. –Ki halt meg?

- Meghalt… meghalt - suttogta újra miközben ülő helyzetbe tornázta magát az ágyon, majd összehúzva a lábait a térdére fektette fejét és hangos zokogásba kezdett. Megrémültem tőle. Hiszen sosem láttam még ilyennek a húgomat. Mindig keménynek, erősnek láttam, néha megmutatta a szerethető oldalát, főleg nekem, de ezt a gyenge és gyámoltalan oldalát még sosem láttam. Soha.

- Sarah- felmásztam mellé az ágyra és magamhoz öleltem remegő testét. Ő pedig úgy simult a karjaimba mintha valami kiscica lenne, akinek védelemre van szüksége.

- Meghalt Bella. Egyedül hagytam és elvették tőlem. Miattam hal meg. Azért mert magára hagytam. Elveszítettem Rick-et. Az én hibám- alig tudott beszélni annyira sírt és épp hogy értettem miről beszél. De nem tudtam felfogni. Hogyan ölhették meg őt? Hiszen képzett harcos volt, legalábbis Sarah ezt mondta és a húgom mellett meg kellett tanulnia túlélni. Nem éppen nyugodt életet éltek. Nem létezik, hogy ilyen könnyen végeztek vele.

- Biztos csak elmenekült.

- Elmenekült? Komolyan? Nézd meg a saját szemeddel és úgy mondd, hogy elmenekült- üvöltött velem, majd ellökött magától és a szoba sarkába futott, majd térdre esett. Óvatosan odalépkedtem mögé és megláttam a hamukupacot, benne pedig egy gyűrűt. Kérdeznem sem kellett, Sarah már válaszolt is. –Ez az ő gyűrűje volt. Az apjától kapta még ember korában. Még gyerekként és sosem vette le. Ez volt a mindene. Még most így úgy gondolod, hogy él? Hogy elmenekült?

- Sarah. Nem tudom, mit mondhatnék.

- Ne mondj semmit. Engem is utolért a sors. Úgy látszik meg kellett tapasztalnom azt, amit neked. Nekem is el kellett veszítenem valakit, aki nagyon fontos volt nekem. Az egyik felemet. Úgy ahogy te is.

- Sose kívántam ezt neked Sarah. Soha. Pontosan tudom, mit érezhetsz most. Hidd el. Nálam jobban senki nem tudja. Én kétszer is átéltem, de te erős vagy és össze kell szedned magad. Sikerülni fog. Nézz csak rám. Én is itt vagyok.

- De nem azért, mert itt akarsz lenni, hanem hogy ne teljesüljön a jövő, amit láttál.

- Ugye nem azt akarod mondani, hogy…?

- Nem- rázta meg a fejét. –Én nem fogok a halálba rohanni. Tudom, hogy kötelességem van és ami Rickkel történt az csak megerősít abban, hogy soha ne hagyjak senkit a látó távolságomon kívül. Mindössze néhány óráig nem figyeltem rá Bella- tekintete üveges volt, hangja sírós, de már nem záporoztak a könnycseppek. –Néhány óra volt az egész és örökre elvesztettem őt. Holnap értük megyünk Bella. Elhozzuk a Culleneket onnan kerül, amibe kerül. Ez már nem játék. Védve volt a ház és mégis megölték Rick-et, mikor egy kicsit lankadt a figyelmem. Nem hagyom, hogy még többen meghalljanak miattunk. Először anya és apa, aztán Alan, Edward, most Rick és a többiekről még nem is beszéltem. Azokról, akik közben meghaltak szinte a semmiért. Nem hagyom, hogy a Cullen család is így végezze. Ha neked fontosak, őket megvédjük.

- Sarah, nem baj, ha fáj.

- A fájdalom a gyengéknek való- állt fel, miközben megtörölte az arcát. –És én nem vagyok gyenge.

- Sarah, kérlek, ne zárkózz el. Könyörgöm neked. Nem lesz jobb semmivel- fogtam meg a kezét.

- Miért ne tenném? Sokkal egyszerűbb lesz. Nem fogok rágondolni.

- Nem akarlak elveszíteni most, mikor visszakaptalak. Ne merészelj érzéketlenné válni, mert istenemre esküszöm, addig kínozlak, míg vissza nem hozlak.

- Akkor mégis hogy maradhatnék az, aki voltam? Hogyan kerülhetném el az emlékeket, hogyan felejtsem el őt és a történteket, miközben a lelkem majd szétrobban, mert pontosan tudom, hogy miattam kellett meghalnia. Azért, mert szeretett, és mert én is szerettem őt. Nem fogok tudni együtt élni a bűntudattal.

- Márpedig nem a te hibád.

- Hogy mondhatod ezt?

- Nem te ölted meg, hanem a másik erő. Ő a felelős mindenért. Rajta kell levezetned minden dühödet. Ő a felelős a fájdalmaidért.

- De akkor is nehéz.

- Én tudom. És ha hiszed, ha nem, a mai napig érzem a fájdalmat, a bűntudatot, hiába telt el egy teljes év a halála óta. A lelkem örökké elveszett, mikor Edward meghalt. Ha akarod, én segíthetek neked, hogy tovább lépj. Megmutatom, hogyan élj együtt a bűntudattal, hogyan nyomd el magadban, hogyan kerekedj felül rajta. Sikerülni fog és később úgy emlékszel majd rá, mint az életed szerelmére, de nem magad okolod majd a haláláért. Megmutathatom az utat, ha akarod, de csakis te egyedül tudsz szembe szállni az érzéseiddel. Én nem harcolhatok veled. Ez a te csatád lesz.

- Nem tudom képes leszek-e rá.

- Higgy magadban és bízz meg bennem. Ennyit kérek, semmi többet és lassan helyrejössz. Ígérem.

- Ne hagyd, hogy maga alá temessenek az érzéseim- ölelt szorosan magához, mintha én nyújthatnék neki békét. Pedig nem igaz. Nem adhatom meg neki azt, amire vágyik.

- Nem hoztad őt vissza… miért nem? –tettem fel a kérdést, ami már a beszélgetés eleje óta foglalkoztatott. De eddig nem mertem rákérdezni, mert nagyon zaklatott volt.

- Megpróbáltam. Ez volt az első, ami eszembe jutott, mikor megláttam a maradványait és a gyűrűt. De valami nem engedi. Mint mikor téged akartalak visszahozni. Akkor sem sikerült. Lehet, hogy… hogy kezdem elveszteni az erőmet? –elhúzta tőlem a fejét és mélyen a szemembe nézett.

- Nem hinném. Te magad mondtad Sarah, hogy az erőd az érzéseidből fakad. És te most túl zaklatott vagy ahhoz, hogy irányítsd az erődet. Hiszen nézz ki az ablakon. Mintha leszakadni készülne az ég. Sarah, nem vagy gyenge, nem fogod elveszteni az erődet, csak most képtelen vagy az irányítására. Pont, mint az én halálomkor. Érzelmileg nem vagy a toppon. És mint mondtad most én sem tudok rajtad segíteni. Hiszen nem ismertem Rick-et. Sosem találkoztunk. Én nem tudom visszahozni neked. Próbálj megnyugodni és később megint megpróbálod. Oké? Nem vesztesz vele semmit, ha teszel még egy próbát, ha kicsit nyugodtabb leszel és az erődet újra az irányításod alatt tartod. Talán még sikerül is visszahoznod a szerelmedet. Esküszöm, annyira szeretném, ha így lenne. Ha neked sikerülne, és nem kellene szenvedned. 

-Én is szeretném… én is- suttogta, majd újra magához ölelt.


Sziasztok!

Sajnálom, tegnapra volt ígérve, de csak ma tudtam felrakni. Készen lettem vele tegnap, de nem mertem még felrakni, mert át kellett néznem. Arra pedig igazából nem volt sok időm. Nem akartam összedobott fejit hozni nektek, így úgy gondoltam hozom inkább ma. Sajnálom, hogy megcsúsztam. Legközelebb pontosabb leszek.
Puszi: Rosalice

Feel the love~24.fejezet

(Sarah szemszöge)

-Sarah- amint meghallottam a nevem szinte azonnal elengedtem a vámpírt és megfordultam a tengelyem körül. De amit a hátam mögött láttam, azt nem tudtam mire vélni. Egyszerűen nem találtam rá magyarázatot. Mit keres ő itt?

Megfordulva szembe találtam magam a testvéremmel. Bella ott állt mögöttem, karjában a kislánnyal és boldogan mosolygott rám. Igaz sápadt volt, de éppen csak annyira, mint vámpírként. Karcsú volt, gyönyörű szép és a boldogság sütött az arcáról. Nyomát sem láttam annak a fájdalomnak és szenvedésnek, amit az elmúlt hónapokban és napokban élt át. Mintha semmi nem történt volna vele. Egy egészen új Bella állt előttem. Egy teljesen más ember vagy vámpír, mint akit eddig ismertem.

-Sarah- szólított meg újra, mikor nem válaszoltam neki.

- Te… hogyan… mégis… ez most valami vicc igaz? –a meglepettségtől és zavartól már beszélni is alig tudtam. Ezt az egy mondatot is olyan nehezen sikerült összehoznom.

- Na, végre észhez tértél. Már azt hittem sosem akarsz megszólalni- nevetett fel, majd közelebb lépett hozzám és egyik kezével megsimogatta a karomat, majd mellettem elnézve a vámpírt tüntette ki figyelmével. –Sajnálom, ami az előbb történt. Kérlek, ne vedd magadra. Most már elmehetsz.

És ahogy ezt Bella kimondta a vámpír már el is tűnt a szemünk elől. Azonban ez nem igazán érdekelt tekintve, hogy a néhány órával ezelőtt meghalt testérem úgy áll előttem mintha semmi nem történt volna.

- Na jó, kicsit lassú a felfogásom- kezdtem nyugodtan, holott az éreztem, hogy az érzelmeim lassan kicsúsznak a kezeim közül. - Mondd el mi történt? Hogyan lehetsz életben, hogyan állhatsz most itt előttem, mikor néhány órája bármit tettem nem tudtalak feléleszteni. Semmi nem használt, halott voltál- bukott ki belőlem az egész.

- Sarah, nyugodj meg egy percre és mindent elmondok.

- Nem nyugszom meg. Válaszokat akarok. Méghozzá most azonnal- kiabáltam és szememből előtörtek a könnyek. Már nem tudtam magam tovább tartani. Egyszerűen képtelen voltam visszafogni magam.

- Azt mondtam nyugodj meg- csattant mérges hangja, mely visszhangzott a kastély majdhogynem üres falai között, miközben a kislányt szorosan ölelte magához. Gondolom azért, hogy ne ijedjen meg túlzottan a hangjától. –Most pedig hogy sikerült végre abbahagynod a hisztit bemehetnénk a szobádba, ahol elmesélek mindent.

Nem szóltam egy szót sem csak elindultam be a szobámba és Bella is követett a kislánnyal a karján. Annyira lefoglaltak a saját érzéseim, hogy nem gondoltam bele, hogy esetleg megijeszthetem a kislányt. De mit tehetnék, ha Bella itt van velem, miközben néhány órával ezelőtt a saját szememmel láttam holtan.

Mikor beértünk a kicsit letette az ágyamra, körbe rakta párnákkal, majd elém lépett és újból beszélni kezdett.

-Sajnálom, hogy kiabáltam veled, de hisztériás rohamot kaptál és nem tudtam, hogyan nyugtathatnálak meg, de úgy látszik sikeres volt a próbálkozásom. Mindent megmagyarázok, ígérem… csak maradj nyugodt. Én, nem tudlak úgy lenyugtatni, ahogy te tetted. Az erőmmel még nem.

- Válaszolj, kérlek- csuklott el a hangom és újra a sírásroham kerülgetett. –Ott feküdtél a karjaim között. Halott voltál. Nem tudtalak visszahozni és most mégis itt vagy. Álmodom? Vagy ez a valóság?

- Valóság Sarah- megérintettem a karom, hogy elhiggyem, amit mond. –Életben vagyok. Halott voltam ebben igazad van. Ott álltam a fehérségben készen arra, hogy tovább lépjek. Semmit nem láttam, nem tudtam hol vagyok, nem tudtam merre tartok, de azt tudtam, hogy készen állok. Aztán egyszer csak megpillantottam anyát és apát. Mind a ketten ott voltak. Beszéltem velük- elmosolyodott, tekintete ködös volt, mintha a gondolatai nem is itt járnának, de folytatta. –Azt mondták még nem léphetek be a fénybe, mert nem jött el az én időm. Pedig akartam, mert borzalmas volt az egész. Meg akartam halni, hogy ne érezzek többet, hogy Edwarddal lehessek, mert tudtam, hogy a kislányomra te vigyázol majd, hogy jó kezekben lesz és boldog élete lesz nélkülem is, de anyáék nem engedték. Megértették velem, hogy itt a helyem. Visszakerültem ide, de nem láttatok. Kétségbe estem. Hiszen láttalak téged. Láttam mennyire próbálkozol, hogy visszahozz ide, de nem használt semmi. A testem és a lelkem halott volt. Nem akartam visszajönni. Pedig láttalak titeket. Hallottalak. Láttam a levelem, láttam, ahogy olvasod. Láttam mindent. A szenvedésed, mégsem akartam visszajönni. Láttam magam holtan, de csak arra gondoltam, hogy miért jöjjek vissza, ha a lányomra vigyázol, ha a Cullenek mellette lehetnek és a szerelmem úgyis a másvilágon vár. De anya utánam jött, mert tudta, hogy nem győzött meg teljesen. Megmutatta mennyire félsz, elmondta, hogy ha nem vagyok, a kislányom vagy meghal, vagy gonosz lesz, és csak mi ketten tudunk rá vigyázni. Csakis mi ketten együtt. Egyedül te is és én is kevesek vagyunk. Cara veszélyben van. Mert hiába erős, még kicsi és magára nem képes vigyázni. Megmutatta a jövőt, amiben Cara gonosz volt, te meg halott és egy másikat, amiben mind a ketten meghaltatok és mindenki más is, aki fontos nekem. Ekkor megértettem, hogy élnem kell… hogy bármennyire is nehéz, de vissza kell jönnöm. Ha akarok, ha nem, itt a helyem köztetek.

Csakhogy ekkor már bármennyire is akartam nem ment. Te elaludtál mellettem, a kicsi meg közöttünk kapálózott. Nem tudtam mit tehetnék így vártam, hogy felébredj, és újra próbálkozz, hogy visszajöhessek. A kicsit néztem és egyszer csak fényt láttam, aztán felébredtem. Még most sem tudom mi történt pontosan. De azt tudom, hogy Chiara mentett meg. Mikor felébredtem a kicsi sírni kezdett… én felvettem… megsimogattam… picit megnyugodott. Megijesztettem őt, így megfürödtem, átöltöztem, igaz kissé megcsapoltam az egyik szobalányt, mert éhesen nem akartam a lányom közelébe menni, de bocsánatot kértem tőle és elfelejtettem vele mindent. Aztán a te szobádban pihentem le a kicsivel. Mikor meghallottam a hangod, hogy őrjöngsz, kijöttem és onnantól már tudod.

- Nem akartál visszajönni- suttogtam magam elé. –Nem akartad a lányodat. Itt akartad hagyni velem. El akartál menni és csak azért nem tetted meg, mert megállítottak. Képes voltál lemondani mindenről. Esélyt sem adtál, hogy bocsánatot kérjek tőled, hogy elmondhassam, mennyire sajnálok mindent, amit ellened elkövettem. Nem hagytad, hogy elmondjam, én nem haragszom rád, hogy mindent elfelejtettem.

- Sajnálom Sarah. De neked ott van Rick. Fogalmad sincs mennyire nehéz a másik feled nélkül élni. Nem tudod milyen érzés mikor minden nap eszedbe jut a mosolya a tekintete, az arca, a hangja. És egyszerűen nem tudom, hogyan élhetnék nélküle- lerogyott az ágyra és a kicsit kezdte el simogatni. –Tudom, hogy önzőség a részemről, de nem tudok úgy élni, hogy ő nincs velem. Cara… Cara nagyon szép kislány és az életemnél is jobban szeretem őt. Hülyeség volt tőlem, hogy itt akartalak hagyni titeket, de abban a pillanatban nem tudtam másra gondolni csakis a halálra. Jobbnak láttam, hogyha eltűnök erről a világról örökre. De már észhez tértem. És sajnálom. Láttalak téged… láttam mennyire próbálkozol és a sírás kerülgetett a szenvedésed láttán. Most pedig, hogy itt van ez a kis angyal, hogy láthatom, hogy megérinthetem, már nem akarok elmenni. Szeretem Edwardot és szeretni fogom, amíg csak élek, de megértettem, hogy a lányomnak, neked és a családomnak szükségetek van rám. Ezért bármennyire is nehéz, meg kell tanulnom Edward nélkül élni. Ő sem akarná, hogy utána menjek és magára hagyjam a lányunkat.

- Ne merészelj még egyszer elmenni. Ne merészelj elhagyni engem Isabella, mert nagyon megjárod- öleltem magamhoz nővéremet és újra elsírtam magam. –Nekem már csak ti ketten vagytok. Rick bármikor kiléphet az életemből, amikor úgy gondolja, hogy elege van belőlem, de ti vagytok a családom. Sosem volt szerető igazi családom és talán veletek megadatik majd. Ne hagyj magamra Bella. Szükségem van rád. Eddig úgy éreztem nem kell, hogy elég nekem a gyűlölet, amit irántad érzek, de már az sincs. Szép lassan elvetted tőlem és már nem tudnálak gyűlölni. A testvérem vagy Bella. A nővérem. Ne merészelj még egyszer magamra hagyni…

- Nem foglak elhagyni titeket soha többé. Legalábbis úgy nem, hogy van lehetőségem a maradásra. Megígérem. De ahhoz hogy tartani tudjam, meg kell tanítanod, hogyan kezeljem az erőmet, mert nem éppen egyszerű. És az sem valami jó érzés, hogy az egész testemben ott kering. Nem lehet ezt elnyomni valahogy?- fintorgott, majd az ablakhoz lépett és a kinti tájat fürkészte, miközben a válaszomat várta.

- Dehogynem- elnevettem magam és megtöröltem a szemeimet. –Minden lehetséges, amit csak szeretnél.

- Nem minden és ezt te tudod a legjobban.

- Igazad van. Nem minden. De nagyon sok mindent elérhetsz- komolyan is gondoltam, amit mondtam. De igaza van Bellának. Nem érhet el mindent, de az erejével a legtöbb dolgot, amit szeretne képes lesz megvalósítani.

- Ne akarok elmenni innen- suttogta néhány pillanattal később. –Tudom, hogy mindent elrendeztél, de én maradni akarok. Ez a hely nyugodt és békés. Az itt töltött hónapok alatt annyira megszerettem. És biztos vagyok bene, hogy Cara is szeretni fogja. Maradjunk itt Sarah. Ez lehetne a családunk otthona- fordult újra felém. –Egy hely, ahol mindent újra kezdhetnénk.

- Csakis miattad akartam elmenni innen. Mert ha te nem vagy, akkor minek ez a hely? De itt vagy- mosolyogtam rá. –Itt vagy és segítesz mindenben. Ahogy én is neked. Ha úgy akarod, maradunk. De minél hamarabb el kell kezdenünk a kiképzésed, mert a kicsi már nem véd többé. Márpedig így sebezhető vagy. Ami nagy probléma.

- Én is azt akarom, hogy minél hamarabb elkezdjük. Látni akarom a családomat is. És azt akarom, hogy tudják, itt vagyok nekik, és hogy itt van Chiara is. Biztonságban akarom tudni őket, fel akarom nevelni a lányomat, hogy aztán végezhessek azzal a rohadékkal, aki minden szenvedésünk okozója- köpte a szavakat. Teljesen egyet értettem vele. Minél előbb meg kell találnunk a másik erőt, mert amíg ő létezik, mi nem lehetünk boldogok. Amíg ő köztünk van, a családunkban sosem lesz béke.

- Ezt majd még megbeszéljük. Most foglalkozz a lányoddal. Hamarosan felküldök egy vámpírt és egy szobalányt. Ők fognak vigyázni a kicsire, amikor mi nem vagyunk mellette. Most viszont el kell intéznem pár dolgot- előkaptam a telefonom és az ajtóhoz siettem, de mielőtt becsuktam volna, újra felé pillantottam és elmondtam neki azt a mondatot, amit már az elején kellett volna, mikor megpillantottam. –Jó hogy újra velünk vagy Bella.

Aztán mielőtt bármit is mondhatott volna, becsuktam az ajtót és ezúttal boldogan siettem az irodám felé, hogy mindent el tudjak intézni és minél hamarabb kezdhessük a kiképzést, hogy aztán egy kis időt tölthessek Rick-kel is. Még azt is ki kell találnom, hogy neki mit mondjak. Hiszen alig vagyok otthon. Szinte sosem találkozunk és érzem, hogy el fogom veszíteni őt. Azt pedig nem tudom, hogyan fogom túlélni. Valamit tennem kell, hogy megváltozzon a jövő. Szeretem Rick-et és nem akarom, hogy elhagyjon.

(Rosalie szemszöge)

A hónapok kínzó lassúsággal teltek. Képtelenek voltunk feldolgozni Bella távozását. Az iskolában mindenkinek azt mondtuk, hogy visszaköltözött a rokonaihoz, miután megtalálta őket. Ami nem is volt olyan nagy hazugság, hiszen Bella Sarah-val van… A húgával. Nem tudom mi vette rá őt, hogy vele menjen, de érzem, hogy baj van. Bella nem tűnne el csak úgy és mióta elment nem tudunk róla semmit. Még csak nem is hívott. És ez nem vall rá. Pedig biztos vagyok benne, hogy tudja, mennyire aggódunk érte. Tudnia kell. Éreznie. De akkor miért nem jelentkezik.

Mint minden átkozott nap, ma is a telefon mellett gubbasztottam és vártam, hátha valami csoda folytán megszólal, azaz átkozott telefon, és újra hallhatom a testvérem hangját, de szépen lassan eltelt az idő és ma sem jelentkezett. A reményem szépen lassan szertefoszlik, ha így folytatja. Azt sem tudom, hol van, vagy milyen körülmények között él. Hiszen Sarah nem kedveli őt. Ki tudja él-e még egyáltalán Bella. De az is lehet, hogy már régen halott. Lehet, hogy már nincs értelme reménykednünk sem. És ez a legrosszabb. A tudatlanság. Nem tudni, hogy egy családtagod, akit szeretsz vajon életben van-e még vagy már elhagyta ezt a földet?

És ami a legrosszabb, hogy amíg egyikük nem ad jelet magáról, mi tehetetlenek vagyunk. A Volturihoz nem fordulhatunk, mert ők nem segítenének és talán nem is tudnak, hiszen mikor Bella ott járt, akkor sem akadtak Sarah nyomára.

-Furcsa téged így látni. Ennyire csöndesnek és elgondolkozónak- azt hittem hallucinálok. Hogy rosszul hallok. Felugrottam a fotelból és körbenéztem az egész nappaliban. Tekintetem a sötét sarokban álló nőre tévedt, akinek a halvány fényben alig láttam az arcát. De tudtam, hogy ő az. Éreztem. Azért kénytelen voltam rákérdezni.

- Bella?

- Ne félj Rose. Nem vagyok szellem- lépett elő a sötétből, majd gyengéden rám mosolygott. Úgy, mint régen. Mint mikor még velünk élt, mikor nem hagyott el minket. –Nem szólhatsz senkinek arról, hogy itt vagyok. Titokban kell tartanod, különben mindez rosszul is végződhet.

- Mi történt veled? Mondd, hogy itt maradsz?- annak ellenére, hogy elment, nagyon szerettem volna, ha marad és mindent megmagyaráz. Szerettem volna az ő szájából hallani miért is ment el tőlünk és miért csak egy év után jelentkezett újra. És azt is tudni akartam miért csak én tudhatok róla? Miért nem akkor jött, mikor a többiek is itthon vannak.

- Tudom, hogy sok kérdésed van, de most nem adhatok neked választ. Most még nem. És nem, nem maradhatok Rose. Még nem. De hamarosan eljövök érted és a többiekért. Most is csak azért jöttem, mert tudtam, hogy egyedül vagy. De nem maradhatok sokáig. Már ez is épp elég kockázat a számunkra. Csak figyelmeztetni akartalak, hogy időben lépni tudjatok. Néhány nap múlva visszajövünk Sarah-val értetek. Addigra intézzetek el mindent. De úgy Rose, hogy ne tudjanak róla a többiek, hogy miért kell ezt tenniük. Hazudd azt nekik, hogy el akarsz költözni és mindent megszerveztél már. Házat, iskolát, munkát, mindent, de el kell érned, hogy a többiek ne kérdezősködjenek. Ha mégis, találj ki valamit, de nem szabad elmondanod, hogy beszéltél velem, hogy találkoztunk. Nem mondhatod el nekik, hogy itt voltam, mert azzal veszélybe kerültök mind. Ígérem, ha biztonságban lesztek, mindent elmondok. Addig intézz el mindent. Néhány nap múlva találkozunk. Szeretlek Rosalie… mindig a testvérem voltál és leszel is. És ígérem minden rosszért kárpótollak- amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ment el. Mintha csak álmodtam volna. De nem álom volt. Hiszen még most is érzem az illatát. A hangja még mindig a fülemben cseng. Végre, oly sok hónap után jelentkezett… de ugyan úgy nem tudok róla semmit. Minden esetre el kell intéznem mindent, ahogy kérte. Nem tudom mibe keveredett, de biztosan óriási probléma, ha mindent ilyen titokban akar csinálni. Segítek neki, mindent megteszek, amit mondott, senkinek nem szólok, még csak nem is gondolok rá, de ha minden rendben lesz, ki fogom osztani a drága nővéremet. Ugyanis nem teheti ezt sem velem, sem pedig a családunkkal. Lehet, hogy nyomós oka van rá, de ha nem mondja el mi az, isten a tanúm rá, hogy kitekerem a kecses nyakát… az már egyszer biztos. 


Sziasztok!

Hát ez lett volna a friss. Remélem nem okoztam nektek csalódást. Nagyon igyekeztem, hogy elkészüljön, hogy jó legyen, ha már ennyire megvárakoztattalak titeket. 
A következő fejezet ha minden jól alakul, a jövőhéten érkezik. Remélem nem jön közbe semmi. Addig is jók legyetek.
Puszi: Rosalice

Visszatértem!!!

Sziasztok!

Ahogy ígértem, itt vagyok. Tudom, hogy hosszú volt ez a néhány hét... nem csak nektek de nekem is. Ennyi idő alatt volt lehetőségem rá, hogy összeszedjem magam, hogy átgondoljam a történetet és a folytatást. Sajnálom, hogy eltűntem, de páratlan lehetőségem adódott.
Az iskola, ahová járok megnyert egy pályázatot, aminek keretében 3 hetes kinti gyakorlaton vehettünk részt. És én voltam az egyik.
De elég is erről ennyit.
Most jöjjön az a rész, ami gondolom mindenkit nagyon érdekel. A folytatás.
Terveim szerint Csütörtök-péntek környékén teszem fel a Friss fejezetet, ha idejében elkészülök vele. A hétvégét azért nem tartom be, mert sajnos nem leszek itthon egyéb elfoglaltságok miatt. Így csütörtök-péntek...
Remélem várjátok már, mert én nagyon igyekezni fogok, hogy behozzam a lemaradásom. Csupán egyet kérek tőletek... Egy kis türelmet. Az iskolában ugyanis nagyon lemaradtam és azt is be kell hoznom valahogyan, de mellette az írást is folytatni akarom. Viszont annyit ígérek, hogy előre fogom tudatni veletek a Frissek időpontját. Ha nem bejegyzésben akkor a Chat-en vagy pedig a Friss időpontjánál.
Köszönöm mindenkinek a türelmet.
Még egy pár nap kitartás és jön a folytatás.
Puszi mindenkinek: Rosalice

Feel the love~ 23.fejezet

Sziasztok!

Nos, ez lenne a Friss nagyon is megkésve, amiért iszonyatosan szégyellem magam, de kipurcant a gépem és három napig teljesen tehetetlen voltam. 
És most sem szolgálhatok jó hírekkel... legalábbis a történet szempontjából nem jó. 
Nos, most egy hosszabb szünet következik, de ez nem a történet végét jelenti. Egyszerűen annyi a helyzet, hogy három hétre külföldre utazom és nem tudom mennyire lesz lehetőségem írni és net közelbe kerülni, de nagy a valószínűsége, hogy az időm nem engedi majd. Így a következő rész csak három hét múlva várható, de lehet, hogy egy kicsivel több ideig. 
Október 12-én jövök haza, ami annyit jelent, hogy 13-14-e körül jelentkezem a blogon és akkor majd többet tudok mondani a következő fejiről. Ígérem, hogy azonnal jelentkezem, amint tudok, addig pedig remélem nem fogtok nagyon megutálni. 
Jövő hónapban jelentkezem. Legyetek jók. 
Puszi: Rosalice

(Sarah  szemszöge)

A levele a szívemig hatolt. Az érzései a levélen keresztül is érződtek. A bűntudata, a szeretete, a megbocsátása, a lánya iránti szeretete és az elvesztés félelme. Ez a levél mindent elmondott, amit a testvérem érzett az utóbbi időben. Mindent, amit én nem tudhattam, amit nem érezhettem át. Csakis most, a levélen keresztül. Csak így tudhattam meg, hogy megbocsátott, hogy már nem érzett irántam semmiféle megvetést és gyűlöletet, sem utálatot. Nem neheztelt rám, hanem megbocsátott. És csak most értettem meg a szavait. Most fogtam fel igazán, miért volt olyan rejtélyes. Hogy miért mondta annyiszor, hogy a Culleneknek ismerniük kell a lányát. Mert azt hitte, hogy nem fogja megismerni a lányát. Érezte, hogy számára elérkezett az idő és nem szólt nekem. Nem figyelmeztetett. Pedig lehet, hogy ha időben szól, akkor megmenthettem volna. De nem szólt, így már csak az orvos kezében van az élete. Magában tartotta, ahogyan minden mást is. Biztos nagyon egyedül érezte magát, mégsem szólt nekem. Nem akart bántani. Azt akarta, hogy a lánya jó kezekben legyen… és azt hitte én vagyok a legalkalmasabb személy erre.

Az ágyban feküdve, azon gondolkoztam képes lennék-e egyedül felnevelni a kislányt. Persze tudtam, hogy nem lennék egyedül, hiszen Rick mellettem van és biztos voltam benne, hogy bár nem tudnak semmit, de a Cullenek is segítenének.

De akkor sem biztos, hogy jó anyja lennék. Hiszen ő Bella lánya és neki kell ott lennie az élete minden percében. Neki kell felnevelnie, nem nekem. Én segítenék neki, de ez az ő feladata.

Amint ez tudatosult bennem, felpattantam az ágyról és a szoba felé igyekeztem, ahol a szülés zajlott, de pont akkor nyílt ki az ajtó, mikor odaértem.

-Mi van a nővéremmel?

- Sajnálom Sarah- hajtotta le a fejét az orvos. –Mindent megtettünk, de nem sikerült megmentenünk. Bella meghalt. A tű és a fogaink sem hatolnak át a bőrén, ami erősebb, mint egy vámpíré. Képtelenek voltunk átváltoztatni. Sajnálom.

- Nem érdekel a mentegetőzésed –löktem el magamtól, majd észbe kaptam és visszahúzva a szemébe néztem és megbabonáztam újra. –Vizsgáld meg a kislányt, aztán a mellette levő lánynak mondd el, mi van vele. Ha végeztél, takarodj a kastélyból. Amint kiteszed a lábad innen, mindent elfelejtesz, amit az elmúlt hónapokban láttál. –Aztán az egyik testőrhöz fordultam, aki nem messze volt tőlünk. –Kísérd végig a lépéseit. Amint mindennel végzett, bizonyosodj meg róla, hogy elfelejtett mindent és vidd innen olyan messzire, amennyire csak tudod. Soha nem akarom látni, mert a végén megölném.

- Rendben kisasszony- meghajolt, majd az orvossal együtt elmentek a kislány szobája felé. Én pedig beléptem a szobába, ahol emberek és vámpírok is tartózkodtak, az ágyon pedig a húgom élettelen teste.

- Hagyjatok magamra- csattant hangom a szoba csendjében. Amint mindenki kiment, mellé sétáltam és megfogtam a kezét. –Nem fogom hagyni, hogy te is elmenj. Itt van rád szükségem és a lányodnak is. Vissza foglak hozni, akkor is, ha nem akarod. Akkor is, ha én belehalok. De a lányod mellett kell lenned.

 Minden erőmet összeszedtem és koncentrálni kezdtem. Komolyan mondom, hogy ennyire még sosem erőltettem meg magam. De nem érdekelt az sem, ha belehalok. A testvérem megbocsátott és el kell mondanom neki, hogy én sem haragszom rá. Hogy nincs bennem rossz érzés, mikor rá gondolok. Nem hagyhatom meghalni. Nem lehet.

A tenyeremből fény lövellt ki, de akkora méretű, hogy az egész szobát beterítette. Bellára irányítottam. Előbb meggyógyítottam a testi sebeit, majd a feltámasztással próbálkoztam, de egyszerűen nem ment.

- Hogy a fene vinné el az összes rohadt képességet- morogtam, majd térdre estem a nővérem holtteste mellett. –A pokolba az egésszel, ha nem tudom visszahozni azt, akit szeretek.

Megfogtam a kezét és arra ráborulva zokogni kezdtem. Ilyen nincs. Nem veszíthetem el őt. Nem lehet. –Nem hagyhatsz el Bella, nem teheted ezt velem. Én nem vagyok olyan erős, mint te. Nem vagyok képes felnevelni a lányodat. Úgy nem, hogy a fél életedet romba döntöttem. Kérlek, ébredj fel Bella- könnyeim utat törtek maguknak. Apró, vörös könnycseppek voltak. A vérem folyt végig az arcomon a szememből. Sirattam a testvéremet és átkoztam a sorsot, amiért most veszi el tőlem. Most, mikor megtudtam, hogy megbocsátott nekem. Most, mikor a legnagyobb szükségem lenne rá és én nem tehetek érte semmit. Nem tudom visszahozni őt. Akkor mégis miért van ekkora hatalmam? Miért nem vagyok képes megmenteni őt?

Hosszú órákon keresztül sírtam a testvérem teste mellett. A lelkem nem volt képes megnyugodni. Minden lehetséges módot kipróbáltam, hogy felélesszem, de nem használt semmi. Semmitől nem ébredt fel. Próbáltam emberré változtatni, próbáltam feltámasztani, de semmi. Minden hasztalan volt.  

- Kisasszony, kérem- lépett be a szobába a kislánnyal a karján a szolgálólány, akire rábíztam a kis hercegnőt. –A kislány borzasztóan sír már órák óta. Képtelen vagyok megnyugtatni és a vámpír sem tud tenni semmit. Keservesen sír.

Ránéztem a kislányra, akinek a gyönyörű szemei vörösek voltak a sok sírástól és az arcán még mindig ott folydogáltak a kis könnycseppek. Felém nyújtózkodott, miközben Bellát figyelte.

Odamentem hozzájuk és a kezembe vettem a kicsit, aki ugyan még nagyon kicsike volt, de a kezecskéit már nyújtogatta. Azonban mikor a karjaimba vettem a kezei nem jártak tovább. Megnyugodott és apró pici arcát felém fordította. Szemei mintha fájdalomról árulkodtak volna, de biztos voltam benne, hogy csak képzelődöm. Agyamra ment a sok sírás.

-Kérem, mosdassa le a testvérem testét, és ha készen van, szépen öltöztesse fel, aztán szóljon egy vámpírnak, hogy vigye át a szobájába. Addig én elintézem a temetést- hangom megbicsaklott a mondat végére. El kell temetnem a testvéremet. A kislánnyal a karomon átsétáltam a szobájába és befektettem a kiságyba. Annyira nyugodt és aranyos volt. Olyan kicsi és édes. Mégis mennyi szenvedés vár rá. Hiszen hiába leszek itt neki, ha az édesanyja halott és nem lehet vele. Én tudom hogyan fog érezni. Tudom milyen anya nélkül felnőni, ezért is akartam úgy visszahozni őt. De nem sikerült. Csődöt mondtam ebben is. Nem vagyok jó semmire. A testvérem életét sem tudom megmenteni.

-Nem tudom elhinni, hogy valóban anya nélkül maradtál. Annyira félek, hogy nem leszek képes felnevelni téged. Hiszen a mamádnál jobban senki nem szerethet. Én már csak tudom. Chiara- elmosolyodtam. –Bellának igaza volt. Ez a név gyönyörűen illik hozzád. Ennél szebb nevet senki nem adhatott volna neked. És én teljesítem édesanyád minden kérését. Mindegyiket. Még azt is, hogy ne szakítsalak el a Cullenektől. Pedig nem szeretném, ha velük lennél, de Bellának igaza volt. A Cullenek jószívűek és biztosan szeretni fognak. Mellettük lesz családod. Olyan családod, amilyen nekem sosem volt.

- Kisasszony, végeztünk a nővére testével. Az egyik vámpír bevitte a szobába az ágyára és letakartuk egy fehér lepedővel.

- Köszönöm, elmehet- rá sem néztem szerencsétlenre. Amint lehet, úgyis törlöm mindenki emlékeiből az elmúlt hónapokat és elmegyek innen a kislánnyal együtt. Nincs miért itt maradnom, ha Bella nem él. Hiszen azért választottam ezt a kastélyt, mert tudtam, hogy tetszeni fog neki és a kislánynak is. Erre itt hagyott.

Mielőtt teljesen ellepte volna az agyamat a kétségbeesés, újra felvettem a kicsit és vele együtt átsétáltam Bella szobájába. Ideje elbúcsúzni a testvéremtől.

Belépve a szobába az illata csapta meg az orromat és már csak ettől is majdnem teljesen összezuhantam. De erősnek kell lennem. A szoba sötétbe borult, az ágyon ott feküdt a testvérem teste egy fehér lepedővel leterítve. A mellkasa nem mozgott, semmi jele nem volt, hogy életben lenne. Csak feküdt ott, mint valami szobor.

A kislányt pólyástól lefektettem a holttest mellé, majd lejjebb húztam a fehér anyagot, hogy még utoljára láthassam az arcát. Kifejezéstelen volt és hideg. Hányszor elképzeltem holtan? Hányszor kívántam a múltban a halálát, hányszor mentettem meg a halál elől? És most mégis itt van. Itt fekszik előttem mozdulatlanul, akár egy kőszobor.

Az ágyon térdeltem a testvérem mellett, a kislány köztünk mocorgott, de sajnos ebben a pillanatban nem tudtam rá figyelni. A lelkemet présbe szorította a fájdalom, a hiány. A mosoly nem húzódott ajkain, pedig a kislánya ott feküdt mellette. Akár hányszor a kicsire gondolt, mindig felvidult és megnyugodott. Mintha semmi más nem érdekelné, csak ez a kis csöppség, mégis elment. És itt hagyott mind a kettőnket.

-Miért? –sírtam el magam. Könnyeim nekem is eleredtek a mai napon már sokadjára. –Miért hagytál el? Miért nem vagy itt velem? Miért? Itt van a lányod, itt vagyok én… megbocsátottam neked Bella és te pont most mész el? Most, mikor igazi testvérek lehetnénk… mikor mindent előröl kezdhetnénk- a hasára fektettem a fejem, miközben a kislányt simogattam.

A könnyeim megállíthatatlanul folytak, de most nem véres csak sós könnyek voltak. Túlságosan sokat sírtam már. Olyan sokat, hogy az erőm is elhagyott. Már nem érdekelt semmi. Hiszen nincsen senkim ezen a világon, csakis Chiara. Rick is elhagyhat akár mikor, főleg most, hogy szinte alig vagyunk együtt. Már nem tudom, mihez kezdhetnék. Fogalmam sincs, hogyan állhatnék újra talpra. Nem tudom, hogyan kellene újra kezdenem mindent. Egyszerűen nem tudok már semmit. Üres vagyok. Sosem gondoltam volna, hogy a testvérem halála ennyire megvisel majd. És most mégis itt fekszem és átkozom a sorsot, amiért elvette tőlem.

Olyan sokáig sírtam és gondolkodtam, hogy a végén teljesen elnyomott az álom, ezzel kiszakítva engem a szörnyű valóságból, hogy egy kicsit megnyugodhassak.

Ezzel csak egy baj volt. Hogy álmomban sem tudtam elfelejteni azt a szörnyű tényt, hogy a nővérem halott. Újra és újra lepörgött a szemem előtt a mai nap. Egyszerűen képtelen voltam elfelejteni akár csak néhány pillanatra is.

Ijedten kaptam fel a fejem a párnáról és azonnal érkezett a következő sokk is. A kislány és Bella teste is eltűnt a szobából. Egyikőjük sem volt mellettem. Felpattantam az ágyról és kiviharzottam a szobából a kislányt keresve, de nem volt a szobájában. Nem találtam és mikor megelégeltem a rohangálást elkaptam az első szembe jövő vámpír torkát és a falhoz szorítottam.

-Hol van a kislány? –sziszegtem a képébe. –Hol van a kislány és hol van a nővérem teste?

Már majdnem megfojtottam szerencsétlent, annyira görcsösen szorítottam a nyakát, de nem érdekelt. Meg kell tudnom, hol vannak és hogyan tűntek el a szobából.

-Sarah- amint meghallottam a nevem szinte azonnal elengedtem a vámpírt és megfordultam a tengelyem körül. De amit a hátam mögött láttam, azt nem tudtam mire vélni. Egyszerűen nem találtam rá magyarázatot. Mit keres ő itt?

(Edward szemszöge)

Nem tudom mi történt. Fogalmam sincs, hol vagyok, és azt sem tudom, ki vagyok vagy, hogy kerültem ide. Csak annyit tudok, hogy valami iszonyatosan éget, és már nem bírom elviselni. Mintha elevenen égetnének el és senki nem akar segíteni, mert nem hiszem el, hogy nem hallják a kiabálásomat. Pedig elég hangos vagyok. Miért nem oltják már el ezt a tüzet?

Újabb lángcsapások érték a karjaimat és lassan szétterjedt a testem minden szegletében, ami az eddigieknél is elviselhetetlenebb volt.

Nem tudom mennyi idő telhetett el, de szépen lassan kezdett alább hagyni a fájdalom. Már éreztem az ujjaimat, a lábamat, a karjaimat, végül az egész testemet. Lehet, hogy valaki mégis meghallgatott és hajlandó volt segíteni nekem és eloltotta azt az átkozott tüzet?

Nem mertem kinyitni a szemem, nem hittem, hogy képes lennék rá ennyi fájdalom után.

-Nyisd ki a szemed. Igenis életben vagy és képes vagy mindenre, amit csak szeretnél- amint meghallottam a férfi hangját, kipattant a szemem és felugrottam arról a helyről, ahol eddig feküdtem. Egészen a falig hátráltam, majd vicsorogni kezdtem és morogtam.

Mi a fene? Miért csinálom ezt? És honnan jön ez a hang?

-Nyugodj meg- emelte fel a kezeit maga elé, hogy jól lássam őket. –Nem teszek hirtelen mozdulatot, megígérem. Te pedig megnyugszol és felegyenesedsz.

A morgás abba maradt, de továbbra is nyugtalanul pillantottam rá közben pedig a kiutat kutattam a tekintetemmel, de semerre nem találtam. Az egyetlen kijárat egy ajtó volt. Se egy ablak, se egy rés, ahol el tudnék szökni.

- Edward, én segíteni akarok neked. Hiszen ezért mentettelek meg- közelebb lépett hozzám, de csak pár lépést. Szóval ez lenne a nevem? Edward? –Tudom, hogy most nem emlékszel semmire, valószínűleg a saját nevedre sem, de nem kell félned. Én segíteni akarok. Azt akarom, hogy mindenre emlékezz. Főként a lányodra.

- A lányomra? Van egy lányom? Hol van most? És én hol vagyok?

- Mindent el fogok mesélni, de előtte tudnod kell, hogy a neved Edward Masen és van egy lányod, akit elvettek tőled. Az édesanyja meghalt és most egy nő tartja uralma alatt a kicsit. Én pedig segíteni akarok neked, hogy visszakapd őt.

- Ki vagy te?
- Egy barátod, aki ismerte a barátnődet és aki tudja, hogy hol van a lányod. Segíthetek, hogy visszakapd, de ehhez idő kell és az, hogy bízz bennem. Mit mondasz?

- Bízom benned- egyenesedtem fel. –Ha segítesz visszaszereznem a lányomat, akkor bízom benned és örökké hálás leszek neked. De mindent el kell mondanod. Ki vagyok, mi történt, miért nem emlékszem és azt is, hogy mi vagyok.

- Kezdjük az elejéről- ült le az ágyra és megütögette maga mellett az ágyat, majd leültem mellé és ekkor ő behívott egy lányt a szobába. –Először is tudnod kell, hogy vámpír vagy… egy újszülött vámpír, akinek szüksége van a vérre, hogy megerősödjön. És ez a kislány azért van itt, hogy neked segítsen- lerántotta a lányt az ágyra, majd elém lökte. A szemem a nyakára vándoroltak és láttam, ahogy a vér száguld az ereiben. Megnyaltam a számat, mire a férfi beleharapott a nő nyakába és elém lökte. –Igyál- parancsolt rám és én eleget tettem az akaratának. Beleharaptam a nő nyakába.