Feel the love~33.fejezet

Sziasztok! 

Megérkezett a friss. Szerintem nem lett olyan jó, mint szerettem volna, de sajnos most csak ennyire futotta. Remélem azért nem lett olyan rossz, hogy elvegye a kedveteket a történettől. 

Jó olvasást. Puszi: Rosalice

(Bella szemszöge)

Nagy nehezen, de mindenki beletörődött, hogy elmegyünk. És bár Cara nem akarta, ő sem tehetett semmit a döntésünk ellen. Belátta, hogy régen meg kellett volna keresnünk a másik erőt és véget vetni mindennek. Már így is túl sokáig húztuk a dolgot. Így is túl sok ártatlan halt már meg a mi tétlenségünk miatt. Nem hagyhatjuk, hogy még több életet követeljen ez a háború. Egy olyan háború, amiben a két fél még sosem találkozott. Döntöttünk és cselekedtünk. Könnyek között ugyan, de elhagytuk a biztonságot nyújtó kastélyt. Elhagytam a lányomat, rá bíztam a családomat és a szerelmemet. Remélem, nem úgy végződik ez a csata, mint azt én gondolom. Mert félek, hogy egyikünk vagy mind a kettőnk életét veszti ma. Próbálok arra gondolni, hogy minden rendben lesz, és nem mi leszünk azok, akik meghalnak, hanem a másik erő, de egyre nehezebb így gondolkoznom. Nagyon félek, hogy nem látom viszont a családomat. Hogy nem ölelhetem magamhoz többször a lányomat, és attól is nagyon félek, hogy Edwarddal csak ennyi jutott nekünk.

-Bella, könyörgöm neked, koncentrálj, különben mind a ketten elvesztünk- rángatott vissza a valóságba Sarah hangja. Az erőt követtük, ami attól fogva vezetett minket, hogy kiléptünk Cara védőpajzsa alól. Ez az erő pedig egy raktárépületbe vezetett. Furcsa volt, nagyon egyszerű, de nem törődtünk vele. Ha csapda, akkor is ketten vagyunk, ketten képesek leszünk harcolni mindennel és mindenkivel.

- Rendben- a mosollyal már nem is törődtem. Itt már csak mi ketten vagyunk. Mi ketten pedig tisztában vagyunk azzal, mennyire veszélyes mindaz, amire most készülünk. Már nem kell hitegetnünk senkit. Hiszen mind a ketten tudjuk, hogy ma valaki meghal. Vagy közülünk valaki vagy a másik erő. Itt van, egyre közelebb és közelebb. Már nem sokára megtudjuk ki is ő valójában.

- Itt van- suttogtuk szinte egyszerre. Mind a ketten éreztük a jelenlétét, de még nem mutatta meg magát. Egy sötét, elhagyatott raktárházban találtunk rá a nyomára. Legalábbis ide vezetett minket. A környéken egy árva lélek nem volt, de valami azt súgta ez csak egy csali. Valójában nincs is itt. Csak azt akarta, hogy mi itt legyünk. Egy olyan helyen, amit ő választott ki. Ami számunkra teljesen ismeretlen. Egy olyan hely, ahol ő van előnyben.

- Tudjátok, azon tanakodom, hogy lehet két ekkora hatalommal megáldott nő ennyire ostoba?- jött egy női hang a hátunk mögül, mire azonnal megfordultunk és nekem az állam a padlót súrolta. Ugyanis nem más állt mögöttünk, mint Edward barátnője Mandy. Az a nő, aki annyi szenvedést okozott nekem és Edwardnak is. –Istenem, mit meg nem adnék, ha nekem akkora erőm lenne, mint nektek. Engem biztosan nem rángatnának dróton, mint titeket.

- Te utolsó aljas ribanc- köptem a szavakat és megindultam felé, de Sarah elkapta a karomat és visszatartott attól, hogy támadjak. Pedig megérdemelte volna. Úgy gyűlölöm ezt a nőt, mint életemben még senkit.

- Uralkodj magadon. Csak ki akar hozni a sodrodból. Nyugodj le- parancsolt rám húgom és én nagy nehezen, de azt tettem, amit mondott.

- Nocsak, valamelyikőtöknek mégiscsak van egy csöppnyi agya… és még használja is- ámuldozott. Engem pedig egyre jobban felidegesített. És nem csak a mondatai, hanem a jelenléte is. Legszívesebben a pokolba küldtem volna most azonnal, de uralkodnom kellett magamon.

- Ha meg akarsz dögleni, nagyon jó úton haladsz- sziszegtem dühösen és alig tudtam magam egy helyben tartani.

- Miért is akarsz megölni? Mert sértegetlek vagy, mert a te Edwardoddal voltam? Hm? Melyik fáj jobban?

- Mindenért megfizetsz Mandy. Nincs jogod ahhoz, hogy sértegess, ahhoz meg pláne nem volt, hogy elvegyél egy apát a gyermekétől.

- Ó, hogy oda ne rohanjak. Szegény Eddyke. Biztos lehetsz benne, hogy sokkal jobb volt neki nélkületek. Fogadjunk megint elpuhítottad. Melletted nem lehet soha igazi férfi. És ez hiányozni fog neki. Örökké ott leszek az emlékeiben. Örökké emlékezni fog rá, hogy velem igazán önmaga lehetett. Míg melletted meg kell játszania magát. Ez jusson majd eszedbe, ha valami csoda folytán túléled a mai napot. Bár kétlem, hogy így lesz.

- Csak visszaadtam neki a valódi énjét, megmutattam neki milyen is ő. Mellettem volt igazán önmaga és nem az a szörnyeteg, akit te teremtettél. Ilyen az igazi Edward, nem pedig az a gyilkos, aki melletted volt.

- A valódi énje puhány és semmire kellő. Ő nem ilyen. Én már csak tudom- felsőbb rendű mosolya rossz érzést keltett bennem. És meg is kaptam a választ, mikor az elmémben megjelent Edward gonoszan, kegyetlenül, gyilkolva az ártatlanokat. Láttam a falut, amit ő egymaga irtott ki a szomja miatt és azt a nőt is, ahogy végig mellette volt és mosolygott rá.

- Nem lehet igaz- léptem kettőt felé, úgyis mindegy alapon, de Sarah megint elkapott.

- Csillapodj már az istenért- dörrent rám mérgesem és erősen koncentrált valamire.

- Nem megy- suttogtam. - Szét foglak tépni- morogtam Mandy-re. –Darabokra szaggatlak és minden egyes testrészedet egyesével fogom porrá égetni. Elvetted tőlem Edwardot, manipuláltad és még csak nem is érzel iránta semmit. Neked csak egy eszköz volt, de nekem ő az életem. Keservesen megfizetsz minden egyes könnycseppért, amit Edward halála miatt ejtettem. Ha végeztem veled, azt is megbánod, hogy létezel.

- Huh- rázta meg magát, mintha valóban megijedt volna, de tudtam, hogy nem így van. Csak megjátssza magát. –Igazán ijesztő volt ez a kis monológod és egy kicsit megható is. Hidd el, Edward egy percig sem fog téged siratni. Ellenkezőleg. Örül, majd hogy nem létezel. Majd én teszek róla, hogy ne emlékezzen még a nevedre sem. És ha azt hiszed, a kicsi lányod megállíthat majd, nagyon tévedsz.

- Nem tudod kivel kezdtél ki- morogtam tovább. –Megöllek akkor is, ha az életembe kerül.

- De, nagyon is tudom. Éppen ti vagytok azok, akik nem tudnak semmit. Istenem, mennyire vakok is vagytok mind a ketten. Olyan könnyű volt átverni titeket. Nem is tudom miért ti kaptátok azt a hatalmas erőt, ami a birtokotokban van. Kár érte- rázta meg a fejét. 

- Te tényleg meg akarsz halni? –sziszegtem dühösen, de Sarah még mindig nem engedett el. Pedig akkor már ez a nő régen halott lenne. Azonban a gyilkos gondolataim mögött halványan villogni kezdett egy aprócska pici lámpa, ami arra figyelmeztetett, hogy a testvéremre koncentráljak. Nagy nehezen lenyugodtam, mire Sarah elengedett és hálásan nézett rám. Mandy tovább hajtogatta a hülyeségeit, én viszont már nem figyeltem rá. Helyette koncentrálni kezdetem és végre én is felfigyeltem arra, amire Sarah.

-El kell tűnnünk innen. Ez egy hatalmas nagy csapda. Azt hittem nem olyan vészes, de ha tovább maradunk, meghalunk. Minden gondosan elő lett készítve- suttogta Sarah majd megfogta a kezem.

- Már késő- Mandy már nem fecsegett mindenféle hülyeségről.  Elhallgatott és a hangját felváltotta egy erős és markáns férfi hang. Olyan ismerős volt, mégis idegen. Tudtam, hogy hallottam már valahol, de az istenért sem emlékeztem rá, hogy hol. –Ismerős vagyok mindkettőtöknek. És nem csak a hangom, mind a ketten ismertek- jelent meg egy férfi fekete köpenyben. Fején csuklya, esélytelen volt, hogy lássuk az arcát. Majd hirtelen mellettem termett és lekapta a fejéről a kapucnit. –Neked azt hiszem ez az arcom ismerős- suttogta. Rá néztem és azt hittem összeesem. Meg kellett kapaszkodnom a húgomban, hogy ne mondják fel a szolgálatot a lábaim. Ugyanis nem más állt előttem, mint Alan. Az első és nagy szerelmem. –Neked pedig- sétált Sarah mellé- talán ez az arcom ismerős.

- Rick- suttogta és már nem csak én akartam összeesni, hanem ő is. Az ő sokkja nagyobb volt, mint az enyém. Hiszen azt hitte ismeri a szerelmét. Azt hitte örökre elvesztette. Megsiratta, eltemette és bosszút esküdött miatta, erre itt van előttünk teljes életnagyságban és kiderül, hogy valójában végig ő volt az, akit kerestünk. Sejtettem. Tudtam, hogy valami nincs rendben Rick-kel kapcsolatban.

- Nem. Nem lehetsz te- sziszegtem dühösen.

- Nem én voltam. Én csak a szívszerelmed elméjét vettem kölcsön. Ő egy valós személy volt végig. Egy egyszerű ember, akit könnyedén lehetett manipulálni.

- Mikor megváltozott- suttogtam magam elé. –Az te voltál.

- Pontosan. Sajnos nem ment olyan jól, mint szerettem volna és kezdtél kiszeretni belőlem. Vagyis belőle. Nem volt már saját akarata és én nem úgy játszottam, ahogy kellett volna. De vigasztaljon a tudat, hogy amikor elkezdted a vérét szívni, már önmaga volt újra. Csak te nem tudtál megállni.

- Rohadt szemétláda- sírásra állt a szám, legszívesebben üvöltöttem volna, a hangom elcsuklott, de erősnek kellett maradnom.

- Undorító féreg vagy Rick- suttogta mellőlem Sarah, miközben egy könnycsepp gördült le az arcán. –Szerettelek, mindent megadtam neked. Te pedig kihasználtál.

- Irányítottalak, de nem elég jól. Kijátszottál, mikor a testvéreddel eltűntetek, hogy megszülhesse azt a fattyút és mindent úgy intéztél, hogy ne tudjak meg semmit.

- Ne merészeld fattyúnak nevezni a lányomat- morogtam rá.

- Te mindig is harciasabb voltál kicsi Bella. Míg a testvéred egy érzelgős bolond. Az első férfinak beadta a derekát, aki kedvesen szólt hozzá. Míg te mindenkit elhajtottál. Bevallom veled jobb volt a játék.

- És mindez mire volt jó? Hm? Megszálltad Alan-t, behálóztad a nővéremet, ellenem fordítottad Edwardot. Miért?

- Oh drága Bellám, nem csak ennyi volt. Nem Alan-nál kezdődött ez az egész, hanem a szüleidnél. Nem véletlenül haltak meg. Ez volt a sorsuk. Szenvedned kellett. Szenvedned ahhoz, hogy később össze tudjalak törni. És azért hagytam életben a testvéredet, hogy segítsen nekem. Végig az volt a terv, hogy ti ketten egy napon elpusztítsátok egymást. És ez hatásos is volt, egészen addig, amíg az anyátok be nem kavart. És ami a legviccesebb- morgolódott, miközben előttünk járkált. –a legviccesebb az volt, hogy én végig azt hittem, hogy hatásos a tervem és ti gyűlölitek egymást. Egészen addig ebben a tudatban voltam, amíg Sarah fejében meg nem láttalak téged egy gyerekkel. Akkor már tudtam, hogy el kell tűnnöm. Tudtam, hogy terhes vagy, még az előtt, hogy te tudtál volna róla, de fogalmam nem volt róla, hogy Sarah-val kibékültetek és ő segít neked. Azt hittem egyedül rejtőztél el a gyerekkel és akkor elég lett volna nekem Edward segítsége. Tudtam, hogy ha ő megy a gyerekért, nem fogsz harcolni ellene és átadod neki a gyereket, de alá becsültelek. Azaz átok sokkal jobban ragaszkodik hozzád, mint azt gondoltam. Bármire képes lenne érted. Még az apjával is végezne. Be kell vallanom, hogy az anyátok jól keresztbe tett nekem. Ha ő nincs, ha akkor nem hozzátok vissza, mikor Edward balesete volt, akkor ma már mind a ketten holtak lennétek és a lányod csak az enyém lenne. Én irányítanám, azt tenné, amit én mondok neki. Kiváló fegyver lenne, de így sajnos vele is végeznem kell.

 - A lányomat akarod? Előtte velem kell végezned- sziszegtem dühösen és összegyűjtve minden energiámat, egy hatalmas villámot küldtem felé, de az őt körül vevő láthatatlan pajzs visszacsapta.

- Ne aggódj kicsi Bella, az is meg lesz. De előtte idecsaljuk a kicsi lányt- mosolygott rám. Bármivel is próbálkoztam, nem hatott rá az erőm. Nem tudtam áttörni azt a pajzsot, amit maga köré emelt. Próbáltam a tüzet, a villámokat, a vizet, a gondolatolvasást, hogy legalább tudjam, mi jár a fejében, de minden hatalmam csődöt mondott. Összerogytam a földön és kétségbeesetten kutattam valami megoldás után, míg az a nyomorult koncentrált, de nem jutott eszembe semmi, amivel megállíthatnám, mielőtt Cara idejönne. És tudtam, ha lát valamit rólunk és a halálunkról, akkor biztosan nem fog habozni és idejön. Figyelmeztetni sem tudtam, mert nincs akkora erőm hozzá, hogy innen a semmi közepéről megtaláljam az elméjét.  Sarah leguggolt mellém nagyon óvatosan, megfogta a kezem és a fülembe suttogott.

-Gondolj a lányodra és beszélj hozzá gondolatban. De nagyon erősen. Mondd neki, hogy bármit is lát majd, az nem igaz és minden csak azért van, hogy őt idecsalják. Mondd, hogy őt akarják valójában. Mondd neki, hogy jól vagyunk és minden rendben lesz, amíg ő otthon marad.

Úgy tettem, ahogy kérte és minden szó szerint elismételtem a lányomnak. És úgy látszik hatásos volt, mert Cara válaszolt is.

-Már majdnem elindultam. Mondd, hogy jól vagytok.

- Minden rendben, de most mennem kell. Bármit is látsz vagy hallasz, otthon van rád szükségünk. Ígérd meg nekem kicsim, hogy így lesz- gondolatban is majdnem eleredtek a könnyeim. De tartanom kellett magam. Legalább amíg Cara a fejemben van, addig.

- Megígérem- ez a szó volt a mentsváram. Tudtam, hogy ha egyszer megígérte, akkor nem jön ide. Az ígéreteit mindig betartja.  

- Szeretlek kicsim- suttogtam, majd megszakítottam a kapcsolatot és végre elengedhettem magam. Sarah felemelt a földről, mintha legalábbis azért hajolt volna le, hogy segítsen, majd csak ennyit mondott.

- Chiara, nem fog ide jönni. Nem jön ide senki. Csak mi vagyunk. Mi négyen. És nem fogunk mindannyian élve kijutni innen- sziszegte neki Sarah.

- Ugyan kicsi lány, hiszen szeretsz. Nem tudnál ártani nekem- felsőbbrendű mosolya ott virított az arcán és lassan közelebb lépkedett hozzánk, végül megérintette Sarah arcát, de azonnal el is kapta a kezét, mikor húgom arca megégette. Azonban vissza kézből olyan pofonnal jutalmazta a testvéremet, hogy én sem tudtam megtartani, így mind a ketten elestünk. Felrántotta Sarah-t a földről és mivel könnyen érintkeztek, így gondoltam nincs meg a fizikai pajzsa és igazam is lett. Szép lassan elkezdtem felforralni az ereiben lévő vért, amitől elengedte a húgom nyakát és felüvöltött fájdalmában. Mindent megérdemel, amit tenni fogok vele. Minden egyes szenvedésért duplán megfizet. Behajtom rajta a saját sérelmeimet és megkapja a büntetést a testvérem miatt is.

- Nem fogom hagyni, hogy még többet árts neki- Rick már a földön volt, kínok között, de egy valakivel nem számoltam. Az a ribanc nekem esett és elvonta a figyelmemet. Akkorát lökött rajtam, hogy neki estem a raktár falának és rendesen nyomot is hagytam benne, mikor nagy nehezen feltápászkodtam, de újra nekem esett. Utána már csak annyira emlékszem, hogy kikapcsoltam az agyam és semmi másra nem koncentráltam csakis a harcra.

(Cara szemszöge)

-Kicsim, kérlek, nyugodj meg. Nem segítesz nekik azzal, ha idegeskedsz- próbált nyugtatni Esme, kevés sikerrel. Hiába a nagymamám, sosem tudta megadni nekem azt a nyugalmat, amit anya. Nem volt rám akkora hatással, mintha az anyám mondta volna.

- Nem megy. Érzem, hogy valami nincs rendben.

- Bella megígérte, hogy minden rendben lesz- suttogta Edward, mire mindenki rá nézett. Én viszont nem. Nem akartam ránézni, mert tudtam, hogy iszonyatosan nehéz lenne megállnom, hogy ne veszekedjek vele. Így a legkisebb kontaktust is elkerülöm vele.

- Az még nem jelenti azt, hogy úgy is lesz. Megígérheti, de én érzem, hogy baj van. Oda kellene mennem és segítenem nekik, de közben meg nem akarok, mert megígértem, hogy nem teszem. Istenem, kettészakadok- temettem arcomat a kezembe, mire valaki mellém lépett és leült a kanapé karfájára, majd a hátamat kezdte simogatni.

- Hidd el, Bella nagyon erős. Nagyon régóta ismerem már és még sosem bukott el semmit. Vigyáznak egymásra. Minden rendben lesz. Próbálj kicsit megnyugodni.

- Nem megy Rosalie. Egyszerűen érzem, hogy baj van- suttogtam. –Itt belül tudom, hogy történt valami. Nem tudom megmondani micsoda, de valami azt súgja, hogy nagy hatással lesz mindenkire.

- Ne mondd ezt- suttogta Kathy és megszorította a vállamat. Én felemeltem a fejem, felálltam és átöleltem barátnőmet, aki nyugtatólag a hajamat simogatta. Kathy egyszerre volt a barátnőm és a nővérem. Hiszen sokat vigyázott rám, nagyon sokat játszottunk. Ő volt az, aki sosem félt tőlem, az anyámtól vagy a nagynénémtől. Sosem félt megmondani a véleményét, főleg nekem. Tudtam, hogy tőle mindig csak az igazat fogom hallani és ez most sem volt másképp. Próbálta bennem tartani a lelket, miközben belülről teljesen szétestem. Összezuhantam.

- El fogom veszíteni az édesanyámat Kathy. El fog hagyni és most nem tudom majd visszahozni. Elment és rettegek tőle, hogy nem jön vissza. Én pedig bele fogok őrülni. Nem bírom ezt- suttogtam és végre kicsordult az első könnycsepp a szememből. Az első pedig követte a második és az össze többi is.

- Sírj csak. Add ki magadból. Minden jobb lesz. Higgy nekem- simogatta tovább a hajamat. 

Feel the love~32.fejezet

(Bella szemszöge)

Szinte az eszemet vesztettem ettől a csóktól. Most nem érdekelt semmi más, csakis az, hogy a karjaiban tart, hogy vele lehetek, hogy érezhetem őt. Nem érdekelt, mit csinálok majd, ha kiderül hogy hazudik, nem akartam arra gondolni mennyire fáj majd, ha most csak kihasznál és játszik velem. Csak ki akartam élvezni minden percét ennek a pillanatnak. Erős karjai a derekamnál fogva szorítottak még közelebb hozzá, ajkai szünet nélkül ostromolták az enyémeket, míg nyelve befurakodott a számba, hogy táncba hívja az enyémet. Szinte repültem a boldogságtól.

Az időérzékemet teljesen elvesztettem, már azt sem tudtam volna megmondani, hogy nappal van-e vagy éjszaka, nem hogy azt, mennyi az idő.

A csók lassan átváltott szenvedélyesből lassúvá, szinte szerelmessé, majd néhány apró puszi után Edward lassan elhúzódott tőlem, de karjai még mindig a derekamat ölelték. Pont úgy, mint régen. Mintha semmi nem változott volna kettőnk között. Mintha ez a gyötrelmes 20 év soha nem telt volna el.

-Nem tudom hogyan bírtam ki eddig nélküled- döntötte homlokát az enyémnek, majd mélyeket lélegzett, holott semmi szüksége nem volt levegőre. Mondjuk nekem sem, mégis úgy kapkodtam a levegőt, mintha meg akarnék fulladni a hiányától.

- Neked egyszerű volt. Ott volt Mandy. Volt valaki melletted, aki szeretett, és akit szerethettél. De nekem?- húzódtam hátrébb tőle vagy legalábbis próbáltam volna, de nem engedett.

- Ne is emlegesd. Soha többet nem akarom hallani azt a nevet. A kisujjadig nem ér fel, nem hogy helyettesítsen. Soha nem szerettem őt. Főleg nem úgy, mint téged.

- Edward, nem tudod, miket beszélsz és nekem is időre van szükségem. Nem változhatnak ennyit az érzéseid néhány óra alatt. Lehetetlen ráztam meg a fejem.

- Nem néhány óra alatt Bella. Ezt magyaráztam neked a csók előtt, hogy napok óta, hetek óta harcolok az érzéseim ellen. Én kis buta Bellám.

- Ez akkor sem így működik Edward. Honnan tudhatnám, hogy valódiak az érzéseid? Hm? Minden lehetséges. Bárki elültetheti benned ezeket az érzéseket és az nekem újabb fájdalmat okozna. 20 hosszú éven keresztül éltem nélküled. Az emlékeddel és csak a lányom tartott életben. Megbékéltem a sorsommal, hogy nem lehetek együtt a szerelmemmel, erre 20 év elteltével te megjelensz, mintha mi sem történt volna. Rám támadsz, olyan dolgokkal vádolsz, amiket sosem tennék, aztán azt mondod nekem, hogy napok óta gyengéd érzelmeket táplálsz irántam. És még csodálkozol, hogy nem hiszek neked? Te elhinnéd? Hm?

- Hát nem érzed? –kétségbeesetten kapott a kezem után és a mellkasához szorította. –Nem tudom azt mondani, hogy érted dobog, mert régóta nem dobog.

- Épp ez a probléma. Hogy érzem. Hogy vágyom rá, hogy szeress. És ettől sebezhető vagyok. És nem akarom, hogy csak azért csináld ezt, hogy a lányod elfogadjon és megtűrjön a közelében. Az nekem túlságosan fájna.

- Hogyan bizonyítsam be neked, hogy valódiak az érzéseim? Mit tegyek, hogy elhidd, tényleg szeretlek?

- Adj nekem egy kis időt. A mai este utána Cara úgyis tartja a szavát és lehetőséget ad arra, hogy válassz. Te döntheted el, hogy maradsz-e vagy visszamész a barátaidhoz. Én pedig azt akarom, hogy a szívedre hallgass.

- A szívemre? Milyen szívemre? Nekem olyanom már rég nincsen. Hiszen nézz rám. Embereket gyilkolok azért, hogy erősebb legyek, legalábbis addig ezt tettem, amíg ide nem kerültem. Nincs lelkem, mert nem éreztem bűntudatot soha, mikor kioltottam az emberek életét. Régen sosem lettem volna képes erre. Mindig sajnáltalak, mikor mesélted mennyi bűntudatot éreztél mikor a Volturinál szolgáltál. És tudtam, hogy én sem éreznék máshogy, ha egyszer végeznék egy ártatlan emberrel. Ehhez képest 20 éven keresztül képes voltam az ártatlan embereket bántani csak azért, hogy minél erősebb legyek. És miért? A bosszú miatt. A bosszú volt az indokom. Pedig semmi okom nem volt a gyűlöletre. Akkor úgy gondoltam van, de ma már tudom, hogy semmi okom nem volt. Épp ellenkezőleg. Hálásnak kellene lennem, amiért egy ilyen hatalmas csodát adtál nekem, mint Cara. Gyűlölet helyett csodálnom kellene téged. És én mit tettem? Évekkel ezelőtt mikor megpillantottalak, beléd szerettem és ez sosem múlt el. Manipuláltak, de mindig szerettem azt a nőt, akibe beleszerettem azon a bizonyos első iskolai napon. Sosem tudtam ki volt ő és nem is mondták, de szerettem. Azt hittem halott, de a szívemben mindig ott őriztem az emlékét. Még akkor is, mikor beadtam a derekam Mandy-nek. Anyám fejében sokszor láttam az arcodat. Akkor azt hittem bántottad őt, ezért emlékszik rád folyton, de most már tudom, hogy nem így van. A régi Edward sosem lett volna képes arra, hogy téged bántson. Nem hogy tettekkel, de még szóval sem. Aztán ott van Cara is. Kihasználtalak, hogy közelebb kerüljek a lányomhoz és csak eltávolítottam magamtól ezzel a viselkedésemmel. Ráadásul olyan dolgokat vágtam a fejedhez, amik nem is voltak igazak. Sosem tudtam, hogy van egy lányom. Emberként nem gondoltam rá, hogy szeretnék gyereket és miután megismertelek már nem is akartam, mert tudtam, hogy neked nem lehet. Én pedig annyira szerettelek, hogy inkább lemondtam volna róla, minthogy fájdalmat okozzak neked azzal, hogy mástól gyerekem legyen.

- Edward ez... ez nagyon sok egyszerre.

- Hallgass meg, kérlek. Engedd, hogy elmeséljek mindent, aztán ha nem akarsz tőlem semmit eltűnök örökre. Sőt. Ha azt kéred tőlem, hogy felejtsem el a lányomat, nehezen, de azt is megteszem. Hiszen semmi jogom hozzá, hogy bármit is követeljek. Csak a mai estét kérem. Hallgass meg, engedd, hogy mindent elmondjak, amit szeretnék. Segíts nekem, hogy a homályosabb részek is élesek legyenek és minden a helyére kerüljön. Aztán a kezedbe adom az életem. Azt teszel vele, amit csak akarsz.

- Edward, könyörgöm neked- suttogtam. De mikor a szemeibe néztem nem voltam képes arra, hogy kimondjam azt a szót, hogy menjen. Nem voltam rá képes, hogy elküldjem. Az a sok fájdalom és könyörgés, ami a tekintetében tükröződött, szinte teljesen magával ragadott. A szívem fájni kezdett és szerettem volna azt a sok negatív érzést kitörölni abból a gyönyörű szempárból, ami már nem volt teljesen vörös, mert a sok állatvértől az íriszének széle kezdett kissé barnulni. Megsajnáltam őt. –Gyere velem- felé nyújtottam a kezem, ő pedig mosolyogva kapott utánam, majd kéz a kézben indultunk meg a szobám felé. Úgy érzem ez lesz életem egyik legfontosabb estéje. Ma eldől, hogy van-e még esélyünk és közös jövőnk együtt, vagy már túl késő ahhoz, hogy rendbe hozzuk a dolgainkat.

A testőrökön kívül senki nem tartózkodott a kastély folyosóin, így gondtalanul haladtunk a szobám felé. Belépve Edward tétován megállt középen én viszont elkaptam a karját és lehúztam magammal az ágyra. Egymással szemben ültünk az ágyon még mindig egymás kezét szorongatva, de nem volt erőm ahhoz, hogy elszakadjak tőle. Nem akartam, ugyanis féltem attól, hogy többé nem érinthetem majd és ki akartam használni minden együtt töltött pillanatot, hogy aztán örökké az emlékeimbe véssem és legyen mire emlékeznem, ha újra elhagy.

 - Minden tőled függ Bella. Ha akarod eltűnök az életedből, de ha meg tudsz nekem bocsátani, akkor örökké melletted maradok. És most már valóban. Nem úgy, ahogy 20 éve. Minden úgy lesz, ahogy te szeretnéd.

- 20 évvel ezelőtt ott kellett volna maradnom a túlvilágon- ráztam meg a fejem. –Nem lett volna szabad visszajönnöm.

- Nem tudnék nélküled élni. De hogy érted azt, hogy…?

- Ez most nem fontos.

- De. Nagyon is. Számomra minden fontos, ami veled kapcsolatos. Szóval?- két keze közé fogta az arcomat és kényszerített, hogy a szemébe nézzek.

- Mikor elkezdődött a szülés szörnyű kínokat éltem át. A mai napig nem vagyok tisztában vele, hogy mi történt abban a szobában, de azt tudom, hogy meghaltam. Készen álltam rá, hogy tovább lépjek, hogy mindent és mindenkit itt hagyjak, de a szüleim nem engedtek. Azt mondták, hogy bármennyire is fáj a hiányod, meg kell tanulnom nélküled élni. Mert a lányom veszélyben van és szüksége van rám. Nem akartam visszajönni. Még így sem, de aztán Cara visszahozott. Én pedig tovább szenvedtem nélküled. Annyira szerettem volna, ha mellettem vagy és segítesz felnevelni a lányunkat. Azt akartam, hogy itt legyél, de nem voltál sehol. A húgomat hibáztattam a halálod miatt és csak hosszú hónapok után tudtam meg az igazságot. Ő sem talált semmit. Eltüntettek minden természetfeletti dolgot. Olyan volt, mint egy egyszerű baleset, de tudtam, hogy nem volt az. Mégsem tettem semmit. Túlságosan fájt.

- Ne hibáztasd magad. Nem találtál volna meg.

- De ha mind együtt keresünk, akkor igen.

- Viszont én úgy gondoltam, hogy csak kínoznám magam. Ezért nem tettem semmit. Éltem az életem, neveltem a lányom és vigyáztam a családomra. Közben pedig nem is sejtettem, hogy életben vagy. De ha tudtam volna… ha egy kis esélyt is láttam volna rá…

- Shh…- szorított magához erősen. –Nem tudhattad. Mindenki halottnak hitt. És tudom ki miatt.

- Edward- rossz előérzetem támadt. Edward karjai megfeszültek körülöttem és olyan volt, mint egy ugrásra kész oroszlán. –Mondd, hogy nem akarsz visszamenni.

- Elvette az életemet. Manipuláltak, befolyásoltak és ezt nem hagyom szó nélkül- pattant fel mellőlem. –Elvettek tőlem mindent. A családomat, téged, miattuk nem láthattam felnőni a lányomat. És miattuk gyűlöltelek téged. Téged. A legtisztább nőt ezen a világon.

- Edward, felejtsd el. Itt vagyok veled. Most már nem választ el minket semmi. Nem érdekel mi történt, nem akarok semmi rosszra gondolni, csakis arra, hogy újra itt vagy és szeretsz. Ne hagyj megint magamra, mert abba beleőrülök. Könyörgöm neked- amint felálltam az ágyról a lábaim felmondták a szolgálatot és a földre estem. Edward azonnal mellettem termett és felemelt.

- Bella. Nem hagyhatom, hogy megússzák.

- Hát nem érted? Ha elmész, sosem jössz vissza, mert megölnek. Azt sem tudom mi volt a céljuk veled, de ha visszamész, már nem leszel nekik hasznos és megölnek. Én pedig nem fogom hagyni, hogy elvegyenek tőled. Túl hosszú volt ez a 20 év nélküled. Egy perccel sem akarok többet elvesztegetni. És ott a lányod is. Nem hagyhatod most el. Sosem volt apja… legalább most próbálj meg mellette lenni, ha eddig nem adatott meg.

- A lányom gyűlöl.

- Ő képtelen a gyűlöletre. A lelke még tiszta, ártatlan. Képes a megbocsátásra. És az apja vagy Edward. Egy napon elnyered a szeretetét. Én segítek neked, de ez csak akkor működik, ha itt vagy és minden áldott nap bizonyítod neki, hogy visszakaptuk a régi Edwardot. Csodálta az apját és hatalmasat csalódott, mikor megjelentél. Mindig azt mondtam neki, hogy sosem bántottál engem, mert így is volt. Az apja egy szent volt a számára és itt az ideje, hogy megismerjen és ne csak a mi emlékeinkből, hanem személyesen is.

- Lenne még rá remény, hogy egyszer elfogadjon?

- Persze- mosolyodtam el és megszorítottam a kezét. Bármennyire is szerettem volna, nem mondhattam meg neki, hogy én magam megyek majd a másik erő után. Hiszen most már biztos vagyok benne, hogy Edward eltűnése és balesete mögött a másik erő állt. Hiszen ki más tüntethette volna el ennyire Edward nyomait? Azonban egy valami változott. Most már van miért visszajönnöm. Van miért túlélnem. A lányom és Edward fognak nekem segíteni ebben a harcban, és ha vége ennek a rémálomnak, újra boldog család leszünk. A Cullenek is megérdemlik, hogy újra normális életet éljenek. 20 éve vannak bezárva ebbe a kastélyba, ahogy a lányom és a testvérem is. Sarah-nak is szüksége lenne a normális életre. Rick halála óta nem mozdult ki innen és kell valaki, aki újra életre kelti. A lányom pedig megérdemli, hogy emberek között élhessen. Úgy nőtt fel, hogy alig járt az emberek között. Nem tudja milyenek, nem ismer egyet sem, azokon kívül, akik ebben a kastélyban vannak. De nincs emberi élete. Bármennyire is próbálja, nem tudja elrejteni előlem, mennyire hiányzik neki a szabadság.

- Min gondolkoztál el ennyire?

- Csak a lányunkon jár az eszem- azonban mielőtt többet mondhattam volna, Sarah berobbant a szobába, nyomában a Cullenekkel és a lányommal.

- Sarah néni, ne kérlek- könyörgött Cara, de Sarah mintha nem is figyelne rá.

- Kicsim, kérlek, még biztosan van időtök- próbálta meggyőzni Esme is, de Sarah hajthatatlan volt.

- Mennünk kell Bella. Készülődj- adta ki az utasítást. Cara és a Cullenek pedig próbálták meggyőzni valamiről, de nem sok sikerrel. Mikor elegem lett abból, hogy semmit nem értek elkiáltottam magam.

- Eléééég- persze mindenki abba hagyta a beszédet és azonnal rám figyeltek. –Na így már jobb. Most pedig valaki értelmesen mondja el nekem, mi a fene folyik itt, mert egy kukkot nem értek.

- Anya, megígérted, hogy nem mész még el. Sarah néni azt akarja, hogy most rögtön induljatok- sietett mellém kislányom és szorosan átölelt. Szinte figyelembe se vette az apját. –Ugye nem mész sehova.

- Kicsim, mennem kell. Már megbeszéltük.

- Nem akarlak elveszíteni. Ne menj- olyan volt mint egy kisgyerek. Szemei megteltek könnyekkel, majd lehajtotta a fejét és hozzám bújt. Átöleltem zokogó testét, majd lassan kifelé lépkedtem a szobából.

- Azonnal visszajövünk- suttogtam a többieknek, majd lassan egymást átölelve sétáltunk át a dolgozó szobába, ahol leültettem Cara-t az egyik székbe és letérdeltem elé. –Kicsim, nézz rám.

De nem tette.

- Ne csinálj úgy, mint egy kisgyerek, mert nem vagy már az. Felnőtt nő vagy.

- Miért csinálod ezt? Hm? –pattant fel idegesen a helyéről. Szinte nem ismertem rá. Soha nem kiabált velem. Legalábbis nem így. Teljesen kifordult magából.

- Chiara Cullen nem tűröm, hogy így beszélj velem. Nem ordibálhatsz velem, elvégre az anyád vagyok. Gyermekkorod óta tudod, hogy eljön ez a nap. Soha nem hallgattunk el előled semmit.

- Igen, de akkor még nem tudtam, hogy meg akarsz halni. Nem foglak elengedni, már mondtam neked. Ha az egész világ el is pusztul, te itt maradsz.

- Nem fogsz megállítani- ráztam meg a fejem. –Felnőtt nő vagy és te sem akarhatod az ártatlanok halálát. Úgy neveltelek, hogy tudd, egy napon el kell mennem és nem biztos, hogy viszont látsz majd. És eddig elfogadtad.

- Volt választásom?

- Nem. De a szíved mélyén tudod, hogy így helyes.

- Nem akarom tudni. Önző akarok lenni, most az egyszer engedd, hogy az legyek. Kérlek- újra könnybe lábadtak a szemei. Most már nem kiabált. Megtört volt. Tudta, hogy vesztett.  

- Sosem voltál önző. Képtelen vagy az önzőségre. De megígérem, hogy visszajövök. Így jó?

- Az ígéreted most nem elég nekem. Most az egyszer nem.

- Akkor nem tudom, mivel győzhetnélek meg- ráztam meg a fejem tanácstalanul. –Mindent elkövetek, hogy visszajöhessünk a nagynénéddel. Gondolj bele, hogy itt vagy te, itt van a családom és itt van Edward is. Megint a régi, megint ugyan az a férfi, akit egykoron az életemnél is jobban szerettem. Most esélyem van arra, hogy boldog életem legyen a családommal, veled és az apukáddal. Miért akarnám eldobni ezt a lehetőséget?

- Mondd, hogy nem csak azért mondod mindezt, hogy megnyugtass és elengedjelek!

- Nem csak azért mondom. Én megígérem, hogy mindent megteszek az életben maradásunkért, te pedig vigyázol a családunkra, amíg nem vagyunk itthon. Beleértve az apádat is.

- Mi?

- Pontosan. Ezt ajánlom neked. Én visszajövök, de te vigyázol rá és megbékélsz vele. Ezt kérem tőled. Te azt akarod, hogy visszajöjjek, és én mindent megteszek, hogy így legyen, de cserébe te adsz egy esélyt az apádnak. Nem akarom elveszíteni őt megint és neked is jobb lesz, ha lesz melletted egy apa, akire számíthatsz.

- Te zsarolsz engem.

- Nem zsarollak kicsim, csak kértem valamit tőled. Itt egy lehetőség arra, hogy most igazi család legyünk. De nem fog menni, ha te gyűlölöd az apádat. Imádlak téged kicsim, te vagy az életem és mindennél jobban szeretlek. Bármit megtennék érted, de az apádat is nagyon szeretem. Ezt meg kell értened. És nem tudnék választani közületek. Kérlek, ne kényszeríts erre.

- Rendben van. Ha visszajössz, rendesen viselkedem vele és megpróbálok közelebb kerülni hozzá, de csakis a te kedvedért. Semmi másért, csak miattad.

- Nekem már ez is elég. Köszönöm- mosolyodtam el, majd átöleltem és adtam egy puszit a homlokára.  –Megígérem, hogy mindent megteszek, hogy boldog életed legyen. Mindent elkövetek azért, hogy olyan életed legyen, amilyet megérdemelsz. Egy olyan életet, ahol nem kell bezárva élned, ahol nem kell mindig a veszélyektől tartanod és ahol egy napon rá találhatsz a boldogságra. Megígérem neked, hogy így lesz- suttogtam, a hajába és még szorosabban öleltem magamhoz a lányomat. A kislányomat, akire sosem számítottam, mégis megkaptam, és aki bearanyozta az életemet a legsötétebb időszakban. Ő mentett meg az összeomlástól, ő hozott vissza az életbe és én minden tőlem telhetőt megteszek, hogy nyugodt boldog és gondtalan életet élhessen ezután. 

Sziasztok!

Hát ennyi lett volna a friss. Remélem nem okoztam csalódást senkinek. Kicsit elhúzódott az új fejezet és nem tudom elégszer elmondani mennyire sajnálom, hogy ennyit kell várnotok a frissekre. 

Azonban most sem ígérek semmi biztosat. Megint csak nem tudom mikor tudok annyi időt rászánni a történetre, hogy a frisset befejezzem.Most is csak ismételni tudom magam azzal, ha azt mondom, hogy amint tudom hozom.

Köszönöm mindenkinek, akik kitartanak mellettem és továbbra is velem vannak. Köszönöm. 

Puszi: Rosalice

B.U.É.K!!!

Sziasztok!

Mindenkinek sikerekben gazdag Boldog Új Évet kívánok! Kívánom, hogy ebben az évben mindenki elérje azt, amit szeretne és megvalósítsa az álmait.
Találkozunk jövőre is! :)
Puszi: Rosalice

Feel the love~ 31.fejezet

Sziasztok!

Itt a friss!!!! Sikerült és remélem jó is lett, de rátok bízom a döntést. 

Jó olvasást. 

Puszi: Rosalice

(Bella szemszöge)

A hetek egyre csak teltek és nagyon lassan haladtam. Edward egyszerűen képtelen elfogadni a tényt, hogy mióta vámpírként felébredt, egyfolytában hazudtak neki és manipulálták. Nem akarja megérteni, hogy azok, akiket a barátainak gondolt így átverték őt. Sajnos nem csak neki volt nehéz ez a néhány hét, hanem nekünk is. Cara ugyan nagyon is próbálkozott és nyitott Edward felé, de képtelen volt arra, hogy elfogadja őt. Minden nap bement hozzá, ahogy azt megígérte neki, beszélgetett vele, de semmi több. Mindig mondta, hogy nem tud rá úgy nézni, mint egy apára. Azt azonban belátta, hogy Edward nem érdemel halált. Akkor sem, ha ő gondolkozás nélkül végzett volna velem ott az erdőben. Így legalább afelől nyugodt lehetek, hogy ha elhagyom a kastélyt, akkor Cara nem esik az apja torkának. Szóval a lányom pocsékul érzi magát. Szegényem azt hiszi, hogy elárul azzal, hogy nem végzett Edwarddal. Pedig minden egyes nap elmondom neki, hogy senki nem várja tőle Edward halálát. Főleg nem én. Még így sem, hogy tudom, Edward valaki mást szeret. A szívem szakad meg, mikor látom a gondolataiban azt a nőt. Majd meghalok, mikor látom magam előtt az arcát, a múltjukat, a közös emlékeiket. Ahogy megcsókolja, ahogy átöleli… és az a vágyakozás, mikor rá gondol. Fáj belegondolni, hogy engem sosem ölelt így át, sosem csókolt ilyen szenvedéllyel. Sírni volna kedvem, üvölteni a fájdalomtól, eldobni az életemet, de erősnek kell maradnom. Elveszítettem őt, de nem fogom hagyni, hogy olyat gondoljon rólam, ami nem igaz. Ha akar, akkor gyűlöljön, utáljon, már az sem érdekel, de akkor azért tegye, mert valóban így érez és ne azért, mert ezt sulykolták a fejébe ki tudja hány éven keresztül.

Nagyot sóhajtva léptem be a szobába, ahova Cara bezárta Edwardot. Szerencsére arról sikerült meggyőznöm a mi kis hercegnőnket, hogy mindenkinek jobb lesz, ha nem az alagsorban tartja fogva Edwardot, hanem mondjuk egy szobában. Így csak kényelmesebb Edwardnak is. Legalább láthatja az ablakon keresztül a kertet, a napot és néha napján a lányát, aki gyerekkora óta sok időt tölt a szabadban.

-Jöhet a mai emlékáradat? –kérdeztem lehangoltan. Semmi kedvem nem volt most Edwardhoz. Mindig vártam, hogy vele tölthessek egy kis időt, de most nem akartam. Eszembe jutottak azok az emlékképek, gondolatok, amik tőle jöttek és mindentől elvették a kedvem.

- Általában nem ilyen vagy mikor bejössz hozzám. Történt valami? –mostanában sokkal szelídebben beszélt velem. Pontosabban azóta, hogy Cara-val egyességet kötöttek. De ez valahogy más volt. Mintha valóban érdekelné és nem puszta udvariasságból kérdezné. Egy pillanatra azt hittem valóban fontos vagyok neki, de mielőtt túlságosan elszálltak volna a gondolataim, visszarántottam magam a valóságba, ahol én egy szörnyeteg vagyok Edward számára, aki elvette tőle a lányát.

- Úgy sem érdekel, akkor minek kérdezed?

- Gondoltam megpróbálok kicsit beszélgetni veled valami másról is, nem csak a múltról. Elvégre valamikor szerettük egymást. Vagy nem?

- De.

- Akkor?

- Edward, nekem ez ma nem megy. Egyszerűen képtelen vagyok arra, hogy megmutassam, és újra felidézzem magamban mennyire boldogok voltunk, miközben te egy másik nőre gondolsz egyfolytában. Lehet, hogy nem veszed észre, de nekem is vannak érzéseim. Nekem is van szívem, ami majd megszakad, akár hányszor a gondolataidba pillantok.

- Bella…- olyan lágyan ejtette ki a nevem, hogy ha a szívem dobogna, már kiugrott volna a helyéről. Értetlenül néztem rá, hiszen eddig nem volt hajlandó Bellának hívni, csakis Isabellának. Mi ütött belé? Értetlenségemnek hangot is adtam.

- Eddig…

- Karácsony van, nem? –fojtotta belém a kérdést.

- Ez most hogy jött ide? –teljesen összezavart.

- Szeretnék együtt lenni a lányommal ezen a napon. És nem csak egy-két órára. Szeretnélek megkérni, hogy beszélj vele.

- Valahogy gondolhattam volna, hogy akarsz valamit és nem önzetlenségből viselkedsz ilyen kedvesen velem. Már megint mennyire bolond voltam, hogy reménykedni kezdtem- ráztam meg a fejem elkeseredetten. Újabb pofára esés. Szép volt Bella. Nem is tudom, miért reménykedsz egyfolytában. Nagyon jól tudod, hogy Edwardnak csak egy nő vagy, akit gyűlöl és megvet.

- Ne csináld ezt Bella. Főleg ne karácsonykor.

- Micsodát Edward?- kérdeztem két oktávval magasabb hangon. - Én csak azt mondom, amit gondolok. Egyszerűen bármit teszek, még mindig engem gondolsz rossznak. Pedig bármit megadnék, hogy megváltozzon a véleményed. Sosem tudnék neked ártani Edward. Főleg nem okoznám a halálodat. Előbb végeznék magammal, minthogy téged bántsalak. Belefáradtam, hogy folyton győzködjelek. Olyan mértékben ellenem vagy, hogy már nem tudom van-e értelme ennek az egésznek. Szóval itt az ideje, hogy elfogadjam a vereséget. Elvesztettelek téged. Örökre- kezem a kilincsre tettem és hátat fordítottam neki. Azonban az ajtó kinyílt, mielőtt kiléphettem volna rajta és Cara lépett be. Gyönyörű volt, akár egy hercegnő. Haja a feje tetején fel volt tűzve, az alja pedig csigákban omlott a vállára és a hátára. Egyszerű volt, mégis meseszép. A feltűzött tincsek között pedig egy aprócska tiara volt elrejtve. Alakját egy csodaszép pánt nélküli testhez simuló ezüstszínű ruha fedte, melynek a felső része ráncolt volt, strasszokkal díszített.

- Gyönyör vagy kislányom- szemeimet szúrták a nem létező könnyek. De nem a fájdalom könnyei, hanem a büszkeségé. Ő az én lányom. Az egyetlen kislányom és ő a világ leggyönyörűbb nője. Elmondani nem tudom mennyire szép volt.

- Köszönöm anya. Menj és öltözz át. Sarah és a lányok már várnak a szobádban, addig beszélek Edwarddal. Ha elkészültél odalent találkozunk.

- Rendben- óvatosan rámosolyogtam, majd kiléptem a szobából. Nem tudom mi ütött belém. Mindig annyira vártam a karácsonyt. Ilyenkor mindig együtt mentünk Cara-val vásárolni, mindig együtt díszítettük a fát és a kastélyt, de az idén ez most elmaradt. Mindent ő intézett egymaga. Nem akarta, hogy segítsek.

Lassan beléptem a feldíszített folyosón a szobám felé és ahogy Cara mondta, Sara és a Cullen lányok már bent voltak a szobámban és mind rám vártak. Amint becsuktam magam mögött az ajtót, elkapták a karom és innentől már semmi beleszólásom nem volt a dolgokba. Ők mindent elintéztek. Miután lezuhanyoztam beleültettek egy székbe és el sem engedtek, míg szerintük minden tökéletes nem lett.

(Cara szemszöge)

Valamit tennem kell, ha azt akarom, hogy anya élni akarjon. Az ünnepek után a nagynénémmel elhagyják a kastélyt és szinte biztos vagyok benne, hogy anya már miattam sem akar élni. Érzem, hogy lassan kiszáll belőle az élet. És ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy már Edwardhoz sem akar bemenni. Pedig az mindig feldobta. Mindig örömmel töltötte el, hogy találkozhat vele, még ha csak pár órára is. De meg is értem őt valamilyen szinten. Nem lehet könnyű minden áldott nap látni a szerelmedet, miközben ő egy másik nőre gondol, róla álmodozik, utána vágyakozik. Nem is tudom, én mit tennék a helyében. De nem is erre kell gondolnom, hanem arra, hogyan segíthetnék az anyámnak. Muszáj tennem valamit. Nem ülhetek ölbe tett kézzel.

-Reméltem, hogy ma bejössz hozzám- rángatott ki a gondolataimból Edward hangja. Leültem mellé az ágyra. –Tényleg nagyon szép vagy.

- Nem azért jöttem, hogy a bókjaidat hallgassam. Hanem hogy megkérjelek, hogy ha lehet az anyám közelében ne gondolj arra a nőre. Folyamatosan bántod őt. Mégis milyen ember vagy te?

- Én…

- Miért nem tudsz egy percig normális lenni vele? Mindent megtesz, hogy segítsen neked. És ne mond, hogy semmi eredménye nincsen, mert nem tudsz átverni. Nagyon is emlékszel. Még ha nem is mindenre, de emlékszel, és nem csak azt látod, amit ő mutat neked. Ha nem akarsz hazudni, akkor elismered.

- De…

- Tudom, mit akarsz. Velem lenni ma este. Odalent partit rendezünk. Ma este találkozhatsz mindenkivel, aki a régi életedhez tartozott. Egyetlen feltételem van csupán. Kedvesnek kell lenned az anyámhoz. Utána ha akarsz, elmehetsz. Nem foglak itt tartani akaratod ellenére. Nem vagyok szörnyeteg. De ha elkeseríted anyát és újra fájdalmat okozol neki, valóban véget vetek az életednek. Semmihez nincs kedve, még az élethez sem. És szerinted miért?

- Miattam?

- Fején találtad a szöget. Te vagy az oka.

- Miért?

- Mert még mindig szeret téged. Teljesen mindegy mit tettél vele, a szerelme sokkal erősebb, mint azt bárki gondolná. És fáj neki, hogy neked más jár a gondolataidban. Szenved a tudattól, hogy te mással vagy, hogy máshoz tartozol. Én pedig azért szenvedek, mert látom a fájdalmát. Ha egy kicsit is fontos vagyok neked Edward Masen, legyél ma kedves hozzá- kértem esdeklőn. Ha nem az anyámról lenne szó, soha az életben nem tenném ezt, de szükség törvényt bont. Az anyámért bármire képes vagyok. Még arra is, hogy elfogadjam Edwardot. Akkor is, ha nehéz, de az ő kedvéért még ezt is megtenném. –Ez a szeretet ünnepe. És azt akarom, hogy ő boldog legyen. Ha neki jó, akkor nekem is. Kérlek, tedd ezt meg nekem és cserébe választhatsz. Ha ma este vissza tudod adni az életkedvét tiéd a döntés lehetősége. Választhatsz, hogy itt maradsz-e velünk úgy, ahogy a többiek. Nem foglak megint bezárni, szabadon járhatsz a kastélyban. De ha úgy döntesz, hogy elmész, én magam viszlek vissza Mandy-hez. Megígérem neked. És amit egyszer megígérek, azt be is tartom. Minden rajtad múlik Edward. De ha ma szenvedni fog miattad, nem éled meg a holnapot. És nem fog érdekelni, hogy az apám vagy és az sem, hogy anya szeret téged. Kínok közt fogsz meghalni, ha bántani mered. Az életemre esküszöm, hogy így lesz- azzal az ajtó felé lépkedtem, de mielőtt kiléptem volna, még egy utolsó mondatot intéztem hozzá. –A szekrényben találsz megfelelő öltözéket. Ha elkészültél, az ajtó előtt vár egy testőr, aki lekísér majd hozzánk. Odalent találkozunk- majd kiléptem és a bálterem felé vettem az irányt, remélve, hogy Edward észnél lesz, és olyan döntést hoz, ami mindenki számára kedvező lesz majd.

- Minden rendbe fog jönni. Hidd el- suttogta a fülembe Jasper. Rámosolyogtam és Kate-t kerestem a tekintetemmel, akit meg is találtam szerelme oldalán. Arcomra műmosolyt varázsoltam és lassan feléjük lépkedtem.

(Bella szemszöge)

Nem volt kedvem az egész felhajtáshoz, de mivel Cara rengeteget foglalkozott vele, muszáj lemennem. Nem vehetem semmibe a lányomat és a munkáját csak azért, mert nekem most nincs kedvem semmihez.

Mindenkin gyönyörűbbnél gyönyörűbb ruha volt, mint valami mesebeli filmben és én mégsem éreztem, hogy boldog lennék. Állandóan elkanyarodtak a gondolataim Edward felé. Bármennyire is nem akartam, mindig ő járta a fejemben. Arra gondoltam, hogy egyedül van abban a szobában. Magányosan pont ezen a napon.

Mennyivel másabb lenne minden, ha most nem is tudnék a létezéséről. Nem aggódnék miatta, nem szenvednék, nem fájna a szívem. A hiánya ugyan fájdalmat okozna, de már rég megbarátkoztam azzal a fajta fájdalommal. De ez, amit most érzek, ez új. És sokkal rosszabb, mint bármi más.

-Szabad egy táncra- bársonyos hang ütötte meg a fülemet, lehelete csiklandozta a bőrömet és kirázott a hideg. Megráztam a fejem, hátha csak álmodom, de nem. Megfordultam és teljes életnagyságban állt előttem. Fekete öltönye még jobban kihangsúlyozta krétafehér bőrét és még vonzóbb volt, mint eddig bármikor. A térdeim remegni kezdtek és nem voltam benne biztos, hogy sokáig tudok még állni a lábaimon. Ugyanis félő volt, hogy felmondják a szolgálatot. Tekintete nem volt hűvös, épp ellenkezőleg. Perszelő volt és barátságos. Ajkain a kedvenc féloldalas mosolyom, amitől mindig a fellegekben éreztem magam. –Nos? Mi a válasza kedves hölgyem?

- Én… Nem értem… Mit keresel te itt?

- Ma estére kinyílt a cellám ajtaja. Szabad vagyok.

- Szóval Cara megengedte, hogy ki gyere.

- Igen- bólintott. –Táncoljunk.

- Rendben- megfogtam a felém nyújtott kezét, majd a táncoló párok közé sétáltunk. Edward egyik kezét a derekamra tette, míg a másikkal az én kezemet fogta és lassan mozogni kezdett a zene ritmusára. Lassú szám volt. Szabad kezemmel átöleltem és fejemet a vállára hajtottam. Mélyet lélegeztem csodás napfény illatából és nem akartam elhinni, hogy ez valóság lenne. Aztán, mint minden jónak, ennek is vége szakadt. Ugyanis Edward nem volt olyan ügyes, hogy elrejtse előlem a gondolatait, így tisztán láttam miért is viselkedik így velem. Szívemet elöntötte a fájdalom és eltoltam magamtól.

- Túl szép, hogy igaz legyen- ráztam meg a fejem, majd mielőtt bármit mondhatott volna fogtam magam és kisiettem a teremből anélkül, hogy bárki látott volna. Legalábbis remélem, hogy senki nem vette észre. Egyenesen a kertbe siettem a kedvenc helyemre, ahol senki nem zavarhat, majd térdre estem és kezembe temetve az arcomat elüvöltöttem magam. A fájdalom átjárta minden porcikámat, a szívem sajgott. Elárult. Ismét elárult, hogy azzal a nővel lehessen. Megint megtette. Átvert és játszott velem. Pontosan tudja, mit érzek, mégis játszik.

-Nem bírom- sírtam el magam. A könnyeim nem indultak el, de az eső szakadni kezdett, ahogy az lenni szokott. Már nem akartam és nem is tudtam megállítani. Ha már nem sírhatok, az eső majd esik a könnyeim helyett.

- Bella- Edward állt előttem és emelt fel a földről, majd húzott az ölébe.

- Hagyj- löktem el magamtól.

- Nem. Amíg nem hallgatsz meg, addig nem engedlek el.

Kinyitottam a szemem- bár azt sem tudom mikor csuktam be- majd belenéztem könyörgő szemeibe.

- Mit akarsz még mondani? Hm? Megértettem. Vége van, oké? Elengedlek. Elmehetsz és megkeresheted a barátnődet. Legyél boldog vele én már úgysem zavarlak sokáig. Hamarosan úgyis mindennek vége és nem kell azt néznem, hogy te mennyire boldog vagy azzal a nővel.

-  Az nem úgy van, ahogy gondolod. Nem csak Cara miatt csinálom.

- Ne csináld ezt. Menj vissza és hitesd el a lányoddal, hogy minden rendben van. Összeszedem magam, jó képet vágok a dologhoz és elmehetsz innen. Soha nem fogja megtudni, hogy életem legszörnyűbb éjszakája ez a mai. Megígérem neked. El fog engedni és soha nem fog bántani téged. Biztonságban leszel.

- Teljesen félre értesz Bella. Hallgass végig.

- Miért? Nincs értelme. Már mindent tudok.

- Nem, nem tudsz mindent. Nem tudhatsz, hiszen én sem tudtam a mai napig. Egészen addig, míg Cara rá nem ébresztett. Nem tudom mi ez az érzés, de azt tudom, hogy fontos vagy nekem. Mindig jobban érzem magam, ha mellettem vagy és ezek nem csak üres szavak. Azért gondoltam Mandy-re olyan sokszor, mert nem akartam így érezni irántad. Azt hittem, ha felidézem az arcát, az együtt töltött pillanatainkat, akkor képes leszek téged kitörölni a fejemből. De nem egyszer kaptam azon magam, hogy rád gondolok, hogy számolom az órákat, mikor jössz be hozzám megint. Nehezen, de elnyomtam magamban a késztetést, hogy hozzád érjek, hogy rád koncentráljak. Gyűlölnöm kellene téged, de nem megy. A szívem tudja azt, amit az eszem nehezen fog fel. Hogy te nem vagy rossz. Érzem, hogy nem lennél képes mindarra, amit eddig a fejedhez vágtam, de az eszem nem akarja elfogadni. Annyira sajnálom, hogy folyton bántottalak téged. És csak most jöttem rá, hogy azt akartam, hogy gyűlölj. Hiszen én bántottalak téged. És ami a legrosszabb, hogy ok nélkül. Nem volt hiába való az a sok együtt töltött idő. Visszaadtad a valódi énemet. Visszaadtad nekem azt az Edwardot, aki melletted voltam. Visszakaptam az emlékeimet, a régi önmagam.

- Edward…- suttogtam, de másra nem futotta, ugyanis ajkait az enyémekre tapasztotta és úgy csókolt, mint még eddig soha. 

Boldog Karácsonyt!

Sziasztok!

Újra eltelt egy év és még mindig itt vagyunk. Biztos vagyok benne, hogy az egy év alatt sokan elhagyták a blogot. De szerencsére vannak olyanok is, akik nemrég kezdték el olvasni a történeteimet és olyanok is akadnak köztetek, akik a kezdetektől fogva vagy már nagyon régóta itt vannak velem. Én itt leszek, még egy jó darabig igaz lesznek kisebb nagyobb kihagyásaim, mint azt az utóbbi időben megszokhattátok tőlem, de remélem ennek ellenére a jövő évben is lesznek, akik velem tartanak majd.

Most pedig akár csak az előző években, szeretnék minden kedves olvasómnak Békés Boldog Karácsonyt kívánni.

Puszi: Rosalice

Feel the love~30.fejezet

Sziasztok!

Itt a friss. Most előre szólok, hogy nem tudom mikor tudok újra jelentkezni. Még csak azt sem mikor lesz újra friss, de szólni fogok előtte. Remélem nem vettem el mindenkinek a kedvét az olvasástól és a történettől. Most pedig jó olvasást. És köszönöm azoknak, akik itt vannak még velem a sok kimaradás ellenére is. Igazán hálás vagyok nektek.
Puszi: Rosalice

(Bella szemszöge)

Az órák egyre csak teltek és én mást sem csináltam csak a még mindig alvó Edwardot figyeltem és azon gondolkodtam mitől változhatott meg ennyire. Miért fordult ellenem? De minden kérdés, ami a viselkedéséhez kapcsolódik csak másodlagos volt. A legfontosabb, amit tudni akarok azaz, hogyan menekült meg? Hiszen Alice látta a halálát. És Sarah sem talált semmit, mikor a baleset után kutatott. Ha tudta volna, hogy Edward életben van, biztosan szólt volna. Hiszen akkor éppen az volt a lényeg, hogy megbízzunk egymásban. Nem kockáztatott volna mindent azért, hogy én szenvedjek. Ráadásul azóta igazi testvérek lettünk. Biztosan elmondta volna, ha tudja. De nem tudta. Nem tudhatta. Mert ha így lenne, azt sosem bocsátanám meg neki.

Viszont itt a probléma. Ha azokban az időkben Sarah sem tudott semmit Edwardról, akkor mégis ki lehetett az, akinek az ereje nagyobb volt a húgoménál és képes volt Edward minden nyomát eltüntetni? Ahogy ezen gondolkozom, egyre biztosabb vagyok benne, hogy a másik erőnek köze van hozzá. Akkor még nem tudtam kezelni az erőmet, a lányom még meg sem született és senki más nem volt, aki erősebb lett volna Sarah-nál. Csakis az a titokzatos idegen, aki miatt tönkre ment az életem és aki miatt mindig is úgy gondoltam a testvéremre mint egy könyörtelen gyilkosra, aki elvette tőlem életem szerelmét.

-Ne törd rajta a fejed- hallottam meg húgom nyugodt hangját a lépcső tetejéről. A falnak támaszkodott, kezeit karba fonta a mellkasa előtt és halványan rám mosolygott. De nem volt igazi a mosolya. Nagyon erőltetett volt. –Eljön a nap, mikor mindent megtudunk, de erre még várnunk kell. Addig nincs értelme ezen rágódnod. Csak magadnak ártasz vele.

- Honnan tudtad, hogy itt vagyok?

- Mindenki tudja, hogy egy percre sem hagytad magára mióta visszajöttünk. Cara nagyon bánatos. Össze van zavarodva és szüksége van az anyjára.

- Nem tudom, mit tehetnék, hogy jobb legyen neki. Hogyan enyhíthetném a fájdalmát? Olyan tehetetlennek érzem magam- suttogtam és arcomat a tenyerembe temettem.

- Semmit nem tehetsz Bella. Ezt majd ő a maga módján feldolgozza. Tedd azt, amit mindig is tettél. Legyél az anyja. Legyél mellette és meglátod sikerülni fog. Rendbe fog jönni. Hiszen az anyjára ütött.

- És Edward?

- Tudom, hogy a szíved kétfelé húz, de amíg nem segítesz a lányodnak elfogadni a történteket, addig nem segíthetsz Edwardon sem. Cara nem fog vele szépen bánni, hiába az apja. Nem fogja megérteni soha, hogyan bánthatott téged. Hallgass rám és vigyázz a lányodra, amíg lehet. Próbáld megérteni az érzéseit és a helyes irányba terelni. Különben Edward nem él sokáig. Hidd el. A lányod most nagyon dühös. Menj fel hozzá- suttogta most már egyenesen mellőlem. A kezét a hátamra tette, mire rá emeltem a tekintetem. –Majd én vigyázok Edwardra- amint ezt kimondta már indultam is fel az emeletre a lányom szobájába. Nem hallottam bentről semmit. Egy apró hangot sem a szívverésén és a légzésén kívül. Halkan bekopogtam, de nem jött válasz. Így benyitottam a szobába. Cara az ágyon feküdt mellette pedig a hófehér Eddy, akit lassan simogatott el-vissza. Nem nézett rám, mikor beléptem a szobába, így lassan mellé sétáltam és leültem az ágyra. Nem tudtam mit mondhatnék neki, de ő megoldotta a problémámat.

- Azt mondtad kedves ember volt és nagyon szeretett téged. Mindenki ezt mondta, de hazudtatok. Becsaptatok mindannyian- suttogta és egy könnycsepp gördült le az arcán. Ahogy elnéztem kisírt szemeit, nem hiszem, hogy ez volt az első könnycsepp, amit ma ejtett.

- Nem hazudtunk neked édesem- simogattam meg a fejét, mire végre rám nézett. Szemei vörösek voltak a sok sírástól, de könnyei még mindig csordogáltak. –Az apukád olyan volt, amilyennek elmeséltük. Amilyennek az emlékeinkben láttad kicsim. Sosem hazudtam neked. Ezt jól tudod. Mindig igazat mondtam. Azt is tudod, hogy miután meghaltam nem akartam visszajönni. Tudod jól, mert soha nem hallgattam el előtted semmit. Azzal is tisztában vagy, hogy a születésed előtt milyen harcaink voltak a nagynénéddel. Mindent tudsz rólam, rólunk és a múltunkról. Előtted nincsenek titkok. Akkor miért hiszed azt, hogy hazudtunk? Miért tettük volna?

- Nem akarom, hogy ártatlan legyen. Nem akarom, hogy kiderüljön ő most nem is önmaga. Azt akarom, hogy valójában ilyen legyen, hogy meg tudjam büntetni minden bűntudat nélkül, amiért bántott téged, amiért olyanokat mondott rád. Bántani akarom, de nem megy anya. Egyszerűen képtelen vagyok ránézni, undorodom tőle, ugyanakkor a szívem tudja, hogy képtelen lennék megölni őt. Mit tegyek? Hogyan csináljam, hogy jó legyen?- zokogott fel megint, de ezúttal magamhoz húztam, hogy valamelyest megnyugtassam. A hátát simogattam és közben ringattam mindkettőnket.

- Nem kell őt bántanod kicsim. Ő az apukád. És szereted őt.

- De téged sokkal jobban. Ő egy idegen számomra. Ha nem büntetem meg, azzal téged árullak el és megszegem az ígéretem, ha mégis megteszem azzal pedig saját magamnak teszek rosszat, mert fájni fog.

- Nem kell erősnek lenned. Előttem nem. Hiszen ismerlek. Nagyon jól tudom, mit érzel most kicsim. De nem kell tenned semmit. Nem fogsz elárulni azzal, ha életben hagyod őt. Nem okozol nekem csalódást. Higgy nekem. Nem veszel el tőlem semmit sem azzal, ha egy kicsit adsz az apukádnak is a szeretetedből. Ellenkezőleg. Azt szeretném, ha adnál neki egy esélyt. Segíts nekem, hogy visszahozzuk az igazi apukádat. Ébresszük rá milyen is ő valójában. Aztán eldöntheted, hogy elfogadod-e vagy sem. Ha ezt megteszed, nem szólok majd bele, hogyan viselkedj az apáddal. Ha akarod elfogadod, ha nem, akkor sem teszek semmit. Akkor is melletted fogok állni. Ígérem.

- Miért akarod? Bántott… megalázott… szenvedést okozott… és te még most is véded. Miért?
- Ezt még nem értheted, de remélem egy napon te is megtapasztalod majd. Szeretem őt, bármit is tett. Egész életemben szerettem. És neki köszönhetem, hogy te vagy Cara. Ő volt a legjobb az életemben. Ha ő nincs, nem tudom mi lett volna velem. Talán sosem ismertem volna meg a szerelmet és a boldogságot. Csak a kedvemért próbáld meg. Ismerd meg őt és ha utána sem akarod látni és elfogadni, én megértelek és nem hibáztatlak majd. Csak tégy egy próbát. Gondolj arra, hogy szükséged lesz valakire, ha én nem leszek.

- Nem fogom hagyni, hogy elmenj. Nem hagyhatsz magamra soha- emelte fel a fejét és a tekintete elszántságot és félelmet tükrözött. –Még nem született meg az az ember, aki végezhet veled. Senki nem vehet el tőlem. Sem az apám sem senki más.

- Pedig egy napon így lesz. Lehet, hogy nem is olyan sokára és Edward itt lesz neked. Csak el kell fogadnod őt és minden egyszerű lesz. Sokkal könnyebb csak közel kell engedned magadhoz és hagynod, hogy szeressen téged.

- Nélküled az én életemnek sincs értelme. Szóval, ha te elhagysz én is követlek.

- Ilyet nem mondhatsz. Nem azért hoztam meg annyi fájdalmas és keserű döntést, hogy aztán eltűnj a föld felszínéről. Neked élned kell. Boldognak kell lenned és szabadnak. Ezért harcolok. Érted, a családunkért. Nem dobhatsz el mindent- nagyon haragudtam rá. Mi az, hogy ha én nem leszek, akkor ő is követ engem?  Hogy mondhat ekkora marhaságokat az én okos nagylányom?

- De…

- Semmi de Chiara. Nem akarom, hogy ilyenek járjanak a fejedben. Meg kell ígérned, hogy ha egy napon nem leszek melletted, akkor is tovább fogsz élni és boldog leszel. Meg kell ígérned, hogy családot alapítasz és elfogadod a múltat. Van olyan, amit te sem akadályozhatsz meg. Ha eljön az időm, el kell engedned. Így is többet éltem már, mint szabadott volna.

- Te csökönyös öszvér- pattant fel az ágyról a lányom mérgesen. –Csodálkozol, miért vagyok olyan, amilyen. Hiszen te is ilyen vagy. Akaratos, mártírkodó. Nem kell meghalnod. Erős vagy. A fenébe is. És ott lesz veled Sarah is. Ketten együtt túléltek mindent. Erre jössz nekem a hülyeségeiddel. Mégis mit vársz? Hogy ölbe tett kézzel nézzem, hogy meghalsz? Hogy elfogadjak egy vadidegent apámként?

- Chiara Cullen, elég a hisztiből. Én a legjobbat akarom neked.

- Had tudjam én mi a legjobb nekem.

- Oh igen? És mi lenne az?

- Te. Miért nem érted, hogy az életemnél is fontosabb vagy nekem? Sokkal erősebb nálam ez a kötelék. Egyszerűen… nem tudom elmagyarázni- suttogta, majd elém suhant és megfogta a kezem. Aztán hirtelen megcsapott egy erős érzés. Egy ragaszkodó, féltő és szerető érzés. Mintha imádat lenne, de nem lehettem benne biztos. Erős és intenzív volt, sokkal erősebb nálam. Majd mikor Cara elengedte a kezem, ez az érzés megszűnt, vagy legalábbis csillapodott. Hiszen el nem múlt, mert én is ugyan így éreztem. –Most már tudod, mit érzek. Valahogy képtelenségnek tartom, hogy te ne létezz. Egyszerre voltál az anyám és az apám. Mióta az eszemet tudom csak te vagy nekem. Nem tudom elfelejteni, ahogy beszéltél hozzám, mikor a hasadban voltam. Képtelen vagyok kitörölni azt a sok emléket, amikben te is szerepelsz. Mindig mellettem voltál. Betegen te ápoltál, te játszottál velem, te óvtál mindentől. Szerinted, miért szeretlek ennyire?

- Kicsim- suttogtam, majd magamhoz húztam őt. –Én is szeretlek. Mindent odaadnék érted, ezért nem szabad olyat mondanod, hogy eldobod az életed. Nekem az kell, hogy te élj. Ha tudom, hogy boldog vagy és egészséges, az nekem mindennél többet ér. Az a fontos, hogy tudjam, te élsz. Semmi több nem kell.

- Ha azt akarod, hogy boldog legyek, akkor ne hagyj magamra. Könyörgöm neked- suttogta és a karjaimba vetette magát, majd újra sírni kezdett. Nem tudtam mit tehetnék, hogy megnyugtassam. Fájt látnom, hogy szenved, de nem tudtam elképzelni sem, hogy ő ne létezzen. Miatta vagyok még itt én is. Ha nem lenne már engem is eltemetett volna a fájdalom. Ő adott új értelmet az életemnek. A szerelmem halála után – vagyis az állítólagos halála után –csakis a lányom miatt maradtam erős. Csakis miatta jöttem vissza. Nem hagyhatom, hogy mindent eldobjon miattam.

- Nem hagylak el. Mindig mondtam neked, hogy saját akaratomból soha nem hagylak el. Amíg csak élek veled leszek. Mindent megteszek, hogy maradhassak, de ha máshogy történik, azt is el kell fogadnod. Nem harcolhatsz mindig az én életemért kincsem. De ígérem, mindent megteszek, hogy visszajöhessek hozzád… a családunkhoz. Így megfelel.

- Sokkal jobb- egy apró mosoly húzódott ajkaira, de tudtam még mindig nem teljesen nyugodt. Így az ágy felé lépkedtem és lassan leültem rá magammal húzva Cara-t is. Feje az ölemben pihent, miközben azt a dalt dúdoltam neki, amit kislánykora óta minden este. A haját simogattam és lassan meglett a hatása, mert a légzése egyenletessé vált, már nem kapkodta a levegőt és a szívverése is visszaállt a normális ritmusára. Elaludt.

Sokáig néztem, ahogy alszik. Az valahogy mindig megnyugtatott engem is. Ilyenkor nincs semmi problémája, nem kell aggódnia semmi miatt. Békés, és ami a legfontosabb, hogy egy olyan helyen jár, ahol semmi rossz nem történhet vele. Szerettem nézni az álmait. Sokszor pillantottam meg vajon mi járhat ilyenkor a fejében, de engem is teljesen elvarázsolt az a kis világ, amiben ilyenkor jár.

-Bella- hallottam meg Sarah hangját a fejemben.

- Történt valami?

- Edward kezd magához térni. Szerintem jobb lenne, ha lejönnél.

- Cara éppen alszik.

- Akkor pont jó. Meg kell győznöd Edwardot, hogy nincs mitől tartania. És még azelőtt meg kell nyugtatnod, hogy Cara felébredne. Siess.

- Megyek- lassan felemeltem lányom fejét és a párnára helyeztem, majd betakartam és adta egy puszit a homlokára, mire mocorogni kezdett és átfordult a másik oldalára. Én felálltam az ágyról és az ajtó felé lépkedtem, de mielőtt végleg elhagytam volna a szobát még egy utolsó pillantást vetettem alvó lányomra és az ágy mellett fekvő Eddy-re. Szergény kutyus, mióta befeküdtünk az ágyba azóta a földön fekszik. De hát kutya. Neki ott a helye.

Amilyen gyorsan csak tudtam lementem az alagsorba. Próbáltam mindenkit elkerülni és szerencsére sikerült is, mivel a testőrökön kívül senki mással nem találkoztam. Leérve viszont csak annyit láttam, hogy Sarah egy széken ül, Edward pedig a földön fekszik a cellában. Semmi nem változott, mióta elmentem. Maximum annyi, hogy a testvérem most nem az ajtóban állt, hanem ült egy széken, ami eddig nem volt bent.

-Hamarosan felébred- bökött Edward felé a fejével. –Hogy van Cara?

-  Nagyon kikészült szegény. Egyfolytában sírt, alig tudtam megnyugtatni. Most szerencsére elaludt. Nem akarja, hogy elmenjünk. Azt mondta, hogy ha én meghalok, utánam jön a halálba.

- Mondtam, hogy te sem szakíthatod meg a köteléket. Sosem hagyná, hogy bántódásod essen.

- Én viszont azt nem akarom, hogy ilyeneket mondjon. Hogy ilyenek járjanak a fejében.

- Teljesen mindegy, hogy te mit akarsz. Cara érzései erősek. Iszonyatosan ragaszkodik hozzád Bella. Nem tudja elképzelni nélküled az életét. És ez ugyan nagyon mgható, de veszélyes is. Szinte biztos vagyok benne, hogy ha te nem lennél neki, ő sem lenne ilyen. Vagy tényleg betartaná a szavát és utánad menne vagy könyörtelen és kegyetlen lenne. Ha elveszít mindent rossznak fog látni és sebezhető lesz.

- Akkor mit tegyünk? Mennünk kell Sarah. Már rég el kellett volna intéznünk, de mi halasztottuk.

- El fogunk menni, de kitalálunk valamit, hogy te életben maradj.

- Mind a ketten élni fogunk- ellenkeztem, de ekkor Edward újra mocorogni kezdett.

- Ezt majd megbeszéljük. Most figyeljünk a hős szerelmesre, különben megszökik vagy Cara-t ébreszti fel. És neki egyik sem lenne jó. 

Edward lassacskán magához tért, feltápászkodott a földről, de még kába volt. Próbált támadó testtartást felvenni, de nem jött össze neki. Hát igen. Elég hosszú ideig volt kiütve. Kicsit kába lehet szegény.

-Hol vagyok? –találta meg a hangját, mire Sarah felállt és felém fordult.

- Beszélj vele. Tudod mit kell tenned. Én figyelek rá, hogy senki ne jöjjön le és Cara se ébredjen fel.

- Rendben. És köszönöm- suttogtam. Ő kilépett a helységből, becsukta az ajtót én pedig visszafordultam Edward felé, akin immár nyoma sem volt a kábultságnak, a düh azonban jól kivehető volt a tekintetéből.

- Mit tettél a lányommal? Hol van most? És miért támadott rám? Hogyan változtathattad meg ennyire?

- Nem mondom el többször. Cara az én lányom. A kettőnk lánya, ha úgy jobban tetszik. De nem tűröm, hogy hazugnak nevezz. Bármikor be tudom bizonyítani, hogy én vagyok az édesanyja. Nem tudom mi történt veled a baleset után, nem tudom hol voltál és kivel, de azok az emberek hazudtak neked. Cara a mi lányunk. Mikor elmentél anyáddal a temetésre, akkor sem te sem én nem tudtuk, hogy gyermekünk lesz. A baleseted estéjén tudtam meg, akkor figyelmeztetett anyám, hogy vigyázzak az unokájára. Itt fejlődött bennem. Éreztem a szívverését, a pici lábait, láttam az első lépteit, hallottam az első szavait. Ezek olyanok, amikről te nem tudhatsz, mert nem ismerted őt. Soha nem láttad, nem is tudtál a létezéséről.

- Hazudsz- rázta meg a fejét.

- Rendben. Hogy hívták a lányod anyját? –kérdeztem, de nem válaszolt.-Eddig tudtad hogyan hívják a lányodat? –Újabb kérdés, amire nem válaszolt. –Tudtál te egyáltalán bármit a lányodról?

- Igen. Tudtam, hogy te elvetted őt tőlem, miután eltervezted a halálomat.

a cellája elé suhantam, kinyitottam és beléptem mellé, majd visszazártam az ajtaját és kidobtam a kulcsot.

-  Gyerünk. Ölj meg, ha valóban így gondolod. Nézz rám, nézz a szemembe. Szerinted képes lettem volna elvenni egy férfitől a gyermekét?

- A hatalomvágy hajt. Naná, hogy képes voltál rá- fordított nekem hátat, de én nem engedtem neki. Erősen megszorítottam a vállát és visszafordítottam magam felé.

- A hatalom sosem érdekelt és ezt te is tudod. Nézz ide… nézz rám- üvöltöttem rá, mire rám emelte a tekintetét, én pedig meglóbáltam előtte a nyakláncot, amit tőle kaptam. –Ezt te vetted nekem és a családod. Az egyetlen olyan születésnapomra, amit együtt töltöttünk. Aznap jött értem Rosalie, mert én elmenekültem a városból, mikor megéreztem az illatod. Hívogató volt, ínycsiklandozó és emellett még beléd is szerettem. El kellett mennem, hogy ne bántsalak és Rosalie jött értem, hogy hazavigyen. Pont a szülinapom volt és meghívtak titeket is. Akkor vettétek nekem ezt a nyakláncot. Előtte nálatok vacsoráztunk. Az első találkozásunkkor fogadtál a haverjaiddal, hogy magadba bolondítasz. Végül te is belém estél. Nem hiszem el, hogy nem emlékszel. A reggeleink Edward, az együtt töltött esték, a mindennapjaink. Nem felejthetted el- suttogtam sírós hangon. Aztán leültem az ágyra és a kezembe temettem az arcom. –Minden olyan jól ment egészen addig, míg anyukádat el nem kísérted arra a temetésre. Mivel Sarah akkoriban sokat ártott nekünk, meg akartam találni. Volterrába utaztam a tudtod nélkül és mikor rájöttél, nagyon mérges voltál. Aggódtál értem és hazautaztál. De én nem tudtam erről. A reptéren vártak a testvéreim és tőlük tudtam meg mi történt. A szüleidhez mentem, de anyukád olyannyira kiborult, hogy engem hibáztatott. Aztán Sarah-t kerestem és ő mindenről felvilágosított. Mondjuk az elő dolog az volt, hogy azt mondta miatta történt a baleset, de ma már tudom, hogy hazudott és csak azért csinálta mert azt akarta, hogy szenvedjek.

- Nem. Ez képtelenség.

- Engedd, hogy megmutassam- suttogtam. –Mindent megmutatok és ígérem, hogy csakis a színtiszta igazat fogod látni- nyújtottam felé a kezem.

- Nem vagyok rá kíváncsi. Ellenem fordítottad a lányomat. Engem zárt be ide helyetted. Szerinted hinnék neked?

- Pedig ha azt akarod, hogy meghallgassalak vagy egyáltalán megfontoljam azt a lehetőséget, hogy elfogadjalak apámként, akkor azt fogod csinálni, amit az anyám mond. Ha mégsem így lesz akkor választhatsz, hogyan végezzek veled- Cara rideg hangja csapta meg a fülem, mire rémülten kaptam a fejem oldalra. Ott állt a cella ajtaja előtt Sarah-val az oldalán. Szemei kissé álmosak voltak, picit duzzadtak a sok sírástól. Most nem az a lány volt, aki mindig jókedvű és szeretettel teli.

 - Kicsim, menj vissza a szobádba és pihend ki magad. Szükséged van az alvásra- sétáltam a rácsokhoz és megsimogattam a karját. –Minden rendben lesz, ígérem, de te pihend ki magad.

- Amint megtudom hogyan döntött Edward, már megyek is. Amúgy nem hagylak itt vele.

- Edward kérlek- néztem rá könyörgőn. –Egyez bele, hogy visszamenjen a szobájába. Nézz rá. Kimerült és gyenge. Kérlek szépen.

- Rendben. Elfogadom, ha megígéred, hogy minden nap lejössz hozzám.

- Ezt megtehetem- bólintott Cara, majd elindult felfelé. –Figyelni foglak téged Edward Masen. Ha bántani mered az édesanyámat még ha csak egyetlen szóval is, akkor nincs egyezség. Én végzek veled, ha megbántod őt- nézett még hátra, majd lassan felcsoszogott a lépcsőn.

- Menj utána Sarah és vigyázz rá. Szólj, ha szüksége van rám és megyek. Ne hagyd egyedül. Nagyon kimerült. Aludnia kell.

- Rendben- majd utánament én pedig végre megnyugodhattam. Visszafordultam Edward felé, aki érdeklődve nézett rám. –Kezdjük.

- Én nem gondoltam komolyan.

- Én viszont igen. Vagy meghallgatsz és megnézel mindent vagy elfelejtheted a lányodat. Cara világosan megmondta. Ne akarj mindent elszúrni azzal, hogy megszeged az ígéreted. Elfelejtheted a lányodat ha így viselkedsz, mert Cara szavatartó ember. Ha te nem teszel meg mindet érte, ő a kisújját sem mozdítja majd felé és valóban végez majd veled. Akkor is, ha én nem akarom- suttogtam, majd leültem az ágyra és vártam Edward mit lép ezután. Nagy meglepetésemre nagyot sóhajtott és leült mellém, majd felém nyújtotta a karját és várt. Nem mondott semmit, de én tudtam, hogy most vagy soha. Ez az utolsó esélyem, hogy meggyőzzem, én mondok igazat és eddig tévedésben élt.