Megjöttem :)

Sziasztok!

Hazaértem. Ahogy ígértem, itt vagyok, kipihenten, tele ötletekkel és írásra készen.
Jó hírrel jöttem ma hozzátok. Elkezdtem a legújabb fejezetet és már nem sok van hátra. Hamarosan hozni fogom még vasárnap előtt és ha minden jól megy, akkor vasárnap is kaptok egy új részt. Tehát a héten két fejezette jelentkezem, ha nem jön közbe semmi. Márpedig remélem, hogy nem, de ha mégis, akkor előre jelezni fogom.
A frisseket pedig ezentúl vasárnaponként rakom fel. Igyekezni fogok betartani az ígéretem.
Nos, ennyit szerettem volna. Hamarsan jövök a frissel. Addig is. legyetek jók.
Puszi: Rosalice

Feel the love~ 17. fejezet

(Bella szemszöge)

Persze, ahogy vártam, mindenki ellenezte az ötletet. De nem tehetek mást. Csak azt nem tudom, mit kér majd Aro. De bármi is legyen az, nem lehet sok a családom biztonságáért.

-Bella, miért akarsz elmenni? És miért pont oda? –kérdezte Rose a férjét átölelve. –Már nem szeretsz minket?

- Dehogy nem Rose. De te is tudod, mi történt, mikor Sarah legutóbb ilyen gyakran tűnt fel. És most ráadásul már téged is zaklat. Nem várom meg, míg mindannyiótokat ellenem fordít.

- Nem fog- ellenkezett Alice.

- Igen, tudom- hajtotta le a fejét Rose.

- Akkor elveszítettem valakit, aki fontos volt számomra. Most nem fogom hagyni, hogy ez történjen. Megpróbáltam ellökni magamtól, de nem hagyta. Most rajtam a sor, hogy megvédjek mindenkit. És ehhez el kell mennem innen. Aro az egyetlen, aki segíteni tud nekem.

- Mégis hogyan? Nem, nem mehetsz. Nem hagyhatsz itt. Ki tudja, mit kér cserébe és nem hagyhatom, hogy visszamenj hozzájuk. Bella, el is veszíthetünk téged- bukott ki belőle, majd elengedte a férjét és átölelt. –Nem akarlak elveszíteni.

- De te most haragszol rám Rose. Vagy nem? –kérdeztem és elmosolyodtam.

- Az sem érdekel, hogy haragudnom kellene rád.

- Csak néhány napra megyek el, míg Edward elkíséri az anyját a temetésre. Mire ő hazaér, én is itthon leszek.

- Biztosan? Tudod, hogy sosem tudnék rád haragudni. Szeretlek még akkor is, ha egy ilyen fontos dolgot eltitkoltál előlem.

- Igen tudom, és köszönöm. Telefonon elérsz majd, de most el kell mennem. Nem fogok lelépni. Megígérem- adtam neki egy puszit, majd eltoltam magamtól.

- Jól van. Várni fogunk- ölelt meg Esme és szépen sorban mind. Aztán kiléptem az ajtón és elindultam Volterra felé.

Három nappal később…

(Edward szemszöge)

A temetés szép volt és végre anyám is összeszedte magát egy kicsit. A nővérem nagyon sokat segített neki. Szerettük is volna, ha velünk jön, de neki itt az élete. És anya sem maradhat egyedül. Én pedig már szeretnék otthon lenni. Nagyon hiányzik Bella. Ma még nem tudtam vele beszélni és az elmúlt két napban is csak pár percet, mert sietnie kellett.

Újra próbáltam hívni, de nem volt elérhető. Így megpróbáltam az otthoni számot hívni. Azt szerencsére felvették.

-Halló?- ha minden igaz, akkor ez Rose hangja.

- Szia Rose, Edward vagyok. Beszélhetnék Bellával? Sajnos a mobilján nem tudom elérni, biztos lemerült vagy kikapcsolta. Nem tudom.

- Oh… igen. Már én is próbáltam-, na, ez meglepett. –Sajnálom, de nem tudom adni. Azt hittem tudod.

- Mit?

- Edward, Bella három nappal ezelőtt elutazott Volterrába. Olaszországba.

- Tessék?
- Azt hittem szólt neked. Bár nem szoktunk rólad beszélgetni. Sőt, szinte alig beszélünk, mert sietnie kell.

- Nekem is mindig ezt mondja. Mi történhetett? És miért ment oda?

- Azért, hogy… Oh, hogy az a nyomorult aljas rohadék- szitkozódott. –Nem hiszem el. Nem fogja elengedni. Annyira tudtam. Ezért ráz le folyton, hogy ne kérdezzek rá. Ezért nem beszél rólad. Úr isten, hogy mennyire vak vagyok…

- Rosalie, mi történt Bellával és miért ment Olaszországba?

- Bella miután átváltozott, a Volturi tagja volt, az Olaszországban élő vámpírok királyi családjának tagja. Utált ott élni, de most mégis visszament oda, hogy kiderítse, mit akar tőle Sarah. És szinte biztos vagyok benne, hogy valami nagy dolgot kért tőle. Tudtam, hogy nem lenne szabad elengednem.

- Azonnal indulok haza.

- Nem- kiáltott rám. –Te akkor gyere haza, amikorra terveztétek. Bella azt mondta mire hazajössz, addigra ő is megérkezik. Ha nem, akkor utána én magam megyek érte. Kérlek, csak maradj nyugton és ígérem, ha megtudok valamit, akkor felhívlak.

- Nem. Hazamegyek.

- Edward, az Isten szerelmére, maradj nyugton. Nem tudhatjuk mi a helyzet Volterrában. És egy ember nem mehet oda. Nem tudhatsz rólunk Edward. Ha rájönnek, mind meghalunk és Bella lesz az első. Ezt akarod?
- Nem.

- Akkor?
- Nem megyek Olaszországba.

- Köszönöm.

- De az első géppel hazamegyek- aztán lecsaptam a telefont. Amilyen gyorsan csak tudtam, összepakoltam, hagytam egy üzenetet anyámnak és a nővéremnek, aztán már siettem is a reptérre. Meg kell tudnom mi van Bellával. És innen nem fogok sokra menni. Az lesz a legjobb, ha otthon vagyok.

(Rosalie szemszöge)

Mégis mi a frász ütött mindenkibe? Komolyan megbolondult az egész világ? És az emberek? Nem igaz, hogy Edward ennyire fafejű. Komolyan képes leállni veszekedni egy vámpírral? Felrobbanok.

Mérgemben lecsaptam a kagylót és levágódtam a kanapéra.

-Mi az cica- huppant le mellém szerelmem. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha Edward is vámpír lenne. Akkor Bella sem csinálna ilyen hülyeségeket, hogy elmegy a Volturihoz.

- Nem tudom utolérni Bellát.

- Jaj Rose, ne csináld már. Bella nagylány. Tudja, mit csinál.

- Nem, nem tudja. Elvakítja a gyűlölet, amit a testvére iránt érez.

- Nyugodj meg baby.

- Emmett, most ne. Edward haza akar jönni és Bellát nem érem utol.

- Edward miatt miért aggódsz?

- Nem tudom. Bella dühös lesz, amiért elmondtam neki, hogy nincs itthon.

- Figyelj kicsim, ezt nem tudhatod. Kérlek, nyugodj meg. Holnap kell Bellának érkeznie. Ha nem jön, akkor elkísérlek, ígérem. Így jó lesz?

- Rendben- megadtam magam és hozzábújtam. Imádom Emmett-et. Mi lenne velem nélküle? Valószínűleg én is hasonlóan viselkednék, mint Bella. Magamba fordulnék. De szerencsére Emmett itt van és ő is rátalált Edwardra. És ha rajtam múlik, akkor boldog lesz, legalább annyira, mint én a macikámmal. –Úgy szeretem, hogy itt vagy velem. Senki nem tudja mennyire kedves és jószívű vagy.

- Akárcsak te. Jégkirálynőm- mosolygott rám, aztán megcsókolt és eldöntött a kanapén. Hosszasan csókolóztunk és ezt a tevékenységünket a telefonom csörgése zavarta meg. Szomorú tekintettel néztem rá, majd felkeltem a kanapéról és mielőtt felvettem volna a telefont még odaszóltam neki.

-A hálóban folytatjuk- mosolyogtam rá, majd felvettem a telefont. –Igen?

- Rose, itt Bella.

- Jaj, már azt hittem valami baj van. Miért nem vetted fel a telefont?

- Bocsi, lemerült. És elfelejtettem feltölteni.

- Bella, mit kért Aro?

- Ezt hogy érted?

- Mit kért tőled a segítségéért cserébe?

- Semmit.

- Bella, ne hazudj nekem, mert nagyon megjárod. Mondd el az igazat.

- Semmit Rose. Az ég egy adta világon semmit. De közölte velem, hogy nem biztos, hogy bármit is megtud Sarah-ról. Három napja egyfolytában őt keressük, egy csomó vámpír küldött ki, hogy megtudják hol van, de eddig még nem találtuk meg.

- Tényleg ne kért semmit?
- Semmit. Engem is meglepett, de ez van. És csak örülök neki. Bár félek, ha tudomást szerezne Edwardról, akkor nem lenne ennyire… kedves.

- Beszéltem vele. Tudja, hogy elutaztál.

- Mi? Rose, miért mondtad el neki?

- Furcsállta, hogy gyorsan lerázod és ma nem ért el, ezért az itthonin hívott és azt kérte hívjalak a telefonhoz. Nem tudtam, h nem szóltál neki és elkotyogtam.

- Úr isten… és mit mondott?

- Haza akar jönni.

- Beszéld le róla. Én csak holnap tudok menni. Holnap jönnek a katonák vissza és akkor kapjuk meg a jelentéseket. Addig nem mehetek. De a holnap esti géppel megyek.

- Rendben. Akkor kint leszünk a reptéren.

- Oké, de most megyek, te meg beszélj Edwarddal- azzal letette a telefont én pedig kicsit nyugodtabban mentem szerelmem után a hálószobánkba, ahol folytathatjuk, amit idelent elkezdtünk a telefonhívás előtt.  

(Bella szemszöge)

Nem gondoltam volna, hogy Aro minden feltétel nélkül segít nekem. Semmit nem kért és ez nagyon meglepett.

-Bella, visszaérkeztek a katonák… A mesterek már csak rád várnak a trónteremben, hogy meghallgassák őket. Szeretnének megvárni vele- hajolt meg előttem Heidi, majd kiment a szobából. Hát most megtudom, amit szeretnék. Legalábbis remélem. Ha nem, akkor pedig végem. Mert ha Aro sem tud segíteni, akkor senki sem. Ő a leghatalmasabb a vámpír világban és egyedül ő az, aki elő tudja nekem keríteni a húgomat. És muszáj megtalálnom őt, különben vége az életemnek.

Felvettem a vörös köpenyt, amit megérkezésemkor kaptam és lementem a nagyterembe. Már ismertem a járást, hiszen az életem felét itt éltem le.

- Végre itt vagy Bella- mosolygott rám szívélyesen Aro és felállt a székéből. Öleléssel üdvözölt, majd maga mellett tartva az ismeretlen vámpírok felé fordult. –Most már mondhatjátok, mire jutottatok. Megtaláltátok azt a személyt, akit keresünk?

- A déli országokban egész biztosan nincsen. Megfenyegettük a hatalmasabb vámpírokat, akik újszülötteket toboroznak, hogy mindenkit megölünk és azt is mondtuk, hogy aki bármilyen információval tud szolgálni róla, azt békén hagyjuk.

- Pedig a déliek kapnának az ajánlaton, de mégsem mondtak semmit- ráztam meg a fejem. –Nem létezik, hogy senki ne tudjon róla semmit. Ennyire nem bújhat el senki. Még ő sem.

- És a többiek? –kérdezte Aro. –Találtatok valamit?

- Semmit mester. Mintha nem is létezne ez a Sarah… Olyan, mintha egy szellemet keresnénk.

- Nem létezik- mérgemben a falba vágtam az öklöm, de szöget ütött a fejemben ez a szó. Szellem. Ő nem szellem, hanem vámpír. Szóval itt kell lennie. Mindig figyel, tehát tudja, hogy őt keresem. Ő pedig védi magát.

Elkaptam az egyik vámpír nyakát és intettem Aro-nak.

-Nem fogom bántani, csak látnom kell valamit- mondtam és felemeltem az ismeretlen vámpír fejét, hogy a szemébe tudjak nézni. Ahogy sejtettem a tekintete ködös volt. –Közel járunk. Ez a vámpír találkozott Sarah-val.

- Honnan veszed?

- Ez nem egy tiszta gondolattal rendelkező vámpír tekintete. Sarah elbűvölte, tehát ők megtalálták. De itt meg is álltunk, mert csakis Sarah lenne képes visszaadni az emlékeit. Viszont ha azt akarná, hogy megtaláljuk, akkor nem bűvölte volna el. Ennyi volt. Sarah erősebb és ravaszabb, mint mi mindannyian együtt.

- Sajnálom gyermekem, hogy nem tudtam segíteni neked.

- Aro, köszönöm. Nem is reméltem, hogy ennyire megértő és kedves leszel velem. Azok után, hogy cserbenhagytalak.

- Már elmúlt Bella. Régen volt. De tudnod kel, hogy ha bármikor szeretnél visszajönni, mi várni fogunk. Bármikor visszajöhetsz, a helyed megvan köztünk.

- Köszönöm a kedves szavakat Aro és a segítséget is. De nem hiszem, hogy egy hamar elhagyom a családomat.

- Pedig Gregornak hiányzol.

- Viszont én nem szeretném őt látni. Pontosan tudod, hogyan váltunk el egymástól.

- Éppen ezért küldtem most el őt innen. Hogy ne érezd magad rosszul. Remélem hamarosan meglátogatsz minket és a családodat is szívesen látjuk. Főleg a húgodat.

- Rosalie nem szereti ezt az életformát- sejtettem, hogy nem rá gondol, de adtam a tudatlant.

- Én a kis Alice-ról beszéltem, de örülnénk, ha mind meglátogatnátok minket. Carlisle barátom hogy van?

- Köszönöm jól. Az egész család. És tolmácsolni fogom jókívánságaidat nekik, de ha megbocsátasz, mennék összepakolni, hogy elérjem a gépem.

- Természetesen. Menj csak kedvesem. Jó utat neked. És várunk vissza.

- Köszönöm.

Amint utamra engedett, siettem a szobám felé, ahol összepakoltam, a köpenyt az ágyra terítettem és amilyen gyorsan csak tudtam elhagytam a kastélyt és a várost is. Edward holnap jön haza, elméletileg és én addigra otthon leszek. Legalábbis remélem, hogy Rose-nak sikerült rábeszélnie, hogy legyen türelemmel és az édesanyjával együtt jöjjenek haza. De amint haza érek, felhívom, hogy mi van vele. Talán megnyugodott, de az is lehet, hogy már otthon van. Ilyenkor milyen jól jönne nekem Alice képessége. Egyből nem fájna a fejem.

Pont a gép indulása előtt 10 perccel értem ki a reptérre. Még éppen annyi időm volt, hogy megvegyem a jegyet és felszálljak és már indult is a gép.

Már egy ideje türelmetlenül doboltam az ujjammal, mikor a gép rázkódni kezdett. Az emberek kiabáltak és én is. Aztán zuhanni kezdtünk, végül az óceánban végeztük.

Nem kaptam levegőt, fuldokoltam és ekkor… valaki megérintette a vállam, felébresztve a rémálomból.

-Jól van kisasszony?

- Nem- ráztam meg a fejem és körbenéztem. A gép még mindig a levegőben volt és semmi jel nem utalt rá, hogy lezuhannánk. Vagy lezuhantunk volna.

- Tudok segíteni valamiben?

- Nem –újabb fejrázás, aztán felálltam a helyemről, majd a wc-be mentem. Nekitámaszkodtam a kagylónak és szembenéztem a tükörképemmel.

- Mi a jó büdös franc volt ez? 

Sziasztok!

Tudom, megint későn hoztam és megint nem jelentkeztem és már megint ugyan az a szöveg, mint mindig, igaz? De akkor is sajnálom. Remélem ezzel a fejezettel valamelyest kárpótoltalak titeket és azt is remélem, hogy nem haragszotok rám túlzottan. 

Viszont van egy bejelenteni valóm is. 30-án nyaralni megyek, ugyanis letelt a nyári gyakorlatom és végre nekem is nyári szünetem van. Két hétig nem leszek itthon,úgyhogy csak 11-én jövök haza. Addig biztosan nem lesz Friss. Viszont 12-től nagyon fogok igyekezni és pihenten, újult erővel fogok beletemetkezni az írásba. Remélem addig nem pártoltok el tőlem. Ígérem egy kis pihenés után sokkal gyakrabban lesznek frissek. 

Most pedig szeretnék mindenkinek további szép nyarat kívánni és pihenjetek sokat...

12-e után jelentkezem. 

Puszi: Rosalice

Hírek :)

Sziasztok!

Ha már ilyen hamar lebuktam, akkor van egy bejelenteni valóm. A másik blogomon http://swanlanyokelete.blogspot.hu/  újra frissek lesznek. De most már nem alkonyatos történetek. Hanem Robsten-es. Persze csak ha szeretnétek. Teszek ki két történet ismertetőt, amiből választhattok. Az ismertetőket már megírtam. Ezért kevertem össze a neveket. Amit természetesen sajnálok. Nem figyeltem eléggé, de már kijavítottam és igyekszem a jövőben nem összekeverni a neveket. Nos, remélem ezekkel a történetekkel is sikerül majd elnyernem a tetszéseteket.
Hamarosan jelentkezem a másik blogon.
Puszi mindenkinek: Rosalice

Feel the love~16.fejezet

(Bella szemszöge)

Amint kiléptem a fürdőből, megpillantottam a szekrényen lévő ruhadarabokat. Elmosolyodtam, majd a ruhákkal együtt visszamentem a fürdőbe. Magamra vettem a rövidnadrágot és a toppot, a hajamat megtöröltem és visszasiettem Edwardhoz. Hála istennek a szülei valóban mélyen aludtak. Így nem vettek észre.

Mire beértem Edward elaludt. Biztosan nagyon fáradt lehetett, ha ennyire kidőlt. Így amilyen óvatosan csak tudtam odahajoltam hozzá és adtam egy apró puszit a szájára. Ám a kicsi puszim mégsem sikerült olyan ártatlanra. Ugyanis Edward felébredt és azonnal ajkaim után kapott. A karjaival átölelte a derekamat és lehúzott az ágyra, ami mosolygásra késztetett. Ha nem akartam volna, akkor nem húzhatott volna le, de nem volt kedvem ellenkezni. Szükségem volt most rá. Arra, hogy érezzem, mennyire szeret. Azonban kezdte átlépni azt a bizonyos határt, amit nem engedhettem neki. A csókunk alatt a keze egyre feljebb tolta a felsőmet és nekem bármennyire is nem akarózott, le kellett állítanom őt.

-Edward- toltam el magamtól, de mintha meg sem hallotta volna. Ezért újra próbálkoztam. –Edward, ezt nem szabad- néztem mélyen a szemébe, de ott nem láttam mást csak vágyat és némi csalódást is.

- Nem kellek neked? –kérdezte csalódottan.

- Nem erről van szó. Iszonyatosan kívánlak. De nem tehetem. Bánthatlak. Én nem vagyok egyszerű halandó lány, aki bármit megtehet. Egyetlen apró szorítással darabokra törhetem a csontod vagy a koponyád. Olyan sérüléseket okozhatok, amiket nem tudnék megbocsátani magamnak. Kérlek, ne folytasd.

- Szóval nem akarsz velem lenni, amíg ember vagyok?

- Nem- ráztam meg a fejem, majd felkeltem az ágyból és az ablak elé álltam. –Nem szabad.

- Ezzel csak az átváltozásomat sietteted. Ugyanis én már nem bírom tovább.

- Ne emiatt akarj sietni. Sőt, egyáltalán ne akarj. Én megvárlak téged. És ha meggondolnád magad, azt is elfogadnám. Csak tudjam, hogy te boldog vagy. Ennyi a lényeg. Bármire képes vagyok a boldogságodért.

- Bármire? –lépett mögém és a karjaiba zárt. Fejemet a vállára hajtottam, miközben szemeim csukva voltak.

- Igen. Bármire.

- Akkor képes vagy visszafogni magad. Képes vagy vigyázni rám és nem összetörni a csontjaimat.

- Ezt ne kérd tőlem- éreztem, hogy már nem áll szilárd lábakon az elhatározásom, miszerint nem fogok lefeküdni vele, amíg át nem változik. 

- Miért ne? Azt mondtad a boldogságom sokat számít neked. Akkor bizonyítsd be. Mutasd meg, hogy képes vagy mindenre értem.

- Miért nem hiszed el, ha mondom. Miért nem elég neked a szavam?

- Én elhiszem.

- Úgy látszik mégsem.

- Szükségem van rád Bella. Iszonyatosan nehéz úgy melletted lennem, hogy alig érhetek hozzád. Pedig megkattanok a vágytól. Ne csináld ezt velem Bella, kérlek.

- Edward- maga felé fordított és megcsókolt. Na, ez volt az a pillanat, mikor mindent kiűzött a fejemből és már nem voltak józan gondolataim.

Edward átkarolta a derekamat és felemelt én pedig a dereka köré tekertem lábaimat, miközben egy pillanatra sem szakítottuk meg a csókunkat. Lassan lépdelt előre, majd óvatosan az ágyra fektetett, megszakította a csókot és fölém tornyosulva mélyen, fürkészően a szemembe nézett.

- Mi az? – kérdeztem tőle, miközben egyik kezemmel a tarkóját cirógattam.

- Őrülten szeretlek, Bella – suttogta a koromsötét szobában, legalábbis számára az lehetett, de én tisztán láttam az arcát. Ha ember lennék, most biztos bőgni kezdenék. Olyan lágyan ejtette ki ezeket a szavakat, hogy teljesen elérzékenyültem.

- Én is téged, kimondhatatlanul – feleltem. Aztán megragadtam a tarkóját és vadul magamhoz vontam egy szenvedélytől fűtött csókra. Már nem csak a szerelem vezérelt, hanem az a rengeteg elfolytott szenvedély, amit eddig elnyomtam magamban.

Edward végigsimított az oldalamon, de a nadrág még mindig rajtam volt, ezért ruhán keresztül markolászta a combomat, illetve a fenekemet. Én már ettől is majdnem elélveztem. Hangosan sóhajtoztam, és türelmetlenül kaparásztam a mellkasát. Már nem izgatott más, csak az, hogy ő van itt velem. Hogy végre szerethetem.

Kínzóan lassan szedtük le egymásról a ruhákat és ahogy az anyagok egymás után kerültek le rólam, úgy éreztem magamon Edward csiklandozó lehelletét.

 A fejemet a párnába vetettem, a hátam már ívbe feszült olyannyira mesterien csinálta. Kinyitottam a szemeimet és éhes vadként nyúltam Edward után. Felhúztam magamhoz, majd nyelvemet erőszakosan átbocsátottam a szájába, táncba hívva így az övét. Néha bele-beleharaptunk egymás ajkába, óvatosan, nehogy felsértsem az ajkait, mert azt nem tudnám megállni, de ez a fajta vadság csak még inkább felszította bennünk a vágyat.

Ajkait egész testemen éreztem, szinte mindenhol ott voltak, míg én sem voltam rest viszonozni kényeztetését. Simogattam csókoltam, ahol csak értem.

- Ahh – szakadt fel mindkettőnk torkából az elégedettség, mikor végre egyesültünk.

- Ne fogd vissza magad! – biztattam, de közben valami olyasmi után kutattam, amit nem fog hiányolni. Olyan dolgot, amit széttörhetek, hogy ne őt bántsam.

- Eszemben sincs – nyalt bele a fülembe. Úristen, ez a pasi egy igazi Isten!

Széttártam a combjaimat amennyire csak tudtam, hogy Edward akadály nélkül tövig hatolhasson bennem. Amint ez megtörtént, egy pillanatra megállt, hogy kiélvezhesse a pillanatot, ami nekem is hatalmas örömöt okozott. Iszonyatosan jó érzés volt vele lenni. Olyan, mint még soha senkivel.

Megmozdítottam a csípőmet és Edward őrjítő tempót kezdett diktálni. Ügyelt rá, hogy egyikünk se menjen el túlzottan hamar. Mikor érezte, hogy nekem csak pillanatok vannak hátra, lassított, szinte megállt. Kétségbeesetten karmolásztam a hátát, ebben a pillanatban meg tudtam volna folytani.

- Edward…kérlek….ezt nem…nem bírom tovább – nyöszörögtem, mikor harmadjára állt le a cél előtt.

- Diktáld te a tempót? – kért és már át is fordultunk. Lovagló ülésben ültem rajta, ő pedig elkezdte ingerelni kezébe illő melleimet. Hátravetett fejjel, lassan kezdtem rajta mozogni, majd egyre gyorsabbá vált tempóm.

Edward kezeit hamarosan a szája váltotta fel és itt szakadt el a cérna. Olyan gyorsan mozogtam, amennyire csak lehetett és pár perc alatt mindkettőnket orgazmusig sodortam. Éreztem, amint Edward megfeszül bennem, s apró rángásai és férfias morgása a tudtomra hozták, hogy sikerült kielégülnie.

Még rajta ültem, mikor ő szorosan magához ölelt, és a hajamat eltűrve puszilgatni kezdte a nyakamat, az arcomat és minden szabad bőrfelületet. Én a mellkasát simogatva próbáltam lenyugodni.

- Isteni volt – nézett egyenesen a szemembe. Boldogan mosolyogtam vissza rá.

- Annyira imádlak – átkulcsoltam a kezeimet a tarkójánál, s gyengéd, szerelmes csókot loptam tőle.

- Mostantól mindig együtt leszünk, megígérem – komoly arcát látva ebben nem is kételkedtem. Bármire képes lenne értünk és én is így vagyok ezzel.

- Lehet, hogy egy idő után még meg is fogsz unni – kuncogtam.

- Az lehetetlen! Te vagy minden gondolatom, úgyhogy nem tudok könnyen megszabadulni tőled – bizonygatta.

- Helyes. Most viszont aludj, mert még hosszú út vár rád holnap. Ki kell pihenned magad. Anyukádnak szüksége van rád.

- Most még inkább nem akarom elhagyni Forksot.

- Én itt várok rád. Ígérem- csókoltam meg újra, majd miután elszakadtunk egymástól fejemet a mellkasára tettem. Ő pedig gondosan ránkterítette a takarót.

- És reggel is itt leszel, igaz?

- Persze. Aludj csak- mosolyogtam rá és végigsimítottam az arcán.

A reggel gyorsan eljött. Edward nyugtalanul aludt este és nem egyszer ébredt fel. Az ilyen alkalmakkor mindig engem keresett. Mintha attól félne, ha mélyen alszik, akkor eltűnök, mire felébred. Pedig nem. Megígértem, hogy itt leszek mellette. Én nem akarom őt elhagyni soha. Azt már nem tudnám elviselni. De el kell engednem néhány napra. Nem lehetek önző. Vele nem.

Szerettem volna elmondani neki, mi bánt, szerettem volna, ha segít túllépni ezen, de nem terhelhetem ezekkel. Azt kell látnia, hogy nincs semmi baj és legalább ő nyugodt lesz, amíg haza nem ér. Nem kell miattam aggódnia és ez elég lesz ahhoz, hogy én is nyugodt legyek.

Nyugodtnak kell lennem, hogy mindent el tudjak intézni, amíg nincs itthon. Rá kell jönnöm, mit akar a húgom és ehhez olyasvalaki segítségét kell kérnem, akit soha többé nem akartam látni. Fogalmam sincs, mit kér majd cserébe, de nem érdekel. Bármit megadok azért, hogy kiderítsem hol van Sarah és hogy mit akar. Mindent megér a családom és Edward nyugalma. Mindent.

-Min gondolkozol már megint?- kérdezte szerelmem, akinek az ébredését eddig észre sem vettem. –És miért nem vagy mellettem?

- Itt vagyok.

- De nem az ágyban.

- Ebből a székből könnyebb eltűnni, ha valaki ránk akar törni. Nem lenne jó, ha anyukád vagy apukád ránk nyitnának.

- Féltem, hogy eltűntél és minden csak álom volt.

- Nem álmodtál. Igaz volt. Bár a nyugtalanságod arra engedett következtetni, hogy tényleg nem hitted el. Annyiszor felébredtél. Azt hittem baj van.

- Nem aludtam valami jól.

- De egyszer sem mondtad el mit álmodtál.

- Nem emlékszem.

- Sebaj. Majd eszedbe jut- mosolyogtam rá, majd mellé sétáltam és leguggoltam az ágy mellé. –Most viszont mennem kell. Anyukád hamarosan itt lesz, ugyanis már készülődik és az én családommal is találkoznom kell. Ígérd meg, hogy vigyázol magadra- kértem.

- Megígérem. De te is vigyázz. Azt nem élném túl, ha bajod esne.

- Nekem? –kérdeztem mosolyogva. –Hiszen elpusztíthatatlan vagyok. Drágám, egy halhatatlannak senki nem árthat.

- Te is sebezhető vagy Bella. Tisztában vagyok a korlátaitokkal.

- Nem tudsz még eleget a vámpírokról Edward. És rólam sem. Tudok magamra vigyázni. Nem lesz semmi baj. Menj nyugodtan. És mikor leszáll a gép, ott foglak várni. Ígérem.

- Rendben- magához húzta az arcomat és szenvedélyesen megcsókolt.

- A ruhákat valamelyik nap visszahozom. A sajátom csupa sár.

- Maradhat is. A nővérem nem fogja keresni. Ebben biztos vagyok.

- Ahogy gondolod- álltam fel mellőle és az ablak felé lépkedtem. –Néhány nap múlva találkozunk.

- Szeretlek Bella.

- Én is téged- mosolyogtam rá, majd kiugrottam az ablakon és vámpírsebességgel vetettem magam az erdőbe. Pont időben, ugyanis mikor elértem a fákat, meghallottam Edward anyjának a hangját, majd ajtónyitódást.

Edward nyugodtan megy el. Nem fog aggódni. Én pedig elutazom, és mire visszaér én is itt leszek. Meg kell tennem akkor is, ha a többiek nem értenek velem egyet. Végül is teljesen mindegy mit gondolnak. Már teljesen mindegy. Hiszen Rose gyűlöl. A többiek pedig megvetnek. Hiszen mi mást éreznének irántam? Tudván, hogy a saját szüleimet megöltem, a testvérem életét megkeserítettem, tönkretettem a saját családomat. Azt a családot, amit Carlisle nehezen összetartott.

Amint hazaértem és beléptem a házba, mindenki a nappaliban várt. Tudtam, hogy nem kerülhetem el a találkozást velük, de nem számítottam ilyen hirtelen rájuk. Pedig gondolhattam volna.

-Végre hazajöttél- pattant fel Esme és azonnal meg is ölelt.

- Reméltük, hogy visszajössz- csatlakozott hozzá Carlisle.

- Ha egyszer elmegyek, akkor szólok előtte- ígértem.

- Csak Edwardnál voltam. Szükségem volt egy kis… felejtésre. Át kellett gondolnom a dolgokat.

- És, mire jutottál?

- Arra, hogy nem volt jogom elhallgatni semmi előletek. De nem tudtam hogyan mondhatnám meg. Nem akartam elveszíteni senkit. Főleg nem téged Rosalie. Bocsáss meg nekem.

- Nincs mit megbocsátanom Bella- állt fel a helyéről és elém sétált. –Én sem tudom hogyan mondtam volna el, ha a helyedben vagyok. Megértelek, de kicsit rossz, hogy nem mondtad el. Olyan, mintha nem bíznál bennem.

- Pedig bízom. Úgy, mint még soha senkiben. És féltem, hogy elveszíthetlek, ha megtudod az igazat. Hiszen ő a nagymamád.

- Jaj Bella- borult a nyakamba. –Sosem tudnálak meggyűlölni téged. Soha. Hiszen a testvérem vagy. Az a személy, akire rábíznám az életemet is. Gondolkozás nélkül. Nem tudsz olyat tenni, amit ne bocsátanék meg neked. Úgy sajnálom, ahogy veled beszéltem. Nem érdemelted meg. Bocsáss meg.

- Én? –elmosolyodtam és eltoltam kissé magamtól. –Nekem kell bocsánatot kérnem, nem neked. Te semmit nem tettél velem ellentétben. De megtanultam a leckét. Soha többé nem hallgatok el előled semmit. Soha.

- Ajánlom is- visszasétált szerelme mellé és az ölébe huppant.

- És, végül mire jutottatok Edwarddal?

Elmosolyodtam, majd kitérve a válasz elől, csak egy apró részletet osztottam meg vele.

- Edward elutazik az édesanyjával. Néhány nap múlva pedig visszajönnek.

- És mi ez a ruha rajtad?- valahogy sejtettem, hogy Emmett nem vett észre mást csak ezt.

- Edward testvéréé. Ugyanis tegnap vadászat közben elkapott az eső, így tiszta sár lettem ő pedig hozott a nővére szekrényéből nekem. Ennyi.

- Persze. Én meg most jöttem le a falvédőről- vigyorgott.

- Jól van. Felmegyek és átöltözök. Utána jövök- felszaladtam a szobámba, elővettem egy farmer mini szoknyát, egy sárga felsőt, arra rá egy farmer háromnegyedes felsőt és egy sárga magassarkú szandált. Hozzá egy arany nyakláncot szív alakú medállal, és egy szintén arany csüngős fülbevalóval. Letettem az ágyra, aztán előkerestem a telefonomat és rendeltem magamnak egy jegyet a legközelebbi járatra, ami elvisz az uticélomig. Végül bevonultam a fürdőszobába és letusoltam. Amint végeztem, felöltöztem, egy kis táskába pakoltam össze pár cuccot, összeszedtem a kártyáimat, a telefonom, az irataim és mindent, amire szükségem lehet és lemetem a nappaliba.

-Hová mész? –termett előttem Alice idegesen, mire mindenki lent termett.

- Volterrába…

Fontos!!!

Sziasztok!

Mint azt a címből is láthattátok, nagyon fontos dologról van szó, ami nem csak az írókat érinti, hanem az olvasókat is. 

A Google Reader meg fog szűnni. 

Hogy mit jelent ez? 

Nem fogjátok látni a blogok frissítéseit, amikre fel vagytok iratkozva és a saját blogotokon elveszíthetitek a rendszeres olvasókat.

Hogyan kerülhetitek el? 

A Bloglovin című oldal segítségével láthatjátok a legújabb bejegyzéseket.
Itt kaphattok segítséget és még több információt:

Noricii blogja

http://dianabrunwin-feledhetelenmult.blogspot.hu/

Remélem ha nem is sokat, de egy kicsit segíthettem nektek. 

Puszi:Rosalice

Feel the love~ 15.fejezet

(Bella szemszöge)

3 hónappal később…

Minden annyira csodás. 3 hónap. Ennyi ideje vagyunk együtt Edwarddal. Egészen eddig teljességgel tökéletes az életem. De még meddig? Három hónapja Sarah sem zaklatott minket, de ez az idő sem telt el aggodalom nélkül. És bár örülök neki, hogy nem zargat folyamatosan, nem tudom mire vélni eme tettét. Hiszen eddig mindent megtett, hogy keresztbe tegyen nekünk. Most pedig mintha nem is létezne. Egész biztos tervez valamit. Különben nem lenne ennyire nyugodt az életünk. Soha nem hagyná, hogy boldogan éljek. Hiszen ő maga mondta. A saját fülemmel hallottam. Én pedig egyre jobban félek. Félek, mert nem tudom, honnan jön a következő támadás, nem tudom, hogyan csap le legközelebb. Nála soha semmi nem biztos. Rettegek, hogy elveszítem Edwardot, félek, hogy ez a boldogság már nem tart sokáig. Megmondta. Életem végéig szenvedni fogok miatta. Nem fogja hagyni, hogy boldog legyek.

Hogy eltereljem a gondolataimat felkaptam a telefonom és már hívtam is Edwardot. Már majdnem letettem, mikor a monoton zúgás abbamaradt és meg nem hallottam szerelmem kissé rekedt hangját.

- Szia.

- Na végre. Már azt hittem fel sem akarod venni- szóltam bele kicsit szomorkásan, de a tőle jövő hang hallatán egyből nem érdekelt, hogy miért nem vette fel hamarabb.

- Sajnálom-suttogta. Meggyötört és szomorkás volt a hangja.

- Mi történt? Édesem, baj van? Mondd, hogy nincs semmi bajod. Kérlek- szinte már könyörögtem neki.

- Nem, én jól vagyok. De anyám nincs.

- Ne húzd már az idegeimet Edward. Mondd már- felpattantam a helyemről és járkálni kezdtem a szobában. Komolyan nem hallja a hangomon, mennyire ideges vagyok, vagy direkt csinálja?

- Most telefonált a nővérem. Anyám testvére meghalt. És ő teljesen kiborult.

- Annyira sajnálom. Én tudok valamiben segíteni? Menjek át?

- Nem, nem. Nem akar látni senkit. Most te sem tudnál neki segíteni. Ezt egyedül kell feldolgoznia.

- Akkor mit csináljak? És te mit teszel?

- Köszönöm édesem, hogy ennyire aggódsz érte, de most nem tudsz segíteni. Nem tehetsz semmit. Én sem sokat. Csak annyit, hogy mellette maradok.

- Úgy sajnálom Edward. Valóban jobb, ha most mellette maradsz és támogatod.

- Köszönöm kicsim.

- Akkor majd később beszélünk. Őszinte részvétemet küldöm anyukádnak. És kérlek, szólj, ha bármiben tudok segíteni.

- Úgy lesz. Köszönöm.

- Szeretlek Edward- valamiért szükségét éreztem rá, hogy kimondjam. Tudnia kell, mit érzek iránta. Valami arra késztetett, hogy tudassam vele.

- Én is szeretlek téged. De most már mennem kell. Hamarosan beszélünk Bella.

- Vigyázz magadra.

- Te is- azzal letette a telefont.

Hallottam a hangján mennyire megviseli a nagynénje halála és az anyja fájdalma. Hiába nem akarok rá gondolni, akaratlanul is a gondolataimba férkőznek a gyötrő kérdések. Vajon mi lesz, ha eljutunk arra a pontra, hogy valóban át akar majd változni? Hogyan fogja kibírni, hogy ne vigasztalja meg az anyját, aki őt gyászolja majd?

Egy mély sóhaj kíséretében az ágyra dobtam a telefont és bevonultam a fürdőszobába. Talán a zuhany kicsit eltereli a figyelmem arról a furcsa érzésről, ami a szívemben van.

Miután a kibújtam a zuhany alól és rendbe szedtem magam, immár tiszta ruhában léptem ki a fürdőszobából. Az ágyamon pedig Rosalie és Alice ült.

-Hallottuk a telefon beszélgetéseteket- szólalt meg csendesen Rosalie, de a kinti tájat pásztázta és nem nézett rám. –Rossz előérzetem támadt.

- Igen, nekem is pillangók röpködnek a gyomromban, de nem tudom miért. Érzem, hogy közeleg valami, de nem tudom mi.

- Nekem van egy ötletem.

- Micsoda?

- Szerintem Sarah volt- szólalt meg Alice.

- Miért tette volna? Hiszen ezzel nekem nem okoz fájdalmat. Ennek nincs értelme.

- Igen, tudom. De te is tudod, mi történt, mikor legutóbb ilyen gyakran tűnt fel.

- Igen tudom, de 3 hónapja nem is láttam. Nem hallottam róla.

- Viszont előtte nagyon is sokszor zaklatott téged. Nem lehetünk biztosak benne, hogy nem ő volt.

- Emellett pedig láttam, hogy Edward el akarja hagyni a várost. Elutazik az édesanyjával. Talán addig akar lépni, amíg ő nincs itthon.

- Micsoda? Edward elmegy?

- Igen. Sajnálom szívem, de már eldöntötte.

- Miért nem szólt?

- Hamarosan felhív, hogy menj át hozzájuk, akkor akarja elmondani. Még csak nem olyan régen döntötte el. De úgy gondoltam szólnom kell, hogy ne érjen váratlanul.

- Rose- fordultam húgom felé, aki sokkal nyomottabbnak tűnt, mint Alice. A kis pöttöm sokkal inkább aggódó volt, míg Rosalie. A szőkeség inkább elgondolkodó és szomorú volt.

- Alice, magunkra hagynál minket?

- Persze. Csak vedd fel a telefont, ha csörög- azzal kilépett a szobából. Kettesben hagyva minket.

- Mi a baj Rose? –leültem mellé és megsimogattam a fejét, de elhúzta a fejét.

- Miért nem mondtad el Bella? –tekintete szinte felnyársalt.

- Mégis mit?

- Ne játszd itt a szentet. Nem kell titkolóznod. Már tudom, csak azt nem értem miért nem mondtad el. Miért nem bíztál meg bennem?

- Rose, nem tudom, miről beszélsz.

- Arról, hogy nem szóltál, hogy Sarah leszármazottja vagyok. Miért nem mondtad, hogy ő a nagymamám? Hogyan titkolhattál el egy ennyire fontos dolgot előlem? Miért teszed ezt velem Bella? Nem állok mindig 100%-san melletted? Úgy csinálsz, mintha nem is ismernél.

- Honnan tudtad meg? –hangom éles volt és metsző. Volt egy sejtésem kitől tudhatja, de biztosra kell mennem.

- Az most nem fontos.

- Ki mondta el neked? –kérdeztem, összeszorított fogakkal és minden egyes szót jól érthetően ejtettem ki.

- Sarah volt.

- Mikor beszéltél vele? –kérdeztem. Egyre dühösebb lettem.

- Ez igazán nem fontos. Most én kérdezek.

- Válaszolj az isten szerelmére- keltem ki magamból, majd a nyakánál fogva a falnak nyomtam.

- Ne bántsd- jött a nagyon is ismert hang a hátam mögül. –Nem rá vagy dühös, hanem rám. Gyerünk, ordítsd le a fejem, ha jobban érzed magad tőle. De ne őt bántsd miattam. És mind a ketten tudjuk, hogy sosem tudnál neki ártani.

- Miért mondtad el neki- fordultam meg és 3 hónap eltelte után újra szembe találtam magam a húgommal. –Ehhez nem volt jogod. Nekem kellett volna elmondanom.

- Mindketten jól tudjuk, hogy sosem tetted volna meg.

- És mi volt ezzel a célod? Hogy magad mellé állítsd? Hogy ő is gyűlöljön, ahogyan te?

- Először igen. De belátom olyan sokáig volt melletted, hogy mostanra szinte teljesen olyan, mint amilyen te vagy. Kiköpött másod lett és pontosan ezért képtelen lenne téged gyűlölni. Bármennyire is haragszik most rád, sosem fordulna ellened. Akár fejre is állhatok, de ő mindig melletted lesz.

- Nem hiszem- ráztam meg a fejem és Rosalie-ra néztem. Sarah közelebb lépkedett, majd leguggolt Rosalie mellé. Én hátrébb léptem, de ekkor az ajtó kivágódott és betódult a szobába a családom.

- Ne nyúlj a feleségemhez- morgott fel Emmett és már indult is Sarah felé, de elkaptam a karját és visszahúztam.

- Nem fogja bántani. Őt nem- ráztam meg a fejem, de Emmett-et nem győztem meg.

- Honnan veszed? És te miért nem teszel valamit?  Ki tudja, mit csinál vele most is- hőbörgött és kezével Sarah felé bökött. Odapillantottam én is, de csak annyit láttam, hogy Sarah mélyen Rose szemébe néz. Semmi mást.

- Nem lesz baj. Sarah nem fogja bántani Rosalie-t, mert…

- Bella, mondd már! Mitől vagy ebben annyira biztos?

- Azért, mert Rosalie Sarah unokája.

- Tessék?

- Ez az igazság.

- Miért nem mondtad el hamarabb? –kérdezte Alice. –Akkor megelőzhettük volna, hogy így kiboruljon. Ha tőled hallotta volna, azt sokkal jobban fogadta volna.

- Őszintén szeret téged- hallottam meg húgom halk hangját, majd felállt és rám nézett. –Most segítettem neked. Ezt ne felejtsd el.

Aztán fogta magát és eltűnt. Úgy, ahogy feltűnt, olyan gyorsan fel is szívódott.

-Menj oda hozzá- engedtem el Emmett karját, majd az ajtó felé indultam, de megszólalt a telefonom.

- Vedd fel- szólt rám Alice, mikor kiléptem az ajtón.

- Mondd meg neki, hogy úton vagyok- szóltam még vissza, majd leszaladtam a lépcsőn és belevetettem magam a sötét éjszakába.  

(Edward szemszöge)

Minél előbb beszélnem kell Bellával. Nincs sok kedvem elhagyni Forks-ot és Bellát, de anyámnak szüksége van rám. Hiszen az apám most nem tud mellette lenni. Nem tudom milyen elveszíteni egy testvért, de nem is akarom megtudni. Legalábbis nem így. Pedig ha Bella mellett maradok, akkor le kell mondanom a családomról. El kell válnom tőlük örökre. De akkor legalább azt tudom majd, hogy életben vannak. Még ha ők halottnak is hisznek, én mindig tudni fogom, hogy ők jól vannak és életben vannak. Figyelemmel kísérhetem az életüket, míg végül egy napon eltávoznak innen és akkor meggyászolhatom őket, ahogy nem is olyan sokára ők engem. Nem szándékozom sokáig ember maradni. Szeretem a családomat, de Bellát ennél is jobban. Ő az életem. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd ennyire szerethetek valakit. Pont én, aki soha nem gondolt a szerelemre. De a szívnek nem lehet parancsolni. Én sem tudok.

Miután anyám elaludt és apám hazaért, végre én is felmehettem a szobámba. Felvettem a telefont és visszahívtam szerelmemet. Eegy ideig senki nem vette fel, ami furcsa volt. Hiszen azonnal felkapja a telefont. Főleg, ha én hívom. De most már ötször csengett ki, mégsem vette fel senki. Aztán a monoton hang elhalt és meghallottam a kellemes női hangot, de nem szerelmem hangja volt.

-Szia Edward.

- Alice? Rossz számot hívtam?

- Nem. Bella kért meg rá, hogy vegyem fel, mielőtt elment.

- Elment? Mégis hová?

- Láttam, hogy hívni fogod és szóltam neki miért. Most pedig úton van hozzátok. Azt mondta mondjam meg, hogy úton van.

- Rendben. Köszönöm.

- Remélem meg tudod nyugtatni- sóhajtotta, majd bontotta a vonalat. Már nem értettem semmit. Miért kellene megnyugtatnom? Vajon mi történt? Biztos nem a nagynéném halála miatt borult ki. De akkor mi lehet a háttérben?

Már éjfél is elmúlt, de Bella még nem ért ide. A telefonban Alice azt mondta már elindult. Akkor mégis hol van most? Már két óra eltelt, mióta felhívtam. Ennyi idő alatt gyalog is ideért volna, nem hogy vámpírsebességgel vagy kocsival. És még az eső is szakad. Hol lehet már? Vajon meggondolta magát és hazament?

-Miért vagy még mindig fent? –jött a kérdés az ablakom elől. Amilyen gyorsan csak tudtam felültem és felkapcsoltam a villanyt, hogy jól lássam.

Bella az ablak előtt állt, velem szemben. A ruhája sáros volt és vizes. A haja kócos, a szemei szomorúak.

-  Bocs, hogy ilyen ruhában állítottam be hozzád búcsúzkodni, de vadászat után nem volt kedvem hazamenni átöltözni.

- Azt hittem nem is jössz. Olyan jó, hogy itt vagy. Úgy aggódtam- pattantam ki az ágyból, de mielőtt átölelhettem volna kinyújtotta a karját ezzel megállásra késztetett.

- Mondd el, amit szeretnél, aztán megyek. Pihenned kell.

- Bella, ne csináld ezt. Látom, hogy bánt valami. Engedd, hogy segítsek.

- Nekem kellene segítenem neked, nem pedig fordítva. Nekem kellene melletted állnom, hiszen anyukád rossz állapotban van. Nem foglak a saját nyavalyámmal terhelni. Majd megoldódik. Anyukád hogy van? –terelte a témát, de nem érdekelt. Hiszen látszik, mennyire kivan.

- Anyu zaklatott, de te is. Hogy vagy? Mi történt?

- Nem akarok erről beszélni. Elmész, igaz?

- Igen. Gondolom Alice mindent elmondott.

- Csak annyit, hogy pár napra elmész anyukáddal. Semmi többet.

- A temetésre kísérem el. Apa nem tud vele menni, de egyedül sem mehet. Kell neki valaki, aki támogatja.

- Megértem. Menj csak.

- De így nem tudlak itt hagyni.

- Nem lesz semmi bajom. Itthon foglak várni. Megígérem.

- Akkor csak annyit mondj mi történt?

- Kiderült valami, aminek nem lett volna szabad, vagy legalábbis nem így kellett volna. Nekem kellett volna elmondanom annak a személynek, de megelőztek és most haragszik rám. Én pedig félek hazamenni. Félek szembenézni a családommal.

- Nem fogod elmondani, mi történt, igaz?

- Nem. Most nem.

- Akkor maradj itt velem reggelig.

- Haza kellene mennem. Átöltözni. Csak azért jöttem, hogy beszélni tudjunk- lesütötte a szemét és megfordult, nekem háttal és az esőt pásztázta.

- Ha ilyen maradsz, akkor nem megyek sehova.

- Rendben, akkor maradok. De csak míg el nem alszol.

- Bella. Ha szeretnél, fürödj le. Anyáék már alszanak. Addig keresek valami ruhát a nővérem szekrényében.

- Nincs rá szükségem. Majd leülök az egyik székre és megvárom, míg elalszol. Majd otthon átöltözöm.

- Bella, miért csinálod ezt? –fakadtam ki. A szeme szomorú volt és aggodalmas.

- Mikor indultok?

- Ez most hogy jön ide?

- Csak válaszolj a kérdésemre.

- Holnap délelőtt. A nővérem pedig a reptéren vár majd ránk.

- Értem. Meddig maradtok?

- Nem tudom. Néhány napig talán. Amíg anyám nem akar hazajönni.

- Szóval már csak holnap találkoznánk.

- Igen.

- Akkor legyen- mosolygott rám. –Hozd azt a ruhát. De olyan legyen, amiben haza tudok menni. Valami kényelmeset.

- Oké. A fürdőszoba…

- Tudom, merre van- adott egy puszit az arcomra. Sietek- azzal fogta magát és bevonult a fürdőszobába. Én pedig egy kicsit megnyugodhattam, hogy jól van, de közben mégis idegesített a viselkedése. Hiszen az előbb még szomorú volt, most pedig… Hirtelen változik a hangulata. Vagy az is lehet, hogy csak miattam csinálta. Azért, hogy nyugodtan el tudjak utazni anélkül, hogy aggódnék érte. Nem tudom, mi játszódik le benne, csak remélni tudom, hogy hamarosan jobban lesz. Mert látom a szemén, hogy komoly baj van. Legalábbis őt komolyan megviselte. És egy kicsit bánt, hogy nem akarja velem is megosztani. De mit lehet tenni, ha nem akarja? Semmit. 

Sziasztok!

Sajnálom. Szavak nincsenek rá, mennyire sajnálom, hogy nem jelentkeztem és mentségem sincs rá. Magyarázkodni nem akarok, mert szerintem abból nektek is elegetek lenne és nagyon kifogás szaga lenne az egésznek. Így maradjunk annyiban, hogy tudom, hogy bűnös vagyok. Legalább egy sort írhattam volna nektek, de nem tettem. Bocsánat érte.  

De remélem ezzel nem veszítettem el túl sok olvasót. Tudom, hogy csalódást okoztam nektek és sajnálom. Ezentúl viszont azon leszek, hogy minél hamarabb hozni tudjam időben a részeket. Ha viszont nem, akkor is jelentkezni fogok. Valami értesítést mindig kaptok, ezt megígérhetem. 

Tényleg sajnálom. 

Puszi: Rosalice